Kőkemény lecke nápolyi nyelvből és színháztörténetből az olasz filmfesztivál nyitófilmje
Nem titok, hogy Olaszországnak, az olasz kultúrának és ezen belül az olasz filmnek régi szerelmese vagyok. A mozira való eszmélésemnek máig érvényes mérföldkövei voltak Federico Fellini, Michelangelo Antonioni filmje, de legalább ennyire Dino Risi vagy Nanni Loy abszurd-realista alkotásai, vagy Mario Monicelli halhatatlan vígjátékai. Manapság a Netflixet is elsősorban a kortárs olasz filmekért bújjuk, és méltán állíthatjuk, hogy napjaink itáliai filmművészete is megőrizte a nagy hagyományokat: a mindig kis fricskával könnyített érzelmes képsorokat, az emberszeretetet, a humánus humort, az öniróniát. Éppen ezért is vártuk az idei, immár 19. alkalommal megrendezett budapesti olasz filmfesztivál nyitófilmjét, Mario Martone Itt én nevetek (Qui rido io) című alkotását.
Bevallom, most voltunk életünkben először maszkban moziban, de hát még mindig jobb volt így eltölteni két és fél órát a Puskin mozi csodálatos termében, a nagy vászon és hang pótolhatatlan élményével, mint valami karanténos megoldással. Jó volt hallgatni Gabriele La Postának, az Olasz Kulturális Intézet fiatal igazgatójának bevezetőjét míves irodalmi nyelven. Aligha gondoltuk, hogy a következő 132 percben erre meglehetősen ritkán lesz alkalom.
Az Itt én nevetek ugyanis a 19-20.századforduló nápolyi népi színháza megújítója, Eduardo Scarpetta életének néhány zűrzavaros évét dolgozza fel. A cím az a felirat, amelyet az író-komédiás-színigazgató vésetett villája falára, a Nápolyi-öbölre néző La Santarellára, ahol megnyugvást remélt színházi és magánéleti viszontagságaitól. Scarpetta volt az, aki, túllépve a rögtönzésekre épülő commedia dell’arte hagyományán, megírt darabokban vitte tovább a nápolyi tradíciót, megteremtve Felice Sciosciamocca kétbalkezes, már-már az ostobaságig naiv figuráját. A filmben dicsősége csúcsán találkozunk a művésszel, akiről lassanként kiderül, hogy nemcsak társulatában övé mindig az utolsó szó, hanem a családját is akarnok módon irányítja. Maga sem tudja, pontosan hány gyereke van, de csak egyet ismer el, Vincenzót, akit állítólag maga II. Viktor Emánuel király nemzett feleségének, Rosának, és aki ezért hálából támogatta Scarpetta színházának felújítását. Egy Luisa nevű nőtől van további három gyermeke, akiket soha nem ismer el, „nagybácsinak” szólíttatja magát, de a gyerekek maguktól rájönnek, hogy valójában az apjuk. Vincenzót mindenáron saját figurája továbbvitelére akarja rávenni, holott a fiúnak, bár színésznek készül, egész más elképzelései vannak, mi több – jaj, szörnyűség – filmszínész akar lenni (az 1900-as években vagyunk), ugyanakkor valóságos dührohamot kap, amikor megtudja, hogy a hármak egyike, Eduardo, írói babérokra tör. És közben rá kell jönnie, hogy lassan elszállt felette az idő, és már nem tud, talán nem is akar megújulni.
Dante nyelvét akkor halljuk, amikor Scarpetta felkeresi a kor „nemzeti költőjét” (és politikai kalandorát), Gabriele D’Annunziót, hogy engedélyt kérjen tőle egyik darabja paródiájának bemutatására. (A hajdani nagyság itt egy öntelt pojácaként jelenik meg). Az esetből évekig húzódó per lesz, amibe Scarpetta szinte belerokkan, pedig olyan támogatói vannak, mint a kor nagy filozófusa, Benedetto Croce, de az utolsó tárgyalási napon – az irodalmi és a nápolyi nyelvet keverve – parádés rögtönzést ad elő a maga védelmére, végleg nevetségessé téve az ellene pereskedő „Váteszt” és híveit.
A főszereplő Toni Servillo rendkívül sokoldalú színész és rendező. Ő volt a főszereplője Paolo Sorrentino A nagy szépség című filmjének, megszemélyesítette már filmvásznon Silvio Berlusconit és a korábbi hétszeres kormányfőt, Giulio Andreottit, játszott a Roberto Saviano camorra-könyvéből készült Gomorrában is. Közhely, ha azt mondjuk egy színészről, hogy ő maga az adott figura, de Servillo minden gesztusában átlényegül e nagyhangú, tehetséges, ám színpadon és azon kívül ripacskodásra is hajlamos századeleji színésszé, fokozatosan látni engedve belső ellentmondásait, az emberekhez való viszonyát és végsősoron sérülékenységét. De emlékezetes alakítást nyújt az „apátlan” gyerekeket szülő, megalázó helyzetét méltósággal tűrő Luisaként Cristiana dell’Anna és a Vincenzót alakító fiatal Eduardo Scarpetta – nem elírás, ugyanis a színész nem más, mint a néhai komédiás dédunokája.
A Velencei fesztivál Arany Filmszalag (Pellicola d’Oro) díjával kitüntetett film nagy kincse még a gyönyörű nápolyi dalok egész sora. A nagy világslágerek mind kimaradtak, így azonban egy szép keresztmetszetet kapunk egy olasz népen belül is a legmuzikálisabbnak tekintett etnikum zenélő lelkéről.
