Lackfi Dorottya: Úgy éreztem, feladatom van a dalszerzéssel

Édesapja az egyik legismertebb magyar író-költő, őt azonban inkább az éneklés és a dalszerzés vonzotta. A Kőbányai Zenei Stúdióban tanult, miközben Sinha Róbert gitárművésszel zenés-felolvasós esteket tartott, tavaly pedig aZorka néven populárisabb hangvételű szólóprojektbe kezdett.

Kapolcson 13 éves korától állandó vendég, ma már a Kaláka Versudvar szervezési feladataiból is kiveszi részét, idén pedig fellépőként is bemutatkozhat a fesztiválon.

– Ismert emberek gyerekeinél gyakori, hogy ki szeretnének lépni szüleik árnyékából, mert teherként élik meg. Te hogy vagy ezzel?

– Nekem eddig kifejezetten előnyömre vált, hogy apukámat sokan ismerik, mivel a legtöbben szeretik is, ezért pozitívan viszonyulnak hozzá. Persze amióta zenélek, igyekszem tenni azért, hogy ne mindig és 100 százalékban hozzá kössenek, emiatt vettem fel az aZorka művésznevet is.

Ettől függetlenül titokban tartani egyáltalán nem célom, hiszen nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem lett volna előttem mintaként a kreativitása, sokkal nehezebben tudtam volna elindulni a pályán. Szerencsére nyomás sem volt rajtunk amiatt, hogy kinek kell, vagy nem kell a nyomdokaiba lépni.

– A testvéreidben is van erre nyitottság?

– A nővérem, Margit rengeteget olvas, jó kritikai érzéke van és gyönyörűen rajzol is. Johanna húgom is szokott énekelni, nem ez a fő profilja, de rendszeresen jár fellépésekre, nagyon tehetséges. Ágnes húgom pedig csodaszépen zongorázik. Szóval be-beköszön náluk is a művészet, fő elfoglaltságnak viszont egyelőre csak én választottam.

– Nálad hogy indult a zenei érdeklődés?

– Mindig szerettem énekelni, ez már a kezdetektől az életem része volt. Nagyjából 18 éves koromban elkezdtem gitártanárhoz járni, ezzel párhuzamosan pedig lejegyezni, újragondolni a szövegötleteimet. Ez ért össze egy év alatt oda, hogy megírtam az első dalomat, amit Tétlen címmel még a saját nevemen adtam ki.

Jelentkeztem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahová fel is vettek.

– Mit adtak neked az ott töltött évek?

– Rengeteget köszönhetek neki, mivel addig nem voltam része egyetlen zenei közösségnek sem, ellentétben azokkal, akik például már gimnazistaként elkezdik a zenekarozást. Bár a Sinha Róberttel közös akusztikus formációnk már létezett, a gyakorlatban keveset tudtam még egy dal felépítéséről, a hangszerelésekről, vagy a zeneelméletről. Persze sok olyasmit is tanultam, amiről már akkor tudtam, hogy nem annyira érint meg: például biztos voltam benne, hogy nem akarok hajón vagy partizenekarokban játszani. A szereplésnél sokkal jobban érdekelt maga a dalszerzés folyamata.

– Sinha Róberttel hogy indult a kapcsolatod?

– Volt egy közös műsoruk apukámmal és Herczku Ágnessel, amire már 15 éves korom környékén elkezdtem járni. Nagyon tetszett, ahogy a zenés és a felolvasós részek váltakoznak, és külön Robi gitárjátéka is, úgyhogy elkezdtem hozzá gitárórákra járni. Amikor elkészültem a fentebb említett első dalommal, ő volt az első, akinek megmutattam a zenéjét, és nagyon tetszett neki.

Robival folyamatosan bővült a repertoárunk, ő elsősorban apukám szövegeit zenésítette meg, de nekem is voltak ötleteim. Az évek során összeállt egy lemezanyag, ami a Gryllus kiadónál jelent meg Jelenlét címmel. Azóta is rendszeresen tartunk verses-zenés esteket, néha csak ketten, máskor apukámmal hármasban.

– Meg szoktad mutatni apukádnak a készülő szövegeidet, kérsz tőle tanácsot?

– Igen, gyakran előfordul. Velem nem annyira kritikus, konkrétan nem szokta megmondani, hogy ehelyett például ezt vagy azt írjam, de azért nem rejti el a véleményét, ha valamin még lehetne javítani szerinte. Amikor elkezdtem írni, többször is kifejezetten úgy ültem le vele, mintha magánórán lennénk, ezek az alkalmak nagyon sokat segítettek. Később pedig a szervezett kreatív írás óráira is többször elmentem a Marczibányi térre. Ebből néha vicces helyzetek is adódtak, hiszen jó néhány verse rólunk szól.

– Az aZorka projektet mi motiválta azon kívül, hogy tiszta lapot kezdj a névvel?

– Zeneileg is különbözik, a dalokat máshogy hangszereljük meg, részben zenekarral, részben elektronikusan. Ebből poposabb, lazább repertoár lesz, mint ami egy irodalmi-felolvasós programba belefér. Ez nem azt jelenti, hogy olyan estek többé nem lesznek, de mindenképpen szerettem volna egy másféle projektet is, amivel bulisabb koncerteket tudok adni, később akár nagyszínpadokon is. Kettő dalunk jelent meg eddig, de összesen már tíz is elkészült, amelyeket először július 29-én fogunk játszani Szentantalfán, a Dobosi borbirtokon. Itt még akusztikus felállásban, de reményeim szerint ősztől már teljes zenekarral is.

A tagság még alakul, egyelőre két állandó ember van, Rostás Péter basszusgitáron, Perger Péter pedig gitáron játszik. Rajtuk kívül a Fiúk zenekarból Iványi Máté és Kasó Máté vesznek részt aktívan a dalok véglegesítésében, illetve alkalmanként a fellépéseken (gitáron, dobon). Tervezzük, hogy később két húgom, Johanna és Ágnes is részt vesz majd a projektben vokalistaként. Így kisebb és nagyobb helyszíneken egyaránt ki tudunk majd állni.

– Mikor és hogyan indult a kapcsolatod a Művészetek Völgyével?

– A Kaláka Versudvar 2011-es indulásakor még nem nagyon tudtam elképzelni, mi lehet ez az egész, a rákövetkező évben viszont már apukám vitt minket magával. Akkor voltam 13 éves, szóval még sokkal inkább családi programként éltem meg, bulizni csak később kezdtek elengedni. Az udvar körüli teendőkben viszont már akkor is segítettünk, például fénymásolásban, szemétszedésben, vagy más apró feladatokban. Voltak olyan évek, amikor mind az öten lent voltunk (a legkisebb húgom akkor még nem született meg), aztán fokozatosan kiestek az idősebb testvéreim: Simonnak azóta született három gyereke, Margitnak is egy.

2012 körül a Kaláka Versudvarban

Egy korábbi minikoncert Sinha Róberttel Kapolcson

– Szerinted mi a fesztivál legfőbb vonzereje?

– Talán leginkább a hihetetlenül barátságos környezet: kicsit olyan megérkezni minden évben, mintha hazatérnél. Persze a programok változnak, mégis rengeteg dolog állandó, a látogatók között is számtalan ismerős arcot lehet felfedezni.

– Most először fellépő is leszel. Ez milyen érzés?

– Amikor 13 évesen először jártam Kapolcson, el se tudtam volna képzelni, hogy valaha sor kerül erre. Egyszer ugyan már álltam ott színpadon, a hagyományos zárónapi ökumenikus istentiszteleten énekeltem egy dalt, de ez nem volt fellépés a szó szoros értelmében. Most viszont annál inkább, ráadásul rögtön két alkalommal is. A Harcsa Veronika udvarban Sinha Róberttel ketten lépünk fel, a POKET udvarban pedig apukámmal hármasban, ez egyben az ő kötetének bemutatója is lesz.