KULT
A Rovatból

„Isten engem a kamera elé teremtett” – beszélgetés a film-életműdíjas Esztergályos Cecíliával

Egy balett-baleset indította el színészi pályafutását. Most azt is elárulta, hogy mik voltak a legkedvesebb filmszerepei, és mit szóltak a pályatárai, amikor otthagyta a Nemzeti Színházat a Familia kft. miatt.

Link másolása

Ila, a bundás nő, aki elcsábítja a Csabagyöngye csodakapusát. A csupaélet Petruska és Istár, a szerelem istennője. A tüdőbeteg lány a hegyi szanatóriumban, a kétségbeesetten lakást kereső Irén, és két asszony, akik családjaik minden terhét magukon viselik: Éva az Egy kicsit én, egy kicsit te, és Szépné, Ágica a Familia kft. hősnője. Esztergályos Cecíliával, az idei Magyar Mozgókép Fesztivál egyik életmű-díjasával idéztük fel azt a több mint hat évtizedet, amelyet a kamera előtt töltött.

– Ön 19 évesen került először kapcsolatba a filmmel, Szabó István: Te című rövidfimjével, amely valóságos szerelmes költemény az Ön egész lényéről. Hogyan választották ki erre a szerepre?

– Egy balesettel indult: 1961 májusában a Pécsi Balettnél Rossini Semiramis-nyitányában táncoltam a főszerepet, ráesett egy pad a lábfejemre és eltört – nem a pad, hanem a lábam. Hazajöttem Pestre, hat hét pihenés várt rám. Vámos Tamás, aki Kanadában világhírű operatőr lett, ötlete volt, hogy Szabó Pista nézzen meg engem a színpadon. Én akkor még nem kezdtem el színi tanulmányaimat, egy évvel korábban végeztem a Balettintézetben. Éppen most néztem meg újra a filmet: hát szép nagy „grand jetée”-ket ugrottam lefelé a Várban, tehát teljesen helyrejött a lábam.

– Talán a filmezés is segített a gyógyulásban. Volt-e szerepe e debütálásnak abban, hogy végül a színészi pályát választotta?

– Persze, de akkor még nem gondoltam rá, csak 1963-ban, amikor eljöttem a Pécsi Balett-től. 1964-ben jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, és ugyanúgy kellett felvételiznem, mint bárki másnak. De a főiskola előtt már több filmben is játszottam: a Tücsökben, Az aranyfejben és A pénzcsinálóban. Főiskolásként 1966-ban forgattam a Társasjátékot, bátyám, Esztergályos Károly rendezte, olyan nagy színészekkel, mint Bárdy György, Körmendi János, Kálmán György, és hárman voltunk nők, Pécsi Ildikóval és Győry Franciskával.

– Volt-e később olyan szerepe, amelyben balett-tudását tudta kamatoztatni?

– Nem volt, de tudtam úgy mozogni, mint aki balerina volt. Talán csak 1976-ban a Körszínházban a Petruska volt kivétel. De több tv-filmben és zenés játékban ki tudtam élni magam e téren. 1982-ben Szántó Erika tv-filmjéhez Saint-Saens A hattyú halálát táncoltam a Vígszínház színpadán, amely teljes egészen be is került a filmben.

– Melyek voltak a legkedvesebb filmszerepei?

– 1979-ben Gothár Péter Ajándék ez a nap, a következő évben Szörény Rezső BUÉK és Zsombolyai János Vámmentes házasság című filmjei, majd 1981-ben szintén Szörénnyel a Boldog születésnapot, Marilyn!, amelyért Sanremóban megkaptam a legjobb női alakítás díját. De nagyon szerettem együtt dolgozni Gyarmathy Líviával, a Vakvilágban és az Egy kicsit én, egy kicsit te voltak a közös munkáink.

– Érdekes, hogy azokat a filmeket választotta ki, ahol a drámai vénáját vagy a groteszkhez való érzékét lehet tetten érni, nemcsak a komikai képességeit, amelyről a legtöbben ismerik.

– Kezdetben nem is voltak ilyen szerepeim színházban sem: Móricz Zsigmond Csibéjével kezdtem, aztán jött Bródy Sándor Dadája, Babel Máriája a Tháliában. Aztán jöttek a nagy eposzok a Körszínházban, a Ramajana, a Csusingura, a Gilgames…

– Őriz-e valamilyen különleges emléket a forgatásokról? Még a világhírű cseh színész-rendezővel, Jiri Menzellel is játszott a Maár Gyula rendezte Felhőjátékban.

– Menzellel úgy forgattunk, hogy egyetlen szót sem beszéltünk közös nyelven, „nyomogattuk egymást”, amikor a másik jött. Pedig még szerelmi jelenet is volt közöttünk. Amúgy csak arra emlékszem a legtöbb forgatásról, hogy jól éreztem magam.

– 1991-ben elindult a nagysikerű tv-sorozat, a Familia kft….

– És mindenki megvetett, hogy otthagytam a Nemzeti Színházat…

– Jelentett-e az új feladat az Ön számára valamilyen „megpróbáltatást?”

– Nem, mert igazából Isten engem a kamera elé teremtett. Nem viccelek: amikor a másik oldalon nem a színész van, hanem a kamera, szárnyakat kapok a mai napig. Szurdi Miklós már rendezett engem 1984-ben a Nemzetiben Kertész Ákos Családi ház manzárddal című darabjában. 1990-ben már Veszprémben játszottam, amikor újra találkoztunk. Ők akkor már dolgoztak a Familia kft.-n Gát Györggyel, és meghívtak a főszerepre. Imádtam, a mai napig forgatnám, ha nem hülyül meg valaki és nem lesz vége. 1999-ben a társulat nagy része távozott, túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy folytatni lehessen.

– Nemrégiben azt nyilatkozta, hogy szívesen forgatna újra.

– Igen, jót, jókkal! Jó témát, jó rendezővel, jó körülmények között.

– Születésnapja alkalmából kiállítás nyílt festményeiből az Új Színházban. Hogyan talált rá Ön a képzőművészeti alkotómunkára?

–Amikor 99 februárjában véget ért számomra a Familia, nem tudtam mit kezdeni magammal. Kis unokahúgomért, Katáért mentem az óvodába és ők sókerámiát alkottak. Az óvónéni elmondta, hogy egy kiló só, egy kiló liszt és annyi víz kell hozzá, hogy képlékenyen figurává tudjam varázsolni. Sütőben kisütöttem, de nem tetszett, utána csináltam néhány gyurmafigurát, de az sem tetszett. Ekkor mentem el egyik sógornőmhöz, aki kerámiázni tanított. Rögtön nekiálltam mindenfélét csinálni és rettenetesen tetszett. Jártam egy hétig egy valódi kerámikushoz, én rögtön szárnyalni szerettem volna, de azt mondták, hogy ezzel lassan kell foglalkozni és majd 10-20 év múlva… akkor, 56 évesen úgy gondoltam, hogy nincs nekem annyi időm erre, de Isten segítségével elkezdtem itthon agyagozni. Kaptam János öcsémtől egy kemencét, korongozót, kompresszort, és kedvemre játszhattam. Nagy vázákat készítettem, 2-3 arcot is formáztam rájuk, mert egy váza önmagában nekem kevés volt. Már 2002-ben kiállításom volt a Madách Színházban, később a Csók Galériában, az új Nemzeti Színházban. Festeni 2006-ban kezdtem el. A József Attila Színházban játszottunk egy darabot Galambos Erzsivel és Pogány Judittal. Hazajöttem és lefestettem az egész jelenetet. Léner Péter unokájának adtam oda, és annyira tetszik neki, hogy ma is megsimogatja a képet. Most, hogy nyáron nem dolgozom, mint színész, kihasználom az időt, hogy fessek vagy kerámiázzak.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt a szakmát választottam, mert ez a világ legszebb szakmája"
A New York Kávéházban Hankó Józseffel a Rom 'Art Művészeti és Kulturális Egyesület Zenekarának prímásával beszélgettünk. A zenekar bejárta a fél világot, és játszottak már a pápának is, mégis itthon érzik magukat a legjobban.

Link másolása

A zenekar az Anantara New York Palace Budapest Hotel állandó fellépője a kezdetektől fogva. A 4 tagú zenekar a New York Café vendégeit nyűgözi le napról napra.

A dalok között ismerős slágerek, és komolyzenei művek is felcsendülnek, de a legextrémebb dalkéréseket is csípőből teljesítik.

Józseffel a két műsor között ültünk le beszélgetni.

– Amikor az előbb elkezdtetek játszani, pár perc alatt körbevettek benneteket az emberek. Hihetetlen, hogy a csendes kávéházi hangulat milyen gyorsan megváltozott. Ez mindig így van?

– A pincéreknek is nehéz dolguk van ilyenkor, mert alig lehet elférni a fotózkodó, videózó emberektől. De hozzá lehet ehhez szokni.

Mi gyerekkorunk óta erre vágytunk, hogy egy ilyen helyen, egy világhírű kávéházban muzsikálhassunk, szóval ezzel egy álmunk vált valóra.

– Hallottam ahogy egy olasz hölgy, olasz zenét kért, amit azonnal teljesíteni is tudtatok. Bármit eljátszotok.

– A mi fő profilunk a kávéházi cigányzene. Ez a magyar népzenéből táplálkozik. Szeretjük is a saját zenénket játszani. Azt szeretjük a legjobban. Magyar nótát, csárdást, operettet, régi örökzöldeket, ez igazából a fő vonal. De rengeteg mást is tudunk, és sokat improvizálunk. Ez egy ilyen műfaj.

Mindenféle nemzetnek, mindenféle generációnak játszunk. A pop daloktól kezdve, mint például Michael Jackson, Ennio Morricone filmzenéin át Mozartig bármi előkerülhet.

Nekünk is haladnunk kell a korral, így a jelenleg népszerű dalokból is felkészülünk, és a különböző nemzetek saját dalait is ismerjük.

A legtöbb országba ha elmész, a saját nemzeti dalaikat játsszák a zenészek, de mi egy brazilnak, egy olasznak, egy franciának és egy ázsiainak is tudunk ismerős dalt játszani. Ezen túl pedig rengeteg komolyzenei művet is előadunk, ami szintén nem sok zenei formációnak megy.

Persze egy szimfonikus zenekar is tud ilyet, de ott rengeteg hangszer van. Ezt nekünk valamilyen szinten négyen kell tudni pótolni.

Erre tényleg senki más nem képes a világon, csak mi. Nem mi négyen, hanem mi: kávéházi cigányzenészek.

– Volt már olyan kérés, amit nem tudtatok, vagy nem akartatok teljesíteni?

– Hát mondjuk rappelni még nem rappeltünk.

Volt olyan, hogy odajött hozzánk egy vendég, nagyon szép borravalót ígért, és azt kérte, hogy játsszunk neki Flo Ridától valamit. Azt sem tudtam miről beszél, de csak erősködött. Gyorsan kivettem a telefonomat, betettem az első számot, meghallgattam kétszer-háromszor... Aztán végülis a célt elértük, mert a borravalót megkaptuk.

– De a Flo Ridát azóta nem játsszátok?

– Nem. Azért nem lopta a szívembe magát.

Vannak furcsa emberek, furcsa kérések. Látják az autentikus hangszereket: cimbalom, brácsa, hegedű. Aztán mégis odajönnek diszkó számokat kérni. Ez olyan, mintha én odamennék a fogorvoshoz, hogy műtse meg a szívemet.

De a legtöbben még mindig a klasszikusokat kérik, és szeretik a magyar zenét hallgatni.

– Hogy néz ki egy munkanapotok? Egész nap zenéltek?

– Változó, de igen. Általában reggeltől estig játsszunk. Nagyjából ez úgy áll össze, hogy játszunk 15 percet, aztán van egy 45 perces szünet.

– Meg tudod mondani számszerűen, hogy mekkora a repertoár?

– Nem. Tényleg nem. Van olyan is, hogy nem játszottunk egy számot mondjuk 2-3 évig, de ha kérik, akkor bármikor el tudjuk játszani újra.

– És ezt előtte szünetben egyeztetitek, hogy mi lesz a következő 15 percben?

– Nem. Soha. Ráadásul mindent fejből játszunk.

Ránézek a vendégseregre, és az alapján döntöm el hogy mit. Ha mondjuk látom, hogy sok az ázsiai, én már tudom, hogy őket honnan lehet megközelíteni. Ebben nyilván sok év tapasztalata van.

Mi több mint 20 éve zenélünk együtt. Együtt kezdtük az iskolát a Rajkó Zenekarban, aztán gyakorlatilag bejártuk együtt a világot.

– Az utazásokról beszélj még egy kicsit. Hol jártatok legutoljára?

– Múlt hónapban voltunk kint Indiában, egy színházi társulattal.

Ők az elején több zenekart is meghallgattak. Aztán elkezdtünk nekik mi is játszani, és egy pop számot is kértek, aminél az összes többi népzenész és klasszikus zenész kihullott. Csak mi tudtuk eljátszani. Ezért mondtam azt neked az elején, nagyon fontos, hogy mi ennyire sokszínűek vagyunk, hogy bármit le tudunk kísérni.

– Hova utaztatok még így együtt?

– Inkább azt lenne könnyebb felsorolni, hogy hova nem. Az összes európai országban jártunk már, de például távolabb is, Indonéziában. Lehet, hogy nemsokára megyünk Dubajba is.

– Hogy jönnek ezek a felkérések?

– Ez is nagyon változó. Annakidején, mikor a Rajkó zenekarban zenéltünk, akkor a zenekart kérték föl, és annak a tagjaiként utaztunk.

De ma már legtöbbször engem találnak meg személyesen. Játszom például egy hajón is, és onnan többször is hívtak már különböző eseményekre.

Odajönnek a fellépés után, hogy adjak egy névjegykártyát, mert szeretnék, ha mondjuk elmennék egy születésnapra játszani, Németországba.

– Hát egy pár videó meg kép kikerül rólatok az internetre is, szóval gondolom ott is felfedeznek sokan.

– Ha annyi forintom lenne, ahány videó van rólunk, nagyon gazdag lennék.

– Gondolom ennyi ember között akadt pár híresség is, akinek zenélhettél. 

– A Rom 'Art Egyesületen keresztül pl. volt szerencsénk Will Smith budapesti látogatásának alkalmával az 50.születésnapján játszani.

Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel máshogy soha életünkben nem tudtunk volna. Olyan helyekre jutottunk el a zenekarral már, ahová egy egyszerű, átlagember nem tud eljutni.

A világ legszebb kávéházában játszani lassan 10 éve, nekünk olyan, mint amikor egy színészt felkér Spielberg, hogy játsszon a filmjében

Egy kávéházi cigányzenésznek ez egy nagy elismerés!

Hankó József és zenekara: cimbalom - Virág Béla, brácsa - Oláh Krisztián, prímás - Hankó József, nagybőgő - Ökrös József

Fotó és szöveg: Vass Adrienn

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Gyilkosság, baleset vagy öngyilkosság az apa halálba zuhanása? Az Arany Pálma-győztes film az év legizgisebb bírósági perével ejt ámulatba
Apa kizuhan az ablakból. Anyát megvádolják gyilkossággal. Na de mi van, ha csak véletlenül kiesett? Vagy ha önszántából ugrott? Mi hogyan bizonyítanánk be, hogy nem mi löktük ki? Jogos kérdések, amelyekre egészen elképesztő válaszokat kapunk Justine Triet filmjéből.

Link másolása

Először akkor hallhattunk Justine Triet Egy zuhanás anatómiája című filmjéről, amikor idén kihirdették a 2023-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramját, amelyben többek között olyan riválisokkal szerepelt együtt, mint pl. Wes Anderson Asteroid Cityje, Aki Kaurismäki Hulló levelekje, Todd Haynes May Decemberje, Kore-eda Hirokazu Szörnyetegje, Ken Loach A mi kocsmánkja, Wim Wenders Tökéletes napokja, Anh Hung Tran Ízek és szenvedélyekje vagy Jonathan Glazer Érdekvédelmi területe. S bár Triet kevésbé volt ismert és elismert a filmvilágban, mint a fenti direktorok, hiszen eddig csupán négy, nem túl acélos filmet rendezett (köztük az Egy ágyban Victoriávalt, valamint a Szex és piszchoanalízist), az Egy zuhanás anatómiája mégis elhappolta a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát a veteránok elől. És nem is érdemtelenül…

Persze az sem elhanyagolandó tényező, hogy három éven belül két női rendező nyerte meg az Arany Pálmát, hiszen 2021-ben Julie Ducornau Titánja győzedelmeskedett. Ducornau és Triet előtt pedig csupán egyetlen alkalommal került a fődíj egy női direktor kezébe: Jane Campion részesülhetett addig csupán ezen elismerésben az 1993-as Zongoraleckével (igaz, megosztva Chen Kaige Isten veled, ágyasom!-jával).

Az Egy zuhanás anatómiája tehát igen erős starttal robbant be a filmínyencek látómezejébe, s az utóbbi fél évben bejárt diadalmenete (az idei CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál programjában is szerepelt például) alapján az sem elképzelhetetlen, hogy, bár nem amerikai film, komoly tényezője lehet a 2024-es Oscar-díjátadónak.

Sőt, akár még a legjobb film kategóriájában is számíthat jelölésre.

Na de lássuk az alapsztorit, ami egy kifogástalan krimi-drámát ígér! Franciaország dél-keleti részén, a havas Grenoble-ben járunk, ahol egy félreeső házban él a német írónő, Sandra Voyter (Sandra Hüller) francia művész férjével, Samuel Maleskivel (Samuel Theis), közös, látássérült kisfiukkal, Daniellel (Milo Machado Graner) és a kutyájukkal. Egy nap Daniel a négylábúval sétára indul, visszatérve a házhoz azonban apja vérbe fagyott holttestére talál a ház előtt, a férfi nyilvánvalóan kiesett a padlás ablakából. Csak Sandra tartózkodott otthon a zuhanás pillanatában, így a kivonuló rendőrségi helyszínelés és a körülmények vizsgálata után az ügyészség megvádolja őt gyilkossággal.

Hogy valóban emberölés történt-e, avagy öngyilkosság (erre utaló jelek is mutatkoztak), esetleg egy szimpla baleset, a nézők előtt is rejtély, amit a forgatókönyv a bírósági eljárás, valamint a család és a házaspár életének különféle pillanatait bemutató flashbackekkel vázol fel.

Justine Triet filmje tehát egyszerre egy izgalmas tárgyalótermi krimi és egy családi dráma, bár utóbbi van inkább a fókuszban.

Mindjárt a nyitány megadja az alaphangulatot, amely során egy fiatal nő interjút készít Sandrával a házukban, a padláson ténykedő Samuel pedig jó hangosan hallgatja zenéjét, olyannyira, hogy a beszélgetés odalent meghiúsul. Samuelt nem látjuk és nem halljuk, de már csupán ennyiből képet kapunk a házasságuk milyenségéről. A köztük lévő feszültségek pedig a magánéletük minden apró részletébe belemenő bírósági tárgyalás alatt kerülnek felszínre előttünk. Persze senki ne gondoljon itt a hasonszőrű hollywoodi filmekre, mint például az Egy becsületbeli ügy vagy a Ha ölni kell, amelyekben az ügyész vagy az ügyvéd próbálja megizzasztani a tanúkat, és hatásvadász nagymonológok segedelmével fordítják a maguk oldalára az esküdteket. Itt csendes, európai mederben folynak az események, és olyan privát dolgok is szóba kerülnek, hogy mi, nézők is elszégyelljük magunkat.

Persze hatásos aláfestő zene, fennhangon magyarázó ügyvédek és csavarok nélkül is lehet izgalmas egy per, ha a forgatókönyv kellő figyelmet fordít a részletekre.
Márpedig Samuel halálba zuhanása korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen minden lehetséges okra akad magyarázat.

Sandra Hüller kimagasló alakítást nyújt, és abszolút megérdemelne egy Oscar-jelölést jövőre ezért a szerepért, mivel a visszafogott és ridegnek tűnő írónő szerepében, annak ellenére, hogy akár a gyilkosságot is el tudjuk képzelni róla, simán eléri, hogy szimpátiát érezzünk iránta, és szorítsunk az ártatlansága bebizonyításáért. Pedig fogalmunk sincs, hogy valóban ártatlan-e. Ugyanakkor meg kell említeni a kis Danielt alakító Milo Machado Granert is, akinek döntő szerepe lesz az ügy végkimenetelében, és aki az év talán legjobb gyerekalakítását nyújtja.

Az Egy zuhanás anatómiája összességében tehát egy műfajok között sikerrel lavírozó, gondolkodásra késztető, mély, emberi dráma, és egyben izgis mozgóképes kirakós kiváló karakterrajzokkal. Érdemes próbát tenni vele, mivel az év egyik legmaradandóbb filmélményével gazdagodhatunk általa.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Squid Game-nek adják el a valóságshowt: bűnös szenvedély a második évadnak álcázott reality
Jól átveri a nézőket a Netflix, de valahogy meg kell fejni azt a bizonyos tehenet – Squid Game reality-show? Ennyi tellett két év alatt? A címválasztás is csalóka, pedig nem nagy szám a végeredmény.

Link másolása

A Squid Game, itthon a Nyerd meg az életed című hatalmas sikerű koreai sorozat volt, ami gyakorlatilag egy önkéntes Éhezők viadalát mutatott be. Még a Netflix sem gondolta valószínűleg, hogy mekkora siker lesz, mert a háttérinformációk alapján a készítők nem egy egyszerű forgatással voltak megáldva.

Sok anyagi és produkciós probléma merült fel, amit persze a hatalmas siker feledtetett.

Pedzegették, hogy lesz egy valóságshow a Sqiud Game-ből, azonban a produkció szintén problémás volt. A játékban résztvevők részéről sok volt a sérülés és panasz, így senki sem gondolta, hogy eljut egyszer a képernyőkre a valóságshow.

De eljutott, és pont akkora siker, mint amekkorát várt tőle a Netflix. Pedig korántsem annyira jó, illetve valószínűleg a sikerét nagyban köszönheti annak, hogy sokan azt hiszik, ez valamiféle folytatása a 2021-es eredetinek. Az egész játékot úgy adják elő, ahogy a TV műsorban. Van egy csomó ember, akik 4,5 millió dollárért versengenek, csak egyikük nyerheti meg ezt az összeget, de nem kell aggódni, itt senki nem hal meg, csak kiesik.

Nos, itt az első probléma: semmi tétje nincs. Aki kiesik, az úgy esik ki, mint aki a Legyen Ön is milliomosból esne ki.

Azaz feláll és hazamegy. Az eredetiben szörnyű halált haltak a vesztesek, ezt természetesen nem tudták a való életben is megoldani, hiszen morbid és etikátlan lenne. A Nyerd meg az életedben az volt a szörnyű, hogy a jelentkezők legutolsó szalmaszálként tekintettek a Squid Game-re. Ez volt az utolsó esélyük a normális életre, és önként odaadták az életüket a gazdagok szórakozása érdekében. A legkomolyabb volt a tét. Ebből mostanra az lett, hogy ma ebben a műsorban már elkényeztetett, semmirekellő és kényszeredett jövőbeli influenszerek szórakoztatják a Netflix-előfizetőket. Minden téren visszalépés.

A reality változatban nincs igazán dráma. Próbálkoznak a készítők, hogy egy-két ember szimpatikussá váljon, vagy ellenszenvessé, hogy legyen egy ellenségkép, de ez nem megy akkor, amikor egy nappal később béna módon, mindennemű elégtétel nélkül kisétálnak az ajtón. Mert mondjuk az illető játékos felvett egy telefont, amit nem kellett volna. A sorozathoz képest itt nem csak a játékokkal esnek ki játékosok, próbálnak egy feszültebb légkört teremteni játékok közötti kiesésekkel. Egymást szavazzák ki, vagy teljesen véletlenszerűen elbuknak páran, de mindez nem ad sokat hozzá a narratívához. Van egy pár játékos, akiknek lehet drukkolni, de közel sem annyira ikonikusak, mint Seong Gi-hu, az alapanyagban. Átlagos, unatkozó emberek, akiknek nincs jobb dolga, mint elmenni egy béna játékshowba.

Na, itt viszont van egy hatalmas pozitívum. Magára a játékra sok mindent lehet mondani, de azt semmiképpen nem, hogy béna lenne.

A megvalósítás elsőrangú, szinte a sorozat szintjén van. A hangulat minősége, az atmoszféra 100%-ig Squid Game, a zene, a szobák, a kihívások, mind-mind teljesen beleillenek a sorozat világába. Nekem nagyon gyanús, hogy az eredeti díszletek felhasználásával készült A kihívás helyszíne. Nem csoda, hogy sokakat megtévesztett ránézésre a Nyerd meg az életed: A kihívás. Sokan azt hitték, végre itt a második évad, na ők nagyot csalódtak. Ez nem második évad! Csak egy kiegészítő hangulatfokozó show, amíg megérkezik a következő etap.

Szükségünk van-e erre? Aki szerette az eredeti alapanyagot, valószínűleg élvezni fogja a reality-t, de ez nem több bűnös szenvedélynél. Nem fogunk senkivel találkozni, aki annyira isteníti majd a valóságshow-t, mint a Squid Game-et anno.

2021-ben a csapból is azt hallottam, hogy ezt a sorozatot látni kell, mert milyen durva és annyira sokkoló.

Közben pedig csak egy közepes koreai Battle Royale klón, ügyes marketinggel. Szórakoztató, de semmi több. A reality is nagyon hasonló, csak kevesebb tartalom és egyediség van benne.

Hova tovább? Sokan nagyon várják a valódi második évadot, de a Netflix még nem mondott pontos dátumot a szezonpremierre. A kihívás marketingjét is nagyon érdekesen kezelték. Mielőtt felkerült a streamingre, nem hallottam róla semmit, a forgatási pletykákat kivéve, aztán egyszer csak megjelent a szolgáltató kínálatában. Lehet, hogy az utolsó adás végén kapunk majd valamilyen utalást, vagy üzenetet, hogy mikorra várhatjuk a következő fejezetét a Squid Gamenek.

A kihívásnak még nincs vége, még nem tudjuk, ki nyert, egyelőre öt epizód van fenn a Netflixen, november 29-én érkezik még négy és december 6-án lesz az évadzáró, amikor is megtudjuk ki nyerte meg a 4,5 millió dollárt.

Van egy olyan érzésem, hogy nem az lesz a nyertes, akire sokan számítanak. A Nyerd meg az életed: A kihívás első öt része megtalálható magyar alámondással a Netflix kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Vecsei H. Miklós: Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata a magyar társadalomnak és a döntéshozóknak
El lehet-e választani a filmbeli ént a magánembertől? Meg lehet-e ismerni a valódi Semmelweist? Mi Semmelweis igazsága a 21. században? Többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ Vecsei H. Miklóssal a Semmelweis című film sajtóbemutatója után.

Link másolása

Vecsei H. Miklós korosztálya egyik legismertebb színművésze, filmen mégis ritkábban láthatjuk. Ezért megragadtam a lehetőséget, hogy kifaggassam, mennyiben különbözik egy ilyen feladat, mint a színházi szerepek.

– Azt tudjuk, hogy egy film egészen más, mint a színház, hiszen itt nem történési sorrendben veszik fel a jeleneteket, az adott pillanatban kell megpróbálni elkapni, hol tart a karaktered a filmbeli ívében. Mennyire igényel más munkamódszert, hozzáállást a színésztől?

– Valóban, egy film nem lineárisan forog, általában helyszínfüggő. Az adott helyszínen játszódó jeleneteket együtt vesszük fel, azután megyünk a következő helyszínre.

Ennél a filmnél az a furcsa dolog történt, hogy az utolsó előtti jelenetet vettük fel legelőször, a tárgyalást.

A színházban az ember az elejétől a végéig éli meg a karakterét, ami az átélés szempontjából könnyebb.

A filmnél ez nem lehetséges, ezért úgy fogom fel a forgatást, mintha minden egyes jelenet egy külön kisfilm lenne, aminek van eleje, van benne fordulat, és van vége.

Ezeket a kisfilmeket kell pontosan, igazul eljátszani és akkor a nagy egész is kiadhat valami igazat.

Persze, valamennyire az embernek a fejében végig kell a forgatókönyv alapján járnia, hogy is néz ez ki. Például feldúltan bemegyek egy ajtón, és négy hét múlva vesszük fel azt, amikor a másik oldalon kijövök. Nekem össze kell raknom a fejemben, hogy ezek csatlakozzanak.

Technikailag talán ez a legnehezebb része, de már a forgatás megkezdése előtt kértem Koltai tanár úr segítségét ebben.

– Régi vita, hogy a színész mennyire csak kiszolgálója a rendezői elképzelésnek, és mennyire válhat alkotótárssá, különösen, ha olyan színészről van szó, mint Te, aki íróként is tevékenykedik.

– Szerintem minden alkotónak az a fontos, hogy elmondjon valamit, ami a lelkét nyomja. Vagy a saját hiányairól beszéljen, vagy a környezetében érzékelhető hiányokról. Nekem az a tapasztalatom, hogy a rendezők olyan emberekkel szeretnek dolgozni, akik közel állnak a nekik fontos témákhoz.

Koltai tanár úrnál ez abban látszott nagyon, hogy nála a castingok nem a filmben lévő jelenetekről szóltak, hanem beszélgetésekről. Egymásról, családról, barátságról, árulásról, helyzetekről, mesterekről. Elkezdtünk egymáshoz közeledni és megérteni, hogy a másiknak miért lehet fontos valami.

Én azt éreztem, hogy egymásra találtunk, és amikor elkezdtünk a filmről beszélni, és a film jeleneteit venni, akkor már sejtettük, hogy ez mit jelent a másiknak.

– Túl azon, hogy színészként eljátszottál egy karaktert, mi az, ami Te, mint Vecsei H. Miklós el tudtál mondani ezen a filmen keresztül?

– Ez összetett kérdés, sok oldalról lehet rá válaszolni.

Ott csatlakoztam be a folyamatba, hogy elkészült egy forgatókönyv, és volt egy szerep. Tehát utólag kellett megkeresnem, hogy nekem ma, Magyarországon mit jelent ez a karakter. Ez egy 170 évvel ezelőtti történet, a magyar és az egyetemes egészségügy egyik legfontosabb pillanatáról, ami a mai napig kihat a kórházakra és minden egyes ember élete neki is köszönhető. Ezt ki lehet mondani, nem nagyzolás. Felszáll az ember a buszra, és mindenki hordoz magából egy keveset Semmelweisből. És akkor vizsgáljuk meg, hogy ehhez képest ma, Magyarországon milyen egy szülő nő helyzete. Például anyagilag egész jó a helyzetben van egy nő, aki családot vállal. Viszont a szülés pillanatáig nem tudja, hogy ki lesz az orvosa és ki lesz a szülésznője.

Miközben a 170 évvel ezelőtti történetet bemutató filmben visszatérő pillanat, hogy 1847-ben bemegy egy bécsi nő a klinikára, és kiválasztja, hogy ki lesz az orvosa. Ugyanez ma, Magyarországon nem lehetséges.

Érzi az ember, hogy ez egy anomália. Ez segít az átélésben, mert a lelkem legmélyéig végig kell vigyem ezt az igazságot, hogy ha majd kész lesz a film, akkor ez az igazság visszahasson a jelenre. Sok ilyen pici dolgot tudnék mondani a filmmel kapcsolatban. Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata most a magyar társadalomnak, és főként a döntéshozóknak.

Visszatérve az eredeti kérdésedre, itt nem arról van szó, hogy az ember magából akar megmutatni dolgokat. Hanem az átélés nem hozható létre másból, csak saját magamból. Ezért paradox módon, a végén az ember mégis csak saját magát tudja megmutatni. Az ő szeme csillog a karaktere szemében. Az ő szíve roppan össze a karaktere szívében. Ő fut. Ő piszkolódik össze. Ehhez kell felnőni, hogy olyan mélyre ásson az ember a saját karakterében, ami igazzá teheti ezt a nála jóval nagyobb kaliberű embert.

Itt még arról lenne érdemes beszélni, hogy egy történelmi filmnél a stáb nagy része hajlamos arra gondolni, hogy itt most egy példaképet hozunk létre. Miközben példaképet nem lehet játszani. Semmilyen jó dolgot nem lehet megjátszani, vagy illusztrálni.

Pont attól lesz valaki példakép, hogy a hibáin, a botlásain, az útján keresztül meg tudjuk fogni a kezét.

Nagyon fontos volt, hogy ezt a példakép előérzetet minél hamarabb leromboljunk és ne egy szuperment mutassunk meg a kamerával, hanem egy nagyon komplex embert, akit a sors – vagy a Jóisten – pont akkor, pont ebben az időben, 1847-ben ezzel a feladattal bízott meg.

– A történelmi film sajátossága, hogy egyszerre valós és fiktív. Mennyire tudtad megismerni, hogy milyen lehetett ténylegesen Semmelweis? Egyáltalán cél volt ez, vagy csak a forgatókönyv univerzumában létező Semmelweist próbáltad ábrázolni?

–Én minden alkalommal, ha II. Richárdot, ha József Attilát, ha Cseh Tamást akarom megszemélyesíteni, akkor az adott személyről, témáról az antikváriumokban fellelhető összes könyvet megkeresem, és végiglapozom.

Általában sok-sok ezer oldal áll rendelkezésünkre, de nekem csak félmondatok kellenek. Mondjuk, egy pályatárs megírja, hogy nevetett Semmelweis egy viccen. Ez nagyon fontos, mert a forgatáson oda jutunk, hogy a karakterem nevet valamin, és akkor én már tudom, hogy mindig feltartott ujjal nevetett.

Ha az ember talál 5-6 ilyen apróságot, sokkal színesebbé válik a karakterábrázolása.

Az újhullámos művészfilmeknél nagyon szeretem ezeket a kicsi apróságokat. Egy két tárgy, néhány mozdulat, amiről értem, hogy a rendező vagy a forgatókönyvíró nagyon sokat kutatott és beszélgetett, hogy az a pici igazság ott megjelenhessen.

Ugyanakkor a színésznek nem egy történelmi tablót kell megjelenítenie. Nem is tud. Hanem a forgatókönyvírók által megrajzolt karakternek az igazságát kell végigvinnie a filmen. Ha szerencséje van, akkor a forgatókönyvíró által megírt Semmelweis az nagyon közel áll a történelmi Semmelweishez. De a színésznek egy idő után a forgatókönyvvel van dolga.

– Semmelweis egy nagyon emocionális személyiség a filmben. Mennyire lehet kilépni ebből, és visszatérni önmagadba, amikor vége a felvételnek?

– Nem visszatérsz önmagadba, a filmben is már te magad vagy. Csak sokszor pokoli érzéseket kell átélni. Tehát nem az van, hogy egy másik ember őrületéből kell visszajönni, hanem a saját őrületedből.

Mondjuk nehéz megélni, hogy elbúcsúzol reggel a családodtól, a párodtól, magad maradsz, és el kell kezdened leásni a lelkedbe az életed egy olyan pontjáig, amely esetleg őket nem érinti, vagy nem szeretnéd, hogy érintse. Ezt beviszed az öltözőbe, beviszed a sminkszobába és aztán beviszed a kamera elé.

Aztán vége a forgatási napnak, mindenki összepakol, elmegy, és neked ott bugyog tovább a szívedben a múltadnak egy olyan darabja, amit minden egészséges ember szeretne elengedni, szeretne kigyógyulni belőle, de te tudod, hogy neked az a hivatásod, hogy ezt hordozd.

Ha nem is részese az aktív életednek, de nyitnod kell neki a szívedben egy polcot, ahonnan bármikor elő tudod hozni, mert a karaktereid igazsága, mélysége ezen keresztül tud megszületni.

Erre különböző technikák és tapasztalati szintek vannak, hogy az ember ezt hogy ne vigye haza.

Vagy ha szerencséje van, mint nekem, akkor egy olyan párhoz viszi haza, aki ezt teljes mértékben megérti, és olyan békét sugároz magából, ami megnyugtat. De ha hónapokon keresztül tart egy forgatás, akkor az ember tényleg komoly idegállapotba tud kerülni. Ami fontos a film létrejötte kapcsán, de vigyázni is kell, hogy az ember ne úgy adja ki magából, hogy alkoholista lesz, vagy nem jól bánik a környezetével, mert ezek reális veszélyek.

– Mégis csak szét kell valahogy választani a filmbeli és filmen kívüli ént, hiszen a filmben olyan kapcsolatok alakulnak ki, amelyeket nyilván nem lehet folytatni a magánéletedben. A filmen kívül nem Nagy Katica a párod, és nincs konfliktusod Gálffi Lászlóval.

– De a filmben nem Nagy Katicával és Gálffi Lászlóval játszol. Hanem azokkal, akiket ők megszemélyesítenek a te életedben. Tehát én, ha a Katicára néztem, akkor a saját szerelmemet láttam. Vagy amikor elárul engem a filmben, akkor azt láttam, aki engem elárult, pedig nagyon szerettem. Természetesen fontos, hogy mit látsz a partner szemében, és kíváncsi vagy, hogy a partner mit ad. Az ő életéből mi tud behozni.

Például nagyon izgalmas volt, ahogy Gálffi tanár úr szerette volna megjeleníteni az általa játszott Klein professzor múltját, mert úgy érezte, akkor tud igazán Klein professzorrá válni, ha ez érződik a filmben.

Ezért vannak olyan jelenetek is a filmben, amik az ő teljessége miatt voltak ott.

Előre vártam, hogy amikor eljön az a jelenet, ahol bocsánatot kér tőlem, akkor mit fogok látni a szemében.

– Igazán széles spektrumot felölel a munkásságod. Talán nem mindenki tudja rólad, hogy te állsz az olvasást népszerűsítő POKET projekt mögött. Hogy áll ez a küldetés?

– Országszerte van 30 zsebkönyvautomatánk, amiből előállítási költségen árusítunk könyveket. Egy jó minőségű könyvsorozat, amivel elsősorban az okostelefonfüggőségre, és az okostelefonok kiválthatóságára próbáljuk felhívni a figyelmet.

Öt és fél éve működik, most jelent meg a 70. címünk, Lackfi János Keresgélők imakönyve című kortárs imasorozata. Jövő évben is folytatjuk, amíg bírjuk, és amíg van követőtáborunk. Nagyon szeretnénk eljutni határon túli magyarokhoz is, de sok bürokratikus akadályba ütközünk külföldön.

– Milyen új szerepekre, bemutatókra, projektekre készülsz?

– Cseh Tamás életéről készítettünk egy előadást Füst a szemében címen, január 5-én lesz belőle egy nagyszabású előadás a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol Bereményi Gézával fogunk fellépni.

Emellett van egy QJÚB nevű kis társulásom, ahol szakrális színházi és zenei gyökereket kutatunk.

Link másolása
KÖVESS MINKET: