Koltai Róbert: Nem fogom lecserélni sem a barátaimat, sem magamat azért, hogy valamilyen díjat kapjak
- Nemrég Amerikában jártál, ahol nem mindennapi elismerésben volt részed...
A XVIII. Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál életműdíját kaptam meg. A Sose halunk meg című filmemet a 25. évfordulóra digitálisan felújítottak, amitől a film képben és hangban is megfiatalodott. Ezt a felújított változat szerepelt a fesztivál programjában is.
Sőt, a filmet beválogatták a II. Budapesti Klasszikus Film Maraton műsorába is.
- Bár sok jobbnál jobb filmet rendeztél, a Sose halunk meg az, amely mára egyértelmű klasszikusnak számít.
- Nagyon büszke is vagyok rá. De talán nem álszerénység: ugyanolyan szép filmnek tartom a Szambát, a Csocsót és a Világszámot is. Az évtizedek során ezeknek a filmeknek kialakult egy rajongótábora. Azzal együtt, hogy a legnépszerűbb filmem az a Kern Andrissal közösen készített A miniszter félrelép.
Mert annak a nézőszámát még egy Valami Amerikának vagy Csak szex és más semminek sem sikerült megközelítenie.
Hozzáteszem, hogy A miniszterre nem vagyok annyira büszke, mint a másik négyre, amiket az előbb elsoroltam neked. Mert azokban egyszerre van jelen a dráma – A világszám például 56’-ról szól –, és a nevetés.
- Hamarosan betöltöd a 75-öt, de egy sajátos fordulattal Te adtál ajándékot a rajongóidnak, mégpedig egy könyvet.
- Gaál Ildikónak, a könyv szerkesztőjének volt az ötlete, hogy azt a sok sztorit, amit az életemből mesélni szoktam, foglaljuk össze egy könyvbe. November 22-én volt a könyvbemutató, és akik eddig olvasták... De nem folytatom a mondatot. Olvasd el, és mondd el Te, mi a véleményed.
- Téged ismerve nem hiszem, hogy minden történetet sikerült belezsúfolni egyetlen könyvbe.
- Nem is gondoltunk ilyesmire, és semmiképp nem akartunk komplett életrajzot írni. Sőt, még csak be sem soroltuk a történeteket valamiféle szigorú kronológiába. Hanem ahogy adta magát. A számomra legkedvesebb emberekről, eseményekről emlékezem meg. Nem is mindig a legnagyobb rendezőimről. Volt nekem például olyan speciális rendezőm is, Szőke István, aki úgy volt nagyon erős, hogy nem csak a szellemet mozgatta meg az emberben, hanem a fizikumot és a szellemet is. Nagyon fanatizáló rendező volt. Nekem, az átlagnál talán valamivel lustább alaptermészetemnek mindig nagyon jót tett. Sajnos már nincs velünk. Persze olyan rendezőkről is megemlékezem, akik nagyon sokáig elkísértek.
Aztán arról is megemlékezem, hogy körülbelül 20 éve csaknem teljesen szétszakadt a nagy kaposvári összefogás, mert szinte nem is tudunk egymásról.
Nagyon sokan meg sem nézik egymást. Olyan rendezők, akikkel azt hittem, össze vagyunk nőve, mint a sziámi ikrek, húsz éve nem láttak játszani. Csak az a baj, hogy nem látnak, mégis ítélkeznek rólam.
Kertész Péter is hasonló cipőben jár – hogy ne csak magamról beszéljek -, aki rekordideje, 67 éve a barátom. 8 éves korunkban ismerkedtünk meg. Péter mindig nagyon jó színész volt. Az Operett Színház fiatal csillaga. Táncolt, énekelt, amíg a térdében el nem szakadt valami szalag. Az ország egyik leggyönyörűbb orgánuma. Szinkronban nagyon sokat lehet hallani. Körülbelül tizenöt éve kerültünk mindig közelebb egymáshoz. Játszott több darabban is, amit rendeztem, például a Revizorban. Most, idős korára, nem jó színész lett, hanem fantasztikus. De sajnos el van könyvelve annak a fiatal, „szabályos” színésznek, aki fiatalon volt. Nagyon jót tett neki a kor.
- Gondolkoztam, mik a legkorábbi élményeim Koltai Róberttel, és három dolog ugrott be. A Vuk, az Indul a bakterház és az Illetékes elvtárs.
- A Vukban tudod mennyi ideig forgattam? 15 percig. Néha nem is értettem, miért emlegetik az én dolgaim között, hogy én voltam a Simabőrű. Én azt nem is számítom be a szerepeim közé.
- Talán ez fordítva működött, hiszen amikor mondjuk én láttam a Vukot, akkor még kicsi voltam ahhoz, hogy a színészek nevét megjegyezzem, vagy egyáltalán foglalkozzam velük. De utólag, amikor már ismertem és szerettem Koltai Róbertet, akkor már érdekes volt felfedezni, hogy Te voltál a vadász is.
- Ez jó meglátás.
- Indul a bakterház?
- Az tény, hogy verhetetlen a magyar filmek között. De azért nem vagyok mégsem annyira büszke rá, mivel nem az én filmem.
- De azért színészként is lehetsz büszke magadra, nem csak filmrendezőként. Hiszen nyilvánvaló, hogy az a film sem lenne ugyanaz, ha nem te játszod a baktert.
- Egyébként véletlenül kaptam meg a szerepet.
Nem nekem szánta Mihályfi Sanyi, a rendező. Bencze Feri játszotta volna, csak néhány nappal a forgatás előtt trombózist kapott a lábába.
Úgyhogy a Mihályfi egy nagy Volgával értem jött Siófokra, mert ott nyaraltam a családdal, és közölte, hogy megyünk az Alföldre. Teljesen derült égből jött, nem is olvastam előtte a Rideg Sándor-könyvet.
- Milyen hangulatban telt a forgatás? Mennyire tudtátok komoly arccal végigcsinálni?
- A munka az mindig nagyon komoly. Ha vígjátékot csinálunk, akkor még inkább komolyan kell. Ha a Csákányi Laci bácsi elnevetgéli, amikor azt mondja a banyának, hogy csapjon magába a tulipános istennyila, akkor az nem lesz vicces.
Ezt egyébként Te is tudod jól, hogy a nevettetést vakbélgyulladás komolysággal kell előadni.
Még a forgatási szünetekben sem nagyon nevetgéltünk. Csodáltuk a kissrácot, Olvasztó Imrét, hogy mennyire a Regős Bendegúz szerepére született.
- Illetékes elvtárs megint egy egészen más arcodat mutatta.
- Az Illetékes elvtárs egy improvizált bohócfigura volt, amiről kiderült, hogy a közönség nagyon szereti. A mai napig nagyon szeretek egyébként improvizálni. Ha helye van a színpadon, akár az önálló estemben, akár színdarabban, az mindig bejön. Nem bő lére eresztve, nem az egész darabra rátelepedve, de ha az ember a megfelelő időben valami jót improvizál, akkor azon mindig hatalmasat nevetnek. Például több mint húsz éve játsszuk a Balfácánt vacsorára című darabot. A közönség összecsinálja magát a nevetéstől. Már rég átköltöttük a Kernnel az egész szövegkönyvet, már a súgó is nehezen követi. De sohasem a darab ellen, hanem hogy még jobb legyen.
- Kicsit visszatérnék még a Sose halunk megre. Számomra azért is különleges, mert nagyon hozzátartozott a rendszerváltás körüli euforikus hangulathoz. Új kor, új szabadság, és egy új magyar film, ami kicsit segít feldolgozni az azt megelőző 40 évet. Hogy jött az ötlet, hogy átállj a kamera másik oldalára?
- Ez egy hosszabb történet. Igazi meglepetés volt, hogy megcsinálhattam. Nagyon sokat köszönhetek Simó Sándornak, aki először mondta azt, hogyha megszerezzük a szükséges pénz felét, akkor a Hunnia Filmstúdió hozzáadja a másik felét. Nagyon sokat köszönhetek Nógrádi Gábornak, aki a Gyerekrablás a Palánk utcában forgatása közben – amit ő írt – meghallgatta a történetemet. Nyolc év alatt lett is belőle forgatókönyv.
Szóval büszke vagyok én a Bakterházra is, de legjobban arra, ha azt mondják, hogy a Sose halunk meg az igazi.
Vagy a Szamba, a Csocsó vagy a Világszám. Mindegyikben az a csodálatos, hogy a színészek fergetegesek benne. A Jiři Menzeltől kezdve a Bodrogi Gyulán át a Gáspár Sanyiig, sorolhatnám. És az mindegy, hogy milyen díjat adnak, vagy nem adnak. Nagyon büszke vagyok arra az Érdemes művész kitüntetésre is, amit még 85’-ben kaptam. De a nézők szeretete sokkal rangosabb, mint a politikai alapon osztott Kossuth-díj. Nem mondom, hogy mindenki csak politikai okokból kapja, de közrejátszik. Én viszont nem fogom lecserélni sem a barátaimat, sem magamat azért, hogy valamilyen díjat kapjak.
- Hogyan tovább? Készülsz új filmre, új szerepre?
- Filmre mostanában nem készülök. Új szerepre nagyon is. Másodszor bújhatok Kabos Gyula egyik szerepébe. Hunyady Sándor Lovagias ügy című darabját Verebes kicsit átdolgozta, zenés változatban mutatjuk be az általam nagyon szeretett Zenthe Ferenc Színházban, Salgótarjánban, Gaál Ildikó rendezésében. Amire még büszke vagyok a futó munkáim közül, az a Batang felé. Ez a Hungarikum Pódiumban megy, amely a Zserbó Palotában működik az első emeleten. Szintén Gaál Ildikó rendezte, és Szirtes Balázs a partnerem. Szirtes Balázs apukája vagy huszonöt évvel ezelőtt odajött hozzám, hogy az ő fia színésznek készül. Én persze csak mosolyogtam, rengetegen jönnek oda hozzám hasonlóval, és soha egyikükből sem lesz aztán színész. Balázs azonban tényleg elvégezte a főiskolát, és életem egyik legjobb partnere lett. Ez egy másfél órás, szünet nélküli előadás. Az első öt percben beszippantja a nézőt, van benne dráma, nevetés, minden, ami kell. A demenciáról szól. Sajnos rólam.
- Ezt most csak viccből mondod, a beszélgetésünk alapján nem hiszem, hogy bármi probléma lenne Veled.
- (nevet) Van probléma. A visszaemlékező memóriám nagyon jó, de amúgy mindent elfelejtek. De azért ezeken kívül még 12 darabban játszom, úgyhogy még nincs nagy baj.
