"Figyelni kell minden félmondatra" – László Ágnes az interjúkészítés titkairól
A díj küldetése a feledés elleni emlékezés, a példát adó értékek megbecsülése. Akik e kitüntetésben részesülnek, jogot nyernek arra, hogy életmű-interjú készüljön velük, amelyet a Kossuth Kiadó 2005 óta minden évben az Ünnepi Könyvhétre megjelentet Értékteremtők címmel.
László Ágnes Aranytollas újságíró immár ötödik éve írja és állítja össze ezeknek a köteteknek az anyagát.
A sorozatot Hovanyecz László, a Népszabadság újságírója kezdte el, és amikor ő nagyon fiatalon meghalt, akkor kért fel a Kossuth igazgatója, Kocsis András Sándor, hogy folytassam a sorozatot, mivel kedvenc műfajom a portré-interjú és örömmel vállaltam.
Fotó: Gergely Beatrix-A mostani kötetben is a szellemi élet legkülönbözőbb képviselői szerepelnek Bálint Györgytől Jordán Tamásig.
-És köztük van egy kiváló erdélyi történész, Egyed Ákos, akit Romsics Ignác ajánlott a Hazám-díjra. Számomra is nagy felfedezés volt. A díj átvételének napján volt 87 éves, fantasztikus a szellemisége, a tudása. Egyike azon erdélyi történészeknek, akik a legtartalmasabb tanulmányokat, könyveket írták Erdély történetéről. Pontosan tudjuk, hogy az erdélyi magyar értelmiségnek nagyon sokáig milyen volt az élethelyzete, az alkotói tere, és éppen ezért volt számomra is nagyon izgalmas végigbeszélni vele az ő életét, munkásságát. Ebből kiderült, hogy részben szerencséje volt, ugyanakkor az egész életét jó értelemben vett megalkuvások kísérték, de a szűk keretek között is nagyon komoly tudományos munkát tett le az asztalra.
-A portréinterjú az újságírók álmainak netovábbja. Emlékszik-e az első ilyen nagy beszélgetésére?
-Ebben a műfajban a 80-as években, a Képes 7-nél teljesedhettem ki. Előtte a Magyar Nemzetnél dolgoztam, és ott riportokat készítettem. A Képes 7 adta meg nekem felületben, terjedelemben és mélységében a lehetőséget, hogy érdekes, átfogó, elemző portré interjúkban mutassak be olyan személyiségeket, egyéniségeket, akikre érdemes volt odafigyelni és másokkal is megismertetni. Ezt folytathattam a Kurírnál, amelynek a 7. oldala ma már sajtótörténelem: ide önthettem az izgalmasabbnál izgalmasabb interjúkat. De volt egy időszak, amikor külsős munkatársként a Magyar Hírlapnak is készítettem mélyinterjúkat.
Itt jelent meg az az interjúm Németh Miklós volt miniszterelnökkel, amelynek címét – Erről még nem beszéltem senkinek – átvettem a 2009-ben, a Kossuth Kiadónál megjelent kötetemhez is. Hét évig győzködtem Németh Miklóst, amikor ő már Londonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál dolgozott, hogy mondja el a rendszerváltás hiteles történetét, a tárgyalást Mihail Gorbacsovval, és az előzményeket.
Büszke vagyok arra, hogy a történelmünk egyik legfontosabb pillanatában, 1989 márciusában ott voltam Moszkvában a hattagú magyar sajtódelegáció tagjaként. Ott tájékoztatta Németh Miklós Gorbacsovot többek között a határnyitásról, a többpártrendszer bevezetéséről.
Végül ikonikus interjú lett belőle, ahhoz azonban, hogy hét év után végül sikerült, nemcsak a kitartásom kellett, hanem az is, hogy Németh Miklóst nem akkor ismertem meg. Volt alapom arra, hogy meggyőzzem: nála hitelesebben ezt senki sem tudja elmondani.
-Minden újságírói munkának, de egy interjúnak különösen az alfája és omegája a felkészülés. Ön mit tart ebben a legfontosabbnak?
-Döntően azt a múltat, családi környezetet próbálom feltérképezni, amelyből az interjú alanyom érkezett. A most megjelent Értékteremtők 2018 kötetben sokat beszélgetünk erről Bródy Jánossal. Mert az, hogy mivé leszünk az életben, döntően attól függ, hogy milyen környezetből jövünk, mit hozunk magunkkal, mi az, ami ellen már gyerekkorunkban tiltakoztunk, mi az, amit meg akartunk változtatni, mik azok az értékek, amelyekre felfigyeltünk, amelyeket elfogadtunk, és amelyeket elutasítottunk. S ez akkor is így van, ha erre csak felnőtt korunkban döbbenünk rá. A másik, ami nagyon fontos, az a hihetetlen nyitottság és bizalom. Ha az újságíró előre eldönti, hogy mit akar kérdezni és nem tud tőle elszakadni, az nagy baj.
Néhány kérdés után, ha jól figyel, a válaszokból kiderül, hogy mi a titok, merre induljon tovább, melyik az a pont, amelyre, ha rákérdez, óhatatlanul egy kincsesbánya nyílik meg előtte.
Figyelni kell minden félmondatra. S akkor megtörténhet az, ami vele, hogy jó néhány férfit megríkattam interjúkészítés közben. Egy nagyon ismert gazdasági csúcsvezetőnél jártam, az irodájában ültünk és az asztalán, eléggé hangsúlyos helyen egy fotó állt bekeretezve. Rákérdeztem, hogy kik láthatók a képen? Meglepődött a kérdésen, látható volt, hogy vívódik, válaszoljon-e, de megtette, elérzékenyülve és innen elindult egy egészen másfajta beszélgetés közöttünk, és egy egészen más embert tudtam az interjúban bemutatni, mint amilyen kép élt róla addig. Nagyon fontos, hogy az újságírónak legyen egy koncepciója: miért szeretné azt az embert bemutatni, és mi az, amit az életművében a legizgalmasabbnak tart. Azért a szerencse is kellett ahhoz, hogy olyan különleges emberekkel találkozhattam, akik korábban senki másnak nem adtak interjút, mint például Szent-Györgyi Albert özvegye, vagy Goldberger Leó lánya, Friderika. Ez az újságírás legszebb jutalma. Mostanában azért sokszor felmerül bennem: vajon szükség van-e még az ilyen, terjedelmes interjúkra? A mai rohanó világban az emberek a rövid, tömör információkat szeretik. Ahhoz, hogy a nagy interjúkat elolvassák, nagyon fontos az interjú felütése és mindenek előtt a személy ismertsége.
-Egy ilyen beszélgetésből akár életre szóló barátságok, szerelmek is születhetnek.
- Igen, ez így van. Én is sok jó barátot kaptam a szakmámnak köszönhetően. Ezek a barátságok szinte a mai napig tartanak, akkor is, ha nem „napi barátságok”. De például tavaly az Értékteremtőkbe készítettem interjút a kiváló színésznővel, Csomós Marival. Róla köztudott, hogy tíz mondatnál többet nem hajlandó magáról mondani. Nem volt könnyű őt megnyitni, sok-sok órát töltöttem nálam, és pontosan megéreztem, mikor következett be az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy mesélni fog nekem. Nos, úgy érzem, hogy vele nagyon mély emberi kapcsolatba kerültünk, hol én hívom fel, hol ő, akkor, amikor éppen a másikra gondolunk. Korábban is nagyszerű művésznek és csodálatos embernek tartottam, de a beszélgetés és még inkább az interjú írása közben értettem meg, hogy miért lett olyan, amilyen, és miért tud olyan átéléssel eljátszani különböző karaktereket. Ez megint egy igazi boldogság. Aztán volt az életemben egy időszak, amikor politikai újságíróként dolgoztam, és politikai témájú interjúkat készítettem. Nemegyszer előfordult, hogy az interjúalanyom elmondott olyat is, amiről aztán azt kérte, hogy azt ne írjam bele az interjúba. Általában próbáltam meggyőzni, hogy ezzel sérülni fog a mondanivalója, és az üzenete – meggyőződésem, hogy minden interjúnak, portrénak van üzenete – nem fog érvényesülni. Aztán mindig eljött az a pillanat, amikor eldöntöttem: beadom a derekamat, mert hússzor is újra olvastam, amit írtam és úgy gondoltam, talán így is kerek egész lesz. Ha túl büszke vagyok, harcolok makacsul, akkor ezek az interjúk elvesznek. Először megalkuvásnak éreztem, de aztán rájöttem, hogy tévedtem. Visszaolvasva régi interjúimat büszke vagyok arra, hogy mindegyiket vállalni tudom, mert sok olyan élettörténetet írtam meg, amelyek segítik megértetni a kort, amelyben éltünk, élünk.
-Önnek egészen különleges kapcsolata volt Göncz Árpáddal.
-Számomra az ő léte, a vele töltött órák, beszélgetések meghatározóak voltak. Készítettem vele egy hosszabb interjút a parlamenti irodájában. Nagyon jót beszélgettünk, aztán bementem a Kurír szerkesztőségébe és a magnón csak egy hangzavar hallatszott…
-Ez minden újságíró rémálma…
Rólam is csorgott a veríték… de azonnal beültem a gépbe, és leírtam mindazt, amire emlékeztem, amit fontosnak tartottam, majd elküldtem Árpádnak, megírva azt is, hogy mi történt.
Csodálatos érzés volt, amikor visszakaptam Tőle a kéziratot, amelyen csupán két-három szót javított ki. Ezt és még több más kéziratot is kincsként őrzök a ő javításaival és a tüneményes üzeneteivel.
Amikor 1990-ben Göncz Árpádot köztársasági elnökké választották, a hivatalos ceremónia után lement az emberek közé a Parlament elé, mi, újságírók pedig fent vártuk az egyik teremben, ahol még a „csilláron is lógtak” a külföldi kollégák, hogy megtartsa az első nemzetközi sajtótájékoztatóját.
Göncz Árpáddal a Mátyás-templom szoborlépcsőjén 1997-ben.Megjött, zubogott róla a verejték, könnyed mozdulattal levette a zakóját, közölte, hogy nagyon boldog és várja a kérdéseket. Ez a természetes viselkedés olyannyira meglepett mindenkit, hogy senki sem tudott megszólalni. Várt egy kicsit, majd megint azt mondta: „Hölgyeim és uraim, itt ülök, várok, kérdezzenek bátran!” de amikor nem történt semmi, odaszólt nekem: „Ági, mentsd meg a helyzetet, kérdezz!”. Életem egyik legdrámaibb pillanata volt. Nyeltem egy nagyot, majd feltettem az első kérdést, és a válasza után már záporoztak a kérdések. Sok olyan beszélgetésünk volt, amely nem jelent meg nyomtatásban, nem is az volt a célom vele, hanem hogy minél többet kapjak és adjak, amennyit csak lehet. Feleségével, Zsuzsával is sokat beszélgettem, és büszke vagyok arra, hogy én készítettem vele az első nagyinterjút, mert Zsuzsa nagyon visszahúzódó volt. Az egyik legszebb történetük, az Értünk égtek a gyertyák című írásomban, a Kurír 1990-es karácsonyi számában jelent meg, és szintén bekerült az Erről még nem beszéltem senkinek kötetbe.
-Mit tanácsolna azoknak a pályakezdőknek, akik most ismerkednek az interjú műfajával?
-Mindent felejtsenek el, ami ma a szerkesztőségekben gyakorlat. Ássanak mélyre, ne higgyenek el mindent, amit az interneten olvasnak. Ha valakivel komoly interjút szeretnének készíteni, előbb döntsék el, miért akarják ezt az interjút, milyen közegnek, milyen olvasótábornak. Ha könnyedebbet, szenzációkon alapulót akarnak, csinálják, azt is lehet korrektül, de ha egy ember portréját akarják megrajzolni, akkor először magukkal tisztázzák a szándékaikat. És mindenek felett legyenek nagyon felkészültek, nyitottak és őszintén kíváncsiak.
