Kulisszatitkok a Werk Film Akadémiáról

A Werk Akadémia neve ma már sokak számára ismert, akik a művészetek és a művészeti képzések iránt érdeklődnek nem kell bemutatni, hiszen a magyar művészeti élet jelentős szereplőivé nőtték ki magukat.

A filmes képzésről és a werkes szemléletről beszélgettünk Réz Andrással és Tímár Péterrel.

Réz András

Tímár Péter

Honnan jött az inspiráció, hogy létrehozzátok a Werk Akadémiát?

András: Már hét év van a hátunk mögött. Eredetileg a Werk úgy startolt, hogy valójában mi sem tudtuk egészen pontosan, mit akarunk, nagy tanácstalanság közepette indultunk. Régóta feltűnt már, hogy a magyar oktatásban fura dolgok uralkodnak; miközben folyamatosan az élethosszig tartó tanulásról hablatyolnak, a helyzet szinte évről évre romlik, mérhetően. Rengetegen lobogtatnak rengetegféle papírt, de nagyon kevés az olyan ember, aki a melót elvégzi. Ez egy fura megmondó-ország: mindenki tudja a frankót, mindenkinek van véleménye, mindenki a kerti ösvény mellett tartja a bölcsek kövét a kavicsok között, de ha valamit tényleg meg kell csinálni, az sátánian nehézkes.

Már a kezdetekkor világos volt, hogy mi felnőttképző, mesterséget tanító iskola leszünk. Arra is rájöttünk, mennyire fontos közösségben eltölteni ezeket a hónapokat, éveket, mennyire meghatározó a fizikai jelenlét – annak ellenére, hogy a távoktatás manapság (is) borzasztóan izgalmasan hangzik; meglebegtetik, hogy be se kell menni, mégis adják a papírt. Annak idején, az induláskor mi mégis azt mondtuk, hogy ha lehet, akkor ne így, hanem fizikailag jelenlévő emberek tanítsák egymást.

És ez szó szerint értendő, halálosan komoly, mert mi úgy gondoljuk, hogy a tanárok igenis tanulnak a diákoktól. Én ’75 óta tanítok szakadatlanul, ami egyebek közt azt is jelenti, hogy folyamatosan kapom az impulzusokat, nem abból kellett gazdálkodnom, amit valamikor az egyetemen, a tanulmányaim végén lezártam. Azt hiszem, a Werk is egy ilyen kölcsönös tanítási folyamatból építkezik.

Péter: Kétféle sikert élek meg a tanítványaimmal kapcsolatban, személyeset is és szakmait is. A személyes siker az, hogy mindegyikük bejelölt Facebookon (nevet). A szakmai részhez szorosan hozzátartozik az is, hogy mint tanár állandóan kénytelen vagyok frissíteni a saját kultúrámat, „benne kell maradnom a korban”, mert a gyerekek mindig próbálnak valami újat kitalálni. Amikor felteszik a kérdést, össze kell szednem magam, hogy az az etikai norma, amit én képviselek, nem recseg-ropog-e már, hanem megállja a helyét.

András: Nekünk nem hivatásos tanáraink vannak. Aktívan működő szakemberek mondják el, ők hogyan csinálják. Lehet, hogy tanárnak nem ők a legjobbak, de nyakig benne vannak abban, amit csinálnak, és ez az igazán fontos. Ettől hiteles az, amit mondanak. A gyakorlat kérdése a kezdetektől hangsúlyos volt, az elvünket tömören úgy fogalmaztuk meg: tudd és tedd. Nem azt mondjuk a diákjainknak, hogy tudd, és akkor nagyon büszkék leszünk rád, hanem ha csinálni akarod, akkor csináld, lehetőleg rögtön az elejétől. Persze ehhez kell egyfajta elszántság.

Amikor elindítottuk a filmes szakot, keményen elhatároztuk, hogy az első év végén a diákoknak forgatniuk kell egy kisjátékfilmet. Teljes stábbal, mindennel, magyarán az ötlettől el kell jutniuk a bemutatható produkcióig, amit ráadásul nyilvánosan prezentálnak. Így dől el, kik akarnak egyáltalán ebben a szakmában maradni, mennyire bírják a gyűrődést, hogyan tudnak egymással együtt dolgozni, felosztani a melót, képesek-e az érdekük képviseletére úgy, hogy közben nem verik szét az egész csapatot… Csak akkor derül ki, hogy tudják-e csinálni, amikor már csinálják.

Milyen témákat választanak jellemzően?

András: Nagyon izgalmas filmeket csinálnak, le a kalappal, sok esetben izgalmasabbakat, mint a profik, akik filmet forgatnak arról, hogy fiú meg akarja kettyinteni lányt, és a film végére sok nevetés közepette eljutunk odáig, hogy igen vagy nem. A mieink baromi felelősen gondolkoznak egy csomó dologról. Érdekli őket a kirekesztés, a drogproblémák, az öregek és a gyerekek világa, egyáltalán, az őket körülvevő környezet – sok olyan negatív utópia készült, amely azzal foglalkozik, mi lesz a világgal. Idén több filmnek is a folyamatos online-lét áll a középpontjában. Nem véletlen, hogy sorra nyerik a díjakat.

Péter: Az első filmben mindenki világgá akarja kiabálni az összes fájdalmát, az összes frusztrációt, ami összegyűlt benne, ki akarja adni magából. Mindig olyan vizsgafilmeket mutatok nekik, amikben van jó ötlet, jó geg, aminek eleje van, közepe és vége, egy íve, és szakmailag is rendben van.

Milyen rendszerben folyik a tanítás, hogy telnek az órák? Milyen módszerekkel dolgoztok?

Péter: Érdekes megfigyelni, hogy a filmes fiatalok, akik jelentkeznek, mennyire egy rugóra járnak – nagy részük középiskola után megpróbálja a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, ahol négyszázból jelentkezőből felvesznek négyet vagy ötöt. Az elutasítás után elmegy a kedvük az egésztől, majd utána jön három-négy év és eszükbe jut, hogy mégiscsak meg kellene próbálni. Azt azonban mindig nagyon fontosnak tartom rögtön az elején tisztázni, hogy a Werkben nem művészképzés folyik, mint az SZFE-n. Nem az az elsődleges, hogy a filmjeik művészi tartalma legyen erős, hanem hogy szakmailag biztosan megállják a helyüket.

András: A mi képzésünk inkább a backstage; nem azoké, akik a kifutón rohannak végig, hanem azoké, akik egyáltalán lehetővé teszik, hogy a kifutón mozgás legyen. Nekünk az a dolgunk, hogy a szakmai biztonságot megadjuk, megmutatni azt, aki nem csillog, nem fénylik glória a feje fölött, hanem egyszerűen jól, sőt profi módon teszi a dolgát.

Péter: Szakmai alázatot is tanulniuk kell, hogy érezzék: a történetben nem ők a fontosak, hanem az, amit letesznek az asztalra. Sok elsőfilmesnek jellemzően mindennél fontosabb, hogy ki legyen írva a nevük, rögtön az elején, ha lehet, kétszer is. Ilyenkor gyakran példálózok azzal, hogy a festők is szerényen a kép alsó sarkába írják a nevüket, nem pedig középre, szemmagasságban.

Rá kell szoktatni őket egyfajta mentalitásra, gondolkodásmódra, mert amíg az egójuk tombol, képtelenek arról beszélni, ami igazán fontos. Ezért muszáj tudatosítani bennük, hogy egyenlőek vagyunk, be kell hódolni annak, amit csinálunk, nem lehetünk fölényesek. Emiatt dolgozik mindenki több filmen: egyszer a legmagasabb posztban irányíthat rendezőként, másszor azt éli át, milyen a büfében kávét vivő lótifutinak lenni. Végigjárják az összes fokozatot, ami által sokkal humánusabban képesek látni a környezetükben történő dolgokat, jobban tudnak reagálni azokra, akik nem azonos szinten van vele.

Próbálom bennük ölni a József Attila-i meg nem gondolt gondolatot; arra biztatom őket, hogy mindig csak olyanba vágjanak bele, aminek érzik, hogy veleje van. Ha tudnak ilyet mondani, akkor a környezetük ki fogja őket választani. Az első órán még mindenki önjelölt, és azt, hogy kiből lesz filmes, rendező, a közönség mondja meg.

András: Itt nincs olyan, hogy megkapják a szakirodalmat és majd bejönnek valamikor vizsgázni. Be kell ülni és meghallgatni a tanárokat, a feladatokat pedig megcsinálni, mert különben ki fognak hullani. A felvételinél mi is meghúzzuk a limitet, mert húsz fő fölött bizonyos foglalkozások kezdenek nehézkessé válni. A frontális előadás inkább egy egyszemélyes showműsor, holott nálunk az a lényeg, hogy a csapatot meg lehessen szólaltatni, szólítani, ad absurdum lehessen velük vitatkozni bizonyos kérdésekben.

Az én órám sem úgy működik, hogy a klasszikus filmelméletről, filmtörténetről dumálok szakadatlanul. Sokszor beszélgetünk arról, ki mit látott éppen, moziban, tévében, sorozatban. Magyar filmre kétségbeejtően kevesen járnak, bár azt is elismerem, kevés a magyar film, de ha valaki mégis volt, akkor az szóba kerül.

Miért alakulhatott ki ez a tendencia?

András: Ők úgy gondolják, filmcsinálók akarnak lenni, ami mesterség. A magyar filmművészetről az a véleményük, hogy az utóbbi években nem nagyon volt beszélő viszonyban a közönséggel. Az Isteni műszakról is például azért kezdtünk el beszélgetni, mert az nem határolódik el a nézőtől – az már egy külön dráma, hogy nem kapott olyan hírverést, amitől sikeres lett volna. pedig nem hatvanéves filmesztétáknak, hanem fiataloknak készült.

Azért is biztatom őket, hogy nézzenek magyar filmet, mert abból nagyjából ki tudják deríteni, mik a lehetőségeik, hol húzódnak ennek a fajta filmgyártásnak a határai. Bizonyos mutatószámok alapján megállapítható, lehet-e egy hazai gyártású film üzleti szempontból sikeres. Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Franciaországban, Németországban, Olaszországban igen, Oroszországról nem is beszélve, sőt még Lengyelországban is. Magyarországon viszont nem, ahogy Bulgáriában sem, Románia határeset. Annak ellenére viszont, hogy magyar film mint sikeres üzleti vállalkozás nem nagyon képzelhető el, nem azt jelenti, hogy akkor nem is kell csinálni.

Ha ez így van, mennyire tudja őket felszívni a szakma? Milyenek az elhelyezkedési esélyeik?

András: Félreértés ne essék, nem fognak mindannyian ebben a szakmában elhelyezkedni, de azt már megtanulták, hogyan lehet csapatban dolgozni, nem magányos farkasként, és hogy a munka koszos, de muszáj elvégezni. Nem riszálni meg vállat vonogatni kell, mert különben nem készül el az, amit szeretnénk. Ők nem felkentek lesznek, akik felülről nézik majd az egészet. Nekik meg kell fogniuk a szatyrot, át kell rendezniük a termet, egy forgatáson, ha úgy adódik, 36-48 órákat kell lezavarniuk és mindegy, hogy hideg van vagy sár.

És most tegyük félre azt, ami Magyarországon mindenkit átjár, hogy egyrészt szerencse, másrészt kapcsolatok kérdése az egész. Így egyszer csak elfelejtődik, hogy a kreativitásnak van piaci értéke, és ha valaki tud rendesen melózni, akkor teljesen meglepő módon meg is becsülhetik.

A gyártásszervezők nagyon könnyen és gyorsan elkelnek, ahogy a vágók is, a rendezők és forgatókönyvírók már nehezebben. Nekik el kell kezdeniük építkezni, ahogy Péter is mondta. Ha holnap azt olvassuk, hogy egy nemzetközi produkciót forgatnak Magyarországon és huszonhetedik lótifutit keresnek, akkor ott kell elkezdeni. A werkes tudásukkal jó helyzetben lesznek, hiszen addigra már megtanulják, kinek mi a dolga a stábban. Egyébként ez egy olyan szakma, ahol hihetetlenül gyorsan fel lehet kapaszkodni, még ha legalulról indulnak is el.

Képek a Werk Akadémia tavalyi évzárójáról

Mi az a munkaerőpiaci előny, amivel a werkes filmesek indulnak pályakezdőként?

András: A filmesek esetében ez az előny nagyon jelentős és könnyű is meghatározni. Amikor azt szokták kérdezni, mennyit ér a papír, én azt szoktam mondani: egyik sem ér semennyit sem, a piacon ugyanis nem papírok versenyeznek. Mi az egyszerűség kedvéért két dolgot írunk rá, mert mindkettőt úgyis meg fogják kérdezni. Az egyik az, hogy a hallgatóink milyen tárgyakat tanultak és kiktől. Ha olyan emberektől, akik értenek hozzá, akkor annak van hitele. A másik, hogy milyen gyakorlatot végeztek.

Van még más is, ami segítheti őket. Minden szakon személyiségfejlesztő, közösségépítő foglalkozásokkal indul a szemeszter, mert kicsit az is a mi dolgunk, hogy tudják, kik ők valójában és ne akarjanak folyton mások lenni. Arra ösztönözzük őket, hogy „brandingeljék” magukat, gondolkodjanak el azon, mi a jó bennük és tanulják is meg prezentálni. Ez időnként tényleg nehéz és melós, de a végére mindenki megtanulja, hogy ha van egy gondolatuk, amit el akarnak adni, akkor annak meg kell találniuk a helyes formáját.

Szerintünk egy másfajta életmodellben kell gondolkodni, mint amit a világ sugall. Nem biztos, hogy érdemes egyfolytában azon rágódni, mivel keresel több pénzt, hanem azon eltöprengeni, mitől lehetne élvezetesebb a munkád. Mit tudsz beletenni, amitől jobban működik? Némely hatalomiparosokkal ellentétben én úgy gondolom: nem az az egyetlen fokmérő, hogy mennyi pénzed van. Létezik olyan is, hogy az ember arra büszke nagyon, hogy csinált valamit, ami a többiek javára szolgál.

Ezek szerint egyfajta életfilozófiát is közvetítetek.

Pontosan, a Tudd és Tedd elve mellett az első szlogenünk, amit a mai napig használunk: "Wedd kezedbe a világot!" Ezt végtelenül egyszerű megmagyarázni: ha azt akarod, hogy megváltozzon a világ, akkor változtasd meg, ne mástól várd!

Ha téged is érdekelnek a filmek és a filmes szakma, nyomj egy lájkot!