Köszönjük, Netflix, végre egy krimi-remekmű! A Ripley minden másodperce hihetetlen élményt kínál
A Ripley nevet rengeteg helyről hallhattuk már. Elsőre gondolhatunk a sci-fi királynőre Ellen Ripley-re, de néhányak emlékezhetnek az 1999-es Anthony Minghella rendezte A tehetséges Mr. Ripley-re. Elsőre én sem kapcsoltam össze a Minghella-filmet a sorozattal, csak ahogy néztem, folyamatosan egyre ismerősebbé vált a felütés. De míg a tragikus körülmények között, igencsak fiatalon elhunyt Anthony Minghellának 2 órája volt, hogy elmeséljen egy összetett, személyes, felháborító és kegyetlen történetet, addig a netflixes Ripleynek kényelmes 8 órája van erre. Illetve emiatt az időkülönbség miatt
Tom Ripley Patricia Highsmith Ripliad című regénysorozatából öt könyvének is a „főhőse”, és számtalan filmes feldolgozáson átesett 1955-ös megszületése óta. Nem ismertem sem az 1960-as Alain Delon-féle filmet, vagy az 1977-es Dennis Hopper nevével fémjelzettet sem. A 2005-ös Berry Pepperest félszemmel láttam, de nem fogott meg. A 2002-es John Malkovich-féléről anno jókat hallottam, de teljes egészében csak az 1999-es, Matt Damon, Jude Law, Gwineth Paltrow, Cate Blanchett és Philip Seymour Hoffman impozáns névsorával megáldott változatot láttam.
A Netflix feldolgozása nagyjából ugyanazt a történetet meséli el, amit a zseniális nevekkel teletűzdelt Minghella-féle film. Rögtön gondolhatnánk már csak a szereplők névsorán végig nézve, hogy minden tekintetben felsőbbrendűbb a sorozathoz viszonyítva A tehetséges Mr. Ripley. Nos, ez nagyon nem így van. Nemrég újra megnéztem a mozifilmet, és azt kell mondanom, hogy a netflixes Ripley-hez viszonyítva inkább tűnik egy olcsó tévéfilmnek.
Nem egy megszokott Netflix-minőség . Mérföldekkel felette van, csak egy igazi megaprodukcióhoz tudnám hasonlítani. Ennek egészen egyszerű oka van: a Ripley nem a Netflix saját gyártású sorozata, hanem a Showtime kábelcsatorna által megrendelt vizuális bonbon a szemnek, ami valahogy az éterben keringett már egy pár éve. Leforgatták, de senki nem adta le – erre csapott le a Netflix, és milyen jól tette! Ezért érezzük a csúcsminőséget, nem sok pénzből forgatott sztárokkal teletűzdelt pénzmosoda, hanem egy jól átgondolt, az utolsó másodpercig megkomponált mű.
Kezdjük a legszembetűnőbbel: a megvalósítás szemet gyönyörködtető. Minden jelenetét le lehetne fényképezni, és kitenni egy múzeum falára. Nagybetűs művészi kompozíciókat nézhetünk nyolc órán keresztül, és nem hat öncélúnak egy másodpercig sem, minden okkal történik a képernyőn. Sőt aki ismeri az eredeti történetet/művet, rengeteg utalással találkozhat. Nemcsak azért szép, mert majdnem az egész sorozat fekete-fehér, hanem a lélegzetelállítóan kreatív módszerekkel fényképezett jelenetek váltogatják egymást.
Steven Zaillian rendező és a Vérző olaj Oscar-díjas operatőre Robert Elswit munkája előtt emelem a nem létező kalapom. A sorozat minden pillanata csemege volt a filmfanatikus szemeknek. Nem tudom eléggé dicsérni, annyira magával ragadóan szép minden képkocka.
Ennek persze van egy nagy hátulütője: a sorozat lassú. Nagyon lassú, melankolikus, gondolkodós, de mivel nagy része olaszul van, ezért nagyon odafigyelős is egyszerre. A sógunhoz tudnám hasonlítani, ahol is egy egyszerű párbeszéden emberek sorsa függhet. Csak itt nem az a kérdés, hogy egyik daimyo elfoglalja-e a másik területét, hanem az, hogy Ripley vajon megteszi-e azt, amire mindennél jobban vágyik.
Csak azt tudom minden kételkedőnek mondani: adjanak egy esélyt neki! Még, ha tudom is, hogy ez nem lesz mindenki kedvenc sorozata, ilyet ritkán látunk a streaming platformon. Történetünk szerint a ’60-as években járunk valamikor, Tom Ripley (Andrew Scott), a főszereplőnk egy kisstílű megélhetési bűnöző. Hazug csaló, hamisító, akit tud átver azért, mert ő is pénzből él, az amúgy is drága New York kegyetlen városában. Megkeresi Tomot egy gazdag üzletember, Herbert Greenleaf (Kenneth Lonergan), mert azt gondolja, hogy fia Dickie (Johnny Flynn) jóban volt régen Tommal. Ez persze nem igaz, de Ripley kapva kap a semmiből érkező lehetőségen, és vállalja, hogy hazahozza Dickie-t Olaszországból.
Ugyanis a tékozló fiú fogta magát és bejárta az európai kontinenst, majd letelepedett egy kis tengerparti olasz városkában. Egy családi vagyonkezelői alapból havonta kap „fizetést”, így nem érdekli a családi vállalkozás, de apja ezt már másként gondolja. A pénztől nem tudja jogilag megfosztani fiát, de felbérli Tomot, hogy győzze meg „barátját” a hazatérésről. Tom jó pszichopatához híven, mindenkit befolyásol és rögtön rárepül a lehetőségre, egyszerre élvezheti az olasz tengerpart gyönyöreit és kullancsként szívhatja a Greenleaf-vagyont.
Persze ebből várható és váratlan következmények lesznek, nem írok le többet, mert aki látta A tehetséges Mr. Ripley-t az tudja mi fog következni, aki pedig nem tud semmit, az egy feszült, érdekfeszítő hullámvasútra vált jegyet az 1960-as évekbeli szupergazdagok gondtalan világába.
Nem csak a fényképezés miatt gyönyörű a sorozat, a díszlet, a jelmezek, az atmoszféra, mind sokkal autentikusabb, mint azt legvadabb álmainkban el tudnánk képzelni. A Minghella-film ehhez képest semmit nem mutatott a korszakból. A művészet itt is középpontban van, mint a ’99-es verzióban, csak ott a zene volt a központi eszköz.
Az egyetlen dolog, ami technikailag nem tűnt tökéletesnek, az a zene. Ez persze csak egy félrevezetés volt, mert Jeff Russo hangjegyei láthatatlan módon, de tökéletesen kiegészítették a képernyőn látható csodát.
A színészek elsőrangúak, főszereplőnk Andrew Scott gonosz karakternek született. Néha, egy félmosollyal nagyobb kárt tudott okozni egy másik szereplőnek, mint amit amúgy fizikailag tudna. Gyakorlatilag végig őt követi a néző, sokszor még a fejébe is belelátunk, nagyon kreatív megoldásokkal. Dakota Fenning, mint Marge Sherwood sokkal összetettebb és kifinomultabb karakter, mint a mozifilmes Gwyneth Paltrow. Dickie szerepében Johnny Flynn megnyerő, de nem az a tipikus szépfiú, amilyen Jude Law volt. Van egy „netflixes” LMBTQ casting döntésnek is látszódó érdekesség.
Ezen felül rettenetesen érdekes arcszerkezete van, nem tudja eldönteni a néző, hogy vonzódjon-e hozzá, vagy tartson a karaktertől. Pont, mint Ripley – ez is csillagos ötös. Vicces, hogy John Malkovichnek is jutott egy kisebb szerep a sorozatban, ő is Ripley bőrébe bújt már egyszer, a 2002-es verzióban, így mintha átadta volna a stafétabotot Scottnak.
Az alkotók könnyedén elérik, hogy egy gyilkos pszichopatának drukkoljunk. Tom Ripleynek ellenszenvesnek kellene lennie, ehelyett Andrew Scott és az írók megszerettetik velünk. Megértjük, mit-miért csinál, még ha szörnyű cselekedetek is azok, egyszerűen logikusak és minden döntése érthető. Nem akarom húzni tovább az emberek idejét: kifogytam a szuperlatívuszokból. Aki szereti egy kicsit a lassabb, átgondolt történeteket, ahol egy párbeszéd kompozíciója legalább olyan fontos, mint amit a szereplők mondanak, az imádni fogja a Ripley-t.
Mindenkinek csak kitartást kívánok a sorozat mellett, mert megérdemli a nézőket ez a celluloid-csoda. Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb meglepetést egy halkan érkező, 1955-ös könyvfeldolgozás fogja okozni 2024-ben, de nekem eddig egyértelműen az év felfedezése ez a 8 részes sorozat. Valahol be kell fejeznem ezt a cikket, mert még oldalakat tudnék róla írni: a Ripley megtekinthető fekete-fehérben, minden vizuális gyönyörűségével együtt a Netflix kínálatában.
