"Még ma is tapsolnak" – Kalmár Tibor fél évszázada humorral él

Ez a nagy bölcsesség cseng ki Kalmár Tibor önéletrajzi könyvéből, a Jiddische mamákból, amely a Könyvhétre jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. A pályáját gyermekszínészként kezdő, később a Vidám Színpad, majd televíziós vidám és zenés műsorok rendezőjeként maradandót alkotó szerző ez alkalomból interjút adott a szeretlekmagyarorszag.hu-nak .

-A könyv címe egy, az 1920-as években született dalra utal. A „jiddische mame” fogalom: nehéz sorsú, de kemény, kitartó, szerettetel teli asszony, aki biztos pillére az ember életének. A könyvben négy ilyen asszony szerepel: Anna, az Ön édesanyja, Piroska, (Kata édesanyja) Kata, az Ön anyósa és végül Marika, a felesége.

-Ez csupán egy vezérfonal, de megjelenik benne az egész kor e „mamák” életén keresztül, kezdve bakfiskoruktól. Az első élményeik, szerelmeik, házasságuk, összeveszéseik, féltékenységeik, anyagi gondjaik. Egy család mindennapjai, az én családomé.

-A könyvben megjelenő évtizedek tele voltak szomorú eseményekkel, egyéni és közösségi tragédiákkal, mégis az egészet átszövi a humor, az önirónia.

-„Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – mondja erre Lucifer. Fél évszázadon át a humor közelében éltem le az életemet, a Vidám Színpadon, a televízióban, nem is beszélve nagy tanítómesteremről, Királyhegyi Pálról. Nagy hatással volt rám az ő életszemlélete, látásmódja, ahogy a legdrámaibb élethelyzetekben is feltalálta magát, és ahogyan morbid humorral írt ezekről. Amikor a koncentrációs táborban meneteltek, odament hozzá egy SS őrmester, megpofozta, ő pedig megkérdezte tőle, hogy ezt most miért kapta. „Mert nem köszönt.” „Bocsánat, én nem tudtam, hogy köszönni kell, de ha köszönök, soha nem fogadják a köszönésemet.”. Mire az őrmester üvölteni kezdett vele. Erre Királyhegyi: „Drága őrmester úr, ne kiabáljon így, árt az egészségének, látom, hogy kidagadnak az erei. Még megüti a guta, összeesik, meghal, én pedig itt állok egy halott SS őrmesterrel. Ez tilos egy ilyen táborban.”. Az ő szelleme nagyon mélyen megérintett.

-Nem véletlen, hogy az abszurd műfaja itt, Kelet-Közép-Európában született. A könyvében is van jó néhány olyan helyzet, amit kitalálni sem lehetne: például édesapjának esete a fogfájós meleg nyilassal.

-Ki lehet találni, mert a történetet így, ebben a formában én találtam ki! De volt egy valóságalapja, a nyilasnak valóban fájt a foga, és egész jól összebarátkoztak, de a „másságot” már én költöttem hozzá – hogy „divatos” legyek egy kicsit.

-Nagyon érdekesek könyvében a „kitérők” régi színészekről, írókról, filmekről, kabaréjelenetekről. Fontos értékmentések, mert erről a világról a mai nemzedékek már nem sokat tudnak.

-Már az előző könyvemben is kultiváltam ezt a módszert, hogy leírjam az asszociációimat és kicsit közelebb hozzam a mához e régi korokat, köztük azokat az éveket, amelyeket főiskolásként a Vígszínháznál, majd a Nemzeti Színháznál töltöttem el, olyan legendás színészek között, mint Bajor Gizi, Somlai Artúr, Gózon Gyula, Ferrari Violetta, Gábor Miklós. És ott voltak a nagy rendező mestereim, Major Tamás, Gellért Endre és Marton Endre. Nemcsak az előadásokat, hanem a próbákat is végigültem, és ezek is rengeteg kalandot jelentettek. Nem akarom, mint Királyhegyi mondta, magamat „kis kollégámhoz”, William Shakespeare-hez hasonlítani, de az ő nagy drámáiban is voltak olyan intermezzók, amik átvitték a humor felé, megmutatva, hogy az élet kétéltű.

-Az Ön pályafutásában megkerülhetetlen a Valahol Európában című film. Nagyon keveset tudunk a gyerekszereplők többségének további sorsáról.

-A gyerekek 90%-a az Illatos úti árvaházból jött, tehát önmagukat játszották. A maradék 10% magamfajta gyerekszínészként került oda, köztük Lakner bácsi gyermekszínházától. Rónai András, Ficsúr alakítója később Izraelben Avraham Ronai néven vezető színésze lett az ottani „Nemzetinek”, a Habima színháznak. Nagyon jó barátom volt, néhány éve húnyt el. Együtt játszottunk színházban a Pál utcai fiúkban, ő volt Áts Feri, én meg Geréb. Itt is velünk volt Harkányi Endre, Csónakos szerepében, akinek a Valahol Európában alapozta meg a hírnevét. Árva gyerek volt, szülei a holokauszt áldozatául estek, akkoriban sokat járt fel hozzánk, Anyám pedig befogadta őt… Radványi Géza szerint a film valami egészen különleges, szerencsés csillagzat alatt született, mindig minden összejött. Amikor az emigrációból hazatérve Budapesten forgatta a Circus Maximust, bejárt a Fészek Klubba, ami nekem törzshelyem volt. Egyik este ugyanide jött be az éppen hazalátogató Rónai Andris. És akkor bejött egy fiatalember és megszólított: „Ugye Te játszottál a Valahol Európában című filmben? Horváth László vagyok, én voltam a Kuksi.” Radványi, Harkányi, Rónai és a „Kuksi” egy este találkoztunk a Fészekben, anélkül, hogy megbeszéltük volna…

-Ez hihetetlen…

-Laci csodagyerek volt, aztán Németországban telepedett le, reklámfilmekben dolgozott. Később megszakadt a kapcsolatunk. A film többi szereplője a forgatás után visszatért a IX. kerületi „dzsumbujba”. Emlékszem, hogy az első nap fejmosás közben tetüt találtak a fejükben, és a rendező-asszisztensek – Makk Károly, Bacsó Péter, Herskó János - nem éppen művészi feladatként, petróleummal fertőtlenítették őket…

-A Vidám Színpad fénykorába lépett be rendezőként, a műfaj legnagyobbjai közé. És milyen érdekes ez a K betű: Kellér, Kazal, Kabos, Kibédi, Kalmár…

-Magam is úgy éreztem magam, mint Pilátus a krédóban, mivel a Nemzeti Színház emlőin nevelkedtem, rendezői vizsgaelőadásom is egy Móricz-darab volt, a Pacsirtaszó. Aztán egyszer együtt utaztunk ki egy színházi fesztiválra a Vidám Színpad igazgatójával, Fejér Istvánnal jól összehaverkodtunk, csípte a humoromat, és hívott hozzájuk. Először meg is rémültem, mert tudtam, kik vannak ott. Nagyon elfogódott voltam, de hittem abban, hogy van itt keresnivalóm, láttam sok korábbi előadásukat, Kellér Dezső és Darvas Szilárd konferanszait. Az első darab, amit rendeztem, a Mindent egy helyen című kabaré volt. Mint ifjú titán, nekirugaszkodtam, hogy mindent beleadok, minden műfajból. Főiskolás koromban sokat jártam az Operába és nagyon utáltam az akkor dívó „kulisszahasogató” stílust. Erre csináltunk egy opera-paródiát Házmesterdalnokok címmel, Harsányi Béla és G. Dénes György, azaz Zsüti dalszövegeivel átigazítottuk az eredeti operaáriákat. Kazal László volt a házmester. Blüetteket írtak, nagy slágereket „fordítottak ki” Verditől, Puccinitől. A bérház udvarán énekeltek, miközben a társbérlők veszekedtek, hogy ki menjen először a fürdőszobába. Volt egy operett-paródia: akkoriban mutatták be Lajtai Lajos Három tavasz című operettjét, ebből írta meg Darvas Szilárd a Három őszt. Dévai Hédi kapta Honthy Hanna szerepét, Szuhay Balázs pedig Rátonyi Róbertét. Fantasztikus siker volt!

-És ott volt a társulatban a nagy öreg, Salamon Béla…

-Kellér írt neki egy jelenetet A papa helyezkedik címmel, amelyet nagyon gyakran ismételnek azóta is a tv-ben. A családhoz párttitkár jön látogatóba, és a papát, mint a régi rend hívét, moziba akarják küldeni, de nem megy, ezért veje kioktatja, hogyan viselkedjen. És jönnek sorban a poénok: az asszony hozza a feketét, mire Salamon megszólal: „A feketéket fel kell szabadítani”. Pedig eredetileg nem akarta elvállalni, mert úgy gondolta, hogy az olyan kifejezések, mint „imperializmus”, meg „munkaverseny”, neki nem állnak jól. „Aranyoskám, ezt az én közönségem nem viseli el” – mondta. Kellér emlékeztette arra, hogy de bizony eljátszotta a Pomócsi a káderezésen című jelenetet is, Marx és Engels-kötetekkel a hóna alatt. „Igaz, sokszor léptem fel ezzel kultúrházakban – ismerte be Salamon – egyszer az egyik igazgató meg is kérdezte: „mondja, Béla bácsi, ezeket a könyveket maga el is olvasta?” Nem, de többet kerestem vele, mint aki írta.” Végül elvállalta és hatalmas siker lett. És milyen furcsa az élet: a Magyar Nemzetben megjelent egy kritika, ráadásul az első oldalon, a vezércikk helyén. Ilyenre még nem volt példa. A cikk szerzője a kultúrrovat vezetője, Komlós János volt, a későbbi neves konferanszié, a Mikroszkóp Színpad alapítója. Innentől kezdve „mennybe mentem” és elhalmoztak feladatokkal.

-A Vidám Színpad mellett annak kamaraszínházában, a Kis Színpadon is rendezett.

-Ott volt az ősbemutatója a későbbi Nobel-díjas Kertész Imre első darabjának, a Doktorkisasszonynak. A Lovagias ügyre hívtam meg Bilicsi Tivadart, a Férjvadászra Mezei Máriát. Neki az volt élete utolsó színházi előadása, már gyakran fulladt, olyankor kirohant a Jókai térre friss levegőt szívni, de nagy élmény volt vele dolgozni.

Feleki Kamill is vendégszerepelt nálunk. Kibédi Ervin volt a partnere. Kibédi rosszul hallott, és a közös jelenetükben elakadt a párbeszéd. Kibédi ezért lehajolt egészen a súgólyukig, mintha a cipőjét akarná megkötni. Feleki odaszólt neki: „Hozd fel az enyémet is!”. A Kis Színpadon hétkor kezdődött az előadás, a Vidámban fél 8-kor. Ez a fél órás csúszás arra volt jó, hogy amikor a Kis Színpadon vége volt az előadásnak, a sztárok, Kabos László és a többiek még át tudtak menni „lenyomni egy szólót”. Olyan zeneszerzőkkel dolgozhattunk, mint Fényes Szabolcs, Vécsei Ernő, Dobos Attila, Bágya András és Behár György, olyan szövegírókkal, mint a Zsüti vagy Szenes Iván. 2-300-as szériákban játszottuk az előadásokat.

-A tv hőskorában új műfajokat kellett teremteniük, és még arra sem volt lehetőségük, mint napjainkban, hogy „mintákat” lessenek el.

-Nekem szerencsém volt, mert „több lábon álltam”: nemcsak kabarét csináltam, hanem zenés produkciókat is. És volt egy szenzációs szerkesztőm, Búzáné Fábri Éva, a televízió legendás alakja. Ő csábította Kellért a tv-hez, aki pedig ódzkodott tőle, mert neki a mindene a közönséggel való közvetlen kapcsolat volt. Így aztán együtt sok műsort csináltunk, elővettük a régi kabaréjeleneteket is. Nem én találtam fel a spanyolviaszt, mert előttem ott volt Deák István, aki például a Ha én egyszer kinyitom a számat! szállóigéjű Salamon-jelenetet rendezte. Volt egy sorozat, a Színházi múzeum, amelyben régi színészekről emlékeztek. Kellér azt mondta, hogy ő megcsinálja saját megemlékezését, mert amikor valaki már nem él, könnyű róla beszélni… volt egy beszélgetés Vitray Tamással, közben bejátszottunk régi és új jeleneteket. Fantasztikus ember volt, nem volt igaz rá az a mondás, hogy a komikusok szomorú emberek – mint amilyen például a szerepein kívül magába zárkózó Kabos Gyula volt – rendszerint végigröhögtük az egész adást. Egyik szilveszterkor Éva kitalálta, hogy menjünk fel az Olimpia szállóba, ott van egy úszómedence, Dezső szmokingban, úszva konferálna, ő pedig hozatna az állatkertből pingvineket, és azok a parton tapsolnának. Mire Kellér: „Majdnem tökéletes, de egy kicsit segítsünk. Próbáljuk úgy megoldani, hogy a pingvinek úsznak és én tapsolok”. A 85. születésnapján készült műsorban hangzott el híres konferensza arról, hogy a legcsúnyább magyar szó a „nincs”. A Néha-néha visszatérek című utolsó közös műsorunkban átadta a stafétabotot Verebes Istvánnak, aki szerényen megjegyezte: „Dezsőkém, én ezt nem érdemeltem meg.” „Nem, de tudsz jobbat?” – kérdezett vissza Kellér.

-Szinte állandóan fantasztikus színészekkel dolgozhatott.

-Gádor Béla Humorista a mennyországban című művében például Garas Dezső, Törőcsik Mari, Tolnay Klári, Mensáros László játszott. Tv-történelmi órák voltak a színházi buli szilveszteri műsorai, amelyben mindenki fellépett, aki élt, miközben a kollégák ott ültek az asztalok körül, majd ők kerültek sorra. Darvas Iván, Agárdi Gábor, Psota Irén, Bessenyei Ferenc… egyedülálló, megismételhetetlen produkció volt. A Vígszínházban megcsináltuk a Déryné útrakél című műsort a magyar színház 200. évfordulójára… volt vizi SZÚR, ahol a színészek és újságírók vízipólóztak, és utána egy olyan vízi revű következett, amelybe minden bekerült, aminek valami köze volt a vízhez: János vitéz dalától, a Kék tó, tiszta tótól a Yellow Submarine matrózdaláig. Életem egyik főművének tartom a Vígszínházban bemutatott opera és táncdal-egyveleget, ahol az énekesek szerepet cseréltek. Koós János volt Rigoletto, Kovács Kati Carmen, Cserháti Zsuzsi a Trubadúrból énekelt. Egyszer pedig felkértem néhány operaénekest, Begányi Ferencet, Bende Zsoltot, Domahidy Lászlót, hogy énekeljék a nagy mulatós slágert, a Csipkés kombinét, összemixelve klasszikus operákkal. Ahogy mondani szokás, még ma is tapsolnak…

-Követi-e a mai kabarékat, a „stand-uposokat”?

-Inkább azt mondanám, hogy „no comment”. Lehet, hogy bennem van a hiba, konzervatív vagyok, de én Hofi Gézához, Kellér Dezsőhöz szoktam és olyasmit várok el, ami már elmúlt.

-Én a Kádár-korszakban nőttem fel, és akkor az emberekből ömlöttek a politikai viccek. Akkoriban járta az a mondás, hogy a legjobbakat a párttitkárok tudták... Mostanában alig-alig lehet ilyeneket hallani. Kihalt ez a műfaj vagy az emberek elvesztették a humorérzéküket?

-Ez olyan jó kérdés, hogy nem is tudok rá válaszolni… a Facebookon szoktam találkozni Föld S. Péterrel, aki időnként elereszt egy-egy jó poént, de amúgy valóban hiányzik. Annak idején a kiváló komikusnak, Benedek Tibornak volt egy jó szövege: „Most tessék elmondani, nem otthon, suttogva-buttogva”. Mint például a következő viccet: becsengetnek Kohn nénihez, két agitátor áll ott és azt mondják neki: „Beszélgetni szeretnénk.” Kohn néni megkérdezi: „Hányan vannak?” „Ketten”. „Akkor beszélgessenek.” Ennek volt valami sármja azokban az időben. Azért ha Hofi élne, tudna mit mondani. Vagy Királyhegyi, aki például 1956. november 4-én, amikor visszajöttek az oroszok, azt mondta: „Jöttek az orosz tankok, hogy helyre lőjjék a barátságot.” Igazából nincs is terepe ma a politikai humornak. A Sas-kabaré, ami a Fészekben megy, az egyetlen hely, ahol – megint Lucifert idézem – „a tagadás lábát megveté”. Az egyetlen klasszikus ellenzéki kabaré, mert az igazi kabaré mindig ellenzéki volt, köszönhetően nem utolsósorban Trunkó Barnabásnak, aki ma a legjobb szerző. Ő írta Az óvszer című nevezetes jelenetet, Bodrogi Gyulával, Csala Zsuzsával. Egyébként, először prüdériából nem akarták a felvételt sem engedni, végül azonban sikerült, leadták és azóta vagy százszor ment le! Szoktam is vele Bodrogit zrikálni: „Gyuszikám, te erre kaptad a Kossuth-díjat!”.

-Azt írja a könyve végén, hogy ez a hattyúdala.

-Igen, de már töröm a fejemet, hogy mi az, amit kihagytam. Rengeteg anekdotát tudok a szakmából, elképzelhető, hogy erre még rászánom magam. A bőrömből nem tudok kibújni, mert ebben a kis „krecliben” éltem le az életemet, ami azért elég színes volt….