Egy évvel azután, hogy megmentette a világot és Kingsman-ügynök lett belőle, Tökinek (Taron Egerton) egy újabb világuralomra törő gonosztevővel kell szembeszállnia. Ezúttal azonban nőnek a tétek, az Aranykör nevű drogkartell vezetője, Poppy (Julianne Moore) ugyanis elpusztítja a Kingsman főhadiszállását és csaknem összes ügynökét. Így Tökire hárul a feladat, hogy felkutassa amerikai társszervezetüket, a Statesmant, és a segítségüket kérje, hogy együtt leszámolhassanak az Aranykörrel.
Matthew Vaughn a Bond-filmek unalomig ismert kliséit feje tetejére állító Kingsman: A titkos szolgálat című filmje a 2015-ös év egyik igazi meglepetése volt: bár elsősorban nem a zsánerparódia agyafúrtságának, sokkal inkább a szemtelenül trágár humornak és az ultraerőszakos akciójeleneteknek köszönhette sikerét, a filmet a közönség és a kritika is szerette, így elkerülhetetlen volt, hogy folytatást kapjon a történet.
A Kingsman: Az aranykör tipikus folytatás lett: tulajdonképpen mindenből ugyanazt hozza, mint az előző rész, csak még többet.
A film már a félelmetesen túltolt nyitójelenettel köröket ver az előző film akciószekvenciáira, és ekkor még hátravan 2 óra a stáblistáig. A kissé hosszúra nyúlt játékidőben egymást érik az ultravéres, általában popzenékkel aláfestett akciójelenetek, és csak úgy tobzódunk az tapló humorban és a James Bond-filmeknek odaszurkáló képtelen fordulatokban. Minden jel arra mutat, hogy az alkotók nagyon élvezték ezt a filmet, és ötletekből sem volt hiány, az első vágás ugyanis a hírek szerint 3 óra 40 percesre sikeredett, így majdnem kettévágták a folytatást.
Más kérdés, hogy ami a sztorit és a szereplőket illeti, nem igazán erőltették meg magukat az alkotók: amit látunk, nem sokkal több az első részben látottak újrajátszásánál, elismétlésénél. Természetesen – ahogyan az az előzetesekből is kiderült – még a Colin Firth alakította Harry Hart is visszatér egy lusta forgatókönyvírói megoldásnak köszönhetően, de Julianne Moore sem több a Samuel L. Jackson alakította főgonosz halványabb utánzatánál, hiába lubickol a színésznő a szerepben. Emellett a legtöbb emlékezetes fordulatnak, pillanatnak is megvan a párja, az előző rész hírhedt anális szexes gegjét például egy hasonlóan kétes ízlésű jelenetsor idézi fel.
Látszik, hogy az alkotók a „ha működik, ne javítsd meg” elve szerint láttak neki a filmnek. Ez nem feltétlenül baj, az azonban eléggé szomorú, hogy a filmben éppen azok a pillanatok a leggyengébbek, amelyekkel megpróbáltak eltérni valamelyest az első részben látott formulától.
Érdektelenebbek például a hősök belső konfliktusai. Az első film Töki gyökeres átalakulásáról szólt, igazi suttyóból vált jól öltözött szuperkémmé. Most azonban, hogy ő a Kingsman megmenőbb ügynöke, a legfőbb problémája az, vajon hűséges tud-e maradni a barátnőjéhez, akivel amúgy telefonon tartja a kapcsolatot a film során. Szintén nyikorognak kissé azok a jelenetek, amelyek az amnéziás Harry Hart „visszanevelését” mutatják be.
Az új ötletek közül a legizgalmasabb az amerikai Statesman-ügynökök szerepeltetése,
akik tősgyökeres déli amerikaiakként ellenpontozzák hőseink kifinomult brit modorát. Kár, hogy Channing Tatum és Jeff Bridges csak mutatóban szerepelnek, cserébe viszont a Trónok harcából és a Narcosból is ismert Pedro Pascal messze a legizgalmasabb új szereplő.
Többek között neki, a fésületlen humornak és a továbbra is töretlen energiának köszönhető, hogy
a film a két és fél órás játékidő során szinte végig szórakoztató marad.
Igen, a Kingsman: Az aranykör semmivel sem nyújt többet, mint két évvel ezelőtti elődje, de megbízhatóan hozza ugyanazt a szintet. Láttunk már ennél ambiciózusabb folytatást, de aki szerette az első részt, jó eséllyel a második felvonáson is jókat fog nevetni.
Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.
Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.
Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.
Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.
Graham saying “dont break the trophy” followed by the clink of Eurovision 2024 winner Nemo smashing the trophy is iconic #Eurovisionpic.twitter.com/DgH9ziJmsH— Louie Rowe (@louierowe_) May 11, 2024
Farokméregetés, szó szerint – A Talpig férfiban nincs tabu, és Jeff Daniels még sosem volt ilyen imádnivalóan ütnivaló
Az amerikai jog, társadalmi igazságtalanságok, hatalmi játszmák, fekete humor: a Netflix új minisorozata sokakat kiakaszt majd, mégis üdítő, hogy mennyire nem veszi magát komolyan.
Mielőtt még bármit is leírnánk a Talpig férfiről, érdemes megemlíteni, hogy az új Netflix-sorozat mögött az a David E. Kelley áll kreátorként és íróként, aki valódi veterán a szakmában, s olyan szériák elkészítése fűződik a nevéhez többek között, mint a Kisvárosi rejtélyek (1992-1996), a Chicago Hope kórház (1994-2000), az Ally McBeal (1997-2002), az Ügyvédek (1997-2004), a Boston Legal – Jogi játszmák (2004-2008), a Hatalmas kis hazugságok (2017-2019), a Tudhattad volna (2020), a Kilenc idegen (2021), a Szerelem és halál (2023) vagy Az igazság ára (2022-2023). Nem mellesleg pedig már több mint 20 éve Michelle Pfeiffer férje és két gyermekének apja.
A Talpig férfi pedig abszolút beilleszkedik Kelley filmográfiájába, tekintve, hogy most is fontos szerepet kap a történetben az amerikai jog, a társadalmi igazságtalanságok, a hatalmi játszmák és a kissé fekete humor.
A sztori azonban ezúttal nem saját, Az igazak és a Hiúságok máglyjája írója, Tom Wolfe 1998-ban kiadott, azonos című könyve (A Man in Full) szolgáltatta hozzá az alapot.
Az Atlantában játszódó történet több különböző szálon pörög, amiket összekötnek az egymással folyamatosan kapcsolatban lévő szereplők. A legfőbb szál a milliárdos ingatlanmogul Charlie Crokert (Jeff Daniels) követi, aki csődközeli helyzetbe kerül, amikor a bankja szeretné behajtani tőle a valóban tetemes hiteltartozását. A banknál dolgozó Raymond Peepgrass (Tom Pelphrey-t többek között az Ozarkból, a Vasökölből, a Mankből, az Odakinnből és a Szerelem és halálból ismerhetjük) különösen pikkel az arrogáns Crokerre, mindenképp szeretné őt tönkretenni. Charlie persze mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el a birodalmát és a befolyását.
Emellett megismerjük Charlie titkárnőjét, Jillt (Chanté Adams) és annak férjét, Conradot (John Michael Hill), aki feketeként rendőri brutalitás áldozatává válik, és amikor reflexből visszaüt, büntetlen előélete ellenére börtönbe zárja és meghurcolja őt az amerikai igazságszolgáltatás rendszere.
Charlie ügyvédje, az idealista (és szintén fekete) Roger White (Aml Ameen) próbálja őt kihozni a rácsok mögül, nem sok sikerrel.
Illetve ott van még Atlanta polgármestere, a simlis és álszent Wes Jordan (William Jackson Harper), aki a választások előtt szeretné minél rosszabb színben feltüntetni a riválisát, és Charlie segítségét kéri, hogy a másik jelölt egykori évfolyamtársaként hozza nyilvánosságra annak szexuális zaklatásos ügyét, cserébe megpróbálja elintézni, hogy a bank leszálljon róla.
És akkor még nem említettük Charlie naivnak tűnő, de nagyon is határozott exfeleségét, Marthát (Diane Lane), akit Raymond próbál elcsábítani és behálózni, mivel ezzel szintén szeretne odapörkölni Charlie-nak.
Ezek a fő csapásvonalai a Talpig férfinek, amelyre egyfajta Utódlás-utódként is tekinthetünk, hiszen a kapitalizmus nagy játékosai esnek itt egymásnak, valóban szimpatikus karaktereket pedig alig találni, legalábbis köztük nem nagyon, inkább az anyagiakat tekintve „lejjebb elhelyezkedő” társadalmi rétegekben érdemes kutakodni.
Egy miniszériáról van szó, tehát csupán hat epizód állt a készítők rendelkezésére ahhoz, hogy kellőképp kibontsák ezt a szerteágazó sztorit, így azzal nem lehet támadni a Talpig férfit, hogy unalmas lenne.
A sorozathoz képest szűk játékidő alatt rendesen pörögnek az események, ám sajnos Kelley, kiegészülve két rendezőjével, a színésznőként Oscar-díjas Regina Kinggel (Egy éj Miamiban…) és Thomas Schlamme-vel (Elbaltázott nászéjszaka, Foglalkozásuk: amerikai, Az elnök emberei) nem is tudtak odafigyelni minden szálra kellőképp, s ami még nagyobb hiba, képtelenek voltak azokat közös nevezőre hozni, így egy felettébb csapongó történetvezetés lett a jussunk, ahol mindenbe belekapnak egy kicsit, de semmit nem bontanak ki igazán.
A Talpig férfi így inkább egy szellős melodráma, mintsem az amerikai társadalom gúnyosan csipkelődő szétcincálása. King és Schlamme mindenesetre folyamatosan tartják a tempót, és tudják, hogyan kell használni az egyébként parádésan pöffeszkedő Jeff Daniels karakterének monumentális egóját, amely a történések hatására részről részre leereszt.
Akadnak emlékezetes jelenetek is, mint például, amikor Charlie úgy próbál megnyerni magának befektetőként egy liberális házaspárt, hogy megmutatja nekik, hogyan tenyésztik a lovakat; Charlie és bankár ellenfele, Harry (Bill Camp) kvázi tettlegességig fajuló acsarkodásai pedig a minisorozat abszolút csúcspontjai. A sokáig szimbolikusan értendő farokméregetést ugyanakkor a meglepő és teljesen abszurd fináléban szó szerint kell érteni…
Azt nem lehet elvitatni a Talpig férfitől, hogy ne lenne szórakoztató, az viszont vitathatatlan, hogy nem lő túl magasra. Érezni, hogy az alkotók sem vették igazán komolyan ezt egészet, és ez sugárzik a rendezésből, a párbeszédekből és a színészvezetésből is. Így nézőként sem vesszük túl komolyan, és gyorsan töröljük is majd az emlékeinkből, amíg azonban tart, kétségtelenül leköt. Talán csak Conrad börtönös szála az, ami valódi izgulnivalóval (és néhány „ökölszorító” jelenettel) szolgál, ám Jeff Daniels és a többiek ripacskodása is megér egy misét, persze kizárólag azoknak, aki nem várnak mindettől túl sokat.
Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?
Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.
Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:
- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),
- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)
- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).
Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.
Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.
A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.
"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"
– mondta a szakértő.
Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.
Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.
A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.
„Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól” – Interjú Márkus Luca színésznővel
A Vígszínház tehetségével őszintén beszélgettünk halálról, színpadi vetkőzésről, szorongásról, elmondta, milyen votl Liam Neesonnal dolgozni, és milyen nagynevű magyar rendezőkkel fog együtt dolgozni a következő évadban.
Márkus Luca még nincs harminc éves, de máris impozáns pályafutás áll mögötte. A nagy klasszikusok, Csehov, Shakespeare és Schiller mellett a kortárs és énekes szerepek is jól állnak neki. A sokoldalú művésznővel az Ármány és szerelem bemutatója kapcsán beszélgettünk.
– Egy interjúban arról beszéltél, hogy azért hiszel valamennyire a halál utáni életben, mert nem tudod elképzelni, hogy megszűnjön az éntudatod. Ez nagyon megragadott, mert egyrészt nagyon hasonlóan gondolkodom, de azért is, mert azt mutatja, hogy foglalkoztatnak az „élet nagy kérdései”.
– Persze, vannak ilyen nagy, megfejtendő dolgok az ember életében, amikhez folyamatosan próbál közelebb kerülni. Aztán az is lehet, hogy soha nem jut el a megfejtésig. De én inkább azt szeretem, ha történik velem, ami történik. Teljes nyitottsággal, odaadással teszem a dolgomat és szeretem az embereket, akik körülvesznek. Nem agyalok túl olyasmiket, amiket még nem tapasztaltam meg és nem tudom, mikor következnek be az életemben.
Nyilván vannak elképzeléseim a jövőmet illetően, de nem azzal töltöm a napjaimat, hogy ezen rágódom. Inkább a mai nappal foglalkozom, eddig ez bevált.
De örülök, hogy ezt mondod. Azért tudok hinni valamennyire abban, hogy van valamiféle élet a halál után, mert ahogyan érzékelem, hogy ez az én testem, az én tudatom, ezek az én érzelmeim, nem tudom elképzelni, hogy ez a fajta viszonyítás egyszer csak megszűnik. Ezen tényleg szoktam gondolkodni, hogy hogy is van. De majd meglátjuk, és talán majd a következő életünkben beszélgetünk róla, más-más testbe csomagolva. (nevet)
– Sok mindenben láttalak az elmúlt néhány évben, de amiben igazán a rajongód lettem, az a Krum volt. Meg kellett nézem, ki játssza Doopát, mert konkrétan nem ismertelek fel.
– Ezt a szerepet eredetileg nem is én játszottam volna, csak egyeztetési problémák miatt alakult így. Nagyon örültem a feladatnak, mert mint látható, ha egy rendező vagy igazgató gondolkodik erről a szerepről, első körben nem rám osztaná.
Pedig nagyon izgalmas kilépni azokból a körvonalakból, amik alapján az ember szerepeket kap. Persze nem mindig van így, hogy az ember bekerül egy skatulyába, és mindig ugyanazt kell csinálnia különböző darabok kapcsán, és úgy hiszem, az én esetemben sincs így. Úgy érzem, hogy sokféle feladatom van a Vígszínházban.
Mindenesetre én szeretem ezeket a tőlem távolabb eső karaktereket megformálni, mert valahogy mégis csak magamból kell megfogalmazni őket. A mélyén ott van a személyiségem, erre kell olyan rétegeket ráhúzni, amitől aztán meg tud születni a karakter.
Izgalmas volt egy ilyen harmincas nőt játszani, akinek tulajdonképpen semmiféle sikerélménye és értékelhető kapcsolata nincs az életben. A nőiségét semmilyen szinten nem élte meg eddig, és nem is gondol úgy magára, mint aki ezt elértheti.
Kihívás, mert van annyi egészséges önképem, hogy tudjam, alapvetően én nem ezt jelentem a színpadon.
Innentől pedig elkezdődik egy komoly meló magammal, a kinézetemmel, a saját frusztrációimmal, hogy hogyan lehet összefonni ezeket a szálakat. Szerintem ezek a legizgalmasbab munkák.
– Amikor a rendezők azt mondják, hogy neked főleg a drámai főhősnők állnak jól, abban az ítéletben hány százalék a személyiséged, az energiáid, és hány százalék a külsőd?
– Szerintem elsősorban a belső energiák számítanak. Az Ármány és szerelemben például Luise Miller egy fiatal, 16 éves lány. Aki egyébként szerintem nem naiv, bár szeretjük a nagy szerelmi történetek főhősnőit naivnak ábrázolni. De én azt gondolom, hogy aki egy ilyen történetet végig tud vinni a hátán, a végsőkig kitart, tartja a szavát és közben megingathatatlan erővel megy bele a legnehezebb helyzetekbe a szerelme miatt, az nem egy gyönge, naiv karakter.
Mégis, hagyományosan naivaként szokták ábrázolni, amihez úgy gondolom, nem feltétlenül passzol az én külsőm. Ezért sem hiszem, hogy ez alapján döntenének. Az elmúlt évek alapján talán már látják, hogy milyen energiákkal tudok dolgozni, és azt milyen feladatokhoz tudják párosítani.
– Ez már a második munkád David Doiasvilivel. Az első a Sirály volt. A grúz rendező eléggé megdolgoztatja a színészeit. Szaladni kell, felmászni, leugrani, csúszdázni… Zokszó nélkül bevállaltatok mindent, vagy előfordult, hogy vitába szálltatok vele?
– Aki dolgozott már valaha David Doiasvilivel azt tudja, hogy nem nagyon tudsz ellenkezni vele. Egyszerűen olyan magával ragadó a személyisége, a jelenléte, ahogyan a színházról gondolkodik, ahogyan felépíti ezt a formát, amit képvisel. Akkor is így van, ha nézőként sok kollégám úgy látja, hogy számunkra ez egy nagyon távoli és kevésbé komfortos nyelv, amiben nem egyszerű színeszként közölni, és megtartani a nézői figyelmet. Ha találkozik vele az ember, egészen másképp fog gondolkozni a színházáról.
Valóban nem nyújt egyszerűen kódolható, hátradőlős színházi élményt.
Nagyon expresszív, sokféle vizuális effekttel, akusztikai elemmel bombázza a közönséget, és sokszor párhuzamosan kell bonyolult képleteket megoldani a nézőknek, ami nem egyszerű, de azt gondolom, hogy nagyon izgalmas, és szükség van az ilyen fajta színházra is a sok másféle felfogás mellett. Szeretem, ha ezek megférnek egymás mellett.
– Ha valakinek ennyire lehengerlő a személyisége, mint ahogy Doisaviliről mondod, annak meglehet az a veszélye, hogy utólag esetleg azt érzed, ebbe mégse kellett volna belemenni.
– Az ő temperamentuma és lendülete azért meg van alapozva egy olyan elemzéssel, szellemi munkával, ami végigkíséri az egész próbafolyamatot. Itt nem arról van szó, hogy van egy nagyon szenvedélyes ember, aki fanatizálja a színészeit, hanem elképesztően okos gondolatai vannak a darabokról, és olyan rétegeket tud feltárni, amikre én soha nem jönnék rá. A főpróbahéten már nincsenek kérdőjelek a fejemben, és soha nem merül fel, hogy ezt vagy azt miért csinálom.
– Merészen bánik a jelmezekkel is. Az Ármány és szerelemben is elég merész az öltözetetek a partnereddel, Medveczky Balázzsal. A Sirályban pedig vannak egészen „bátor” pillanataid is a színpadon, amikor meglehetősen kendőzetlenül állsz a közönség előtt. Van egy belső értékrended arról, mi fér bele és mi nem, vagy egyszerűen a színésznek meg kell tennie, amit a rendező kér, mert ez a munkája?
– Ez egy nagyon érzékeny téma, nyilván mindenkinek másutt vannak ebben a saját határai, amit tiszteletben is kell tartani. Ha egy színpadi helyzet megkívánja, emeli az adott pillanatot, hozzátesz, ad egy új réteget neki, akkor helyénvalónak találom, nincs problémám azzal, ha meg kell mutatnom magam.
Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól. Tudom függetleníteni saját magamtól és nem jövök zavarba.
Nem azt mondom, hogy ez a legkényelmesebb dolog a világon, de izgalmas tud lenni ennyire lemeztelenedni egy ezerfős nézőtér előtt. Ha azt érezném, hogy egy dekorációs elem, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy meg lehet oldani máshogy. De valójában szerintem nem ez a legintimebb része a szakmánknak, hanem az, hogy a saját érzelmeimet mutatom meg, a saját élményeimből táplálkozom.
– Kicsit Medveczky Balázs miatt is vártam ezt a bemutatót, mert pont előtte nem sokkal láttuk a Pinceszínházban az Élet-ritmusra című egyszemélyes előadását, és nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz nagyszínpadon egy ilyen klasszikusban. Mesélj arról, milyen volt Balázzsal dolgozni.
– Nagyon jó. mi nem próbáltunk együtt még korábban. A padlásban játszunk együtt, de az mindkettőnk részéről átvett szerep.
Nagyon jól lehet Balázzsal együttműködni. Olyan színész, aki folyamatosan foglalkozik a szerepével. Nem rak pontot, amikor lemegy a premier. Nagyon szeretem, amikor lehet együtt gondolkozni előadásról előadásra, átbeszéljük, mi az ami jó volt, mitől működhetet jobban egy adott jelenet, mint korábban, vagy épp mitől nem. Abszolút partner, és magánemberként is remekül kijövünk.
– Május 1-én mutatták be a színházban az intézmény történetét bemutató Víg125 című dokumentumsorozatot, amely ősszel lesz látható az M5 csatornán. Ebben a társulat minden tagja, feltűnik kisebb-nagyobb szerepekben, így te is. A filmben sokat emlegetik, milyen volt a régi nagy legendákkal találkozni, együtt játszani. Röpködtek a nagy nevek – Ruttkai, Tolnay, Darvas, Várkonyi, hosszan lehetne sorolni. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy ma is vannak itt legendák. Neked, mint fiatal színésznőnek milyen élmény Kernnel, Hegedűs D. Gézával, Kútvölgyi Erzsébettel vagy épp Nagy-Kálózy Eszterrel színpadra lépni?
– Amikor először találkozhattam ezekkel a színészekkel, és először játszottam velük, abban volt persze valami fura, zavarba ejtő. Az ember nagyokat pislog, hogy olyan embereket nevezhet kollégának, akiket csodálattal nézett gyerekkorában. De aztán mégis csak egymás partnerei leszünk, próbálunk, vannak jó próbák, rossz próbák. Együtt ülünk le a büfébe megenni valamit, együtt éljük meg ezeket a pillanatokat. Elmosódnak a határok. Persze megmarad az alapvető tisztelet – bár szerintem ez nem kor függvénye. Mindegy, hogy valaki 30 éves vagy 60 éves, ugyanúgy tisztelem. De egy idő után nem lehet ezzel foglalkozni, nem is egészséges. Kialakul egy olyan kollegiális viszony, ahol nem az jár a fejemben, hogy úristen, a Hegedűs D. Géza ül mellettem. Ő ráadásul a tanárom volt, ami még speciálisabb helyzet. Persze attól is függ, hogy az az idősebb kolléga milyen labdát dob neked.
Valaki nagyon laza és azonnal magához húz, és el tudja oszlatni ezt a fura zavart. Valakit viszont egyáltalán nem érdekel, hogy egy fiatalabb kolléga ne érezze magát zavarban.
– A jövő évadban milyen új feladatok várnak rád?
– Alföldi Róberttel fogok dolgozni az Egy nő anatómiája című Mundruczó Kornél film színpadi változatában. Nagyon örülök neki, mert még nem dolgoztam vele, és mindig örülök, amikor új emberekkel találkozhatok. Ráadásul az egyik kedvenc filmemről van szó. Ez októberi bemutató lesz. Utána pedig a Rémségek kicsiny boltjában lépek színpadra, amit ugyancsak várok, mert Novák Eszterrel sem dolgoztam még. Nagyon izgalmas zenei feladat lesz, amit különösen szeretek.
– Feloldódtak az énekléssel kapcsolatos korábbi gátlásaid?
– Oldódgatnak. De nem tudom, hogy valaha megszűnik-e teljesen ez a probléma. Viszont már megszoktam magamat és együtt tudok ezzel élni. Sokat dolgozom rajta és szerencsére vannak olyan pozitív, megerősítő élmények, mint a tavalyi Szegedi Szabadtéris bemutatóm, az Ezeregy éjszaka meséi, ahol 4000 ember előtt énekeltem egyedül a színpadon. Nagyon féltem tőle, betegen, szteroidokkal telenyomva csináltam végig a premiert, úgyhogy a szokásos mintázat megint kirajzolódott. De utána ott álltam és azt gondoltam magamban: ettől féltem? Hisz ez csodálatos érzés! Meg tudom csinálni! Ilyenkor talán kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy legközelebb egy héttel a bemutató előtt is el tudjam ezt hinni.
– Mesélj kicsit Liam Neesonról.
– Róla túl sokat nem tudok mesélni, bármennyire szeretnék. Nyilván találkoztam vele és együtt forgattunk két napon keresztül Antal Nimród Retribution című akciófilmjében. Kezet fogtam vele és nagyon udvarias volt. De nekem elsősorban nem vele kellett dolgozni abban a jelenetben, amit én forgattam a filmben. Nagyon nagy élmény volt a forgatás és hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam, milyen egy ekkora stábbal dolgozni. Már önmagában az is csodálatos, hogy találkozhattam Antal Nimróddal. Nagy formátumú rendező, aki nem utolsó sorban nagyszerű ember is.
– Nagyon más egy ilyen hollywoodi stábba becsöppenni ahhoz képest, amit itthon tapasztalsz?
– Össze sem lehet hasonlítani. Az embernek vannak elképzelései erről. Szájtátva figyeltem a történéseket. Sokszor egészen zavarba ejtő volt az a figyelem, amivel felém fordultak. Mi egész másképp szocializálódunk itthon. Volt például egy csomó olyan helyzet, amire azt mondtam, hogy ezt én is meg tudom oldani magamnak. De mindenki hangsúlyozta, hogy nem, én azért vagyok ott, hogy abban az öt percben a lehető legjobb legyek, amikor kamera elé kerülök. Minden, ami ezen kívül esik, az más emberek felelőssége, azt majd ők intézik.
Ez a fajta figyelmesség, hogy a játékomon kívül tényleg semmi mással nem kellett törődnöm, az elképesztő érzés volt.
Fotó: Dömöly Dániel, Emmer László, Gimesi András, Gordon Eszter, Vígszínház
