100 éve született Jancsó Miklós: a hatalom természettudósa, aki a végén már csak röhögött az egészen
1967, Római Magyar Akadémia, itt élünk már egy éve diplomata édesapám révén. Rendszeresen bemutatják itt a legújabb, vagy éppen olaszországi forgalmazásra szánt magyar filmeket. Szinte egyik vetítést sem hagyom ki. Egyik este a Szegénylegények kerül műsorra, a rendező jelenlétében. Az Akadémiának nincsen szélesvásznú vetítője, ezért az alakok furcsán megnyúlnak, mint El Greco figurái.
Nem biztos, hogy éppen egy 11 éves fiúnak való élmény, nem is tudok mit kezdeni a hosszú csendekkel, járkálásokkal, de egész testemben összerezzenek, amikor hátulról lelőnek egy embert, valósággal megdermedek a vesszőfutás képsorán, a végére azonban némiképp világossá válik, hogy a foglyoknak, bármit tettek, semmi esélyük nem volt a szabadulásra. Emlékszem, némi zavarodottság fogadta a vetítést, mintha még a felnőttek sem tudták volna befogadni ezt az új filmnyelvet, ezt a tökéletes kriminél is feszültebb, rafináltabban bonyolított történetet. És emlékszem arra is, hogy hamarosan Rómában megjelentek a Szegénylegények filmplakátjai I disperati di Sandor (Sándor reményvesztettjei) címmel. (Franciaországban ugyancsak "reményvesztettek" volt - Les sans-espoir - angol nyelvterületen viszont Round-Up, azaz bekerítés).
Azóta a Szegénylegények a filmművészet egyetemes klasszikusa lett, én magam is tucatszor láttam, és ha nem is úgy, mint 11 évesen, máig megdöbbent az a szigorú, lecsupaszított, mérnöki pontossággal szerkesztett képi világ, a fekete-fehér színellentétek, de még inkább emberi gonoszság e kifinomult tárháza – és mindez szinte balladai keretek közé komponálva. Rendezője, Jancsó Miklós, ma lenne 100 éves és ez alkalomból tűzik műsorra ismét a hazai mozik e remekművének digitálisan felújított változatát.
A filmet, amely Rózsa Sándor egykori betyárjainak, az 1848-49-es szabadcsapatok tagjainak befogásáról és elítéléséről szól, sokszor nevezték már „történelmi parabolának”, sőt, egyenesen az 1956 utáni megtorlások filmjének, valójában sokkal többről van szó: az emberi gyengeségeknek, a félelemnek, a gyávaságnak, a hiúságnak, a lelkiismeretfurdalásnak, sőt, a hiszékenységnek végsőkig való kiaknázása rendszerektől függetlenül minden hatalom sajátja, miként az „oszd meg és uralkodj” alkalmazása, amely valóban az ókorig nyúlik vissza, és a 21.században sem felejtették el.
A lényeg, hogy az emberek mindenre kaphatók legyenek, miután elvesztették önbecsülésüket. Ezt az időtlenséget jelzi a magyar történelemben a hatalmi erőszakot szimbolizáló csendőrök megjelenése, hiszen amikor elvileg a film játszódik, a testületet még nem hozták létre. Mindehhez társul Somló Tamás egészen hihetetlen mozgásra képes kamerája – erre a legjobb példa a menekülőket körbefogó, a semmiből előtűnő lovasok –a Banovich Tamás által felépített rideg sánc és a kietlen puszta kontrasztja – és nem utolsósorban a kor legnagyobb színészeinek feszültséggel teli játéka. Görbe János élete legnagyobb alakítását nyújtja a kétségbeesett élni akarásból lealjasuló „szörző embör” szerepében, de emlékezetes Latinovits Zoltán Veszelkája, aki vagy azonos a Kakastollassal, vagy nem. Vagy Agárdi Gábor, aki azáltal lesz mindenki árulója, hogy elhiszi a Köpenyesek ígéretét.
Jancsót a hatalom természetrajza, forgandósága és emberi dimenziói később is foglalkoztatták a Csillagosok, katonáktól (1967) egészen a Kék Duna keringőig (1991), legtöbbször példázatokba, allegóriákba burkolva. Aztán ahogy telt az idő, látásmódja egyre szarkasztikusabb lett. A rendező sosem volt sem kegyelt, még kevésbé kegyenc „odafent” a rendszerváltás előtt sem. Lehet, hogy csak egy „elvarázsolt” művészt láttak benne, akit úgy is kevesen értenek. A fordulat után, amikor a frissen megszerzett szabadság azonnal veszélybe került, az elsők között volt a Demokratikus Charta aláírói között, majd hamarosan rájött, hogy az ország nem tud mit kezdeni az ölébe hullott nagy lehetőséggel. „Én már csak röhögök az egészen” – mondta nekem pipája mellől Miki bácsi 75.születésnapján, és ebből az érzésből születtek a Kapa-Pepe filmek, amelyeknek már-már nonszensz abszurditását csak mindennapjaink tudták felülmúlni.
Az a rendező, aki 1963-ban elkészítette a gyökereit kereső fiatal magyar értelmiség alapfilmjét, az Oldás és kötést, nyolcvanhoz közelítve két született lúzer botladozásaival tette elviselhetőbbé csődtömegeinket. Amikor azonban 90 évesen utoljára kamera mögé (és elé) állt a Magyarország 2011 című skeccsfilm utolsó epizódjában, már nem viccelt.
Azon a római estén nem kerülhettem közel hozzá, de a sors később bőségesen kárpótolt. Elmondhatom, hogy újságírói pályám szerencsés csillagzat alatt született, mert egy-két beszélgetés után olyan emberek tiszteltek meg barátságukkal, mint Jancsó Miklós, akiről igazi megismerkedésünk idején kedvenc római filozófusom, Seneca jutott eszembe, akinek bölcs gondolatait időről időre leveszem a polcról.
Hadd elevenítsek fel néhány számomra kedves pillanatot. A már említett születésnapján otthonában, a „hivatalos” interjú után még vagy két óra hosszat áradtak belőle a vidám, groteszk és nemegyszer „18 éven felülieknek” való sztorik és poénok, miközben nem kicsit néztünk a pohár fenekére, kiváltva felesége, Zsuzsa asszony aggodalmát. Valamikor a 2000-es évek végén Párommal a Vígszínházba mentünk, és az előcsarnokban találkoztunk Miki bácsival.
Illendően bemutattam Asszonyomat, akinek a magyar film élő klasszikusa enyhe meghajlással kezet csókolt. Ott voltam mellette A mohácsi vész premierjén, és akkor is, amikor bemutatták a magyar zsidóság emlékeit feldolgozó sorozatának, A kövek üzenetének DVD-jét. 2007-ben jelent meg a Hatvannyolc akkor és azóta című esszékötetem, és a könyvbemutatóra a Pallas Kiadó vezetője, Gáspár István, mintegy meglepetésként, meghívta Miki bácsit, hogy könyvem kapcsán beszéljen 68-as élményeiről, Rómáról, barátjáról, Pier Paolo Pasoliniról. Így ért össze kettőnk közös története. Édesapám filmre vette ezt az eseményt, amelyet azóta is féltve őrzök – a teljes Jancsó-életmű mellett.
