Korolovszky Anna: A művészetben nem kellenek a tabuk
- Plakátokat is tervező grafikusként mi a véleményed a Kern-plakát betiltásáról?
- Nem igazán értem, hogy ha ez kiverte az Önszabályozó Reklámtestületnél a biztosítékot, akkor az Örkény Stuart Máriás plakátja miért nem? Az a plakát két éve készült, és most a Kern plakát ugyanezt a geget használja.
Egyébként komolytalannak találom ezt az ügyet, ugyanakkor rettenetesnek is, hogy a kreatív szakma ennyire függjön a magyar médiától, politikától, egyáltalán bármitől. Túl sok a nem szabad, nem lehet Magyarországon. A kérdésed számomra sokkal nagyobb problémákat feszeget, ami a korlátokat illeti, de igyekszem most csak a Kern-plakátra gondolni. Láttam a végső kreatívot az utcán, meg is álltam szemrevételezni. Bármilyen szögből hunyorogtam és meresztettem nagyra a szememet, örömmel konstatáltam, hogy a pixelek klasszul összeállnak, és jól látható Kern András ujja. Jót röhögtem magamban, és ezúton gratulálok a készítőknek, hogy ilyen frappánsan oldották meg a problémát.
Korolovszky Anna grafikus a kerámiától indult, majd képgrafikával folytatta. Megtanulta, hogyan ne kaszabolja szét a kezét, ha linót metsz, maratott rézlemezt, nyomtatott papírra - magasan és mélyen. Volt, hogy tévedésből a tervezőgrafikára adta be a jelentkezését a Képzőn képgrafika helyett, mert összekeverte a két szakot... Aztán jobban utánanézett, mi is a tervezőgrafika, és megtetszett neki.
Tervezett arculatokat étteremnek, kávezóknak, designereknek. Plakátokat készít, festett, készített illusztrációkat magazinoknak
- Kell, hogy legyenek tabuk?
- Kellenek. Az életben. De minden esetben beszélni kell róluk, mivel vannak tabuk, amelyek ezután megszűnhetnek tabunak lenni. És a végén kiderülhet, hogy csak önmagunk korlátai voltak.
A művészetben viszont nem kellene hogy tabuk legyenek. Louise Bourgeois szobrásznő hatalmas falloszokat mintázó szobrokkal sokkolta a nagyérdeműt az 1900-as évek középén. Ma már ezek a szobrok nem sokkolják az embereket. Vagy mégis? Duchamp piszoárja (A forrás) meg egyenesen közömbös is lehetne ma már, - annyira edzettek vagyunk - ha nem tudnánk hogy mennyi mindent köszönhetünk ennek a "trágárnak és közönségesnek" titulált ready made-nek. Szóval hogy kellenek-e a tabuk a művészetben? Nagyon nem. De ha kikiáltanak valamit tabunak, annál ízesebb azt áthágni.
Összességében véve sok munkájára. A színházi plakátjai kiemelt helyet foglalnak el a szívében, de tervezett már csomagolást gyümölcslének is, amelyet azóta is minden nap kisiskolások isznak a padokban - jó érzés erre gondolnia.
Létrehozott egy ruhakollekciót, a Memoryt, Cakó Kingával - a koncepciójáért és grafikákért Anna a felelős.
Arra a legbüszkébb, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret.
Memory collection szitázás
A Memory
A Memory csapata
- Miért fontos a plakát, mint felület?
- Mert az utca embere látja. Mindenki láthatja. Nemtől, kortól, politikai ideológiától, társadalmi helyzettől, mindentől függetlenül látható számára.
Ha jó a plakát, megállít. Bevésődik.
A plakát kordokumentum, lenyomata korszakok kulturális, gazdasági történetének. Elképesztő lenne, kulturális sokk-ként élnénk meg, ha lennének az utcán jó plakátok. Vizuális káosz van mifelénk…ha végigsétálsz az utcán, nem kapod föl a fejed semmire. Leginkább kereskedelmi plakátokat látsz, abból is a legrosszabbakat. Akció, laptopszalon és nyers hús. Mennyire klassz lenne, ha ezek legalább szépek, igényesek lennének, arról nem is beszélek, ha még valami fricska, gondolat is tetten érhető lenne rajtuk. Az óriási erővel bírna. A plakát ugyanis képes a vizuális közízlést formálni.
- A grafikusok számára miért izgalmas felület a plakát? Mi benne a kihívás?
- Mert komplex gondolkodást igényel. Rajztudást, kompozíciós érzéket, játékosságot, humort, egyedi kifejezésmódot, mindezt hatalmas felületen. Most a kulturális plakátokról beszélek, nem a kereskedelmi plakátokról! Ebbe annyi mindent beleadhat a plakáttervező, kísérletezésre ad lehetőséget, önkifejezésre. Kihívás, mert a funkcionalitás és az autonómia között kell brillíroznia. A plakáttervezés félúton van az alkalmazott grafika és a művészet között.
- Sok vagy kevés plakát jelenik meg itthon?
- Kereskedelmi plakátból rengeteg. Leginkább az van jelen, kulturális és társadalmi célúból kevesebb. Ez utóbbit szerintem a reklámügynökségek egész jól oldják meg, látok egyre bátrabb és izgalmasabb plakátokat is, amelyeknek tényleg van mondanivalójuk.
A kulturális plakátok - kulturális, művészeti események, fesztiválok, rendezvények, népszerűsítésére készült plakátok szinte alig láthatók. Internetről és újságból tájékozódunk.
A nagyobb múzeumok plakátjai rendben vannak, olyanok amilyeneknek lenniük kell, ezekkel találkozunk is. De a kisebb galériák, színházak más megjelenési formához kell hogy folyamodjanak. Az én színházi plakátjaim például bárokban, kávézókban, art mozikban, a belvárosi élet közkedvelt helyein vannak kiragasztva. Jó érzés látni őket. De nem az utcán vannak, ahol a helyük lenne.
Vannak, akik felismerik, hogy profi grafikusra van szükségük, akit a munkái alapján választanak ki, és aki képes azt a látás- és gondolkodásmódot képviselni, amire a cégnek szüksége van - mivel miatta lesz olyan az arculatuk amilyen.
Fontos, hogy a grafikus ne csupán elvégezze adott feladatot, hanem közben hozzáadjon a munkáihoz valamit, amitől az egyedivé válik. Szerinte akkor van baj, ha a megrendelő azt hiszi, hogy az adott munka kizárólag neki készül, és a saját ízlésére formáltatja a grafikussal. Ha ezen képes felülemelkedni, csodálatos kollaborációk tudnak születni.
- Mennyire kapsz szabad kezet, amikor plakátokat tervezel?
- Ha a plakátról beszélünk, nekem óriási mázlim van a Szkéné Színházzal. Nagyon szeretek a PR-menedzserükkel együtt dolgozni. Előfordult már, hogy nem tetszett neki egy plakátom, de nem kötözködött, hanem mentünk vele tovább. A rendezőnek és a színházi csapatnak viszont nagyon tetszett, így azt használtuk az adott darab kreatívjához. A végén megszokta, vagy megszerette, már nem emlékszem, de a lényeg, hogy képes volt könnyedén kezelni, hogy ez most éppen nem tetszik neki, de bízott bennem és a szakmai tudásomban.
Ahhoz hogy ilyen is megtörténhessen, kell egyfajta összeszokás, hogy miket tettél le az asztalra, részéről pedig szerintem ehhez kell egyfajta határozottság hogy ha kell, fölfelé is tudja érvényesíteni az akaratát, ismernie kell a piacot, a trendeket. Persze van, hogy fölsőbb szintekről mégis visszadobják a terveket. Kisebb megrendelők esetén, akik megkeresnek az induló cégükhöz logótervezéssel általában szabad kezet adnak. Eleve azért engem keresnek meg, mert tetszik nekik amit csinálok. És ők is “valami olyasmit” akarnak.
Nem tudom, hogy mi a helyzet külföldön mert keveset dolgoztam kintre. Arra a tapasztalatra viszont nem építenék, mert ott is meghatározó volt a megrendelő személyisége. Volt kellemes és rettenetes tapasztalatom is. Ez utóbbinál a megrendelő annyira beleszólt a munkámba, hogy kritikán aluli volt. Föl kellett volna állnom, és azt mondanom, hogy akkor most itt köszönjünk el egymástól, mert ennek így semmi értelme. De addigra annyi munkám és időm benne volt már, hogy nem akartam visszalépni, pedig azt kellett volna.
Kiállítás a Szkéné Színházban
- Mit gondolsz, mi árt a grafikusi szakmának?
- A kontár módon végzett munka, a szakmai féltékenység, ha nincs meg a szakmai alázat, bárminemű elnyomás, korlátozás és a politika.
- A hirdetőoszlopok eltávolítása mennyire érintette érzékenyen a szakmát?
- A plakáttervező szakmát nagyon. Nem is arról van szó, hogy az eltávolítás következményeképpen eltűnt/vagy tűnik el a játszóterünk, mert régóta nem ott homokozunk már. A hirdetőoszlopok most mások játszótereivé váltak, és egyébként személy szerint nem érdekel, ha nem látom többet az utcán azt a sok szemetet, amit most vagyok kénytelen nézni. Tisztelet a ritka kivételnek.
Inkább az rengette meg érzelmileg a szakmát, hogy még a lehetősége is eltűnik annak, hogy ott megjelenhessünk: az utcán. Nem is olyan régen ezeknek az oszlopoknak illetve a ráragasztott plakátoknak óriási szerepük volt. Ha visszamegyünk az időben, a tömegkommunikáció egyetlen fontosabb eszköze volt, emberek csoportosultak a plakátok körül, onnan tudták meg hogyan kellene mosogatni, átkelni a zebrán, milyen jó hogy van Tungsram, Flora szappan, Bagarol cipőpaszta, mikor van a tánceste, hogy mennyire vagány életérzést ad a Modiano cigaretta, a közüzemi szolgáltatások plakátjai, A gáz fűt és hűt... ezek a plakátok ízesek, festői értékkel rendelkeztek, humorosak, gyönyörűek voltak!
Most pedig a művészi kvalitással rendelkező plakátok végképp a múzeumokba, galériákba szorulnak vagy az adott intézmények falaira, kirakatába, amiket hirdetnek a plakátok. De nem nagy szám, hogy egy kiváló plakát, ami a Lengyel Intézet kiállítását hirdeti, az a Lengyel Intézet kirakatában lóg, ugye? A Magyar Plakát Társasággal reagáltunk is erre az oszlopirtásra, politikamentesen, több helyen.
Hirdetőoszlop 1931-ben, Forrás: Fortepan.hu
Hirdetőoszlop 1936-ban, Forrás: Fortepan.hu
Hirdetőoszlop 1941-ben, Forrás: Fortepan.hu
Hirdetőoszlop 1943-ban, Forrás: Fortepan.hu
Fedák Sári plakátok 1943-ban, Forrás: Fortepan.hu
- Toulouse-Lautrec óta mi változott a plakátkészítésben?
- Minden megváltozott. Ezt a szakmát régen tisztelték. Ma aki nem ért hozzá, szerintem nem is tudja, hogy ez egy műfaj, vagy hogy ilyen van. Mert nem is lát plakátot. Azt hiszi, hogy amit lát az utcán, az a plakát. Annak idején a plakátkészítők festőművészek voltak, valakik voltak. Elismert művészek voltak.
Toulouse-Lautrec plakátjait már lopkodták az utcáról. Állítólag meg sem száradt a ragasztó, már szedték le. Megjegyzem nekem is lopták már el másnapra a Szkénében a plakátomat. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami érhet.
Visszakanyarodva a témához, a nyomdatechnológia fejlődésével egy csomó újítást alkalmaztak a tervezők. Több lehetőségünk is lett hirtelen. A sokszorosítás, a technikai eszközök tárháza szinte végtelenné vált... és most mégis azt érzem, hogy a számítógép megjelenésével
olyan alapvető technikai megoldások tűnnek el, amelyeket 30-40 évvel ezelőtt még alkalmaztak a mesterek. Nagyon egyszerű dolgokra gondolok, festettek, rajzoltak, fröcsköltek, satíroztak, betűt festettek, szivaccsal dörzsölték a papírt, karcoltak, vágtak, ragasztottak, és utána lett a plakát.
Egy barátom mesélte, aki művészeti iskolában tanít, hogy a fiatal művészeknek eszébe sem jut tervezni papíron, rögtön kattintanának, nem is tudják, hogy mennyi lehetőségük lenne, hogy összepiszkolják a kezüket. Aztán ott az idő, mint faktor: nem csak ebben a szakmában, máshol is, minden olyan gyorsan kell, azonnal kell, sürgetnek. Fel kell venni a tempót, a lépést. De ez néha a munka kárára megy. Egy plakát megvalósítását tekintve lehetne más eszközökhöz is folyamodni, ha több idő volna rá. De lehet hogy nem baj, hogy így van... meg is szoktam már, és így legalább pörögnek az események.
Mivel otthonról dolgozik és egyedül, abban a pillanatban ha kimegy az utcára, olyanná válik, mint egy kisgyerek. Figyelni kezdi a körülötte lévő világot, az embereket, minden apróságot, a zöldségárus nénik kezét a piacon, milyen arcokat vág az ellenőr, vagy milyen alakú a járda repedése. Inspirációt merít a családjából, a barátaiból, az utazásokból, idegen kultúrákból, a saját múltjából. Ezeket az emlékképeket pedig előhívja, amikor szükség van rájuk.
Anna a győri képgrafikai biennálén
- Mit tapasztalsz ma itthon?
Kevesen mondhatják el magukról, hogy plakátosok, mert nem sokan foglalkoznak ezzel a szakmával. Ezek a mesterek javarészt ott vannak a Magyar Plakát Társaságban és nagyon sokat lehet tőlük tanulni, ellesni.
Másik része a plakáttal foglalkozó művészeknek meg nincsen a társaságban, itt meg ott vannak-szétszéledve és már nem, vagy csak nagyon ritkán csinálnak plakátot. Az a fő probléma, hogy olyan, mintha nem lenne már szükség a plakátra. Minden információhoz hozzájuthatunk más csatornán keresztül, olcsóbban. Internet, tévé, rádió, újság, szórólap…
Pedig ez nem igaz, más országokban, igenis fontos a plakát. Párizsban virágzik a plakát és Varsó virágzik a plakáttól. De még Londonban, Tel Avivban is ízléses plakátok vannak. De hogy alapvetően mi jellemző ma szerintem? Érdektelenség.
- A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek plakátjai - Szyksznian Wanda, Felvidéki András, Helényi Tibor munkái, a régi nagy Fabulon plakát a Kálvinon és a többi - ma milyen érzéseket váltanak ki?
- Egymástól nagyon különböző művészek, mindegyikük más érzést vált ki belőlem. Alapvetően a régi nagyokat mind tisztelem és sokukkal - akik nincsenek a listádban - személyesen is megismerkedhettem mióta az MPT fölvett a tagjai közé: Ducki Kristóf, Kemény György, Árendás József stb.
A fiatalabb generációnak tanulnia kellene tőlük, és jobban láthatóvá kellene őket tenni. Sokuk nem tud úgy érvényesülni, mint ahogyan a fiatalabbak, nem használnak Instagramot, nincsenek fent a Behance-en, sokuknak weboldala sincsen, hogy a munkáik egy helyen legyenek. Szerintem ez nagy baj. Sokan úgy vannak vele, hogy nem is kell nekik az önreklám, és valóban sokuknak már semmi szüksége rá, de ez nem is csak erről szól, nekünk kellene hogy láthassuk az ő munkáikat.
A letűnt korok általában nosztalgikus sóvárgást váltanak ki belőlem... A Fabulon reklám a Kálvinon azon a tűzfalon, Egy pohár tej, tiszta fej és Fonyódi plakátok, meg a többi, akkor láthatóak voltak ilyen plakátok is. Egy csomóra emlékszem a gyerekkoromból... imádom őket.
A Kálvin tér 1979-ben, Forrás: Grofjardanhazy
- Tetszenek?
-Hát nem ezek a jó plakátok, amikre évekkel később is emlékszünk? A mostani plakátokra kik fognak emlékezni? Lehet egyáltalán rájuk emlékezni?
