SZEMPONT
A Rovatból

Mi történt az utolsóként leszálló Malév-gép pilótáival?

Leposa Attila kapitány vezette a Malév utolsó, 5720-as járatát öt éve. Lánya volt a elsőtiszt. Megtaláltuk őket.


Leposa Attiláé volt a Malév történetének legszomorúbb feladata. Ő vitte Norvégiába, a Sandefjord melletti Torp repülőterére az utolsó lízingelt Bombardier gépet. Lánya ült mellette, aki mindössze nyolc hónappal korábban tette le a pilótavizsgát. Edina Horváth Charlie - Nézz az ég felé című dalának egy sorával búcsúzott. "Nézz, nézz az ég felé. Lehet, hogy még látod éppen, ahogyan a gépem egy felhőn száll" - énekelte. Aztán minden elcsendesedett a csatornán.

A Magyar Légiközlekedési Vállalat működése 2012. február 3-án állt le - több ezer dolgozó számára egyik pillanatról a másikra. A többség a sajtóból tudta meg, hogy perceken belül az utcára kerül. A Malév csapata tényleg egy összetartó társaság volt. Szinte már egy család. Végtelen összetartásuk és hitük a jövőben ritka érték.

Videó: az utolsó repülőút

Kíváncsiak voltunk, mi történt az utolsó gép pilótáival azóta. Vajon álmodnak-e még a Malévvel? És álmodnak-e még arról, hogy egyszer újra lesz magyar, nemzeti légitársaság? Edinát Svédországban értük utol.

Méltóság, amit mindenki érzett

Hogy érzed magad a mostani munkádat végezve?

Nagyon élvezem. A SAS-nál repülni Malév-szintű. Mielőtt felhívtál, leültem egy kicsit nézegetni az újabb cikkeket a Malév témájában, és épp elérzékenyültem, el is pityeredtem. Nem vagyok megkeseredve, de ez azért egy döbbenetes sztori volt.

Sok minden szűnik meg, ami magyar és értékes, de a Malév megszűnte nagyon megérintette az egész országot. Gondolkodtál már azon, vajon miért?

Persze.

A Malév egy emberközeli szolgáltatás volt. Ott, ha egy stewardess felvette az egyenruháját, azt olyan méltósággal viselte, amit mindenki érzett.

Még azok is, akik csak látták a pilótákat és a légiutas-kísérőket átmenni egyik helyszínről a másikra, érezték rajtuk azt az életérzést. Nagyon sok légitársaságot látok ma, ahol a személyzet csak annyit akar, legyen már vége a munkaidejének.

Nem látsz már olyat, amilyen a Malév volt?

Külföldön még igen. Szerencsés voltam, a megszűnés után két évvel a Base Airlines-hoz kerültem: ott olyan a hozzáállás, mint a Malévnél volt. Ott, ha egy utas fél a repüléstől, akkor a stewardess - persze ha ideje engedi - leül mellé egy percre, és megnyugtatja. Ilyen volt a Malév is. Ezért volt, hogy ha megjelent bárhol a neve, akkor arra felfigyeltek. Külföldön is.

szemelyzet

Az utolsó Malév Dash 8 személyzete a Nemzeti Múzeumban

Úgy érzem, gyakran eszedbe jut a mai napig...

Persze, hogyne. Amikor beszállok itt egy gépbe azon a terminálon, ahol a Malév gépe állt, akkor mindig átvillan a fejemen, hogy hú, most ott állok...

Mennyire hiszel az újraépítésben?

Nagyon rajta vagyok. Van egy kis csapatunk, nagyon komolyan gondolkodunk, számolgatunk. Üzleti terveket szövünk.

Lehetne újra Malév a neve?

Úgy tudom, a cég felszámolása befejeződött, kitörlik a cégjegyzékből. Ami probléma, hogy sajnos sok negatív energia kötődik a Malév nevéhez. Ennek utána kell járnunk, hogy mennyire lenne szerencsés. A név és a design nem egyszerű kérdés, de olyasmi kell, ami újra megmozgatja az embereket, és összeköti Magyarországot a világgal.

Nemrég Amszterdamban vártam a járatomra, és találkoztam egy üzletemberrel, aki Budapestre tartott. Azt mondta, két átszállással jut el hozzánk. Ez elképesztő, és emiatt legtöbbször inkább Bécsben, vagy máshol, a közelben tartanak megbeszéléseket Magyarország helyett.

Hiszem, hogy el kell jutnunk és eljutunk majd oda, hogy ilyen panaszokat nem kell hallanunk külföldi üzletemberektől. És lehet, hogy ez pénzbe fog kerülni, de ezek az üzletemberek szerintem visszahozzák nekünk azt a pénzt, ha normális bejutást biztosítunk nekik az országba. A turista eljön, mert kíváncsi Budapestre, mert gyönyörű, de az egy másik téma.

malevcsod

Kép: egekura.blogzona.hu

Mire emlékszel vissza a legtöbbször, a legszívesebben?

Rengeteg mindenre. Nekünk nem volt "munka után" része a napnak: a magánéletünket is egymás társaságában töltöttük. Nagyon szívesen gondolok vissza arra, hogy édesapámmal repülhettem. Az egy hatalmas dolog volt. Az utolsó Dash 8-as visszarepülése nagyon nagy élmény, még ha szomorú is. Megható kavalkád volt az egész: remegő kézzel mentem fel a lépcsőn, de ahogy beléptem a gépbe, azonnal összeszedtem magam, meg kellett csinálni az utat. Majd amikor kiléptem a gépből intézni a dokumentációkat, újra az a hihetetlen érzés lett úrrá rajtam: ennek most tényleg vége van?

Deák Ferenc könyveit olvasgatom mostanában, az az ember egy nagy koponya volt. Kiírtam ide magamnak egy idézetet tőle:

"

Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.

Szerintem ez ránk annyira igaz! És tudod, mi a jó? Hogy mi erről nem mondtunk le! Akivel erről beszélek, az csillogó szemmel kérdezi, mit segítsen, mit tegyen. Elképesztő energiákat képes mindenki beletenni a tervbe annak ellenére, hogy se fizetést, se mást nem kapnak cserébe.

edat

Edina és édesapja, Attila

Nem dolgozni ment, hanem repülni

Leposa Attila 60 éves pilóta volt, amikor a Malévet felszámolták. Szívesen repült volna még úgy két évet, mielőtt visszavonul. A csőd után egy kicsit repkedett még kisgéppel, de a lelkesedése inkább új hobbijához, a vitorlázáshoz vitte tovább. Őt is megtaláltuk.

A kapitány urat miként érte a hír?

Éppen mentem be dolgozni. A lányom, Edina hívott fel telefonon, hogy hallottam-e, hogy bedőlt a Malév.

Ne hülyéskedj már, mondtam neki, mitől dőlt volna be, hát most megyek épp dolgozni!

Beértem, és a szolgálatvezetőnél már tíz-tizenöten ácsorogtak. Akkor szembesültem vele, hogy valóban ez történt. Nem volt semmi előzménye. És már jött is az utasítás, hogy délelőtt 10-ig mindenki ürítse ki az öltözőjét, mert akkortól nem tudunk többé belépni a reptér területére, csak utasként.

Szörnyen megrázó lehetett, hiszen még hallgatni is az.

Nekem a Malév volt az életem. 33 évet töltöttem itt a 42-ből. 16 ezer repült óra van mögöttem, baleset nélkül. Még csak egy kerék sem durrant ki alattam.

Én sosem azt éreztem, hogy dolgozni megyek. Én repülni mentem.

A hírt megtudva kipakoltuk a holmijainkat, és akkor repültünk egy utolsót, amikor a lízingelt gépeket vissza kellett vinnünk a tulajdonosaikhoz. A lányommal mi vittük vissza a leges-legutolsót a norvég Sandefjord város Torp nevű repterére.

gep

Lesz még magyar légitársaságunk? A lánya elképesztően lelkes, öröm volt hallgatni a szavait.

Edina természetesen lelkes, és ez nagyon helyes. Az én lelkesedésem elmúlt, de azért azt gondolom, ha Albániának van saját légitársasága, akkor egy Európa közepén levő országnak elképzelhetetlen, hogy ne legyen.

Mit gondol az azóta mindenhol elterjedt fapados légitársaságokról?

Ezek már csak a pénzről szólnak. Méltóságát veszítette általuk a repülés.

Régen aki repjegyet vett, az úgy készült, mintha színházba ment volna: felöltözött szépen, elegánsan. Ünnep volt a repülés.

Ma már a repülő egy egyszerű tömegközlekedési eszköz. Nem fontos az sem, hogy a pilóta jól érezze magát. Hajtás van, ami maximumot enged a törvény, azt megkövetelik tőlük.

És ez régen másképp volt?

Igen, a pilótának csak a repüléssel kellett foglalkoznia, minden mást intéztek neki. Például a félévente kötelező szimulációs gyakorlatokhoz lefoglalták neki a szállást és mindent, amit kellett. Ma már saját maguknak kell intézniük az ilyesmit is. Vagy például, anno minden évben volt két hét ingyenes rekreációs üdülés a kapitányoknak. Ma már ez elképzelhetetlen.

malev

Fotó: Tóth Béla

Dönci és a retró Malév felirat

Hajdu Gergely ma az ASL Airlines Hungary nevű áruszállító légitársaságnál első tiszt. Ő volt az a Malév pilóta, aki a légitársaság felszámolása után egy évvel egy sokfelé elterjedt, s azóta is minden évben elő-elővett írásban adta ki magából gondolatait, érzéseit.

Hajdu Gergely írása

2012. február 2-án, Prága felől érkezve, a 825-ös járatszám alatt, helyi idő szerint 21:01-kor landoltam Ferihegy 13R pályáján a HA-LQA jelű Dash 8-Q400-assal a Malév színeiben... utoljára. Legalábbis utasokkal a fedélzeten, s ezt akkor még nem tudhattam.

Négyfős személyzetünk egész úton azon viccelődött, leplezni próbálva idegességünket a Malévval kapcsolatban akkorra már mindennapossá vált, kritikus gazdasági helyzetet taglalva, hogy vajon mennyire komolyak azon feltételezések, miszerint ezen a helyzeten már a csoda sem segítheti át az általunk hőn imádott és ugyancsak általunk gyakran szenvedélyesen ostorozott cégünket. Én, személy szerint – minden belső hanggal szembe szállva – akkor is próbáltam tartani a lelket kollégáimban, az addigra már unalomig csépelt, keserű viccel, miszerint olyanok vagyunk, mint a csótányok – elpusztíthatatlanok.

Ezúttal mindez sajnos nem jött be... Másnap reggel 6-kor hívott legjobb barátom, bizalmasom, támaszom, hogy mindennek vége. Leálltunk.

Most mondhatnám, hogy a jeges rémülettől bénultan ültem az ágyam szélén, a hallottaktól megnémulva, de nem így történt. Dóra folytatta: mindenkinek ki kell mennie, hogy az öltöző szekrényét kipakolja és valószínűleg délelőtt már le is zárják a Crew Centernek nevezett, nem is olyan rég átvett, nagyon szép bázisunkat a 2A terminál oldalában. Nem értettem a „kapkodás” okát és még haboztam is egy darabig. Talán akkor próbált úrrá lenni rajtam a tudatalattim, hogy hátha mégis van még megoldás… Mindig volt, most miért ne lenne?!

De győzött a sok-sok év alatt, kiváló oktatók és mentorok által belém vert fegyelem és szinte parancsra cselekedve indultam a repülőtérre. Semmi sírás, semmi szörnyülködés, kizárólag a feladat végrehajtása. Mintha egy rögtönzött osztálytalálkozóra estem volna be azzal a különbséggel, hogy senki sem volt boldog. Sőt! Az a pár kolléga is, főleg légiutas-kísérők, akik még ekkor is mosollyal próbálták kezelni a helyzetet, belülről haldokoltak.

Persze miért is ne mosolyogtak volna? Ezt tanulták, évtizedeken át erre képezték őket, évről-évre bizonyítva profizmusukat a könyörtelen oktatók színe előtt, amitől a Malév név – többek között – azzá lehetett, ami.

Nem véletlenül éreztem én is eltökélten már 9 éves korom óta, hogy bármit is engedjen meg nekem az élet, a munkáltatóm nem lehet más, csak a Malév! Az érettségi után itt eltöltött majd 18 évem egy újabb felnőtté válással ért fel. Sokan mondják, hogy a Malév egy ’nagy család’ volt és maradt. Én – személy szerint – nem osztozom ezen a véleményen, mert túlontúl rózsaszín ködbe burkolnánk ezzel a valóságot. Sokkal inkább gondolom azt, hogy függetlenül bárminemű személyes ellentéttől, rivalizálástól, mi mindannyian, földiek, légiek, irodisták és az üzemelésben dolgozók ugyanannak voltunk a szerelmesei: a repülésnek. Annak a repülésnek, amit lehet „fapadosan” is csinálni, de igazán csak úgy érdemes, ahogy a nagyok teszik és a Malév ennek illúzióját adta meg kis hazánkban nem csak az utazóközönségnek, hanem nekünk is.

Aznap, a Fekete Pénteken nem akartunk elválni egymástól. A különböző területeken dolgozó kollégák nem csak a rögtönzött állománygyűlésen akartak együtt lenni, de aznap még különböző helyeken is együtt töltötték az időt, késő estig erőt öntve egymásba.

Engem még az sem akart meggyőzni a visszavonhatatlanról, hogy este elindult a 737-es flotta Írországba. A következő napokban is próbáltam erősnek látszani és másokban tartani a lelket, de az első „mécses törésre” akkor került sor, amikor Dombi János típus főpilóta a saját gyermekemként szeretett és tisztelt, HA-LQD kirepülésére felkért.

Annak idején én hozhattam őt haza Koppenhágából, kereszteltem el Döncinek és védtem őt minden jogos vagy jogtalan szidalomtól, érkezzen az utastól vagy kollégától. S amikor nem kis felháborodást keltettem vezérigazgató helyettesünk szemében azzal, hogy tudta nélkül, szinte könyörgő levelet írtam az akkori (az én éveim alatt a 12-ik) vezérigazgatónknak a retro festés elfogadtatása érdekében, kivívtam a lehetőséget, hogy hazahozhassam őt a festő bázisról az új „gúnyájában” 2011. február 3-án, pontosan egy évvel a csődöt megelőzően.

Így amikor az utolsó – malévos – útjára kísérhettem, az nem csak megtisztelő volt, de olyan érzés is, mint amikor az ember szíve számára kedves kutyát vagy macskát el kell altatni és ezt a döntést meghozva, felnőttként viselkedve, az injekció beadását követően az ölében tartja a szeretett társat a legutolsó pillanatig. Aki élt át hasonlót, tudja miről beszélek.

Akkor és ott, 2012. február 10-én, a norvégiai Torp repülőterén 5 perc alatt vették el tőlünk Döncit, s a gép elhagyását követően egyedül maradtam vele a fagyos, norvég éjszakában. Nem tudom, hogy a már akkor is hamisnak érzett ígéretem, miszerint hazahozom őt nemsokára vagy az életem eme csodaszép fejezetének ilyen erőszakos és hirtelen lezárása okán, de akkor sírtam először el és azóta is utoljára magam a Malév elvesztése felett, mialatt az állóhelyről a sötét éjszakába kitolták Döncit.

Egy pilótának minden helyzetet meg kell tudni oldani. Higgadtan, nyugodtan, előírásokat követve, szakszerűen és a lehető legrövidebb időn belül.

Sajnos sokunknak ez a tragédia meghaladta a képességeit. Én magam is keresem még az utat, de egyet biztosan tudok: ahogyan eddig sem adtam fel soha, a hitem most is velem van és tudom, hogy ez az ország és a benne élő repülésért rajongó emberek jobbat és többet érdemelnek. Az aviatika terén különösen!

gerimunka

Hajdu Gergely munka közben

Edinához hasonlóan te is repülsz, továbbra is. Élvezed?

Persze, a repülést mindig. Az, hogy hol repül az ember, mindegy. Az, hogy kikkel, az már nem annyira. Én nagyon szerencsés vagyok, mert csupa volt malévossal dolgozom együtt.

Az írásodban, mondhatni, "majdnem-csótányként" utalsz a Malévre, aminek elpusztítását lehetetlennek vélted, aztán mégis megtörtént. Én mégis azt érzem rajtatok, akikkel most beszélgetek, hogy a Malév nagyon is él...

Élnünk kell, hisz nincs más választásunk. Minden változik, nekünk ezt el kell fogadni, és adaptálni kell magunkat a szituációhoz. Egyébként arra jöttem rá, hogy amit sokszor ismételgettek nekem annak idején a kollégáim, nevezetesen, hogy nem pesszimista, hanem épp ellenkezőleg, egy nagyon is optimista ember vagyok - igaz.

Amikor 2012. február 3-án, hajnali hatkor csörgött a telefonom, és megtudtam a hírt, egyből azt gondoltam: oké, persze, most megszűnik, pár napig így lesz, aztán a kormány mindent megtesz majd, hogy rendeződjön ez a helyzet.

Külföldi példákra gondoltam, mint például a Swissair-re, ami megszűnésből egy felújított, még jobb, még erősebb légitársasággá vált. Aztán persze eltelt öt év úgy, hogy nem történt semmi.

Akkor a jövőt illetően mégsem vagy optimista?

Szeretném hinni, hogy lesz még magyar légitársaságunk. A realitásérzékem azt mondja, hogy a következő 2-3 évben nem lesz még, de utána talán lehet.

geri3

Gergely fiatalkori képe

Láttad azóta Döncit? Akár csak egy fotón is?

Nem, de tudom, hogy jól van. Egy norvég légitársaságnál repked, él és virul.

Hogy volt ez a retró átfestéses történet, amiről írsz a bejegyzésedben? Nagyon érdekel...

2008-ban érkeztek hozzánk gépek a SAS-tól, ám a negyedik gép átfestésére már elfogyott a pénz: matricát kapott. Egy évvel később ennek köszönhetően már vállalhatatlanul nézett ki. A Malév kiírt egy átfestési pályázatot művészeknek, de végül az ott készült tervek is túlzottan részletgazdagok, macerásak, drágák lettek volna. Én meg ismertem egy csapatot, akiknek akkor már évek óta kész tervük volt egy retró hangulatú Malév festésre.

Körbekérdeztem a pilótatársaimat, hajlandóak lennének-e összedobni a várható különbözetet azért, hogy az a gép retró Malév feliratot kapjon. Teljesen pozitívak voltak a reakciók.

Ekkor írtam meg a kérvényt a német vezérigazgatómnak (18 év alatt 12 vezérigazgatót fogyasztottam el, azért ez beszédes szám...). Ő meg félt, hogy a minta esetleg valami régi önkényuralmi jelképet tartalmaz, nem akarta magára haragítani a kormányt vagy bárkit... A magyar menedzsment megnyugtatta, hogy nincs benne semmi ilyesmi, ekkor kaptunk zöld utat a festéshez, ami végül olcsóbb lett, mint ha egy sima Malév festést akartunk volna adni neki. Ezért az akciómért egyébként megrovásban akart részesíteni a vezérigazgató-helyettes, mivel kikerültem a szolgálati utat. Akkori osztályvezetőm, az írásomban is említett Dombi János főpilóta állt ki mellettem... így végül ő kapta a megrovást. A mai napig együtt dolgozunk, amiért nagyon szerencsésnek tartom magam.

donci

Gergely Dombi Jánossal és Döncivel

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Lengyel Tamás egyetlen posztban beszólt Rákay Philipnek és Balásy Gyulának is
Új filmjének bejelentése mellett Lengyel Tamás kemény politikai-üzleti utalásokat is tett a közösségi médiában. A színész Rákay Philip mellett Balásy Gyulát és a NER-hez köthető „kitartott oligarchákat” is bírálta.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. május 05.



Lengyel Tamás egy keddi bejegyzésben számolt be legújabb filmje, Az örökség elkészültéről. A színész a posztot azzal a felütéssel indítja, hogy „Jó hát nem Rákay Philip volt a producere a nyolc éve dédelgetett filmtervünknek, mert akkor nem annyi lett volna a film költségvetése, mint a producer úr két autója, hanem valószínűleg milliárdos nagyságrend.”

A színész szerint a független filmekkel foglalkozó Vertigo Média látta meg a lehetőséget a projektben.

„Végre elkészült Az örökség című trhillerünk.”

A színész ezután felvetette, hogy vajon az ő alkotásuk sikeresebb lesz-e a kormányközeli producer filmjénél.

Lengyel szerint az biztos, „hogy a filmben, amikor harcolni kell nem egy narrátor érkezik elmesélni, mit kellene látnunk, mint az Aranybullában, hanem komoly verekedés van.”

Az akciójelenetek forgatásának nehézségeiről szólva bevallotta, hogy eléggé megterhelő volt.

A színész a forgatási nehézségeket egy politikai párhuzammal zárta: „Mondhatom, eléggé tele is volt a gatya, mint ahogy Balasy Gyulának tegnap, vagy a többi érdemtelenül, verseny és szakmaiság nélkül meggazdagodott és kitartott oligarchának most.”

A szóban forgó filmben szerepel még rajta kívül többek között Molnár Áron és Mucsi Zoltán is. Az új magyar thriller előzetesét itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Fotógaléria: Ellepték a mémek az internetet a Balásy-interjú után
A tegnap nyilvánosságra került interjú után elszabadultak a mémgyárak. Jobbnál jobb alkotások látnak napvilágot.


Egyetlen interjú, egy elcsukló hang és egy nyilvános, könnyes bejelentés elég volt ahhoz, hogy május 4-én este a kormányzati kommunikáció egyik legfontosabb alakja és cégbirodalma mémmé váljon az interneten. Balásy Gyula, akinek cégei az elmúlt évtizedben szinte az összes nagy állami kommunikációs tendert elnyerték, a Kontroll című online műsorban közölte, hogy önként és ingyenesen felajánlja az államnak teljes médiaportfólióját.

Az interjú után az internetet elárasztották a mémek. Lilu műsorvezető Instagram-sztorija önmagában is szállóigévé vált:

„Haver, te nem felajánlod a vagyonod, hanem visszaadod.”

A választások előtt nagyot ment az a kalendár, amiben napról napra gyűjtötték az újabb és újabb napvilágra került NER és kormányhoz köthető visszaéléseket, most hasonló módon elkezdődött egy ilyen gyűjtés.

Összeszedtünk egy kis válogatást a legjobbakból:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Geszti Péter elmagyarázza, hogyan kereshetett Balásy Gyula ennyi pénzt, és felteszi a kérdést: hol lehet a többi?
A dalszerző-reklámszakember egy posztban fogalmazott meg súlyos állításokat Balásy Gyuláról. Szerinte a 2015 után bevezetett 15%-os jutalékrendszer torzította a piacot és károsította az államot.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. május 05.



Geszti Péter dalszerző-reklámszakember egy közösségi médiában közzétett bejegyzésben fejtette ki véleményét a kormányzati kommunikációs költésekről és annak vélt rendszeréről. A poszt apropóját az adta, hogy Balásy Gyula, a kormányzati kommunikáció kulcsszereplője egy hétfői interjúban bejelentette, cégcsoportját és magántőkealapokban lévő vagyonának jelentős részét felajánlja a magyar államnak.

Geszti a posztját egy drámai felütéssel kezdi: „Megborult az első dominó. Hamarosan dől a többi is. Szinte magától.” A bejegyzés visszatérő mondata, hogy „Balásy sír”, de a szerző szerint nincs ok az örömre, mert a probléma az egész rendszert érinti. „De mi sem nevetünk” – teszi hozzá.

A dalszerző felidézi, hogy állítása szerint 2015 után az állami reklámtendereken egy fix, 15 százalékos ügynökségi jutalékot vezettek be. Úgy véli, ez az arány „messze fölötte volt a piaci átlagnak, hiszen a nagyobb cégek akár 2-3%-ért is vállaltak ilyen munkát komoly megrendelések esetén”. A poszt írója szerint ez a gyakorlat egyszerre torzította a piacot, károsította meg az államot, és „brutális fix nyereséget biztosított a kijelölt csókosoknak”.

A bejegyzés szerint az állam vált a legnagyobb hirdetővé az országban, ami felveti a kérdést a visszacsorgatott pénzekkel kapcsolatban.

„Adja magát a kérdés, hogy mindazok a cégek, amelyek kijelölésre kerültek, mennyi alkotmányos költséggel kellett, hogy számoljanak, vagyis mennyit kellett visszatömni megrendelőik zsebébe?”

Geszti Péter szerint ezek a „pénzszivattyúk” nélkülözhetetlenek voltak a NER korrupciós rendszerének működéséhez.

A szerző úgy látja, a korábban ismeretlen Balásy Gyula súlytalansága miatt válhatott ideális, problémamentes közvetítővé. „Kellett valaki, aki bevállalta a szakmailag védhetetlen médiaelhelyezéseket, például azt, hogy egy - egy útszakaszon rendszeresen eszetlen mennyiségben jelent meg ugyanaz a plakát.” Ezt a gyakorlatot Geszti „totálisan felesleges pénzszórásnak” nevezi, amely szerinte ráadásul árt az üzenetnek.

A poszt szerint a túlzásba vitt kormányzati hirdetések sokakat elidegenítettek. „A mindent ellepő kormányzati hirdetésektől egyre többen fordultak el undorodva, és az ilyen »túlhirdetés« nemcsak a politika felé terelte a korábban közélettel nem foglalkozó választókat, hanem felbőszítette a későbbi szavazók nagy részét.”

Geszti Péter úgy fogalmaz, a megrendelő ezzel saját magának ártott. A dalszerző szerint a közpénz nem volt szempont. „De a közpénz nem számított, orrán-száján dőlt a propaganda, mert közben csengett a fix jutalék. De kinek?” – teszi fel a kérdést.

A bejegyzés számszerűsíti is a vélt profitot. Azt állítja, Balásy Gyula cégein 2017-től legalább 1200 milliárd forint közpénz folyt át. Ennek 15%-os jutalékát 180 milliárd forintra teszi, majd hozzáteszi: „Ebből 1500 Ferrarit lehet venni. Balásynak egy tucat sincs. Ki járhat a többivel? Egy feltaláló? Egy gázszerelő? Egy utcai harcos?” A legfrissebb sajtószámítások szerint egyébként Balásy államnak felajánlott cégei 2017 óta 92,5 milliárd forint osztalékot fizettek ki.

Geszti Péter szerint a történet a pénzügyi oldalon túl morálisan is siralmas. Felteszi a kérdést, „hogy milyen emberek azok, aki a gyűlöletkampányokat kitalálták, kivitelezték, akik bevállalták a védhetetlent?”

„Mi lehet a lelkiismeretük helyén? Egy széf?”

A poszt konkrét példákat is említ, szerinte voltak, „aki bombákat nyomtattak az utcai hirdetésekre fenyegetésként, és kampányvideókban magyar apákat küldtek AI üzemmódban meghalni egy kitalált és sosem létezett háborús frontra”.

Geszti szerint a kampányok készítői „cselekvő bűntársak lettek abban, hogy szénné abuzálták a magyar társadalmat”. Majd felteszi a kérdést: „És vajon mikor jön el a pillanat, amikor előkerül a rémisztő mondat: parancsra cselekedtem?”

A posztot a refrén ismétlésével és egyfajta figyelmeztetéssel zárja: „Balásy sír. Felkészül Matolcsy, Mága, a tizedes meg a többiek…”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Ókovács Szilveszter kiakadt: Miféle csőcseléket szabadítottak az országra?
Az Operaház főigazgatója szerint egy férfi az autójában egyedül ülő 12 éves lányát támadta meg szóban. A gyerek éppen egy iskolai vizsgára tartott, amikor az inzultus érte.


„Miféle csőcseléket szabadítottak az országra?!” – ezzel a kérdéssel kezdte felháborodott hangvételű Facebook-posztját Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója kedden. Bejegyzésében arról írt, hogy reggel csak egy pillanatra ugrott fel édesanyjához, ezalatt „a lányom egyetlen percre egyedül marad a kocsiban, lehúzott ablakokkal.”

Elmondása szerint a 12 éves lány ünneplőben várakozott, egy iskolai vizsgára készült, és egy makettet tartott az ölében. „Csend a kisvárosi utcán, csend a kocsiban. Tanulás van” – jellemezte a helyzetet.

Ekkor, mint írja, egy férfi sétált el az autó mellett, és a következőket sziszegte befelé:

„Mocskos igazgató! Húzzatok el innen végre!”

Ókovács Szilveszter szerint a férfi tudatában volt annak, hogy ő maga nincs a kocsiban. „De nem vagyok ott, és ő azt pontosan látta, hogy kipattantam. Azért ilyen bátor a 12 éves megszeppent lánnyal.”

A főigazgató hangsúlyozta, hogy elege van az ismétlődő támadásokból.

„Elegem van a sokadik incidensből. Nem adtam rá okot, hogy inzultálják a gyermekemet.”

Saját munkájáról azt állította, „politikamentesen végzem feladatom a munkahelyemen, ahova 25 éve léptem be.” Ugyanakkor hozzátette: „van magánvéleményem, az még nekem is lehet.”

A történteket a jelenlegi közéleti hangulattal hozta összefüggésbe. „Erre most ez folyik a széjjelordított Szeretetország és az európai magasabb standardok szerinti kulturáltság jegyében…”

Végül a felelősséget firtató kérdéseket tett fel:

„Ki és mikor fogja visszatuszkolni a kartáccsal tüzelő agresszivitást a palackba?”

Feltette a kérdést azt is, vajon „lesz-e arra is bátor, aki emberséges és élhető jelszavakkal kampányolt?” Posztját a nyitómondat megismétlésével zárta: „És igen: miféle csőcseléket szabadítottak az országra?!”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk