hirdetés

KULT

„Kate Winslet stílusosan káromkodik, De Niro meg mormog” - interjú Köves Gáborral, aki világsztárokkal beszélget évtizedek óta

Egy nyári délután egy connecticuti erdő közepén találta magát Al Pacinóval és Robert De Niróval egy asztalnál. Köves Gáborral a nemrég megjelent interjúkötete kapcsán beszélgettünk.

Link másolása

hirdetés

Köves Gábor újságírót rég ismerem, de hogy milyen nagy mennyiségű igényes interjút készített az évek során, csak akkor esett le, amikor a kezembe vettem második, nemrég megjelent interjúkötetét, a Végszónak sem rossz címűt is. Vele beszélgettünk sztárokról, írókról és kutyákról.

- Most elolvastam az első interjúkötetedet is. Azon gondolkoztam el közben, hogy kit kellett vajon a legtöbbet győzködni...

- Az új kötet interjúalanyai közül Margaret Atwoodhoz vezetett talán a leghosszabb út, de több évig tartott elérni Patti Smith-t is. Éppenséggel John Cleese becserkészése sem volt egy fáklyásmenet. Mindjárt megnézem, hogy mondják angolul, hogy fáklyásmenet.

- Itt tényleg évekről beszélünk?

- Igen, de azért nem olyan drámai a helyzet, nem arról van szó, hogy 25 évesen elkezdtem hajkurászni valakit, és 45 évesen értem csak el. De sokszor arra eszméltem rá, hogy telnek-múlnak az évek, és még mindig ugyanazzal a kedves, arctalan közvetítő emberrel e-mailezek egy-egy interjú reményében. Ennyi idő alatt el lehet végezni az orvosit.

hirdetés

- Ehhez nagy állhatatosság kell. Ezt az elején is tudtad?

- Ha létezik is Az interjúkészítők kézikönyve, nem került a kezembe. Idővel leesett, hogy ez így megy, vagy megszoksz, vagy megszöksz. De ha végül eléred az illetőt, mert épp ott állsz például a brooklyni háza küszöbén, hirtelen minden megszépül. Persze csak akkor, ha ajtót nyit.

- Ebben a két kötetben szereplő interjúalanyok valamilyen szinten az idoljaid, ugye?

- Vannak, akik közelebb állnak hozzám, persze, de azért mindenkihez van valami közöm. Mégiscsak én választottam őket.

- Volt, akiben csalódtál? Vagy kellemesen?

- Ez egy műfaj, az interjúalanyok pontosan tudják, miről szól egy ilyen helyzet, és ha már kötélnek álltak 10-20-30 percre, akkor a legtöbb esetben odateszik magukat, csak ritkán tapasztaltam szájhúzást.

Egy esetre emlékszem, amikor valaki annyira lekezelően viselkedett, hogy megfordult a fejemben az interjú felénél, hogy felállok. Lehet, az is zavart, hogy nem volt rajta cipő.

Tanulság: mindig nézd meg, visel-e az interjúalany cipőt! Az illető nem szerepel egyik kötetben sem.

- Megérdemelte.

- Nemes bosszút álltam. Bár nem ez volt a célom a könyvekkel.

- Szép tőled, hogy nem árulod el, ki volt az. Bár kár. Mennyi egy átlagos interjúidő? Én a fantasztikus rendező Michael Hanekével készítettem egyszer egy ötperces interjút, aminek a rövidségére nem voltam felkészülve, és hatalmas kudarcnak éltem meg. Te is ott voltál, amikor itt járt Magyarországon.

- Jó élmény volt, sütött a nap, péntek volt és tolmács is volt. A tolmács ugyan elvett az időből, de kárpótlásképp elhangzott a beszélgetés hevében, hogy cipőkanál. Remek szó, Haneke szájából, németül meg még jobb. Persze azok az interjúk az igaziak, ahol az idő, illetve annak a rövidsége nem korlátozó tényező. A külföldi kerekasztal-beszélgetéseken mindig nagyon ketyeg az óra, ezek átlagosan 15 percesek és ott ül 10 ambiciózus újságíró.

- A szolgálólány meséje írójával, Margaret Atwooddal viszont hosszabban beszélgettél.

- Igen. Ez tavaly novemberben történt, telefonon. Ezek jó helyzetek, ilyenkor rajtad múlik, tudsz-e élni a lehetőséggel. A pandémia alatt a személyes találkozóknak leáldozott, maradt a telefon és a Zoom.

- A sorozatot nézted?

- Igen. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel.

- Kutyaugatást hallottam a háttérből...

- Az elkövető egy hétéves dalmata, az egyszerűség kedvéért nevezzük Pollinak. Szerintem jól mutatnánk a Horse & Hound magazinban. Polli különösen a francia klasszikusokat kedveli. Clouzot Ördöngösök című filmje mindig lenyűgözi, utoljára a pandémia első hullámában láttuk. Én is a világ egyik legjobb filmjének tartom.

- Melyik interjúalanyod tette a legnagyobb benyomást rád?

- Amikor először találkoztam Lars von Trierrel, azt éreztem, elérkeztem az interjúkészítés csúcsára. Mindez Koppenhágában, Trier saját kis "sasfészkében" esett meg, rajta kívül egy flipper gép és mintha egy zongora is jelen lett volna a helyiségben. A flipperben és Trierben biztos vagyok. A második találkozásunkkor egy golfautóval szlalomoztunk a stúdió betonján. Azóta sem ültem golfautóban egyetlen rendezővel sem.

De hasonlóan emlékezetes volt, amikor Umberto Eco válaszolt az e-mailen küldött kérdéseimre. Egy e-mail Professzor Eco válaszaival meg tudja édesíteni az ember napját. Ez nem sokkal a halála előtt történt, ez azért ad egy kis keserű ízt a dolognak.

- Gondolom a Woody Allen-interjúra is büszke vagy.

- Örültem, hogy megvalósult. Tíz-egynéhány perc telefonon. Mire összejött, Allen hírneve romokban hevert, legalábbis az Egyesült Államokban, de ez engem egy cseppet sem befolyásolt.

- Van véleményed az ügyéről?

- Követtem az idevágó tartalmakat, elolvastam, megnéztem, meghallgattam a cikkeket, vallomásokat, blogokat és így tovább, és végül kialakítottam a véleményemet; hogy fogalmam sincs. Inkább az a kérdés, hogy mindezek fényében hogyan nézed-e a filmjeit. Én történetesen sok filmjét néztem újra sokadik alkalommal a pandémia első hullámában. Azon egyszerű oknál fogva, mert kedvet éreztem hozzájuk. A Hannah és nővéreit pár évente előveszem, de most épp a Broadway Danny Rose esett a legjobban.

- Amúgy miért szeretsz interjúzni?

- Micsoda provokatív kérdés! Van az a vicc, hogy "Mama, nem akarok Amerikába menni, nem akarok Amerikába menni! - Kuss, kisfiam, ússz tovább." Én is úszom tovább, hátha egyszer úszva is eljutok Amerikába.

Ha egyszer az az alak szól bele a telefonba, akit ezer éve üldözöl, az addiktív érzés.

- Interjúztál olyan emberekkel is, akiket a köznyelv világsztárnak hív, mint Kate Winslet, Mads Mikkelsen vagy Stellan Skarsgard.

- Skarsgarddal telefonon beszélgettem, többször is, Winslettel egy londoni kerekasztalbeszélgetésen találkoztam. És azóta Zoomon is.

- És Winslet milyen benyomást tett rád az életben? Mert annyira kameraszuggesztív - élőben is nagy hatással van az emberre?

- Megnyerő, szabadszájú, az indulatszavakkal nem fukarkodó, közvetlen jelenség. Szuper interjúalany.

- Láttad az Easttowni rejtélyekben? Engem lenyűgözött, mekkora szintet lépett a legmagasabbhoz képest is.

- Tetszett, és nagyrészt miatta tetszett. Nincs az egészben semmi rendkívüli - kisváros, gyilkosság, nyomozó, erős hangulat, sok jó mellékszereplő stb - mégis olyan jó nézni, amit Winslet művel. Lehetne igazi dráma queen is, de nem; eszköztelenül, sallangmentesen és szerethetően játszik. Szuper.

- Van kedvenc interjúd, amiből többet tudtál kihozni, mint egy átlagos beszélgetésből?

- Nemrég szinte véletlenül, a csodával határos módon beszélgethettem Tilda Swintonnal. Ez a legjobb fajta interjúhelyzet: nem volt időkorlát, nem valamelyik filmjét promotálta, kényes témákat is lehetett érinteni, sőt. Azért filmekről is beszélgettünk.

- John Oliver miatt irigyellek talán a legjobban.

- Ez New Yorkban történt, sőt, kétszer is megtörtént, mindkétszer az HBO központjában. Kis számú újságíró és ő. Ha azt mondanám, hogy John Oliver egy rendkívül szellemes ember, azzal csak annyit mondtam, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg.

Egy John Oliver szellemességeivel teli helyiségben tartózkodni, ahol ő maga is jelen van, az olyan, mintha egy exkluzív show-n vennél részt. Még csak az sem látszik, hogy megjátszaná, hogy ennyire közvetlen.

A poénok mögött ott van az oknyomozói munka, a tényfeltárás – egészen egyedi, amit a műsorában csinál. Mindenben profi, szelfizésben is, a beszélgetés végén fülig érő szájjal nézett a telefonomba. Én is igyekeztem valamit nyújtani mosoly terén.

- Számos kortárs íróval beszélgettél. Az Amerikai Pszicho írója, Brett Easton Ellis milyen interjúalany volt?

- Mindig nagyon szórakoztató. Az első könyvem címe tőle származik. El lehetett vele játszani azt a játékot, hogy sorolom a kortárs amerikai írók neveit, ő pedig osztályozza őket: ki az, aki szerinte bátor, ki a közepes, ki a mesterember és ki az igazi nagymenő. És akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit értek ezen, mi az hogy nagymenők? Így lett az első interjúkötet címe a Mi az, hogy nagymenők?

- Álominterjúalany?

- Kész válaszom van erre. Stephen King, kérem, jelentkezzen, J.K. Rowling, várom az emailt! Ahogy Clint Eastwoodtól, Quentin Tarantinótól és fél Hollywoodtól is! Ígérem, mindenkire szánok időt. Hosszan tudnám sorolni. Vannak, akikkel meg sem próbálkozom, nem érdemes, pl. Robert De Niro... De most, hogy szóba került, vele és Al Pacinóval egyszer szemben ültem egy asztalnál. Egy erdő közepén, Connecticutban. Szürreális élmény volt.

- Azért ezt meséld el.

- A törvény gyilkosa című filmjüket forgatták, és nemcsak én, de a magyar forgalmazó sajtósa, Seres Mariann is úgy gondolta, nekem ott kell lennem. Mariannak sokat köszönhetek, többek között ezt a Pacinós-De Nirós találkát is. Az egyik délután még egy szerkesztőségben ültem, a Szentendrei út közelében, a másik nap pedig már egy connecticuti erdő felé tartottam. Ezt Mariannak köszönhetem. Kellenek sajtósok, akik bíznak az emberben.

- Milyen volt Pacino és De Niro?

- Olyan volt az egész, mint egy Rejtő-regény. Már csak az orosz hússaláta hiányzott az asztalról. De 50 Cent például szintén ott volt. De Niro híresen mogorva alak, és pont ilyen is volt élőben – néha morgott valamit maga elé.

Pacino ezzel szemben maga volt a nagybetűs művész, ha lett volna sál rajta, azt biztosan hátradobja. Olyan volt, mint egy mesében, azt is alig hittem el, hogy ott ülök. Mint interjú? Természetesen nem lett jó interjú. A Szemtől szemben plakátját viszont aláírattattam Pacinóval és De Niróval is. Egyik legféltettebb tulajdonom.

- Lars von Triert egyébként mentálisan egyben láttad? Belőle írtam a szakdogámat, de az Antikrisztussal kihúzta nálam a gyufát. Azt gondoltam, tök jó a terápiás filmkészítés, de ezt megtarthatta volna magának.

- Mindenki csinál rosszabb filmeket, de egy gyenge Trier-film is jobb, mint másnak az egész életműve. Szóval, nekem jöhetnek az Antikrisztusok. Csak csinálja a filmjeit!

- Alkossanak a filmesek. Ezt én is így gondolom.

- A pék süssön, a filmes filmezzen.

- Ez végszónak sem rossz.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Diana-film: Kristen Stewart elbűvölő az első hosszú előzetesben

Megérkezett a Diana hercegnéről szóló film első hosszú előzetese!

Link másolása

hirdetés

Pablo Larraín, a Jackie rendezőjének filmjét, a Spencert szeptember elején a Velencei Filmfesztiválon már láthatta a közönség és a szakma. A kritikusok egyenesen odavoltak érte: a legjobban a Diana hercegnő szerepében feltűnő Kristen Stewart mesteri játékáról áradoztak.

A Spencer 1991 karácsonyán játszódik, tehát abba az időszakban enged bepillantást, amikor Diana hercegnő és Károly herceg házassága már romokban hevert, a királyi család azonban arra törekedett, hogy a külvilág felé idilli képet mutasson.

A filmhez most megérkezett egy, az előzőnél hosszabb előzetes, amelyben eddig nem látott jelenetekben elevenedik meg előttünk annak a Dianának a portréja, aki egyre jobban összeroppan a paparazzik és a folyamatosan romló házassága miatt.

A Spencer november 5-én érkezik majd a hazai mozikba.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

„Bámulatosan szép, annyira, hogy moziban lenne a helye” – kijött Az alapítvány első két része

Az Apple sorozatának az első két része összesen több, mint kétórás játékidőt tesz ki. Két óra ebben a varázslatos, gyönyörű, letisztult, ámde velejéig romlott világban. Imádtam.

Link másolása

hirdetés

Mivel nem olvastam a sorozat alapjául szolgáló könyveket Isaac Asimovtól, így csupán a sorozatra koncentrálva tudom leírni a véleményem. Tudom, sokan, akik olvasták a könyveket, fel fogják róni az alkotóknak a szereplőválasztást és a plusz karaktereket, de sajnos ez elkerülhetetlen.

Egyrészt Asimov nem karakterekben gondolkodott, hanem érdekes felvetéseket bontott ki.

Másrészt a könyvet 1942-ben adták ki, ebben a korszakban nem fogunk találkozni afroamerikai szereplőkkel, vagy más nemhez vonzódókhoz, viszont a sorozat 2021-ben készült el, és sokkal elfogadóbbá vált a világ – ezt mindenkinek el kell fogadnia.

A lényeg:

Végre egy igazi high-concept, nagyköltségvetésű sci-fi sorozat!

El nem tudom mondani mennyire boldog vagyok, hogy az almás vállalat pénzt nem sajnálva, elkészítette az utóbbi idők egyik legjobb sci-fijét. Egy lassan építkező, ámde lebilincselő történetet láthatunk egy 19 évezrede fennálló birodalomról, amely a vég felé közeledik. Egy matematikus előáll egy tézissel, miszerint a jelenlegi populáció növekedéséből, konfliktusok kialakulásából és különböző eseményekből kifolyólag, kijelenthető, hogy a Galaktikus Birodalom el fog bukni és ez elkerülhetetlen. Természetesen van egy megoldás, amely, minő meglepő nem tetszik az uralkodó osztálynak és megpróbálják diszkreditálni a tudóst, nem túl finom módszerekkel. Ez az első epizód fő konfliktusa.

Az írók az első részben szárnyaltak. Több világot ismerünk meg nagyon rövid idő alatt, az elején csak kapkodjuk a fejünket, de nagyon hamar megértjük, hogyan működnek a dolgok ebben az univerzumban.

hirdetés
Régen láttam egy ennyire csavaros, ügyesen koreografált bevezető részt.

Minden a helyén volt, a ritmusa megfelelő, a szembenálló felek motivációi érthetőek. Utoljára a Trónok harca kapcsán éreztem ilyet, hogy logikusan felépített érvrendszerek szerint cselekedtek a karakterek.

Az első epizód mesterien volt komponálva.

A második rész, inkább egy átvezető rész, mélyebben megismerhetjük a karaktereket, kapcsolataikat és a történetben játszott szerepüket. Nem szeretnék spoilerezni, de egyértelműen lassabb és elgondolkodtatóbb a második epizód.

Főszereplőnk a Lou Liobell által játszott Gaal Dornick – egy meg nem értett zseni, akit a Jared Harris által játszott matematikus Hari Seldon maga mellé vesz, mint egy védencet. Mindketten nagyon jók az elszánt tudós szerepben. Jared Harris a kicsit belefáradt, ámde zseniális, míg Lou Liobell a friss kreatív elme a sztoriban. Az utóbbi szemszögéből ismerjük meg a történetet, Ő is narrálja a sorozatot.

Az antagonista szerepében Lee Pace-t látjuk, mint a Géndinasztia uralkodója,

a császárok egyike, aki több, mint ember. Azért nevezik őket Géndinasztiának, mert ők klónok – Cleon császár három klónja, három különböző érettségi korban. A legkisebb, Pirkadat testvér, egészen fiatal, egy gyermek ártatlanságával uralkodik, Nap testvér az erős vezető, ereje teljében lévő férfi, és végül a legidősebb uralkodó Alkony testvér, aki a bölcsesség megtestesítője. Ők hárman uralkodnak a Galaktikus Birodalomban. Mindhárom korában más színész játsza Cleon császárt, de nagyon hasonlítanak, és teljesen hitelesek a szerepben.

    A castingban egyedül a Raychot játszó Alfred Enoch-ot nem tudom hova tenni.

    Erőtlen és kicsit olyan, mintha két arca lenne: a közönyös és a zavarodott. Őt talán legtöbben a Harry Potter-filmek Dean Thomas-a ként ismerhetik, de nem bizonyította be még számomra, hogy egy ennyire jól összerakott színészgárdában neki is helyet kellett adni.

    Bevallom, picit megijedtem, amikor a nyitány alatt megláttam David S. Goyer nevét. Mint író, rengeteg klasszikust köszönhetünk neki, elég csak A sötét lovag trilógiára gondolni, vagy a Penge sorozatra, de azt se szabad elfelejtenünk, hogy elég sok, kevésbé minőségi alkotása is volt: A túlvilág szülötte, vagy a Hipervándor. Nem tudhattuk, hogy Az alapítvány hova fog tartozni, de mint kiderült, szerencsére az előbbi csoportot erősíti. Ez valószínűleg azoknak az elképesztő tehetségeknek is köszönhető, akiket az Apple összeszedett.

    Igazán impozáns nevekkel lehet találkozni, ha megnézzük az alkotókat:

    a zeneszerző Bear McCreary, aki már bizonyított sci-fi sorozatban (neki köszönhetjük a Battlestar Galactica felejthetetlen soundtrack-jét), a színészek terén Jared Harris, vagy Lee Pace, hogy csak egy párat említsünk.

    Amiről még nem volt szó, azok a technikai részletek.

    A sorozat bámulatosan szép, olyan szinten, hogy moziban lenne a helye.

    Sok, nagyobb költségvetésű mozifilmben nem látni olyan látványvilágot, mint Az alapítvány első két részében. Nem tudok egyszerűen máshogy, csak szuperlatívuszokban beszélni a sorozat technikai megvalósításáról. A zene elképesztően hangulatos, a hangok, a kosztümök, a díszletek, a színészek akcentusai, minden jól átgondolt és impozáns. Annyira brutálisan nagy Az alapítvány világa, hogy felfoghatatlan, mennyire jól sikerült eddig adaptálni.

    Mint sci-fi rajongó egy másodpercre se vettem le a szemem a képernyőről, de megérteném, ha egyesek túl lassúnak, vagy túl „beszélgetősnek” tartanák. Pedig vélemény szerint nem az,

    ha tartják ezt a színvonalat, itt egy új Trónok harca van megszületőben.

    A Ted Lasso-val megmutatta az Apple, hogy van humorérzéke, Az alapítvánnyal, pedig most már azt is tudjuk, hogy van vér a pucájukban. Egy ennyire fontos művet, ilyen költségvetés mellett bevállalni koronavírusos időkben letenni az asztalra, nem kis teljesítmény. Eddig nem, voltam Apple TV+ előfizető, de ezért a sorozatért megéri. Illetve, még amit ki kell emelni: van magyar felirat! Alig várom a következő részeket.

    hirdetés
    Link másolása
    KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Halálúton Horvátországba - egy fiatal szíriai kurd lány menekülésének történetéről szól Sári Edina legújabb regénye

Semmi sem szokványos. Sem a regény keletkezésének története, de az az életút sem, amit az írónő bejárt.

Link másolása

hirdetés

Edinával nagyon régóta ismerjük egymást, de ez igazából egy gimnáziumi évet jelent, utána ő elkerült, nem követtük egymás életét. Bár pár éve megint tudok róla, mit csinál, merre jár (hála a Facebooknak), de számomra is új volt mindaz, amit elmesélt.

A józsefvárosi otthonában látogattam meg, a harmadikon lakik (lift nincs). A kedvemért valami nagyon finom, meg-nem-mondom-miből készült joghurtos csodasüteményt is sütött, lekvárral a tetején. Már ezért megérte eljönnöm.

– Mi történt veled, hogyan lettél az, aki ma vagy?

– Utólag hálás vagyok minden megpróbáltatásért, amit a sors mért rám, mert nem egyenes út vezetett el oda, hogy író legyek. Kezdjük ott, hogy az első gimnáziumi osztály után megbuktattak matekból, repültem a suliból. Jött az esti gimnázium, közben megszületett a lányom. Ő ma már felnőtt nő, kiváló kapcsolatban vagyunk. Majd marketing és PR területen szereztem diplomát, ami még mindig elég messze áll a klasszikus írói karriertől. Érdekes karrierem volt. Tudod, hogy Klapkával is dolgoztam?

– Vámház körút kilenc?

hirdetés

– Igen! És mi találtuk ki a hagyományos mosóport is. Akkoriban minden reklámban a favorizált terméket egy fiktív, “hagyományos mosóporral” hasonlították össze. Klapkával megcsináltuk és piacra dobtuk.

– Ügyes. De végül is hogyan mozdultál az írói tevékenység felé?

– A 2010-es választások után kirúgtak. Nagyon meg voltam sértve. De hamar rájöttem, hogy megváltozott a világ. Esélytelen voltam a kevéske angolommal, negyvennégy évesen az állásinterjúkon. Ekkor elhatároztam, hogy bármi is történik, jól fogom magam érezni az életben. Erős személyes indíttatásom van – családi okok miatt – a rákellenes küzdelemben. Édesanyámmal nem volt könnyű a kapcsolatunk, rákban halt meg. Máig úgy érzem, konfliktusaink miatt nem tudtam úgy mellette lenni, ahogy kellett volna. Én így törlesztek. Így hát még mindig PR szakemberként vállaltam szerepet a Rák ellen az emberért, a holnapért Alapítványnál, de ezzel egyidőben már megjelent első könyvem is.

– Akkor kezdtél írni?

– Dehogy. Álnéven már megjelentek kisebb írásaim, még az ÉSben is. De sosem mertem felvállalni magam rendesen. De akkor eljött a pillanat. Az első könyv után jött a többi is. De még maradva a rákellenes társadalmi tevékenységnél: létrehoztuk a Nézőpontváltó Egyesületet, melynek azóta is vezetője vagyok, büszke vagyok rá, hogy a legismertebb ilyen mozgalom vagyunk. Évente ismétlődő programsorozattal hívjuk fel a figyelmet társadalmi és egyéni felelősségünkre a rák elleni eredményes küzdelemben. Mindezt színházakkal együttműködve csináljuk, így biztosítjuk, hogy a fontos üzenetek széles közönséghez jussanak el.

Ahogy mindezt elmesélte, lenyűgözött az a szuggesztivitás, lelkesedés, hitelesség, amivel Edina mindent képvisel, amiben hisz. És csak olyan dolgokkal foglalkozik, amiben hisz. Ilyen egyszerű a hiteles személyiség (és szerintem a hosszú élet) titka.

Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, ahhoz, hogy valaki a veleszületett tehetségét igazán mély tartalommal tudja megtölteni, talán kellett ez a kacskaringós életút. Meg persze a tapasztalatokhoz is. Amit még elmesélt magáról és életéről, egyértelművé teszi, bőven megvan az a tapasztalati anyaga emberismeretből, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne csak felkapott, de igazán értékes, jó író lehessen valaki.

– Török Ferenc filmrendező annak idején, az 1945 elkészültekor mondta, hogy bár sok filmet csinált eddig, de ez az első “nagy”, “felnőtt” filmje. Nálad is ezt érzem: ezzel a regénnyel váltál érdekes és tehetséges íróból valódi íróvá. Ha már témaválasztás: miért ír valaki Budapest közepén szíriai menekültekről?

– Már 2015-ben szó szerint beleütköztem a témába, amikor a Keletinél átsétáltam az aluljárón. Láttam az asszonyokat, ahogy próbálnak gondoskodni a gyerekekről a kevés holmijukból és a férfiakat, akik körülöttük állnak. Éreztem a kiszolgáltatottságot. Természetesen megérintett a látvány, de akkor még más foglalkoztatott. El is süllyesztettem magamban. Azután 2019-ben, amikor a törökök légitámadást indítottak a szíriai kurd települések ellen, akkor azt éreztem, írni akarok erről. Nem politikai esszét, nem állásfoglalást. Azzal is kezdtem a munkámat, hogy felírtam magamnak nagy betűkkel: EZ NEM POLITIKAI ÁLLÁSFOGLALÁS. A politika változik, de az a regény az emberekről szól.

A Halálúton Horvátországba három hónap története. Török légitámadás során egy szíriai kurd tanárnőre, a huszonhét éves Dzsamilára, ráomlik a rakkai egyetem könyvtára. Csípőjébe szilánk fúródik, majdnem meghal. Kínkeservesen hazavergődik, de házuk helyén csak romokat talál: egész családját elveszítette, csak bátyja maradt életben, de ő beáll a kurd felkelők közé harcolni. Addig sosem gondolt menekülésre, de mennie kell. Szerencséjére közeli rokonai élnek Horvátországban, oda készül. A regényt nem lehet letenni, mintha egy filmet néznék. Fordulatai elképesztőek, de nem elképesztőbbek, mint az a valóság, amin a földönfutóvá váló emberek valóban keresztülmennek, mire Európába érnek.

Ebben az örökérvényűségben segít az a dramaturgiai lelemény, hogy a főhős, Dzsamila lelki útitársa az úton Anne Frank. Az egyetlen kincs, amit magával visz, Anne Frank naplója. A kinti borzalmak elől időnként Anne történetébe menekül. Sorstársa, egy másik üldözött lesz, akinek mondatai vendégszövegként, hol ellenpontozva a szíriai tanárnő helyzetét, hol támogatva, magasabb dimenzióba emelik mindazt, amit átélünk a szerző jóvoltából. Ez szembesíti velünk azt – minden direktebb utalás nélkül –, hogy a háborúkat továbbra is az ártatlanok ellen vívják a világban, s kiirtandó népek mindig akadnak: a zsidók hetvenhat éve, s a kurdok most.

– Nagyon hitelesek a leírások. Gondolom, egy ilyen szöveg megalkotását hónapokig tartó kutatómunka előzi meg, hogyan készültél a regényre?

– Jaj, hát nem így csináltam. Elővettem egy térképet, kinéztem hol van Rakka. És innen a térkép segítségével találtam ki, milyen útvonalon lehet menekülni. Ki kellett számolnom, hogy egy adott távot mennyi idő alatt lehet megtenni autóval, gyalog. Nem volt egyszerű feladat.

– És a többi? A történet? Milyen dokumentumokból dolgoztál?

– Semmiből. Érzésből jött minden, csupán fantázia.

– Ne hülyéskedj...

– De. Csak éreztem, elképzeltem, és ahogy írtam, figyeltem, mi történik Dzsamilával.

– Ez önmagában is elképesztő, ugyanis a regény bemutatóján három, menekültekkel foglalkozó szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület és a Migration Aid képviselői is jelen voltak. Elmeséltek egyet-mást saját tapasztalataikból is. Nem jöttek volna el, ha nem hiteles a könyved... 

– Igen. Elolvasta a regényt egy igazi szíriai menekült lány, aki korábban másik, dokumentumokon alapuló történetet is olvasott a témában. Azt mondta, hogy az elsőnél azt érezte, valami hiányzik belőle, de az én regényemben ezt megtalálta.

– Most is azt mondod, nő olvasta a regényedet, s főhősöd is nő. Egy írónál nincsenek véletlenek.

– Persze. Az eddigi összes írásom nők története. Női sorsokkal foglalkozik, még az is, ami látszólag nem. Így van ez most is. Nőként menekülni, ráadásul egyedül, sokszorosan kockázatos. Kiszolgáltatottak az erősebb férfiaknak, kiszolgáltatottak saját testüknek: gondoljunk bele, hogy mit kezd egy nő a menstruációjával akkor, amikor nincs egy váltásnyi fehérneműje sem, nem is szólva mosakodásról, pláne betétről, ami luxus. És akkor még ott vannak a gyerekek, akik valahogy mindig a nőkre maradnak. Nemcsak fizikai, de lelki teherként is. Dzsamilának nincsen gyereke, de mindjárt útja elején előbb egy csecsemő, később egy kisfiú sorsa fonódik össze az övével, s végső megmenekülése előtt is két elárvult gyermekkel hánykolódik a Földközi-tengeren. Férfiaknak jellemzően ilyen gondjuk nincsen.

– Elnézve téged, a sikereidet, ezek szerint sikerült amit elterveztél: jól élsz.

– Nem "jól élni", hanem "jól érezni magam"! Igen, jól érzem magam, de hogy jól élnék... Most ért egy nagy csapás: a gyerekek, akiket korrepetáltam, már kinőttek a korból, nincs tovább ott rám szükség. Ez a kieső pénz nagy érvágás. Valahogy meg kell oldanom a helyzetet.

Erről s másról is beszélgettünk, jó délutánt töltöttünk el, a sütemény is elfogyott, elbúcsúztunk. Ment ő is a dolgára. Hol írni, hol mást csinálni. De ez már a mi valóságunk, egy másik regény.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Amikor a legkeményebb szív is megolvad – megnéztük a Külön falkát

A sztori első olvasatra egy mézesmázos limonádét sugall, az előzetes viszont a perifériára szorult emberek szociodrámáját. A Külön falka viszont sem egyik, sem másik, sokkal, de sokkal több ezeknél. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Ritka, amikor egy, az egész estés fronton debütáló rendező (esetünkben Kis Hajni) egy ennyire összeszedett, komplex érzelemvilágú és míves mozgóképpel tudja színesíteni a magyar film amúgy sem szürke palettáját.

„A szeretet mindent felülír”-tétel elcsépeltnek tűnhet, mégis újra és újra bebizonyosodik, hogy továbbra is remek művészbánya, amelyből az ügyes alkotók olyan emlékezetes remekeket termelhetnek ki, mint például a Külön falka. Ráadásul az apa-lánya viszony sem egy „hű, de eredeti” toposz, vagyis első blikkre Kis Hajni filmjére sem kapja fel a fejét a potenciális néző.

Adott ugyanis a zűrös előéletű, börtönviselt és hirtelen haragú Tibi (Dietz Gusztáv), aki jelenleg kidobóemberként dolgozik egy klubban, egyik napról a másikra él, magányos és dühös. Aztán ott van a 12 éves Niki (Horváth Zorka), akit a nagymamája (Füsti Molnár Éva) nevel, aki lételemének érzi a füllentést, és akinek valami (vagy valaki) nagyon hiányzik az életéből. Tibi ugyanis Niki apukája, ám a nagyi nem szívesen látja őt, ezért nem tartják a kapcsolatot. A lány azonban nyughatatlan, ezért apavadászatra indul, a Tibi életébe belecsöppenő csemete pedig fenekestül felforgatja az életét.

A sztori első olvasatra egy mézesmázos limonádét sugall, az előzetes ezzel szemben egy súlyosabb, a perifériára szorult emberek szociodrámáját, épp ezért örvendetes, hogy a Külön falka sem egyik, sem másik, sokkal, de sokkal több ezeknél.

Egy egyetemes történet a szeretetről, amelyben egy kislány péppé, remegő kocsonyává olvasztja az agresszív fickó szívét, Kis Hajni pedig mindezt érzékenyen, humorral, kellő komolysággal és kifogástalan atmoszférával mutatja be.

Az alkotók ráadásul sikeresen pakolták tele a filmet emlékezetes jelenetekkel, amelyek a megnézés után is velünk maradnak sokáig. Ide sorolható többek között a privát diszkózás a Scooterrel, Tibi direkt fának csapódós hülyéskedése (amivel megtöri a jeget Nikinél), az autós „menekülés”, a szülői értekezlet vagy a szuperérzelmes, könnyfakasztó finálé. Bizony, jó, ha egy ilyen kivételes pillanat kerül egy filmbe, a Külön falkában azonban tobzódhatunk bennük.

hirdetés

E kivételes kunszthoz természetesen szükség volt egy-két telitalálatra, már ami a szereplőgárda tagjait illeti. A színészként most bemutatkozó, egyébként MMA harcosként ismert Dietz Gusztáv például kimaxolja a hitelesség fogalmát,

minden odavetett dünnyögése, mozdulata és rezdülése parádés, bármit elhiszünk neki. Egy összetett, hús-vér figura, aki egyszerre félelmetes és féltenivaló, kőkemény és törékeny, erőszakos és gyengéd, karót nyelt és szellemes, rejtélyes, dühös, kiismerhetetlen, emberi.

Ráadásul remek társat kapott Horváth Zorka személyében, akinek már most a kisujjában van a színészi szakma, és kétségkívül nagy jövő előtt áll, hiszen Nikiként az érzelmek teljes skáláját felvonultatja: ha kell, pimasz, lázadó és csirkefogó, a felszín mögött azonban egy szimpla 12 éves kislány, a korabeliek problémáival és vágyaival. Épp ezért apának és lányának van mit tanítania és tanulnia a másiknak/tól, ezt a magas labdát pedig természetesen a rendező-forgatókönyvíró Kis Hajni és szerzőtársa, Szántó Fanni annak rendje és módja szerint le is csapják.

Hiszen egy alapvetően szeretetre épülő kapcsolatból csak nyerni lehet, akármilyen távol is állnak egymástól első látásra a felek. Tibit például könnyű rögtön elítélni. Az a fajta ember, akit messze elkerülünk az utcán, akitől távol ülünk le a buszon, mert azt gondoljuk, suttyó, és biztos mindjárt balhézni fog. Persze nem látunk a zord tekintet, a kopaszra nyírt fej és a tetoválások mögé, nem tudjuk, mi zajlik le egy ilyen emberben, miféle múlttal kell megbirkóznia, és milyen körülmények hatására tűnik olyannak, aki már nem fér bele az általunk felállított társadalmi normákba.

A Külön falka lecsupaszít előttünk egy ilyen férfit, mi pedig azon kaphatjuk magunkat, hogy a kezdeti ellenszenv, félelem és irtózás ellenére empátiával fordulunk Tibi felé, és számot vetünk magunkkal, saját prekoncepcióinkkal. Az emberi psziché ugyanis nem olyan egyszerű, mint egy pofon...

VIDEÓ: A Külön falka előzetese


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: