Akinek a fotográfia szerelem
Érzelmekkel fotóz, mégis bármikor be tudja kapcsolni magában a riportert. Kálló Péter blogja 2009-ben a Photoblog Awardson elnyerte a legjobb európai fotóblog címet. A Metropol fotósa a blogjára ma is ugyanolyan büszke. Van oka rá.
Beke Dániel interjúja a a Pixinfo.hu oldalon
- Van konkrét első élményed a fotózás terén?
- Valahol mindig bennem volt ez a dolog, de teljesen más világból jöttem. Matematika, közgazdaságtan, ilyeneket tanultam, az egyetemen pedig inkább a bulizással és a csajozással foglalkoztam. Lázadó típus voltam, de a vizualitás valahol mindig tetten érhető volt nálam, a számítógéppel rajzolgattam, megpróbáltam szép weboldalakat csinálni a szabadidőmben. Nem gondoltam volna soha, hogy ebből meg lehet élni – apám kertész, anyám pedig varrónő, én úgy éreztem, hogy esélyem sincs arra, hogy ilyen irányba mozogjak. Nagyon sokáig álmodoztam arról, hogy filmezzek, de egészen az egyetemig nem tettem ezért semmit. Ott viszont valami bekattant bennem. Ekkor volt az első konkrét élményem is: elmentünk kirándulni Kassára, és elvittem a családi fényképezőgépet. Végigfotóztam az egész utat, vadabbnál vadabb képeket készítettem, hazaérve pedig konstatáltam, hogy nem tekerődött be a film. Ennyit az első élményről…
- De aztán mégis sikerült.
-
Az egyetemen nagyon nem találtam a helyemet, fura volt a baráti köröm is, az általános iskolai ismerőseim közül viszont nagyon sokan foglalkoztak művészeti dolgokkal, ezért úgy döntöttem, belevágok. Teljesen véletlenül akadtam bele a Népszabadság fotósiskolájába, elmentem oda, és ott elhatároztam, hogy semmi mással nem szeretnék foglalkozni.
- Akkor voltaképpen egyfajta irányított szerencse volt?
- Nagyon sok olyan barátom van, aki panaszkodik, hogy napi nyolc órát dolgozik, de nem azt csinálja, amit szeret. Ilyenkor jó érzés, hogy egyszer bátran belevágtam valamibe, amiben nem tudtam, hogy tehetséges vagyok-e, vagy sem, és sikerült. Azért nem sült el rosszul, mert Féner Tamástól tanultam, aki látott bennem fantáziát, aztán pedig Sebestyén László vonala befolyásolta az utamat. Ez pedig nagyon jól megerősítette a törekvéseimet. Azt mondjuk a mai napig nem tudom, hogy mit láttak bennem – de a mai napig azt sem tudom megmondani, hogy miért tetszenek az embereknek a képeim.
- És neked miért tetszenek?
- Azért, mert ez az én kis világom. Szerintem az egy csoda, hogy kattan a zár, és megszületik a kép. Nekem még mindig érdekes ez, egy csomó kérdést, érzelmet felvet, amiket mások megláthatnak az elkészült képben. És én ezt szeretném – kicsit egoista vagyok abból a szempontból, hogy nem a világot akarom megmutatni, hanem saját magamat a világon keresztül.
- Vagyis átszűröd magadon azt, amit látsz?
- Nem Kálló Péter van benne a képekben, mert annyira nem tartom magam nagyra, hanem az érzelmeim. Nekem az egész fotográfia egy szerelem, hullámvasút, utálat, gyűlölet, küzdelem, hirtelen hangulatváltozások, mélyek és magaslatok.
- Mikor van a csúcspontja?
- Hogyha boldog vagyok, akkor vidám képek születnek. A boldogság pedig nekem az, hogy a helyén van minden az életemben munkában, magánéletben, mindenhogyan. Ilyenkor nagyon termékeny vagyok, lelkesen dolgozom, tetszik, amit csinálok. Ha az agyam bármelyik része egy kicsit is problémázik, akkor nehezebb.
- Olyan is van, hogy benned minden oké, de a környezet miatt nem jön össze a kép, amit elképzeltél?
- Mindenről lehet jó fényképet csinálni. Ehhez kell jó technika, de azzal csak azt éred el, hogy jó lesz, de nem baromi jó. Hogy mitől lesz valami annyira jó, hogy nekem tetsszen? Néha én sem tudom megmondani. Sétálnak az emberek az utcán, és egyszer csak látom, hogy most van az a pillanat, amikor én és a környezetem összeáll.
- Akkor te tulajdonképpen nem is a környezetet, hanem saját magad dokumentálod.
- Igen, ez pontosan így van. Erre nagyon jó példa a fotóblogom. Nem azért született, mert annyira meg akartam mutatni magam, sőt, nagyon is féltem, hogy mit fognak mások mondani, akik látják a képeimet. Utólag nem is tudom, miért, de a lényeg az, hogy az egészet valójában azért hoztam létre, hogy legyen egy archívum, ahol összegyűjtöm a képeimet. Aztán ez lett belőle.
- Olyannyira, hogy a 2009-es Photoblog Awardson a tiéd lett a legjobb európai fotóblog...
- Ma már elképzelni sem tudom, mit csinálnék nélküle (a blog nélkül). Nem tudom, mihez kezdtem volna a hetvenes években, internet nélkül. Én már ebbe nőttem bele, a digitális technológiának csak az előnyeit látom. Az ember sajtófotósként iparosként dolgozik. Események vannak, ahol termelni kell egy olyan minőséget, ami az újságban megjelenhet. Olyan illusztrációkat kell visszahozni, amik megélnek kinyomtatva – ezt is meg kell tudni jól csinálni, de nekem pont azért volt szükségem a blogra, mert kellett egy hely, ahová kifolyik mindaz az érzelem, amit a sajtófotóban nem tudok kiélni. A Metropolban elsősorban az újság fotóriportere vagyok, nem pedig Kálló Péter.
- Amikor épp nem dolgozol, mit tartasz jó képnek?
- Akkor tudom, hogy jó egy fotóm, ha mindenki mást mond róla. Mert akkor nem az van, hogy készen kaptál valamit, hanem kaptál egy érzést. Néha már olyanokat mondanak a képeimről, amikre én is azt mondom, hogy ez belemagyarázás. De aztán rájövök, hogy bennük tényleg ezt ébresztette fel az adott kép.
- Ezt fejleszted saját magadban, vagy nem akarsz didaktikus lenni?
- Nem cél, hogy megmondjam, mi van a képen. Ezért nem szeretek magyarázatot sem írni a képek mellé, maximum egy címet adok nekik, amiket néha visszamenőleg át is írok. Ez egy folyamatos agyalás, a munkának igazából nem is a fényképezés veszi el a legnagyobb részét, hanem saját magam. Néha ez játék is – vajon ha ezt így csinálom, visszakapom a visszajelzésekből azt, amire gondoltam?
- És visszakapod?
- Az elején még nagyon számítottam a visszajelzésekre, de az emberek nem mernek valakinek a weboldalán kritikát írni. Ami fontos, hogy a barátaimtól, a környezetemtől sok visszajelzést kapok.
- Van olyan is, hogy lerakod a gépet és mindenki hagyjon békén?
- Most éppen ez van, és ez elég sok ideje tart. Nagyon sokat dolgoztam mostanában, produktív évem volt, és eléggé elfáradtam ebben. Másfelé szeretnék most mozogni, mert úgy érzem, a fényképezés kicsit meghalt.
- És nem is aggódsz?
- Manapság annyira hozzászoktak az emberek a vizuális ingerekhez, hogy nincs idejük befogadni, elgondolkozni. Néha visszakapom a képeimre, hogy „de hát ilyet bárki tud csinálni”, mert csak futólag nézik meg őket. Ezért is írom a honlapon, hogy kicsit maradj ott, és hagyd magad a képek hatása alá kerülni. Rossz szó, hogy a fotográfia meghalt, inkább úgy mondanám, hogy más platformot kell találni a fotóknak.
- Mint például?
- A mozgó, zenés galéria, a multimédiás megjelenítés az, ami most nagyon izgat. Itt még mindig a fotó a csúcs, az összes többi elem csak kiszolgálja – nagyon tetszik például, amit a VII ügynökség csinál a mozgó képekkel, vagy Pályi Zsófiék az [origo]-nál, a hangos képgalériák. Sokan gondolják, hogy kiállítani csak a falon lehet, miközben szerintem az internet maga egy hatalmas kiállítóterem, rengeteg lehetőséggel.
- De nem veszi el ez pont azt az élményt, hogy kettesben maradok a képpel és befogadom?
- De igen, ha rosszul csinálják. Ha szereted a képet, akkor törődsz vele annyira, hogy nem fogod agyonnyomni a zenével, szöveggel. Egy-két videó, vagy aláfestés nem öli meg a képgalériát, csak segít abban, hogy a jól elkapott pillanatot még jobban megmutassa. Ugyanakkor nem szabad abba a hibába sem esni, hogy csinál az ember egy-két képet, és azt telenyomja multimédiával, és kész a galéria.
- És van is erre már befogadókészség?
- Magyarországon ma nem látom, hogy virágozna a vizuális kultúra az emberekben. Vannak nagyon tehetséges művészek, de sokaknak például csak annyit jelent a fotó ismerete, hogy évente egyszer elmennek a Sajtófotó-kiállításra. Ezzel nem azt mondom, hogy az rossz, de az csak egy szelete az egésznek. Ott van még a Mai Manó és egy csomó más jó galéria, de meg kell nézni, mennyien mennek el megnézni azokat a kiállításokat.
- Nekik készíted a képeidet, vagy magadnak?
- Először is saját magamnak. Van olyan, hogy elmegyek fotózni, és annyira tetszik az első kép, amit ellövök, hogy nem is érdekel a többi, rohanok haza, hogy dolgozhassak rajta. Szóval elsődlegesen magamnak, másodjára pedig az embereknek, és csak a lista végén van a szakma. Mert az, hogy az a kép jó-e vagy nem, szerintem nem objektív dolog, amit okos emberek összeülve meg tudnának ítélni. Itthon amúgy is könnyebben mondják bármire, hogy szar, mert azt nem kell megindokolni.
- Gondolom fotóriporterként kevesebbszer találkozol azzal, hogy bírálják a képeid. Vagy elsődlegesen mindig fotóriporter vagy, még akkor is, amikor magadnak dolgozol?
- Amikor elmész valahová egy újság képviseletében, megnyomod a gombot és rögzíted a világot. A nagy része ennek rutin, minél több embert vagy eseményt láttál, annál könnyebb. De ott nem is érzel semmit. Ha viszont van egy vörösiszap-katasztrófa, vagy egy gyöngyöspatai anyag, akkor kíváncsian mész oda, kérdésekkel. Ezeket a kérdéseket néha nem is a képpel tudod megválaszolni, hanem a képaláírással, ezzel viszont néha vannak gondjaim, mert ugye én az érzelmekkel szeretek inkább dolgozni. Tudok nagyon jó képeket csinálni, de vannak nálam sokkal jobb fotóriporterek, akik egy konmplett koncepciót tudnak építeni a munkájukra, és le tudják írni ezeket a szövegeket. Nekem ez az információ vagy átjön a képen, vagy nem. De bárhol is van az ember, a fotóriportert be kell tudni kapcsolnia magában – akkor is, ha épp szakítottál, ha rossz napod volt, ha nincs egy filléred sem, ha beteg vagy. Ezért nekem nagyon jó lelki gyakorlat is a munka, ebből is látszik, hogy elsősorban magammal szoktam foglalkozni.
- Mi érdekel a világból?
- Az apróságok, a mindennapi, elkapott pillanatok. Imádok utazni, mert olyankor kikerül az ember a saját kis világából, kiélesednek az érzékei. El sem tudom képzelni például, hogy milyen lehet fényképezőgép nélkül külföldre menni – nekem az a legnagyobb kikapcsolódás, ha fotózhatok valahol.
- Mi az, amin épp most ügyködsz? Mikor tekinted majd lezártnak?
- Egy úgynevezett lebegés-sorozatot csinálok mostanában, különböző szituációkban lebegnek az emberek, trükk használata nélkül. Ez is olyan, hogy néha sikerül, néha nem, mert csapongok sokszor, mint mindenben. De ha megfogtad magadban a fonalat, akkor már azt kell tartani a végéig. Ilyenkor nem a fényképezést tanulom, nem a világot, hanem saját magamat. Sosincs valami kész, általában akkor zárok le egy folyamatot, ha van kedvem elkezdeni egy másikat.
Ha érdekel Kálló Péter többi képe, KATTINTS IDE
Ha szívesen olvasnál még más fotósokkal is beszélgetéseket a Pixinfón, KATTINTS IDE
Ha tetszenek Kálló Péter képei, nyomj egy lájkot! :)
