Amikor az ember meghallja, hogy ifjúkora kedvencei 70, 80 évesek, először megdöbben, mert rájön, hogy ő is velük együtt öregszik, aztán megnyugszik, hogy a kedvencek megérték ezt a kort és ő maga is él.
Belegondolok, hogy kamaszként kezdtem imádni a Szerelmesfilmet – és ez a mai napig tart – és éppen csak kijöttem az egyetemről, amikor a Vígszínház pót-pótszékén borzongtam a kaposváriak Marat/Sade-ján. Később a Radnóti Színházban gyűjtöttem az élményeket Ibsentől Babelig, a meggyilkolt költőtől a kutyákig, a Merlin-színházban pedig József Attilát hozta emberközelbe a számomra legrokonszenvesebb kommandó.
Bevallom, irigyeltem Bálint Andrást és Jordán Tamást, amikor a Rózsavölgyi Szalon színpadán büszkén kijelentették: együtt 10 évvel idősebbek, mint Budapest és 72 éves barátság fűzi őket össze. A nyolcvan év ma már nem ritka, persze az sem mindegy, hogyan érjük meg, de a több mint hét évtizedes barátság keveseknek adatik meg, különösen egy olyan korban, amelyben sokszor már észre sem vesszük a mindennapi árulásokat.
Nyolcvan év, és milyen nyolcvan év! Születés a háború kellős közepén, félelmektől beárnyékolt gyerekkor, aztán az ifjúkori eszmélésükbe belerobban 1956, majd legszebb férfikorukban éri őket a rendszerváltás, annak minden reményével és csalódásával.
Ez a két nagyszerű művész, akik annyi megrendítő és szívet melengető pillanattal ajándékoztak meg bennünket, friss szellemmel, humorral és nem kevés öniróniával, egymás fricskázásával idézi fel életüket, sikereket és kudarcokat, a számukra kedves lakóházakat és színházakat, a kölcsönös „irigykedéseket”, a nőkhöz és a hithez való viszonyukat.
Bálint Andrást, mint zsidó kisgyereket, rejtegetni kellett a vészkorszakban, később kötődését Radnóti-estjén vallotta meg, Jordán Tamás viszont akkor szakította meg kapcsolatát a vallással, amikor 1953-ban a hittanórát a londoni 6-3 közvetítésével egyidőben tartották. „Értelmiségi színészként skatulyáztak be minket” – mondják, ami azért nem teljesen igaz, még akkor sem, ha Bálint, barátja sokoldalúságát, „modernségét” dicsérve felsóhajt, hogy „ő élete végéig megmarad Jancsinak”, miközben Jordán elárulja, hogy pajtásának gyerekkorában „Bálna” volt a beceneve.
Másfél órán keresztül hallgatjuk beszélgetésüket, egyszerre jelennek meg előttünk a színészek, színigazgatók és a mindennapok magánemberei. Tisztelegnek a 20.század elejének Budapestje előtt, amelynek arculatához Bálint András építész nagyapja, Bleyer Zoltán is hozzájárult. Némi nosztalgiát éreznek a kávéházak világa iránt, amelyek közösségformáló ereje legfeljebb az ókori fórumoké volt hasonló, de nekik még ott voltak az eszpresszók – Jordán Tamás meg is jegyzi, hogy bár nem járt a Színművészeti Főiskolára, a leendő színészek törzshelyére, az Erzsike presszóba annál többet – a maiaknak a romkocsmák maradtak.
Mindehhez segítségül hívják Molnár Ferencet, és, miután látványos szájbefogással jelzik, hogy nem politizálnak, a „boldog békeidők” legsikeresebb színpadi szerzőjének, a pesti világpolgárnak, az éles szemű publicistának szavaival reflektálnak napjainkra.
Néha egészen dermesztő, hogy Molnár mennyire rímel a 100 évvel későbbi történésre. Amikor Bálint egy olyan egyletről beszél, amely megvédi a magyarságot az idegenektől, amikor maró gúnnyal azon elmélkedik, hogy a puszta, a nádfedeles házak, a hullámzó gabonamező magyarabbak-e, mint az „innen-onnan összehordott” Budapest, amikor Jordán előadja Kispolgári Samu kesergőit, akire végrehajtókat küldenek adóhátraléka miatt, holott az állam az ő és a hozzá hasonlók adóiból él, mintha a Liliom szerzője ma is köztünk járna. Még azt is ő mondta, hogy a „Nemzeti Színház igazgatójának lenni a legnagyobb függőség” – pedig már elhittük, hogy ez a 21.századi direktor siráma. „Tiszteljük a hazugságot” – mondja Bálint András, aki e Molnár-mondat előtt megemlíti, hogy a tv-ben látott egy minisztert.
Spontán nevetések, tapsok, néha döbbent csendek kísérték az estet, amely szolid pezsgős koccintással zárult. Az érző, gondolkodó emberek ismét gazdagabbak lehettek lelkükben, és örülhettünk, hogy ismét láttunk itt „fehérek közt két bölcs európait.”
Több híresség is ott volt a nézők között, például Nádai Anikó vagy Szabó András Csuti, de a tömeg zöme inkább fiatalokból állt, akik természetesen kívülről fújták a 21 éves énekes dalait. Azahriah-nak sokszor csak élveznie kellett a hangulatot,
a közönsége ugyanis egy emberként énekelte a legnagyobb slágereit.
Az énekes most a teljes koncertet feltöltötte a YouTube-csatornájára, így már bárki végignézheti a fellépést.
Elhunyt Ragályi Elemér, Kossuth- és Balázs Béla-díjjal kitüntetett operatőr – tudatta a művész családja a Telexszel.
„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Ragályi Elemér, rövid ideig tartó, méltósággal viselt betegségben, a mai napon elhunyt. Kérjük mind a közvéleményt, mind a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a család gyászát”
– írták a közleményben.
Ragályi Elemér Rákosligeten született 1939. április 18-án. Édesapja jogásznak szánta, ő mégis színésznek és operatőrnek jelentkezett az érettségi után. Miután felvételi vizsgája nem sikerült, 1957-től a Mafilm stúdiójában volt világosító, laboráns, segédoperatőr és felvételvezető. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végül 1968-ban szerzett operatőri diplomát.
Operatőrként olyan nagy hatású filmekben dolgozott, mint a Régi idők focija, a Kakuk Marci, a Bástyasétány 74, a Talpuk alatt fütyül a szél, a Szabadíts meg a gonosztól, a Ripacsok, a Dögkeselyű, a Miss Arizona, a Csók, anyu!, A nagy generáció, vagy a Herkulesfürdői emlék – írja a portál.
1991-ben, Xavier Koller svájci rendezővel készített filmjéért, A remény útjáért a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj sikerében is osztozott. Az Emmy-díj nyertes Raszputyin című filmnek is ő volt az operatőre 1996-ban.
Életem legszórakoztatóbb Csehov-előadását láttam – Kritika a Ványa báról
A Thália Télikertben, Kelemen József rendezésében mutatták be Csehov Ványa bá című darabját, és bár hibátlan előadás nincs, Görög Lászlóék közelítenek hozzá.
Mindig vegyes érzésekkel lépek a Thália Télikertbe, mivel intenzív tíz évet töltöttem a Mikroszkóp Színpadon. A vége felé még fel is léptem egy stand up műsorban, de eskü, nem ezért szűnt meg. Ugyanakkor szeretek a Télikertbe is járni, egyrészt mert nagyon szép és szerethető az új játszóhely, másrészt a darabok miatt. A Thália titka, hogy a nagyszínpadon – többnyire – a nagyobb érdeklődésre számító, kommerszebb, sokszereplős vígjátékok, musicalek láthatóak, az igazán tartalmas és izgalmas darabokért viszont a kamaraszínpadra kell menni.
Bevallom, a „Ványa bá” cím gyanakvást keltett bennem. A megszokott elnevezéssel szakító, moderneskedő, vicceskedő címek ritkán jelentenek jót. Sokszor tapasztalom, hogy az unalomig ismert klasszikusokat erőltetett látszatmegoldásokkal próbálják „maivá”, szórakoztatóvá varázsolni, vagy ami talán még rosszabb, lilaködös művészkedéssel kenik el a tényt, hogy nincs semmilyen épkézláb gondolatuk az adott műről és szerzőről.
Előítéleteimet alighanem az is táplálta tudat alatt, hogy nem is olyan rég láthattam a Czakó Juli – Görög László párost a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Miskolci Nemzeti SzínházTartuffe előadásában, ahol Orgont és Elmirát alakították. Félreértés ne essék, a játékukban ott sem volt hiba, viszont az az előadás tipikus példája volt a rosszul értelmezett, közhelyes „leporolásnak”, „aktualizálásnak”.
Egyszerűen 2023-ban már kevés mondanivaló az, hogy „ma sincs másképp”.
Szerencsére a Ványa bá esetén semmi ilyesmiről nincs szó. Persze reményt keltett, hogy a szöveg Hamvai Kornél műve, aki jótollú fordító, dramaturg. Sajnos a szombathelyi társulat előadását nem láttam ugyanebből a változatból – pedig sok mentségem nincs, hiszen akár a Tháliában is megnézhettem volna a 2016-os Vidéki Színházak Fesztiválján, most annál inkább örültem a lehetőségnek.
Megkockáztatom, életem legszórakoztatóbb Csehov-előadását láttam, talán csak a Katona 25 évvel ezelőtti Cseresznyéskertje vetekedik vele.
Ványa bá és holdudvara kellemes középszerűségben tengeti dolgos, szegényes életét a vidéki birtokon, aminek teljes bevételét becsületesen tovább küldi sógorának, Szerebrjakov professzornak (Szervét Tibor). Időnként eliszogat és filozofálgat a barátjával Ásztrov doktorral (Szabó Győző). Pótapaként nevelgeti halott húga lányát, Szónyát (Martos Hanga). Igyekszik elviselni a sógoráért rajongó édesanyját, Maríját (Csarnóy Zsuzsanna), és tűri Marína dadus (Molnár Piroska) gondoskodását.
Csakhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megérkezik a birtokra Szerebjakov fiatal feleségével, Jelénával (Czakó Juli). A szép, fiatal, élettel teli nő egy csapásra felforgatja Ványa báék boldogítóan középszerű életét. A férfiak mind belébolondulnak, minden kötelességüket elhanyagolják, hogy a kívánatos asszony közelében lehessenek. Lassan mindenen és mindenkin úrrá lesz a tespedés, amit a kényelmes élethez szokott városiak árasztanak maguk körül, és elkerülhetetlen, hogy az elfojtva fortyogó indulatok és szenvedélyek robbanjanak.
Sokszor hallhatjuk, hogy Anton Pavlovics Csehov darabjai eredetileg humorosak lennének, és újabban a színházak több-kevesebb sikerrel próbálják ezt visszaadni.
Nem egyszer úgy, hogy a humor mibenlétét teljesen félreértve olcsó, indokolatlanul alpári poénokat tömnek bele, vagy a darabból nem fakadó, öncélú játékokat ötlenek ki.
Hamvai Kornél és Kelemen József rendező szerencsére megtalálta a humort a darab szövetében, a színészek mosolyogtató közjátékai és a szöveg poénjai nem esnek le a színpadról.
Egyetlen zavaró tényezőt tudnék kiemelni, amit jómagam fordítóként és humoristaként sem pártolok. Ez pedig az a néhány eset, amikor poénok helyett fölösleges káromkodással csiholnak ki nevetést a közönségből. Helye lehet a vulgaritásnak egy szövegben. Például a darab vége felé, amikor Ványa azt látja, hogy sógora, aki egész életében a vérét szívta – ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vette, vagy épp teljesen természetesnek tartotta – ki akarja semmizni, érthető, hogy az indulat hatására nem válogatja meg a szavait. De az előadás korai szakaszában sokszor volt az az érzésem, hogy az alkotók csupán könnyű sikerre vágynak. Ha a nagy klasszikus Ványa bá(csi), akiről az irodalomórák unalmasan fegyelmezett hangulata jut eszünkbe, „basszamázik” egyet, az felszabadítóan hat ránk, és reflexszerűen nevetünk, de ez nem valami nagy dicsőség.
Görög László és Szervét Tibor nagyszerűen hozza a darab két ellenpontját.
Ványa az alapjában véve jókedélyű, dolgos, életvidám gazda, és az öntelt, mindent és mindenkit kihasználó energiavámpír professzor, aki pontosan látja, mit művel környezetével, de úgy érzi, neki pozíciója, és – szerinte – közelgő halála miatt ez egyszerűen jár, és ő van a legjobban meglepve, amikor azt látja, hogy a birtok eladásáról szőtt elképzeléseit nem teljesítik ugyanazzal a gépies engedelmességgel, amit már megszokott.
Czakó Juli alakítja a fiatal, kikapós feleséget, aki az életvágy és az erkölcsösség között őrlődik egy elhamarkodott házasság csapdájában. (Apró információ a kulisszák mögül, hogy mint a bemutató után megtudhattuk, a Görög-Czakó házaspár, akit most vendégként tüntettek fel a színlapon, hamarosan a társulat tagjai lesz.)
Kellemes csalódást okozott Szabó Győző. Vannak fenntartásaim vele szemben, de ezúttal hitelesen alakította az agglegény orvost, akinek a vidéki életben megkérgesedett szívét meglágyítja Jeléna, miközben nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni az érte epekedő Szónyát. Igaz, Ásztrov doktor most sem szerelmet érez, inkább csak testi vágyat, az viszont olyan erőteljes macsó agressziót vált ki belőle, ami egyszerre vonzza és taszítja a nőt – fiatal teste igent mond, de esze és lelke iszonyodik attól, ami Ásztrov karjában várná, és főleg annak következményeitől.
A Metoo tükrében egész más mélységet nyernek ezek a jelenetek.
A dadust alakító Molnár Piroska és a Tyelégin szerepében látható Bede-Fazekas Szabolcs megbízhatóan hozzák a háttérben szinte láthatatlan, de mindig a megfelelő időben kéznél lévő szolgákat. Molnár egyébként is mestere annak, hogy kis szerepben is tündököljön.
Az egyetemi hallgató Martos Hanga is dicséretet érdemel. A magát csúnyának tartó Szónya szerepének csapdája, hogy tényleg csúnyává teszik. Martos– és nyilván Kelemen József – értelmezésében azonban Szónya nem csúnya, legrosszabb esteben is átlagos, a fiatal lányok kételyeivel küzdő ember, akiből női praktikákkal akár bombázót is lehetne varázsolni, de ezt ő nyilván nem látja, nem tudja, hiszen nincs mellette olyan nőalak – anyafigura –, akitől megtanulhatná.
Jeléna azzá válhatna, ha nem tátongana akkora szakadék a kettejük világa közt.
Az egyetlen szereplő, akivel úgy éreztem, nem sikerült igazán mit kezdeni, Maríja, Ványa édesanyja. Csarnóy Zsuzsa eltűnik a háttérben, csak akkor ébredünk rá, hogy ő is a darabban van, amikor megszólal. Persze mondhatjuk, hogy ilyen a szerep, de az ugyancsak kisebb szerepet kapó Molnár Piroska kisugárzását némi túlzással akkor is érezzük, ha nincs is a színpadon.
Összességében azt tudom mondani, menjetek el a Thália Télikertbe, nem fogjátok megbánni. A Ványa bá szórakoztató, könnyen fogyasztható, de nem könnyű előadás. Letisztult, követhető, mindenféle fölösleges sallang és álművészkedés nélkül, mindenki megtalálhatja benne a saját életének fontos kérdéseit.
10 dolog, amit nem biztos, hogy tudtál a 60 éves Quentin Tarantinóról
Korunk egyik meghatározó alkotója, a 90-es és 2000-es évek óta megkerülhetetlen rendező. Hatalmas hatása volt Hollywoodra, rengeteg alkotót inspirált, és megváltoztatta magát az iparágat is.
Elég bátor volt használni a „B-filmek” eszköztárát, régi műfaji filmekből merített, és összeboronálta őket hihetetlen gazdag fantáziájával. Boldog születésnapot neki! Március 27-én tölti be a hatvanat.
1. Már fiatalon is a moziért élt!
Fiatalkorában még a koráról is hazudott, hogy egy pornómoziban dolgozhasson jegyszedőként Torrence-ben. A hely neve Pussycat Theatre volt.
2. Első munkája az álomgyárban egy kisköltségvetésű fitness-video volt
Egyik első hollywoodi munkája Dolph Lundgren: Maximum Potential című edzésvideójában volt, ő volt az egyik produkciós asszisztens. Ekkor találkozott Roger Avaryvel, akivel aztán közösen írták meg a Kutyaszorítóban című film történetét, és együtt nyertek Oscar-díjat a Ponyvaregény forgatókönyvéért.
3. Egyik jó barátja, Robert Rodriguez segített neki a Kill Billnél
A Kill Bill volt az első filmje, ahol a filmzenét nem a filmhez szerezték, hanem össze kellett állítani. Ebben nagy segítség volt számára egyik jó barátja Robert Rodriguez. A szűk költségvetés miatt mindössze jelképes egy dollárért vállalta, hogy segít, cserébe Tarantino ingyen rendezett egy jelenetet Rodriguez Sin City – A bűn városa című filmjében.
4. Samuel L. nélkül soha!
Tarantino egyik kedvenc színésze Samuel L. Jackson. Miután az első mozifilmjében nem talált neki szerepet, a Ponyvaregényben Jules szerepét direkt neki írta, majd személyesen hívta fel, hogy felajánlja neki a szerepet.
5. Zoë Bell, a legjobb kaszkadőr, akivel valaha dolgozott
Zoë Bell új-zélandi kaszkadőr, a Kill Bill első része óta, tehát 2004 óta minden Tarantino-produkcióban dolgozott, sőt némelyikben nagyobb szerepet is kapott: ő volt a Halálbiztos szőke szépsége, aki a film végén a fehér kocsin „lovagol”.
6. Hollywood többször próbálta befűzni
Rengeteg film kapcsán felmerül a neve, amikor egy franchise-t vérfrissíteni akarnak. Majdnem ő rendezte a Casino Royale-t, de szó volt egy Star Trek-filmről is, miután a legutolsó 2016-os Justin Lin-mű nem hozta az elvárt nézőszámot, sőt, az első Vasember kapcsán is emlegették a nevét.
7. A #meetoo-botrány őt is érintette
Őt is érintette a #metoo botrány, egy nem várt vonalon. Mivel sokat dolgozott a Weinstein Companyval, így várható volt, hogy valami szög ki fog bújni a zsákból. Nem várt esemény hatására tűnt fel a neve: 2003-ban a Kill Bill forgatásán Tarantino ragaszkodott, hogy Uma Thurman vezessen egy autós jelenetben. Thurman egy kanyart rosszul vett be, és egy fának csapódott, és súlyosan megsérült. Ezt a balesetet a Weinstein Company eltusolta, Thurman nem is haragszik a rendezőre, tudja, hogy baleset volt, de az eltussolás ténye számára megbocsáthatatlan maradt, és azóta sem szerepelt Tarantino-filmben.
8. A Django elszabadul eredetileg Leo nélkül forgott volna
Tarantino a Django elszabadul forgatókönyvét átírta, hogy Leonardo DiCaprio szerepelhessen benne. Miután DiCaprio elolvasta a forgatókönyvet és imádta, könyörgött Tarantinónak Calvin Candie szerepéért, de mivel túl fiatal volt karakterhez, át kellett írni a teljes forgatókönyvet. Azóta is gyümölcsöző szakmai kapcsolat van köztük, elég a Volt egyszer egy… Hollywoodra gondolni.
9. Szívesen rendez apróságokat is, nemcsak mozifilmet
Több sorozatban is rendezett külön részeket, 2005-ben a Helyszínelők évadfinálé dupla epizódját neki köszönhetjük, de már 1995-ben is elvállalt egy Vészhelyzet-részt, aminek az elején egy hihetetlenül hatásos, vágás nélküli jelenettel kezdett.
10. Egy utolsó tangó
Állítása szerint a következő filmje lesz az utolsó. Most, hogy betöltötte a 60. életévét, szeretne visszavonulni a rendezéstől. Úgy gondolom, hogy nem kell félnünk, hogy nem találkozunk többet a nevével Hollywoodban, mert termékeny író és producer is, és nem gondolom, hogy ezektől is visszavonulna, de a rendezéssel járó feladatokkal és stresszel ebben a korban bizony úgy gondolja, hogy fel kell hagyni.
Reméljük, még sokáig találkozunk a nevével és a tarantinói stílusnak egyelőre nem kell búcsút inteni. Egy biztos, hogy akik a Tarantino-filmeken nőttek fel, azok másként látják a határt a hollywoodi blockbusterek és a művészfilmek mezején. Egy filmes bálvány, aki még reméljük sokáig velünk lesz!
