KULT
A Rovatból

Johnny Depp túl sokszor veri szét a lakást, és késsel fenyegetőzik a Johnny vs Amberben

Mégsem értjük, ezt miért kéne látnunk. Tudunk nem elfogultak lenni? El tudjuk engedni, amit egy éve gondoltunk? Erre tesz kísérletet ez a dokumentumfilm.


Az HBO Max kínálatában szerepel a Discovery+-sorozat, mely valójában kettő, két részes miniszéria: az egyik a Johnny vs Amber, a másik a Johnny vs Amber - The US Trial, azaz Az amerikai per alcímet viseli. Az első két részt még a tavalyi tárgyalás előtt forgatták, a második doksi konkrétan a virginiai perről készült. A közös formai döntés: mindkét sorozat első része először Johnny Depp oldaláról mutatja meg a sztorit, a második pedig exneje aspektusából. Legalábbis ez a koncepció.

Aki picit is követte a híreket a két sztárról, az tudja, miről van szó velük kapcsolatban 2015 óta: Amber Heard és Johnny Depp házassága egy távoltartási végzéssel ért véget, a legkomolyabb dráma azonban csak ezután következett a nyilvánosság irányába. A mai napig adják be egymás ellen a kereseteket. Idézzük fel: Deppnél az adta meg a végső lökést, hogy beperelje volt nejét, miután Amber Heard 2018-ban a Washington Postnak írt véleménycikkében leírta: családon belüli bántalmazás áldozata volt, és még őt alázzák miatta. És mivel Depp, akit ezért "feleségverőnek" stigmatizáltak, elveszítette két fontos franchise-ban a szerepét, illetve a jó hírnevét, beperelte Heardöt. Cancel culture, túltolt (?) metoo, toxikus kapcsolat, minden volt itt, ami aktuális.

Az ügy mocskos részleteit már tavaly megismerhettük, a dokumentumfilm egyes epizódoknak szándékosan nem is szentel nagy figyelmet. A bizonyítékok elhiteltelenedésének folyamata például nagy hiány, akárcsak Heard pszichológiai elemzésének megmutatása - pár másodpercig halljuk a szakértőt, aki a bipoláris és a hisztrionikus személyiségzavarra hivatkozik, és kész -, így sajnos nem is kaphatunk a doksi alapján teljes képet az ügyről.

Valamiféle képet valamiről azonban mégis. Miről is? A megmutatott video- és hangfelvételek alapján egy sérült férfi és egy sérült nő mindkét kapcsolatáról, amibe mintha az elejétől bele lett volna kódolva, hogy csak rosszul sülhet el.

Vannak azért megdöbbentő pillanatok, amiket már egy év távlatából más szemmel láthatunk, csak kérdés, el tudjuk-e dobni az előítéleteinket: ilyen Heard összeomlása, amikor felidézi azt, Depp hogyan követett el ellene szexuális abúzust egy üveggel, ezt nehéz végignézni. Ha hazudik, azért, ha igazat mond, azért, noha nekem az volt a benyomásom, hogy bárcsak láttam volna ilyen hiteles alakítást inkább tőle a vásznon. A film egyik erénye, hogy a végső állásfoglalást a nézőre bízza.

A másik drámai pillanat az, amikor Depp elmeséli, miként csonkolta le az ujját "Ms. Heard". Ezt sem éreztem megkonstruáltnak. Ki mond igazat? Teszi fel végig a kérdést a dokumentumfilm? Miért ne mondhatnának mindketten? Akinek megkérdőjelezték valaha az állítását bármiben, tudja, milyen nehéz ügy ez. Meg egyáltalán, mi a fittyfene az igazság? Tények vannak, megélések vannak, bizonyítékok sajnos ebben a doksiban viszont elvétve. Csak bizonyítékként kezelt állítások.

Persze, mondhatja a konyhapszichológus Mari néni, mindenki cipeli a maga csomagját, ettől még nem feltétlenül kell, hogy két ember komoly fizikai és verbális csatározásba kezdjen nonstop. Amber Heard és Johnny Depp azonban bizonytalan érzelmi hátterű családból, feltehetően indulatkezelési problémákkal, dühvel, feldolgozatlan múlttal, függőségekkel érkezett a viharossá vált kapcsolatba, instabilak voltak, és láthatóan egyik sem tudott támasza lenni a másiknak, ezt megtudjuk a soriból is. Szerintem ennyi biztosan történt. A többi sárdobálás és nagy kérdőjelek.

Ami a két dokumentumfilmből mindenképp kiderül, azt talán eddig is tudtuk: senki sem tudhatja, pontosan mi az igazság, a papírra került bírósági ítéletek ellenére, csak az a két ember, akik négy fal között töltötte azt a pár évet, ami leszállópályára tette őket lelkileg és mindkettejük karrierjét. A többi csak voyeurködés, amiben részünk lehet, ha szeretjük az ilyesmit:

például minimum nyolcszor láthatjuk, amint a Heard által rögzített felvételen Depp részegen, őrjöngve rugdossa a konyhabútort, valamint belenézhetünk pár gyűlölködő üzenetbe, amit a színész küldött Heardről a barátainak arról, mit tenne volt neje szétégetett hullájával.

Meg végighallgathatunk egy hátborzongató, illuminált rantet arról, hogy Depp késsel a kezében meg akarja vágatni magát Hearddel, aztán saját magát, a nő meg kérleli, hogy ne csinálja.

A pár által "terápiás" célból készített video-és hangfelvételek arról árulkodnak, hogy a végletekig elfajultak a dolgok, és a legrosszabbat hozták ki egymásból. Az utolsó rész végére csak annyit lehet világosabb a korábbi, nyilvánosságra hozott információkhoz képest, hogy mekkora ereje van a nyilvánosságnak, a social mediának és a pénznek, illetve hogy a saját farkába harapó kígyó - legyen az az elsődleges narratíva szerint Amber Heard, vagy akár Depp is, akire épp ez a dokumentumfilm nem veti a legjobb fényt - csak és kizárólag egyetlen dolgot tud: a saját farkába harapni, ami neki nem feltétlenül jó.

Ha magamtól kell választ adnom a kérdésre, hogy ki mond igazat, azt mondanám, tökre nem ez a lényeg, és idáig már ők ketten is eljuthattak volna. Az a sárdobálóverseny, ami arra megy ki, legközelebb ki lesz sárosabb, és attól a másik hátha tisztább lesz, csak úgy végződhet, hogy mindenki full sárosan kulloghat vissza a balettbe ugrálni.

Azért elhangzik pár érdekes infó, például hogy a tárgyalásra azért került sor Virginiában, mert ott Depp megkerülhetett egy komoly jogi csapdát, ami Hollywoodban a végeredményt az ő hátrányára befolyásolhatta volna (Depp nyerte a rágalmazási pert).

Vagy az, hogy az esküdtek, akik a tavalyi per végén döntöttek, minden egyes nap végén hazamentek a tárgyalásról. "Amber hazudik és színészkedik, Johnny jó fej, milyen vicces és laza a tárgyaláson, milyen jó fej az ügyvédje", ez ömlött a social mediából a tavalyi tárgyalás alatt.

Elképzelhető, teszi fel a költői kérdést az egyik szakértő az utolsó rész végén, hogy miután xy esküdt hazament, nem beszélgetett a családjával az ügyről és nem ment fel a social mediára hetekig? Ergo nem befolyásolta a mindenhonnan ránkzúduló közhangulat, ami Deppet hősként, Heardet mocskolódó hazugként bélyegezte meg a közmegegyezéses narratívában?

De tegyük félre a feltételezéseket, én egyvalamit tudtam ebből a nettó négy órából leszűrni: nem lehet egy szerteágazó történetről dokumentumfilmet készíteni ennyi repetitív részlettel, ugyanakkor kihagyott, szűrt információkkal, ilyen rövid filmidőben. Ebből csak annyi tudható meg, hogy egyszer volt két ember, akik régen jóban voltak, aztán már nem, aztán elindult a hadjáratuk egymás ellen. És hát legyünk őszinték: két színészről van szó. Ki hazudik? Vagy: ki játszik jobban?

Először az egyikük indult előnnyel a #metoo hátán lovagolva áldozatként, másodszor a másikuk (Depp), aki a legdrágább és legjobb jogi teammel, a tömeg szimpátiájával és a sármjával adta Amber alá a lovat a tavalyi tárgyaláson. Heard tárgyalásbeli viselkedését így is, úgy is lehet elemezni-értelmezni: kamu, vagy a kamuval való megbélyegzés alatti nyomás súlya. Deppét ugyanígy: erős önbizalom, mert tudja, hogy igaza van, vagy kompenzált önbizalom. Sokkal több nem derül ki a doksiból, csak az, hogy nincs rendes bizonyíték, sem erre arra az oldalra.

Ki mond igazat? Teszi fel az elején a kérdést a dokumentumfilm? Mit tudom én! Talán ez az oldala tud működni a doksiknak: megkérdőjelezzük, amit tavaly gondoltunk, még ha csak egy pillanatra is. Mert tutira gondoltunk, sőt, sokan meg voltunk győződve róla, hogy az egyik hazudik, a másik áldozat. De miért is?

Kik nekünk ezek az emberek, akik akkor sem fogják elmondani a lényeget, azaz a valós történetet, ha harapófogóval próbálják kihúzni belőlük, egyébként meg csak cikkek, videók és mémek juttatják őket közelebb hozzánk?

Ebből a doksiból fogjuk utoljára megtudni, ki az az Amber Heard vagy Johnny Depp (nekem néha az is kérdés, ők tudják-e).

A Johnny vs Amberből nem sok minden derül ki, bár értelmezhető részlehajlóként is a doksi Amber irányába, főleg, mert mindkét sorozat az ő oldalával zárul. Még a provokatív kérdést is felteszi az egyik szereplő záróakkordként: nem tényleg az történt-e a tárgyalás végegerdményével is, amit Amber leírt anno a cikkében: azaz megírta, hogy bántalmazták, aztán emiatt szív. Én annak drukkolnék, hogy hosszú távon mindketten a saját a tehetségükhöz méltóan tudjanak még adni a közönségnek, ha már ez a hivatásuk. Vagy a köznek. Mert sem ez a dokumentumfilm, sem a tavalyi nyilvános per, amit élőben nézhettünk (Depp ügyvédei nem engedtek Heard kérésének, hogy ne engedjék be a kamerákat) nem sokat adott a népnek, csak cirkuszi látványosságot. Kár, hogy ezt a doksit ennél nem lehet komolyabban venni.

Egyébként meg valószínű az van, mint az életben: van, amiben A mond igazat, van, amiben B, és van, amire mindketten rosszul emlékeznek. Vagy azért, mert rosszul akarnak, vagy mert annyira be voltak állva.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Jani, nem jön a vonat!” – a Bankrupt új dala a MÁV-ot állítja célkeresztbe
Alig néhány hónappal azután, hogy megénekelték „Repülős Petit”, újra támad az utóbbi évek talán legtöbb politikai-közéleti dalát szállító zenekar. Premier!
L.D. - szmo.hu
2025. november 19.



„Ez a szám egy rendőrautóban fogant, útban a veszprémi vasútállomás felé, ahová a járőrnek kellett négyesével bevinnie a sztrádán lerohadt vonatpótló busz utasait. Amióta a Batidai Vámpír kezében a MÁV, bárki gazdagodhat hasonló élményekkel, ha kénytelen igénybe venni a vasúti szolgáltatást, így nem lesz nehéz azonosulni a dalszöveggel.”

A Bankrupt frontembere, Sarkadi Balázs a fenti szavakkal mutatja be a zenekar legújabb dalát, ami egyben a zenekar idei termését összefoglaló új négyszámos EP címadója is.

Nem jön a vonat:

No Train’s Coming:

Spotify-ra és a többi streaming platformra november 28-án érkezik, a lemezbemutató koncert pedig november 29-én az Instantban lesz, ahol a legmenőbb osztrák punk rock zenekar, a DeeCracks lesz a vendégünk. Ezen kívül számos vidéki városban is lesz alkalmunk bemutatni a Fish! és a Kozmosz zenekarokkal már javában zajló turnén. A felvétel ezúttal is a Grenma Stúdióban készült Botlik Mátyással, a borítógrafika pedig ismét Vass Richárd alkotása.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Gerendai Károly a Sziget megmentéséről: A politikusok azt a játékot játszották, hogy ki rántja el előbb a kormányt
Az üzletember szerint a politikai szereplők akkor szembesültek a helyzet súlyával, amikor a Sziget elmaradása valós veszéllyé vált, és ez komoly indulatokat korbácsolt.


Gerendai Károly volt a Della, a 24.hu gazdasági podcastjának vendége, melyben többek között arról beszélt, hogy miért és hogyan vette vissza a Sziget Fesztivált.

Az üzletember azt mondja, nem tervezte, hogy újra „szigetezni” fog, egyszerűen azzal a ténnyel szembesült, hogy az eddigi tulajdonosi kör kivonul a magyar piacról és nem folytatják tovább a fesztivált sem. Amikor felkínálták neki a lehetőséget, hogy a helyükre lépve megmentheti a Szigetet, akkor szembesült ezzel a kihívással.

Az interjú rögzítésekor még nem volt végleges döntés a Fővárosi Közgyűlés részéről a közterület-használati szerződésről, ami a fesztivál megrendezésének kulcsa. Gerendai Károly elmondta, bizonytalansági tényező még van, de bizakodó, mert a frakciók jelezték, hogy a legutóbbi kérelmüket már támogatni fogja a többség. A közgyűlésben zajló vitákat egyenesen pejoratív jelzővel illette.

„Tudom, hogy milyen jó szó erre, ez a tényleg cirkusz, kutyakomédia, nem tudom micsoda, mert nekem tényleg egyszerűen abszurd volt, hogy miközben mindenki arról beszél, hogy legyen Sziget, meg kell menteni a Szigetet, a végén gyakorlatilag az volt az érzésem, hogy azt a játékot játsszák, mint amikor két autó megy egymással szembe és kirántja el előbb a kormányt, és a végén ugye egyik se rántotta el a kormányt, aminek az lett a vége, hogy majdnem nem lett Sziget”

– fogalmazott. Szerinte végül utólag történt egyfajta „kormány elrántás”, ami oda vezetett, hogy újra be tudták adni a kérelmüket.

Gerendai elmondása szerint a szavazás másnapján találkozott Magyar Péterrel, ahol megegyeztek azokról a feltételekről, amelyekkel a TISZA Párt frakciója is támogatni tudja az előterjesztést. Arra a kérdésre, hogy Magyar Péter politikai haszon reményében járt-e el, Gerendai úgy felelt:

„Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szerintem ő nem politikai haszonszerzés, hanem politikai kármentés reményében tette ezt a lépést szerintem.”

Úgy véli, a politikai szereplők akkor szembesültek a helyzet súlyával, amikor a Sziget elmaradása valós veszéllyé vált, és ez komoly indulatokat korbácsolt.

„És valószínűleg ez volt az a pont, ahol ők is azt felmérték, hogy ez rájuk éghet ez a helyzet, hogy akkor a végén esetleg a Tisza-szavazók egy része azt gondolja, hogy ez mégse szimpatikus ez a politikai formáció számára, hogyha egy ilyen kérdésben nem álltak ki és elkaszálják”

– mondta, hozzátéve, hogy a TISZA és a Fidesz-frakció is tartózkodott, ami majdnem a Sziget végét jelentette.

Állítása szerint a közgyűlésen egyedül Karácsony Gergely főpolgármester, illetve az ő emberei kérdezték meg arról, hogy mit gondol a pártok által benyújtott módosító indítványokról. Ezek között szerinte egészen furcsák is voltak, például hogy a Sziget vegyen buszokat vagy adjon aranyrészvényt a fővárosnak.

„Abszolút azt éreztem, hogy itt majd zajlik a kampány, és egyszerűen mindenki elfelejtkezik arról, hogy hát közben ott a sok bába között mi lesz a gyerekkel”

– jellemezte a helyzetet.

A jobboldali médiában megjelent narratíváról, miszerint egy ukránokat pénzelő amerikai tőkealaptól veszi vissza a Szigetet, Gerendai azt mondta, ez a „ne sírjak vagy nevessek” kategória. „Tényleg egyszerűen abszurd, hogy milyen ötleteket tudnak egyáltalán kitalálni” – jelentette ki. Hozzátette, elkeserítőnek tartja, hogy nehéz elképzelni, hogy valaki egyszerűen csak meg akarja menteni a fesztivált, ami szerinte a főváros, az ország, a fiatalok, a kultúra és a turizmus közös érdeke.

A korábbi, saját időszakát érő kritikákra is reagált, miszerint a Sziget nulla közeli eredményt hozott, a pénzt pedig a járulékos vállalkozásokon keresztül vették ki. Gerendai szerint ez egy „klassz összeesküvési elmélet”. Állítása szerint visszanézve a 17. Szigetig, kilenc nyereséges, négy nullszaldós és négy veszteséges évük volt. Feltette a kérdést:

„Mi értelme van, hogy kilopjam a saját cégemből egy másik cégembe a pénzt? Így is úgy is adót kell fizetni utána.”

Elmagyarázta a sokat kritizált nagykereskedelmi modelljüket is: eszerint a nagyker árrésébe építették be a vendéglátósok által fizetendő díjat, ami így a forgalomtól függött. Ez egyfajta kockázatmegosztás volt, és a bevétel a Sziget kasszájába folyt be.

Gerendai kritikusan beszélt a korábbi külföldi tulajdonosok stratégiájáról. Szerinte a probléma az volt, hogy egy kaptafára próbálták működtetni a nyolcvanvalahány fesztiváljukat. A Sziget esetében ez a stratégia, ami a sztárfellépőkre (line-up) épült, nem működött.

„Ez egy kis lélekszámú, nem annyira fizetőképes piac, ahol nagyon nehéz lesz csak napijegyekből sokat eladni a fellépők neveire”

– magyarázta.

Rámutatott, hogy a külföldi látogatókat nem lehet csak a fellépőkkel becsábítani.

„Hogyha valaki csak azt tudja, hogy ki lép fel egy fesztiválon, akkor azért mondjuk egy angol fiatal föl fog ülni egy repülőre, hogy egy angol zenekart nézzen meg, hát azt otthon is megkapja.”

Ezzel szemben ők korábban a Sziget egyediségét, a sokszínűséget és Budapest vonzerejét kommunikálták.

A stratégiaváltás hatását számokkal is alátámasztotta. „Még mondjuk a 2010-es évek vége felé, tehát még az utolsó években, amikor még mi is részt vettünk, akkorról tudom a számokat, akkor nagyságrendileg 50-60 ezer bérletet adtunk a szigetre, és ennek a 85%-át külföldön. Most 22.800 bérlet volt már az utolsó évben eladva, és már ennek is csak a 70%-a külföldön.” Szerinte a magyar látogatók száma nem esett vissza, a külföldieké viszont jelentősen. Ennek egyik konkrét okaként a 26 országban működő képviselői hálózatuk leépítését nevezte meg, ami szerinte „életveszélyes döntés” volt.

A jövőbeli tervekről elmondta, mindenképpen meg akarják erősíteni a fesztivál kulturális kínálatának egyéb lábait, és nemcsak a programokra, hanem a szolgáltatásokra, a kommunikációra és a látványvilágra is több forrást szánnak. Célja, hogy a fesztiválélményt erősítsék, mert a legnagyobb előadók már kevésbé preferálják a fesztiválokat.

„Nekünk abban a modellben kell újra visszakormányozni a szigetet, amilyen régen is volt, tehát hogy mi 60-70%-át úgy adtuk el a jegyeknek, hogy még nem hirdettünk programot”

– vázolta fel a célt. Emellett szeretnének nyitni a régebbi, 30-40-es korosztály felé is, nem csak a Z-generációra fókuszálni.

Az üzleti háttérről elmondta, a Sziget Zrt.-t visszavásárolták, de a Sziget brand a korábbi tulajdonosnál maradt, amiért licencdíjat fizetnek. A fesztiválszervező csapat megmarad, Gerendai elsősorban a stratégiai irányok meghatározásában vesz részt. Heti két napot tervez a Sziget-irodában tölteni, ami miatt leginkább az utazásairól kell lemondania, de a vendéglátós érdekeltségeinek napi működését egy felépített menedzsmentcsapat viszi tovább. Az új projektek indítását azonban újra kell gondolnia.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hiába tűnik propagandafilmnek a milliárdokból készült Sárkányok Kabul felett, a magyar háborús film azért meglepett minket
A Sárkányok Kabul felett nagy elvárásokkal, hatalmas állami költségvetéssel és még nagyobb kételyekkel érkezett, de meglepően sokszor bizonyul izgalmasnak és működőképesnek. Bár messze nem hibátlan a magyar akciódráma, időnként kifejezetten magával ragad, még akkor is, ha néha botladozik.
B.M.; Fotók: port.hu - szmo.hu
2025. november 20.



A Sárkányok Kabul felett könnyen megkaphatná a „hadseregpropaganda” címkét, sőt első ránézésre szinte kínálja magát erre a besorolásra, de ez csak a felszín. A film sokkal összetettebb, és jóval kevésbé egyszerű, mint amilyennek az előzetesek vagy a témaválasztás alapján tűnhet. Bevallom, sokkal rosszabbra számítottam.

Ez egy komolyabb akció-dráma, amely megpróbálja a feszült mentőakcióra és az emberi drámára építeni a cselekményét, miközben Magyarország egyik legdrágább államilag finanszírozott háborús produkciója is egyben.

Nem teljesíti maradéktalanul a saját elvárásait, azonban nem egyszer valóban képes magával ragadni, meghatni vagy épp felpörgetni a nézőt.

A történet alapja egy rendkívül erős témaválasztás. 2021-ben az amerikai csapatok kivonulása után Afganisztán szinte összeomlik, és ez olyan kaotikus állapotot teremt, ahol rengeteg ember kerül életveszélybe. A kabuli reptér az egyetlen menekülési útvonal, a nemzetközi erők pedig törékeny egyezséget kötnek a tálibokkal: nem lépnek be fegyveres erők Kabulba, cserébe a járatok szabadon felszállhatnak.

A tálibok próbálják elkapni a szerintük bűnös hitetlenek afgán segítőit, miközben a nemzetközi erők igyekeznek őket élve kijuttatni Kabulból.

Ebbe az őskáoszba érkezik meg a Magyar Honvédség mentőkülönítménye, amelynek feladata mintegy kétszáz magyar állampolgár és a magyar katonákkal együtt dolgozó afgánok kimenekítése. A tét óriási, folyamatosan emelkedik, a politikai háttér valós, a dramaturgiai alaphelyzet pedig feszült és hálás.

Ezért is kár, hogy a Horváth Áron forgatókönyve nem elégszik meg ezzel az eleve izgalmas alapkonfliktussal. Kapunk egy második, mellékszálnak tűnő történetet Bálint, a katona (Jászberényi Gábor) és Eszter, az orvos (Mészáros Blanka) menekülési és megmentési kálváriájáról. Papíron ez mélyíthetné az érzelmi rétegeket, ám ez film gerincévé váló „B-történet” valójában gyengébb, mint az eseményeket mozgató nagy történelmi háttér.

Sokkal jobb lett volna az egész, ha a repteres főkonfliktusra helyezik a hangsúlyt.

Eszter karaktere különösen problémás: a forgatókönyv szinte Teréz anyaként állítja be, de döntései gyakran nehezen érthetők, sokszor kifejezetten irracionálisak, ami megnehezíti, hogy a néző igazán kötődni tudjon hozzá. Emiatt Mészáros Blanka alakítása is kevésbé működik, hiába igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a szerepből. A másik nagy problémám a forgatókönyvvel a befejezés. Valahogy túl „amerikai”, még akkor is, ha igaz történeten alapul.

Ennek ellenére film teljesen élvezhető. A katonai szereplők, Jászberényi Gábortól Trokán Nórán át Dietz Gusztávig, meglepően hitelesek. A legjobb talán a Herczeg alezredest alakító Borovics Tamás.

Ám aki, Stohl András neve miatt vált jegyet a filmre, azt figyelmeztetnem kell, kb. 3 jelenete van a színésznek.

A csapatdinamika jól működik, az összetartás és feszültség ábrázolása pedig pontosan azt a hangulatot hozza, amelyet a műfajban várnánk. Dyga Zsombor rendezése alapvetően magabiztos: bár a kézikamerás megoldások néha túlzottan hektikussá tesznek egy-egy jelenetet. A feszült pillanatok jelentős része jól működik, megfelelő a ritmus és a tempó.

A harcjelenetek inkább korrektnek mondhatók, mint kiemelkedőnek. Nem érnek fel a Hollywoodban megszokott, több tíz- vagy százmillió dollárból készült látványakciókhoz, de a magyar átlaghoz képest kifejezetten színvonalas.

A több, mint ötmilliárd forintos összköltségvetés (melyből körülbelül négymilliárd közvetlen gyártási állami támogatás volt) látszik ugyan a vásznon, de nem feltűnően.

Amerikai mércével továbbra is kisköltségvetésűnek számít a produkció, és a nézői szemek azért inkább azokhoz szoktak hozzá. Nem sok akció van, de amit kapunk, az se igazán emlékezetes. Inkább a feszültség építésén, a drámán van a hangsúly, ez viszont nagyon működik. Mindezzel együtt is jóval élvezetesebb a látványvilág, mint sok más, hiperrealisztikus háborús filmben...khmm, mint például az idei Hadviselés… – abban már zavaró volt a túlzásba vitt realizmus.

A film hangvétele próbál mély és drámai lenni, sőt, néha kifejezetten pátoszos. Ez sokakat zavarhat, engem speciel nem. A legmeglepőbb, hogy időnként működik is ez a pátoszos hangnem: van olyan jelenet, amikor valóban hatásos, ahogy a felfokozott helyzetből kiemelkednek az emberi sorsok vagy a morális dilemmák.

Ám, amikor mellé megy, akkor nagyon mellé megy: a legérzelmesebb jelenetek néha túlzóak, olyankor gejl, csöpögő szinte a pátosz, már-már szappanoperának tűnnek, és teljesen kizökkentik a nézőt.

Én a teljes Eszter közlegény megmentése vonalat kihagytam volna...de akkor csak kb. 45 percnyi filmünk lenne.

Ami abszolút pozitív meglepetés: a propagandától való félelem viszonylag alaptalannak bizonyul. Lehet persze, hogy csak engem nem zavart. A film meglepően ügyesen egyensúlyoz a hősiesség, a katonai szakmaiság és a háború borzalmainak bemutatása között.

Az üzenetek ugyan kőegyszerűek, de legalább nem károsak.

Nem próbálja nyíltan toborzásra inspirálni a nézőt, és nem dicsőíti mértéktelenül a haditechnikát sem. Bár bemutatja a tömeggyilkolásra alkalmas gépeket, nem él vissza velük. Semmi szempontból nem hasonlítható egy Michael Bay-filmhez a katonaságpornó. Egy olyan történetet mesél el, ahol a katonák átlagemberek, akik nehéz döntéseket próbálnak meghozni rendkívüli helyzetben.

A Sárkányok Kabul felett összességében egy hullámzó, de alapvetően szórakoztató produkció.

Az írói hibák, a felesleges mellékszál, túltolt drámaiság mellett a rendezés korrekt, jól működik színészgárda és a feszült hangulat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Szépművészetiben balhézva és a Dunán hajókázva sem kápráztatnak el igazán a Szemfényvesztők 3 illuzionistái
Azért így is akad néhány csavaros trükk a tarsolyban, csak ne lenne minden karakter ennyire elszállva magától.


Kilenc év után folytatódik a „robinhoodkodó” bűvészbanda kálváriája. A Szemfényvesztők 2013-ban meglepetéssikert aratott: a David Copperfield babérjaira törő illuzionisták látványos akciókkal megtűzdelt és csavaros heistfilmje 351 millió dollárt termelt a világ mozijaiban, ami, ha belegondolunk, mégsem olyan nagy csoda, hiszen olyan sztárokkal volt karimáig pakolva a film, mint Jesse Eisenberg, Mark Ruffalo, Woody Harrelson, Morgan Freeman, Michael Caine, Dave Franco, Isla Fisher, Mélanie Laurent, Common vagy Caitríona Balfe. A minőségről alapvetően ritkán gondoskodó Louis Leterrier rendező (A szállító 1-2, A nyakörv, A hihetetlen Hulk, A titánok harca, Agyas és agyatlan, A leszámolás, Halálos iramban 10) akkor egész szépen betalált, és egy valóban szórakoztató és meglepő fordulatokkal teli filmet tett le az asztalra.

Nem is kellett hát nagyon sokat várni a folytatásra, 2016-ban érkezett a Szemfényvesztők 2. A rendezői széket ezúttal a szintén nem túl erős filmjeiről ismert Jon M. Chu (Step Up 2-3, G.I. Joe: Megtorlás) foglalta el, aki csak később kezdett igazán értékelhető mozgóképeket összerakni (Kőgazdag ázsiaiak, In the Heights – New York peremén, Wicked). A Szemfényvesztők 2 zárta le a rossz korszakát, amely sajnos nem tudta megismételni az első etap erényeit, a gyenge sztori és a fantasztikumot súroló nevetséges jelenetek (a kártyadobálós szcéna eléggé hírhedt lett) megtették a magukét. Az anyagi siker azonban most sem maradt el (főként az USA-n kívüli terepeknek köszönhetően), összesen 334,8 millió dollárt kalapoztak össze a mágusaink, tehát csak egy kicsivel kevesebbet, mint az első résszel.

Úgy tűnik azonban, hogy ez a visszaesés (az Egyesült Államokban csak 65 milliót hozott) elegendő volt ahhoz, hogy a Lionsgate stúdió egy időre parkolópályára állítsa a franchise-t.

Végül azonban újra összegyűlt a banda (legalábbis a nagyja), hogy kilenc évvel a legutóbbi húzásuk után ismét valami nagyon villantsanak. A harmadik alkalomra is új rendező vállalta el a levezénylést, méghozzá a főszereplő Jesse Eisenberg régi haverja, Ruben Fleischer, akivel korábban együtt forgatták a Zombieland első és második részét, valamint a 30 perc vagy annyi se című akció-vígjátékot (Fleischer azért ezek mellett nagyot ment a Venommal és az Uncharteddal is).

Hőseink, avagy a Négy Lovas visszatér, és velük együtt egy új generáció illuzionistái is színre lépnek. Nem kis feladatra vállalkoznak: minden idők legjobban őrzött, legértékesebb ékszerét, a Szívgyémántot tervezik becserkészni a gonosz cégvezér Veronika Vanderbergtől (Rosamund Pike).

Pontosabban csak Atlas (Jesse Eisenberg) vág neki a társai nélkül a körmönfont rablásnak, amelyhez egy új, fiatal illuzionistatriót kér fel társnak, akik épp a Négy Lovas álcája mögött kopasztottak meg legutóbb egy sokakat megkárosító, milliomos kriptohuszárt. A színész Bosco (Dominic Sessa), a fürge June (Ariana Greenblatt) és az „agy” Charlie (Justice Smith) belemennek a játékba, a balhé közben azonban feltűnnek a régi Lovasok is, a kártyazsonglőr Jackkel (Dave Franco), a szabadulóművész Henley-vel (Isla Fisher) és a hipnotizőr Merritt-tel (Woody Harrelson), akik, Atlashoz hasonlóan, kaptak egy új kalandra invitáló kártyát egy titokzatos megbízótól. Vagyis a veteránok és az ifjoncok kénytelenek összefogni a közös nemezissel szemben.

Persze nem eszik olyan forrón a kását egy Szemfényvesztők-filmben, így megannyi csavarra és trükkre kell számítani a játékidő alatt.

Sajnos azonban ezek közül továbbra sem működik mindegyik. Alapvetően nagy gond ezzel a franchise-zal, hogy pontosan tudjuk, a benne szereplő színészek nem igazi illuzionisták, így az általuk bemutatott trükkök láttán sem esik le az állunk, hiszen tisztában vagyunk vele, nem igaziak.

A Szemfényvesztők-filmekben ráadásul már olyan kunsztokat mutatnak be, amelyekre egyszerűen nem is lehet magyarázat, legalábbis a fizika törvényei szerint elfogadhatók, szóval időnként átnézünk a fantasy műfajába is. Ebben a harmadik rész sem kivétel.

Bár a forgatókönyvírók próbálnak időnként különféle magyarázatokkal előállni a trükkökre, azok a legtöbb esetben igen kevésnek bizonyulnak. Ráadásul ebben az epizódban is kapunk egy, a második rész kártyadobálós pillanatához hasonló kínos jelenetet: amikor a hét főhős egymást túllicitálva próbál menősködni saját képességeivel a kastélyban. Jujj!

Azért van jó hírünk is. A fentieket leszámítva egész szórakoztató lett ez a rész, amelyben valóban akadnak meglepő csavarok, amikre talán csak a legedzettebbek jönnek majd rá. A casting is szuper, az új színészek ügyesek, bár mind nagyon el vannak telve maguktól, de Dominic Sessa (Téli szünet), Ariana Greenblatt (65, Ahsoka, Barbie, Borderlands) és Justice Smith (Jurassic World: Bukott birodalom, Pokémon: Pikachu, a detektív, Dungeons & Dragons: Betyárbecsület) jól hozzák a karaktereiket, és sokkal emlékezetesebbek, mint az „öreg rókák”.

Ráadásul nekünk, magyaroknak is tartogat kukkolnivalót a film, hiszen azt részben Budapesten forgatták, így a szemfülesek nem egy fővárosi helyszínt könnyedén kiszúrhatnak (többek között a Szépművészeti Múzeumot, az Operaházat vagy a Dunán hajókázva a háttérben a Rákóczi hidat).

Összességében tehát kijelenthető, hogy bár a borzalmas második résznél jobb lett a Szemfényvesztők harmadik kalandja, az első frissességének és körmönfontságának azért híján volt, szóval továbbra is elkelne még néhány ütősebb trükk a szereplők ingujjaiba.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk