Jónás Vera: sokan még ma is úgy jönnek oda hozzám, mintha valami ufó lennék
A Jónás Vera Experiment tavaly megjelent Tiger, Now! című lemezével robbant be igazán a köztudatba. Az album szinte csak pozitív kritikákat kapott, rengeteg új rajongót és meghívást hozott a zenekarnak, sőt még a Fonogram-díjat is elnyerték vele. Az idei évet végigkoncertezik: már túl vannak egy klubturnén, ott lesznek az összes nagyobb fesztiválon, és a Nagy-Szín-Pad tehetségkutató mezőnyébe is beválogatták őket.
Verával a Művészetek Völgye és a Kerekdomb Fesztivál apropóján ültünk le beszélgetni, ahol szintén játszanak majd, de szóba került még sok más téma: mesélt arról, milyen mélységeket élt meg fiatalabb korában, hogyan tudott kikeveredni ebből, és mit szeret leginkább a turnézós életformában.
– Milyen emlékeid vannak Kapolcsról és a Művészetek Völgyéről?
– Gimnazistaként jártam ott először, anyukámmal mentünk le egy családi barátunk hívására. Akkor még nagyon sok falu vett részt, engem pedig elsőre megfogott a teljesen nomád hangulat. Egy emlék különösen megmaradt: David Yengibarian már akkor is nagy kedvencem volt, az ő koncertjén voltam egy művházban, ahova alig lehetett beférni, mert kint eset az eső, ezért mindenki odazsúfolódott. Szuper élmény volt.
Fellépőként pedig először 2011-ben vagy ’12-ben hívtak meg. Akkor már megvolt a Jónás Vera Experiment, bár még csak trió formátumban, a Palya Udvarban játszottunk. Szerintem ez volt az első igazi fesztivál, ahol lehetőséget kaptunk. Azóta minden évben voltam, a saját zenekarom mellett a Random Trippel és a Subtones együttessel is koncerteztem már. Egyedül azt sajnálom, hogy 1-2 napnál többet sosem tudok lent tölteni, pedig nagyon szívesen maradnék tovább is. Remélem, idén legalább egyet ott tudok majd aludni, és lesz időm elvegyülni kicsit.
– Évekig Londonban éltél és jártál egy zenei képzésre. Mit adott neked ez az időszak?
– Azt hiszem, eddigi életem legnehezebb évei voltak. És ezt nem csak az iskolai követelmények okozták, hanem hogy teljesen egyedül voltam. De utólag visszanézve ez egy szükséges magányos időszak volt.
Én eléggé megszenvedtem, de abszolút megérte. Maga az iskola egyébként nagyon jó volt, rengeteg dolgot tanultunk: mivel az iskola filozófiája szerint egy zenésznek sok lábon kell állnia, a vonósnégyes-hangszereléstől kórusművek írásán át a filmzeneszerzésig minden szóba került.
– Mindig is zenész akartál lenni, más pálya nem vonzott?
– Egyáltalán nem akartam az lenni, vagyis inkább mondjuk úgy, hogy nem mertem akarni. Mindig emberekkel foglalkoztam, sokáig táboroztattam gyerekeket, illetve tolerancia és anti-diszkrimináció témájában is több projektben részt vettem. Abszolút benne volt a pakliban, hogy ezt fogom folytatni, illetve a szüleim erősen próbáltak tolni a jogi pálya felé, de szerencsére abból nem lett semmi. Végül antropológia szakon diplomáztam, nem bánom azt a három évet, de leginkább arra volt jó, hogy rájöjjek, mit nem szeretnék csinálni.
– Elfogadták ezt a döntést a szüleid?
– Természetesen először úgy álltak hozzá, ahogy a szülők nagy része tenné, tehát hogy a zenei pálya egy lehetetlen út. Az volt a véleményük, hogy nagyon-nagyon kimagaslónak kell lennem ahhoz, hogy bármit is elérjek. Nem tudom, ez mennyire sikerült, mindenesetre végül belenyugodtak, hisz a zenémből élek. Még az Experiment előtt rögzítettem néhány demót Amszterdamban, egy nemzetközi társasággal. Miután ezt meghallgatták, akkor mondták először, hogy talán valóban jól döntöttem.
– A mostani stílusodhoz hogyan jutottál el?
– Én abszolút a hálószoba-gitározás irányából jövök, miután megvettem az első MacBookomat, azonnal felfedeztem rajta a Garageband nevű programot. Ezzel kezdtem el gitársávokat, zajokat és beatboxot felvenni, amit a mai napig szívesen csinálok. Miután Fenyvesi Marcival, a zenekarom korábbi gitárosával találkoztunk, ő is sokat segített a zeneírásban és hangszerelésben. Ahogy ez a folyamat zajlott, majd az Experiment is megalakult, egyre inkább éreztem, hogy még energikusabb, még odatevősebb zenét szeretnék csinálni. Így jutottunk el a mostani hangzáshoz, amiben egyaránt megtalálható az intim, bensőséges hangulat – például a Find Your Keys című dalban –, valamint a fejrázós rock n’ roll is.
– A tavaly megjelent lemezetek hozta meg az igazi áttörést a zenekarnak, a közönség és a kritikusok szerint is. Van rajtad emiatt nagyobb nyomás, hogy felül tudod-e múlni a következővel?
– Érdekes módon nem érzek nyomást, bár valóban teljesen normális volna.
Egyelőre úgy tűnik, sikerrel: idén gyakorlatilag megduplázódtak a koncertjeink, nyárra teljesen tele van a naptárunk. Engem ez nagyon inspirál.
– Az említett albumon a Szél hozott, szél visz el az egyetlen magyar nyelvű dal. Miért pont ezt dolgoztátok fel, illetve tervezel-e saját magyar szövegeket is?
– Ez a dal gyerekkori nagy kedvencem, hatalmas léggitározásokat nyomtam rá otthon, ahogy azt kell (nevet). Aztán pár évvel ezelőtt eszembe jutott az a dallam, ami a mi verziónk gerince lett, elkezdtem ráénekelni, és rájöttem, hogy tök jól működik együtt. El is határoztam rögtön, hogy megcsináljuk zenekarral. Jelenleg készülnek saját magyar nyelvű számok is, a szövegüket nem én írom. Nagyon izgalmas számomra az a zenei nyitás, amit egy dalszövegíróval együtt dolgozva átélek. Grecsó Krisztiánnal és most főleg Hegyi Gyurival gyúrjuk a képeket, talán egyszer belőlem is megindul a magyar dalszöveg.
– A nemzetközi karrier mennyire perspektíva számodra?
– Idén januárban játszottunk a hollandiai Eurosonic fesztiválon (itt a zeneipar szinte minden fontos szereplője képviselteti magát, felfedezésre váró zenekarokra vadászva – a szerk.), ebből töltekezve próbálunk most tovább építkezni. Ez egy nagyon sokat kilincselős, keményen utánajárós időszak, de szerintem vannak lehetőségek a színtéren számunkra. Megyünk nyáron is többször külföldre, majd meglátjuk, mi lesz belőle.
– És itthon a Nagy-Szín-Pados szerepléstől mit vársz?
– Leginkább azt szeretném elérni, hogy közelebb kerüljünk a potenciális közönségünkhöz.
Tény, hogy nem nagyon játszik bennünket rádió, ami ezek szerint még mindig fontos tényező az ismertségben. Ezen a téren mindenképp segíthet a Nagy-Szín-Pad, reméljük ki tudjuk hozni belőle a maximumot.
– A közeljövőben leszel 30 éves, jelent ez bármiféle fordulópontot az életedben?
– Úristen, még soha senki nem szembesített ezzel... (nevet) Egyébként különösebben nem foglalkoztat... Az mondjuk tök jó, hogy a müpás koncertünk pont a születésnapom előestéjén lesz, szóval másnap úgy kelhetek majd fel, hogy már magam mögött tudom a húszas éveimet. Abban mondjuk biztos vagyok, hogy nem szeretnék újra 20 éves lenni. A 18 és 25 év közti időszak nekem elég kemény volt mindenféle szempontból, elég nagy kilátástalanság és elveszettség jellemzett akkoriban. Csak a 25-öt betöltve kezdtem megtalálni önmagam, ezt inkább tartom vízválasztónak az életemben. De úgy érzem, hogy azokra az új kihívásokra is készen állok, amik 30-on túl várnak majd rám.
– A dalaidat személyes élmények alapján írod?
– Persze, a többségük azokból jön. De legtöbbször szerintem olyan dolgokat élek meg, amivel mások is könnyen azonosulni tudnak. Nyilván elég sokan voltak hozzám hasonló helyzetben a húszas éveikben: csak éltek egyik napról a másikra és fogalmuk sem volt arról, mihez kezdjenek magukkal. Mindazonáltal nem szeretnék olyan előadó lenni, aki fájdalomból alkot, szerintem a művészet lényege, hogy túllendítsen dolgokon.
Szeretném, ha a közönségnek is minél inkább ez jönne át. A legjobban az olyan visszajelzéseknek örülök, amikor valaki azt mondja, hogy ez vagy az a dalom segítette őt át egy nehéz élethelyzeten. Számomra ez jelenti az igazi elismerést.
Fotó: Ács Zoltán
– Mit emelnél ki az idei nyárból, melyik koncerteket várod leginkább?
– Leginkább azt a lendületet várom, hogy folyamatosan úton legyünk. Érdekes, hogy sok zenész ismerősöm számára inkább fárasztó rutin a fesztiválozás, én egyáltalán nem így vagyok vele, nagyon élvezem. Nekem a rutin nem unalommal jár együtt, sokkal inkább biztonságot ad. Ha sokat játszom, egyre jobb leszek. Az egyik első fesztiválunk a Kerekdomb lesz Tállyán, ami azért is izgalmas, mert így már a legelején beszállhatunk és tanúi lehetünk tulajdonképpen a születésének. Kapolcson a Harcsa Veronika udvarban játszunk majd, ahol két éve is. Azon a koncerten elég erős volt a kettősség: a zúzós részeken túl még a nyugis, kertben ülős fíling is erősen jellemezte.
A zenekarommal még sosem léptünk fel a Szigeten, úgyhogy ez biztosan különleges élmény lesz. És megyünk még nagyon sok helyre, a Nagy-Szín-Pad is hozza magával a lehetőségeket, illetve attól függetlenül is egyre több meghívást kapunk. Sokról egyáltalán nem tudok semmit a dátumon kívül, de nem bánom. Rettentően élvezem a mostani állapotot, mindig erre vágytam. Sőt, jöhetne még több buli: a menedzsmentnek is azt szoktam mondani, hogy koncerteztessenek szét nyugodtan, én ezt bírom... (nevet)
