"Igyekeztem kilúgozni a korábbi önostorozást" – első önálló albumáról mesélt Zanzinger
Néhány művész azt vallja, hogy a fájdalom és a szorongás a legjobb inspiráció, ha dalírásra kerül a sor, a "magyar Bob Dylanként" is emlegetett Misota Dániel alias Zanzinger azonban épp az ellenkezőben hisz. Az elmúlt években nem csak zeneileg, de mentálisan is nagy fejlődésen ment keresztül, részben ennek köszönhető, hogy elkészült első önálló albuma, a Seasonal Winds.
Az új lemezről, a kápolnákba szervezett koncertekről, és a közönséggel való kommunikációról is mesélt nekünk a dalszerző.
- Már 9 éve, hogy zenélni kezdtél, mégis idén adtad ki az első albumodat. Mi tartott eddig vissza, és mi volt az a pont, mikor azt érezted, hogy felkészültél a feladatra?
- Az első dalomat úgy hat éve írhattam, azóta pár tucat más számot írtam, és úgy száz dalkezdemény is ment a kukába vagy a fiókba. Ezt a nyolcat, meg még néhányat, ami így vagy úgy megjelent, viszont szeretem. Vannak napok, amikor azt érzem, felkészültem a feladatra és vannak olyanok, amikor meg azt, hogy egyáltalán nem. Így az ember vissza is tudja tartani magát attól, hogy befejezzen és letegyen valamit. Valóban sokat bénáztam azzal, hogy végül mi kerüljön erre a lemezre, de szerencsére végül egész jó stenkkel sikerült ezeket megörökíteni. Ehhez nekem is fel kellett nőnöm kicsit.
- Saját bevallásod szerint a 2016-os felvételek „irritálók és önostorozók” voltak, végül mégis egy „tiszta és szeretetteljes” lemezt adtál ki. Hogyan keletkeztek a dalok? Melyik állapot dominál most benned leginkább?
- Akkor szomorú voltam, most pedig nem. Lemezcsináláshoz szerintem ez utóbbi a szerencsésebb állapot. Elég jóban vagyok ezzel az anyaggal, pláne a legelső felvételeimhez képest. Sokszor csináljuk a világnak ezen a részén azt, hogy kölcsönvett hangon próbáljuk meg csatornázni a gondolatainkat. Ez pár éve rám is igaz volt, viszont mostanra nem is lehetne távolabb a valóságtól. Vannak dalok a lemezen, amiket nagyon mély pontokon írtam pár éve, de végül idén vettük fel őket és eltűnt belőlük, vagy megváltozott bennük a keserűség, és a helyére került valami más. Nem akarok a magam kedvenc főszereplőjévé válni, ezért aztán valóban igyekeztem kilúgozni a korábbi önostorozást. Ebben talán a legnagyobb segítség a koncertezés volt, amit ha az ember intenzíven csinál, úgy minden ráíródik szépen lassan a saját fizikumára, és szerencsés esetben elveszíti a modorosságot.
- Talán ennek is köszönhető, hogy a szóló zenélés után most már más zenészekkel is kollaborálsz? Miért döntöttél így, kivel élvezed leginkább a munkát?
- Pár éve elég sok félelmem volt a hangszeres játékommal kapcsolatban és ezért is maradtam meg magamnak eleinte. Ezt a jeget megtörte egyrészt, amikor kiadót kezdtünk csinálni és egymás lemezeit gyártva hozzá-hozzányúltunk a hangszereinkhez a másik zenéjén dolgozva, meg az, amikor Halmos András megkeresett, hogy próbáljunk össze néhány számot. Azt hiszem, a lemezen megszólaló zenészek közül mindenkivel nagyszerű dolgozni, ezért is alakult így. Upor András gitáron még pár éve egy “Our Haven Is Our Hell” című dalom felvétele során csatlakozott be először, ami jól ki is domborítja az ő játékának erényeit, vagyis hogy meglepetésből meglepetésbe tudunk csöppenni vele, és eszméletlen energiákat tud felszabadítani gitáron. Halmos András iszonyat ötletes dobos, a “Self-portrait at 24” dobtémája talán a kedvencem tőle, mert nagyon finoman és kiszámíthatatlanul tekergeti a dal repetitív gitár groove-ját. Hock Ernő sok kaotikus ötletemet fejtette meg és terelte közös mederbe pillanatok alatt, és kábé minden, amihez hozzányúlt, arannyá vált. Volt egy dal, ami végül nem került fel a lemezre, a “Wild Buzzard”. Mielőtt nekiláttunk próbálni, ez egy közepes állapotban lévő szám volt, Ernő pedig beszállt basszusgitáron egyetlen hangot játszva végig, és hirtelen az egész életre kelt. Zahár Fanni a fuvolájával csodásan kommunikál az énekekkel. Imádom, amikor valakinek a hangszeres játéka felfedi a személyiségét, és ez szerintem ennek a lemeznek minden közreműködőjére igaz, Fanninál meg kiváltképp. Vele kicsit olyan zenélni, mint beszélgetni.
- A zenésztársak mellett a szokatlan helyszínek is inspirálnak, pláne, ha koncertezésről vagy live felvételről van szó. Hol zenélnél legszívesebben, ha bármit választhatnál?
- Lakásban, templomban zenélni egészen kézenfekvő az intimitása, vagy az akusztikája miatt, így nekem ezek nem is tűnnek szokatlannak. Nem szerepel a terveim között mondjuk a Himaláját mászva serpáknak koncertet adni, vagy tenger alatt a delfineknek, de szeretem azokat a helyzeteket, ahol kicsit meg van tornáztatva közönség és zenész egyaránt, és így közvetlenebbül tudunk kommunikálni. Legközelebb a Trafóban fogunk játszani, ami talán a kedvenc helyem itthon, ami könnyűzenészeket is befogad. Egyszer csoda lenne a ZAK nagytermében játszani, mert az egy gyönyörű és gyönyörűen szóló terem, pont voltam is ott egy Kocsár Miklós születésnapi koncerten, de sok másik nagyszerű élményem is fűződik hozzá. Végeredményben viszont ez majdnem mindegy, amíg van néhány gitár és erősítő, addig biztosan feltalálom magam.
- A zenélés mellett kliprendezéssel is foglalkozol. Tervezel a saját zenédhez is rendezni? Ha igen, milyen képi világot álmodtál meg az album dalaihoz?
- Nagyon is szeretnék még a télen én is klipet csinálni valamelyik dalhoz. Szeretném továbbfűzni kicsit azt a világot, amiben ez a nő vezényel a vízen, aki a borítón is látható. Megtudni, hogy mi történhet még itt, hogy milyen, ha valaki megbotlik és elesik, vagy verekszik, vagy korcsolyázni tanul. Kicsi dolgok. Meglátjuk, mindenesetre a poént nem lőném le a vetítés előtt.
