A Kiscsillag együtt öregedett a közönségével, és ezt élvezik – ott voltunk a zenekar 20. születésnapi koncertjén
Lovasi Andrásék kellő iróniával állnak önmagukhoz és meg sem próbálnak úgy tenni, mintha a mai fiatal generációnak is ők lennének az első számú kedvencei. De ettől még nagyon is van igény a zenéjükre.
Ahhoz képest, hogy a Kiscsillagra az emberek többsége a mai napig Lovasi „B zenekaraként” tekint, ami jóval a Kispál és a Borz után alakult és így szükségszerűen második helyen áll ahhoz képest, surranópályán csak elérték ők is a 20. évfordulót. Ez már kétségkívül szép nagy szám, majdnem 23, amennyi a Kispál volt a 2010-es első feloszlásakor.
Két évtized alatt kifejezetten sokszínű életművet tettek le az asztalra: klasszikus hobbiprojektként indulva eleinte önmagukat sem vették komolyan, amiben az is közrejátszott, hogy minden erejükkel próbálták megkülönböztetni magukat a Kispáltól. Ennek csúcspontja az erősen túltolt és parodisztikus Néniket a bácsiknak album volt, ami után teljes irányváltás következett – az említett feloszlástól nyilván nem függetlenül.
Ezt a lemezt azóta is hanyagolják, a mostani koncerten is csak egyetlen dal, a többi közül eleve kilógó Sirály szerepelt róla a repertoáron. Ennél is mostohábban bántak a legutóbbi albummal, a 2020-ban megjelent Tompa késekkel, amiről konkrétan semmit nem vettek elő.
A döntés némileg meglepő, bár valóban nem ezen van a legtöbb emlékezetes sláger, stílusában viszont jól illeszkedik a zenekar által bő évtizede képviselt art rock irányvonalba – a címadó dal mellett még 2-3 másik is bőven elfért volna a műsorban.
A setlist gerincét ezúttal is az első két lemez anyaga adta, amelyen a jelek szerint nem fog az idő: mindkettőnek nagyjából a kétharmadát játszották el, de a kimaradó dalok közül se volt olyan, amit feleslegesnek éreztem volna, ha bekerül. Tanulság, hogy hiába szánták viccnek, a debütáló album címe (Greatest Hits vol. 01.) tényleg teljesen valid, és az Örökre szívembe zártalak is vitán felül klasszikussá vált.
A hőskor koncertjeinek hangulatát Rátgéber László segített megidézni, aki a 2000-es/2010-es évek fordulóján állandó vendég volt, és mivel pont akkoriban jártam leggyakrabban Kiscsillag-koncertekre – szinte az összes budapestin és emellett számos fesztiválon is ott voltam –, kifejezetten nosztalgikus volt újra színpadon látni őt, ahogy a Fishing on Orfűt vagy a Russian in the Schoolt énekli.
Érdekes megfigyelni azt a kettősséget, aminek egyik oldala, hogy a zenekar tudatosan játszik rá a „boomerségre” (legújabb daluknak is bummerdiszkó az alcíme), vagyis arra, hogy a közönségük túlnyomó része velük öregedett, és a mai tizen-huszonéveseket már aligha ők tudják legjobban megszólítani.
Ugyanakkor ezt az adottságot teljesen lazán és önironikusan kezelik. A másik oldalról viszont szintén tudatosan hívnak meg vendégnek olyan előadókat, akik nagyon is a mai fiatal generáció kedvencei.
Ilyen volt most a magát az utóbbi 1-2 évben igazi újhullámos sztárrá kinövő Cserihanna, akinek egy saját dalát kötötték össze a mostanában alig játszott Countryval (tök jól illettek egymáshoz), de hasonló trend igaz a Kispál és a Borzra is, ahol ugyebár Krúbit kérték fel közreműködőnek a legutóbbi album címadó dalához.
Nagy sztorizások egyébként nem igazán voltak az elmúlt 20 évről, egy-két poént leszámítva szinte nem is konferáltak semmit, ahogy régi tagokat sem hívtak meg. Szóval voltaképpen csak az átlagosnál hosszabb játékidő és az a néhány ritkán játszott szám tette születésnapivá a koncertet, amit erre az alkalomra vettek elő.
Mondhatnánk, hogy megúszós volt, de helytállóbb, hogy külsőségek helyett inkább a zenélést helyezték a középpontba. És valószínűleg ez az, ami miatt a legtöbben jegyet váltottak.
Ahhoz képest, hogy a Kiscsillagra az emberek többsége a mai napig Lovasi „B zenekaraként” tekint, ami jóval a Kispál és a Borz után alakult és így szükségszerűen második helyen áll ahhoz képest, surranópályán csak elérték ők is a 20. évfordulót. Ez már kétségkívül szép nagy szám, majdnem 23, amennyi a Kispál volt a 2010-es első feloszlásakor.
Két évtized alatt kifejezetten sokszínű életművet tettek le az asztalra: klasszikus hobbiprojektként indulva eleinte önmagukat sem vették komolyan, amiben az is közrejátszott, hogy minden erejükkel próbálták megkülönböztetni magukat a Kispáltól. Ennek csúcspontja az erősen túltolt és parodisztikus Néniket a bácsiknak album volt, ami után teljes irányváltás következett – az említett feloszlástól nyilván nem függetlenül.
Ezt a lemezt azóta is hanyagolják, a mostani koncerten is csak egyetlen dal, a többi közül eleve kilógó Sirály szerepelt róla a repertoáron. Ennél is mostohábban bántak a legutóbbi albummal, a 2020-ban megjelent Tompa késekkel, amiről konkrétan semmit nem vettek elő.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Káosz, szerelem, olasz temperamentum - fergeteges Goldoni-vígjáték érkezik a Városmajor színpadára
Ha egy igazán lendületes, szórakoztató nyári estéhez keresel programot, ne menj messzire: a Miskolci Nemzeti Színház színészei igazi mediterrán életérzést varázsolnak a budai lombok alá. A Csetepaté Chioggiában friss szemlélettel, remek szereposztással és rengeteg humorral kel új életre.
A nyári színházi élmények egyik fénypontja lehet idén Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című darabja, amely a Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójaként érkezik Budapestre. Az 50-es évek Olaszországát idéző, klasszikus komédia élénk karakterekkel, pergő párbeszédekkel és igazi mediterrán temperamentummal érkezik.
Chioggia egy kis halászfalu, ahol a tenger, a halászat és az emberek indulatai határozzák meg a mindennapokat. A férfiak a tengeren dolgoznak, míg a parton maradt asszonyok pletykákkal, féltékenységgel és kiszámíthatatlan érzelmi reakciókkal tartják mozgásban a közösséget. Egy apró félreértés elég, hogy a falu teljes lakossága egy nagy csetepaté kellős közepén találja magát.
Goldoni zsenialitása abban rejlik, hogy a konfliktusok sosem öncélúak: az egymásnak feszülő érdekek, érzések és szavak végül mégis a megértés, a közösség és a szeretet felé mutatnak.
Az előadás különlegességét nemcsak az alapanyag, hanem az alkotói szemlélet is meghatározza. Rusznyák Gábor rendező, aki a díszletet és a dramaturgiát is jegyzi, érzékenyen, mai szemmel közelít Goldoni világához, miközben tiszteletben tartja a klasszikus formaelemeket. Azon gondolata, miszerint „ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, bizalmi légkör kell,” végigkíséri az előadást: érződik a színészi játékban, a színpadi tér használatában, sőt, a karakterek viszonyainak alakulásában is.
Az olasz miliőt költői egyszerűséggel idézi meg a színpadkép: egyetlen tér, amely hol halászfaluként, hol hivatalos közegként, hol otthonként működik. Ebben a sűrített világban zajlanak a veszekedések, szerelmek, kibékülések – az élet minden színe. A Városmajori Szabadtéri Színpad természetes környezete pedig tökéletes hátteret biztosít ehhez a hangulathoz:
egy meleg szellős, nyári estén, lombkoronák alatt nézni egy mediterrán vígjátékot – ez már önmagában is a nyár legizgalmasabb élményének ígérkezik.
A szereplőgárda kiváló: Lajos András, Varga Andrea, Mészöly Anna, Tegyi Kornél és Farkas Sándor vezetésével a miskolci társulat nagy energiával kelti életre Goldoni karaktereit. Figuráik túlzóak, de mégis ismerősek: olyan emberek, akiket akár a saját utcánkban is láthatnánk – csak éppen most olaszul beszélnek, harsányabbak, és még a legkisebb sérelmet is képesek drámává felnagyítani.
A Csetepaté Chioggiában üdítően emlékeztet arra, hogy a legnagyobb zűrzavar mögött is emberi vágyak, félelmek, szeretet és megbocsátás rejtőzik. A darab könnyed, mégis rétegezett: a nevetés mögött mindig ott húzódik az emberi természet kiszámíthatatlansága, a kapcsolataink törékenysége – és az a lehetőség, hogy mégis lehet jól csinálni.
Az előadás bemutatóját 2025. július 3-án tartják, és július 4-én lesz még látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Aki a nyári kánikulában egy sodró lendületű vígjátékkal hűsítené magát, és egy kicsit Itáliára vágyik Budapest közepén – annak ez az este garantált feltöltődést kínál.
A nyári színházi élmények egyik fénypontja lehet idén Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című darabja, amely a Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójaként érkezik Budapestre. Az 50-es évek Olaszországát idéző, klasszikus komédia élénk karakterekkel, pergő párbeszédekkel és igazi mediterrán temperamentummal érkezik.
Chioggia egy kis halászfalu, ahol a tenger, a halászat és az emberek indulatai határozzák meg a mindennapokat. A férfiak a tengeren dolgoznak, míg a parton maradt asszonyok pletykákkal, féltékenységgel és kiszámíthatatlan érzelmi reakciókkal tartják mozgásban a közösséget. Egy apró félreértés elég, hogy a falu teljes lakossága egy nagy csetepaté kellős közepén találja magát.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Nyugdíjba vonul Csuja Imre: Muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit
A legendás színészt az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatták megható pillanatok közepette. Csuja a régi szerepeiben még színpadra lép, de új kihívásokat már nem keres.
Csuja Imrét az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatta a társulat. A Jászai Mari-díjas színész nyugdíjba vonul, de nem tűnik el teljesen a színpadról. Megtartja jelenlegi szerepeit, de újakat már nem vállal. Az Örkény Színház Facebook-oldalán számolt be a hírről.
A színész már tavaly bejelentette, hogy 2025-ben szeretne visszavonulni. Színházi szerepei mellett olyan filmekben és sorozatokban is játszott, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika 2. vagy A mi kis falunk. Csuja az Örkény Színház alapító tagja.
„Játszom a meglévő szerepeimet, de egy pár évig nem akarok újat vállalni. Tényleg végigvágtáztam az életemet, és most nem akarok panaszkodni, mert szerettem, ez a hobbim, jólesett csinálni. Csak arra is gondolok, most így, vénségemre, nem lehet mindent odaadni, muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit”
– mondta Csuja Imre.
Idén tavasszal viszont arról beszélt, hogy talán mégis folytatná, amíg Kossuth-díjat nem kap.
„Számomra is talányos, ki mi alapján nyeri el. Nem tudom, még mit kellene tennem a Kossuth-díjhoz, de azt gondolom, mindent elkövettem, hogy én is megkaphassam. Előbb-utóbb csak összejön. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hiányérzetem. Az a fakk még üres a szekrényemben” – fogalmazott akkor a színész.
Csuja Imrét az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatta a társulat. A Jászai Mari-díjas színész nyugdíjba vonul, de nem tűnik el teljesen a színpadról. Megtartja jelenlegi szerepeit, de újakat már nem vállal. Az Örkény Színház Facebook-oldalán számolt be a hírről.
A színész már tavaly bejelentette, hogy 2025-ben szeretne visszavonulni. Színházi szerepei mellett olyan filmekben és sorozatokban is játszott, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika 2. vagy A mi kis falunk. Csuja az Örkény Színház alapító tagja.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Minden bizonnyal a különválaszthatóség kedvéért kapta a magyar keresztségben a Netflix új brit sorozata a Megoldatlan ügyek osztálya címet, hiszen az eredeti már igen erősen utal a forrására: Dept. Q, azaz Department Q, azaz Q ügyosztály. Amely bizony Magyarországon is igen-igen ismert, mind a dán Jussi Adler-Olsen által írt regénysorozat, mind a kötetekből forgatott (eddig hat darab) dán film kapcsán. Carl Mørck nyomozó és hű segédei, Assad és Rose papíron immár 2007 óta próbálnak megoldani egy különálló rendőrségi részlegként régi, akár több éves, megoldatlan bűneseteket. Akkor jelent meg ugyanis Adler-Olsen első Q-könyve, a Nyomtalanul, amit aztán azóta további kilenc regény követett.
A nyomtatott siker pedig persze gyorsan magával hozta a nagyvászonra varázsolt feldolgozásokat is, természetesen a könyvek megjelenésének sorrendjében.
űEddig tehát hat Q-film került ki Dániából, a Nyomtalanul (2013), a Fácángyilkosok (2014), a Palackposta (2016), A 64-es betegnapló (2018), a Hajtóvadászat (2021) és a Határtalanul (2024). Az első négy filmben Nikolaj Lie Kaas alakította a főhőst, a Hajtóvadászat óta azonban átvette a szerepet Ulrich Thomsen, és a további négy regény filmváltozatát is vele tervezik leforgatni.
Aki azonban szeretné részletesebben beleásni magát az első sztoriba, annak tökéletes választás lesz a Megoldatlan ügyek osztálya, hiszen A vezércsel című kiváló sikerszéria alkotója, a kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíró Scott Frank (Meghalsz újra!, Más, mint a többiek, Szóljatok a köpcösnek!, Mint a kámfor, Különvélemény, A tolmács, A kulcsfigura, Farkas, Sírok között, Logan – Farkas) gondolta újra, csak ezúttal sorozatformátumban, és áthelyezve a sztorit Skóciába. Frank a Logan – Farkas megjelenése, vagyis 2017 óta teljes figyelmét a tévéipar felé fordította, s azóta olyan miniszériákért volt felelős, mint az Isten nélkül, A vezércsel (amelyért két Emmy-díjat kapott, valamint a Rendezők, Producerek és Forgatókönyvírók Szakszervezetének díjait is), a Spade nyomozó, illetve most a Megoldatlan ügyek osztálya. Ez utóbbit persze nem minisorozatnak tervezték, megfelelő nézőszám esetén jöhetnek a további évadok is, a könyvek alapján pedig már akár 10 szezont is le lehet hozzá forgatni.
Az első évad tehát a Nyomtalanul történetét foglalja magába, a 2013-as mozifilmhez képest nyilván sokkal részletesebben.
Carl Morckot (akinek kultikus nevét nem volt szívük megváltoztatni a skót miliő dacára sem) Matthew Goode alakítja (őt többek között olyan filmekből és sorozatokból ismerhetjük, mint a Match Point, a Watchmen: Az őrzők, a Szökőhév, a Kódjátszma, A férjem védelmében, a Downton Abbey, a Szövetségesek, A korona, a King’s Man: A kezdetek, Az ajánlat vagy legutóbb az Abigail), aki amúgy Scott Frank régi kedvenc színésze, mivel már A kulcsfigura című 2007-es rendezésében is főszerepet játszott Joseph Gordon-Levitt mellett.
Szóval Morck egy öntörvényű, és nem túl szabálykövető, illetve kedvesnek sem mondható, de zseniális nyomozó, aki egy balul elsült lövöldözés után fizikailag és pszichésen is padlóra került: a társa megbénult, egy rendőrtársa meg is halt, ő maga pedig súlyos bűntudattal küzd. Visszatérve a rendőrség kötelékébe, Morckot a főnöke, Moira (Kate Dickie) gy újonnan létrehozott, alulfinanszírozott, pincébe száműzött ’kihűlt ügyek” részleghez, a Q ügyosztályhoz rendeli, feladata pedig régi, lezáratlan ügyek felgöngyölítése. Morck megkapja maga mellé a Szíriából menekült Akram Salimot (Alexej Manvelovot többek között a Jack Ryan-sorozatban és a Csernobilban is láthattuk), a volt rendőrt, aki újra bizonyítani akar, illetve Rose Dicksont (Leah Byrne), a rendőrségi asszisztenst, aki valami fontosabb feladatra ácsingózik.
Az első nagy ügyük főszereplője egy Merritt Lingard nevű ügyésznő (Chloe Pirrie), aki négy évvel korábban rejtélyes körülmények között tűnt el.
Mi, nézők természetesen már az első részben megtudjuk, hogy Merritt él, de brutális körülmények között tartják fogva. Ám hogy ki és miért rabolta el, az persze előttünk is titok marad, egészen az évad végéig.
Természetesen mellékszálak is akadnak: az egyik a fent említett rendőrgyilkosság utáni nyomozás, amely komoly traumát okoz Morcknak (ő maga persze nem nyomozhat az ügyben, mégis próbál segíteni az illetékeseknek), illetve megismerhetjük a magánéletét is, pontosabban a vele egy fedél alatt élő mostohafiával, Jasperrel (Aaron McVeigh) való eléggé viharos kapcsolatát. Ráadásul Morcknak a sebesülése óta kötelező pszichológushoz is járnia, Rachel Irvingnek (Kelly McDonald talán a legismertebb név a színészgárdában Matthew Goode mellett) pedig meglepő módon képes megnyílni, és talán meg is tetszenek egymásnak…
Persze a fő szál maga a nyomozás, ami egy ízig-vérig skandináv krimi jegyeit viseli magán, a skót terep pedig tökéletes ehhez: kevés napsütés, sok felhő, borongós atmoszféra.
Sok-sok gyanús karakter (akár a legfelsőbb körökből is) szegélyezi a triónk útját, miközben Merritt szenvedéseit is láthatjuk, ahogy az évek során próbálja kitalálni, hogy miért rabolták el és zárták be egy dekompressziós kamrába (szóval a szökés sem egyszerű). A végén pedig természetesen ütős fordulatok, csavarok várnak ránk.
A Megoldatlan ügyek osztálya tehát egy kifejezetten izgalmas és szórakoztató, kilencepizódos első évadot kapott, amelynek legfőbb erényei a csodás karakterei. Főként Morck és Akram (Assad nevét megváltoztatták, de annyi baj legyen) kettőse emlékezetes, de ez már a dán filmekben és a könyvekben is így volt. Reméljük, nemsokára a második könyvből, a Fácángyilkosokból is elkészül nemsokára egy új évad, hiszen Skócia éppoly rejtélyes, izgalmas és akár nyomasztó, mint az eredeti skandináv terep.
Minden bizonnyal a különválaszthatóség kedvéért kapta a magyar keresztségben a Netflix új brit sorozata a Megoldatlan ügyek osztálya címet, hiszen az eredeti már igen erősen utal a forrására: Dept. Q, azaz Department Q, azaz Q ügyosztály. Amely bizony Magyarországon is igen-igen ismert, mind a dán Jussi Adler-Olsen által írt regénysorozat, mind a kötetekből forgatott (eddig hat darab) dán film kapcsán. Carl Mørck nyomozó és hű segédei, Assad és Rose papíron immár 2007 óta próbálnak megoldani egy különálló rendőrségi részlegként régi, akár több éves, megoldatlan bűneseteket. Akkor jelent meg ugyanis Adler-Olsen első Q-könyve, a Nyomtalanul, amit aztán azóta további kilenc regény követett.
A nyomtatott siker pedig persze gyorsan magával hozta a nagyvászonra varázsolt feldolgozásokat is, természetesen a könyvek megjelenésének sorrendjében.
űEddig tehát hat Q-film került ki Dániából, a Nyomtalanul (2013), a Fácángyilkosok (2014), a Palackposta (2016), A 64-es betegnapló (2018), a Hajtóvadászat (2021) és a Határtalanul (2024). Az első négy filmben Nikolaj Lie Kaas alakította a főhőst, a Hajtóvadászat óta azonban átvette a szerepet Ulrich Thomsen, és a további négy regény filmváltozatát is vele tervezik leforgatni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Sydney Sweeney drogfüggő, Julianne Moore pedig védelmező anya – Az Echo Valley az év legkeményebb streaming filmje?
Az Echo Valley egy sötét, érzelmileg fojtogató thriller, amelyben egy gyászoló anya (Julianne Moore) kénytelen morális határait átlépni, amikor drogfüggő lánya (Sydney Sweeney) bajba keveredik. Michael Pearce rendezése egy feszült, érzelmi mélységekkel teli dráma az anyai szeretetről és az önfeláldozás határairól. AppleTV+ megint megmutatta mit tud.
Az Echo Valley egy olyan film, amelyre nehéz nem odafigyelni. Michael Pearce rendezése kimért,
lassan építkező, mégis egy fokozatosan kibontakozó rémálom főszereplőinknek, mely az emberi kapcsolatok és a morális határok elmosódását mutatja be.
Klasszikus thriller formájában tálal elénk egy szívbemarkoló, súlyos drámát – olyat, amit nem egyszerűen csak megnézünk, hanem szereplőinkkel együtt „átéljük”.
A történet középpontjában Kate (Julianne Moore) áll, egy megtört nő, aki élete mélypontján van, próbál újra talpra állni az Echo Valley nevű, lepusztult lovardáját vezetve. A munkába temetné magát, hogy megfeledkezzen a múltjáról.
A sors ugyanis nem kímélte a nőt: kilenc hónappal korábban elvesztette élete szerelmét egy tragikus balesetben, ami nemcsak a szívét, hanem az egész életét kettétörte.
Még korábban elvált férjétől (Kyle MacLachlan), van egy közös 18 éves lányuk, Claire (Sydney Sweeney), aki egyre mélyebbre süllyed a drogfüggőség mocsarában. Kate szinte segítség nélkül küzd az anyaság terhével, az anyagi nehézségekkel és a gyásszal.
A film kezdetben szomorúan csendes, de hamar magával rántja a nézőt, amikor Claire egy este véresen bukkan fel, és elmondása szerint véletlenül megölte a barátját. Kate kérdés nélkül segít eltüntetni a holttestet és a lány nyomait. Ez sokat elmond arról, mennyire kétségbeesett és feltétel nélkül szereti a bajba jutott gyermekét. Innentől fogva a történet fokozatosan sötétedik: megjelenik Jackie (Domhnall Gleeson), Claire drog dílere, aki, ahogy az sejthető, pontosan tudja mi történt, majd elkezdi zsarolni Kate-et. A feszültség egy percre sem engedi el a nézőt.
Michael Pearce rendező mestere a feszültségteremtésnek. Nem csak a szokványos fordulatokra épít, hanem lassan, könyörtelenül nyomja rá a lelkünkre az események súlyát.
Térdre kényszeríti a nézőt az érzelmi konfliktusokkal és folyamatos drámával. Rám nem jellemző módon, de magam is kénytelen voltam pár percre kiszellőztetni a fejem. Nemcsak emberi sorsok, de az állatok élete is veszélybe kerül többször a történet folyamán, ami még nyomasztóbbá teszi az egész atmoszférát. Még szerencse, hogy nem moziba került ez a film és le tudtam állítani két percre.
A szereposztás parádés. Julianne Moore egyszerre törékeny és elképesztően erős. Kate figurája nem csupán egy gyászoló nő, de anya is, akinek minden idegszála megfeszül a túlélésért és a gyermeke megmentéséért.
Moore játéka a film egyik legnagyobb erőssége – hiteles, mély, emberi.
Sydney Sweeney-re nehéz szavakat találni. Claire karaktere kifejezetten kellemetlen, mégis ijesztően valóságos. A fiatal, lecsúszott drogos lány alakítása annyira életszagú, hogy néha fizikai kényelmetlenséget okoz nézni. A film legfájóbb jelenetei hozzá kapcsolódnak.
Domhnall Gleeson szinte felismerhetetlen. Soha nem láttam még ilyen ridegnek és fenyegetőnek. Jackie figurája alattomos, gennyes, könyörtelen bűnöző, és ezt Gleeson tökéletes érzékkel hozza ezt. Minden jelenete egyre nyomasztóbb – mintha egy lidérces álom újabb rétegébe süllyednénk. Kyle MacLachlan pedig, felveszi az AppleTV+-tól a csekket, egy egy rövid jelenet erejéig tűnik fel, ám ő is jól árnyalja a családi hátteret: mint a volt férj, már nem hisz lánya gyógyulásában, és inkább a saját életét próbálja újra építeni. Ad pénzt Katenek, ha kéri, de nem szívesen invesztál ebbe a kapcsolatba többet, lánya csak a gondot okozza neki.
Az Echo Valley egyik legnagyobb erénye, hogy nem ad egyszerű válaszokat.
Az anyaság és a feltétlen szeretet kérdését úgy boncolgatja, hogy közben sem a morált, sem a józan észt nem hagyja figyelmen kívül. Kate gyakorlatilag feláldozza önmagát, hogy megóvja lányát, bár Claire talán nem is akar megmenekülni. Középpontban ennek a két embernek az összeomlása van, anya és lánya közötti kapcsolat, még akkor is, amikor már semmi kapaszkodó nem marad számukra.
A cselekmény egyébként meglepően fordulatos. Nem lesz belőle egy Közönséges bűnözők, de a forgatókönyv jól építkezik, néhány csavar előre sejthető, a film utolsó harmada így is képes meglepni. A ritmusa lassú, szinte meditatív, de ettől csak még jobban működik, amikor odacsap. Technikailag is szinte hibátlan munka és Jed Kurzel aláfestő zenéje csontig hatoló néhány jelenetben.
Az Echo Valley nem egy könnyen fogyasztható darab, de nem is akar az lenni.
Nyomasztó és megrázó film, amihez azért kellenek idegek, de azoknak, akik értékelik az igazi, karakterközpontú drámákat, ez egy kihagyhatatlan élmény. Az AppleTV+ egyre erősebb kínálatában is kiemelkedő darab, az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb streaming-thrillere, drámája.
Az Echo Valley egy olyan film, amelyre nehéz nem odafigyelni. Michael Pearce rendezése kimért,
lassan építkező, mégis egy fokozatosan kibontakozó rémálom főszereplőinknek, mely az emberi kapcsolatok és a morális határok elmosódását mutatja be.
Klasszikus thriller formájában tálal elénk egy szívbemarkoló, súlyos drámát – olyat, amit nem egyszerűen csak megnézünk, hanem szereplőinkkel együtt „átéljük”.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
