hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Időnként kacagtató módon szomorú történet – beszélgetés Gothár Péterrel Hét kis véletlen című filmjéről

A filmrendező közel két évtized után jelentkezett újra mozifilmmel. Ezúttal sem hagyta el jól ismert, szeretettel vegyes iróniája és az abszurd iránti érzéke.

Link másolása

hirdetés

 Hihetetlen és valóságos, nyers és romantikus, röhögtető és szívszorító, néha már-már zavarba ejtő, máskor mélységesen érzelmes Gothár Péter új filmje, a Hét kis véletlen. Vagyis mondhatjuk, minden ízében „gotháros”.

Nemcsak az élő vetítés a Kino moziban volt önmagában is felüdülés, hanem a beszélgetés a filmrendezővel egy kávézó teraszán, májusi napsütésben. Még a máskor kellemetlen háttérzajok is jól estek. Mivel jól tudjuk, hogy véletlenek valójában nincsenek, nem merültünk el a cím megfejtésébe, de így is jócskán akadt miről beszélnünk a filmről és azon túl is.

– Első benyomásként azt tudom mondani a filmről, hogy nagyon tömény, tipikusan az az alkotás, amit érdemes többször megnézni.

– Hát ez jó hír, hogyha többször is meg lehet nézni ezt a filmet. Remélem, úgy jó ez a többszörös, ahogy egy könyvben visszalapozol, aztán még sokáig otthagyod az éjjeliszekrényen, mert gyakran eszedbe jut, hogy belenézz.  Igyekeztünk formanyelvi jeleket adni, amikből időben kiderül, hogy nem azonnal kell a nézőnek megértenie minden részletet, akár nem is a moziban ülve, hanem később, visszagondolva fogja tudni ő maga a mesét történetté kerekíteni. Talán ez a szemlélet eredményezett érzelmes, időnként kacagtató módon szomorú történetet, melynek szereplői közép-kelet-európai értelmiségiek. Összezárva élnek a családi lakásban, az ismert szeretetmentő megoldásokat zongorázzák végig, hogy fáradt érzelmi helyzetüket rendbe tegyék.

Mondhatnánk, hogy ez egy „pre-karantén történet”. De nem mondjuk.

hirdetés

– Az irónia egyes kiszólásokban is benne van, amelyekre az ember azonnal „asszociál”. „Aki Magyarországon él, az magyar, aki nem Magyarországon él, az nem magyar” – mondja a férj felesége Angliából betoppanó tanítványára. De ilyen a mentős diszpécser-hang: „Maradjon velünk, ön fontos számunkra.”

– Sok szlogen határolja gyakran élesen napi mozgásterünket. Bár ez valami helyett van, de ad némi globalizációs sablon-bájt, hogy minden mentőszolgálat ugyanazt a szlogent használja – és ugyanaz a feladata is: a mi személyes megszólításunk. Persze tudjuk - nyilván nem csak a maszktól -, nem tudjuk egymást megszólítani. A filmbeli történetek felvetésével az is célunk volt, hogy ezt a hiányzó személyes hangot előtérbe hozzuk.

– A korábbi filmjeiben is jellemző volt az abszurd humor, amely többek között abból táplálkozik, hogy nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett.

– Mikor mindenki a saját rutin-világában pörög reggeltől estig, és nem csupán mi szenvedünk kommunikáció-hiányban, hanem a velünk való kommunikáció is nagyon rossz, akkor az együtt élők folyamatosan próbára teszik egymás türelmét. A lét csak kellő iróniával tud működni. Erős érzelmi kötődés alapon mégis - bármilyen nagy a feszültség - öt perc múlva már hiányzik a másik, és be nem fejezett, meg nem hallgatott történeteik segítségével, ha felszabadul a fürdőszoba, némán kiengesztelődnek és összeborulnak. Amikor mindez annyira összegyűlik, hogy tarthatatlanná válik, a mi fikciónk szerint a véletlen az, ami megoldást hoz. Valamit elmozdít, amitől tudok valamit csinálni, amire családtagjaim végül talán tisztelettel tekintenek.

Az érzelmi alapú sikeres megfelelés az, ami az egyik napot, meg az egyik lábat a másik után teszi. A hirtelen meghozott döntések nem biztos, hogy előre viszik a dolgokat, de a rendszeres kínlódás elvezet egyfajta rutinhoz, amiből a legkisebb kilépés is örömet, feltöltődést jelent.

Ez a rutin gyakran megzavar, nem is biztos, hogy megtörtént, amit megpróbáltunk előidézni, hogy tudjunk nyitottak lenni és tudjunk szeretni. Kamaszként belenéztük a tükörbe és azt mondtuk:” Elvis Presley vagyok” - aztán mentünk az iskolába, és már nem voltunk azok, de belül igen.

– A korábbi filmjeiben is, a Megáll az időtől a Tiszta Amerikáig fontos motívum volt, hogy valaki elmegy, vagy el akar menni az országból. Ezúttal az egyik hősnő, Albán kimegy Angliába, majd rövid időre hazatér, hogy felkavarja az állóvizet, de végül visszamegy.

– A 60-as években, amikor a Megáll az idő játszódik, azt írták fel az emberek a „kéménybe füsttel”: Amerika. Akkor az elmenetel végleges döntés volt. Megkönnyítette az életünket Elvis, és szerettünk volna mi is azokból a harmóniákból részesülni. Azt gondoltuk, ami itt nem sikerül, az ott igen. Albán első generációs külföldön élő, kórustá-borban szeretne részt venni, és nem marad sokáig. Amiért hazajön, az a zene, esetünkben Bartók – kulturális örökségünk. Ma könnyebb megvalósítani, hogy az ember kipróbálhassa magát olyan közegben, ahol a személyes ambíciók és adottságok – innen nézve – könnyebben érvényesülnek.

-Ezúttal is kiváló kortárs írók a szerzőtársai.

– Bognár Péterrel és Németh Gáborral többször dolgoztam színházi előadásokon. Az akkor kialakult kölcsönös inspirációs folyamat vezetett ahhoz, hogy a Hét kis véletlen könyvét együtt írjuk. Amellett, hogy szenvedélyesen próbálom megismerni és terjeszteni a kortárs irodalmat, szükségesnek érzem, hogy a film alapszövege támasz, erős irodalmi bázis legyen. Gondolom, nem véletlen, hogy írókkal filmeken dolgozva inspiráljuk egymást.

Munkáim során talán Bereményi Gézával volt a legkönnyebb együtt dolgozni – neki filmes agya van. Nagy előny, hogy a közös élmények, amikből számomra filmeket írt, és azok, amiket együtt írtunk, eleve forgatókönyvnek készültek, filmek akartak lenni. Bodor Ádám regényével, novelláival találkozva az adaptáció volt a tanulás, a szellemi izgalom. A szöveg pontos értése, a rávezetés volt számomra a kötelező feladat. Úgy érzem, az irodalom csak alázatos interpretálással ad teret nála a filmes fantáziának, a képekbe rejtett történeteknek.

Esterházy Pétert megpróbáltam párszor a film felé fordítani, mert úgy gondoltam, hogy rendkívüliek azok a szövegek, amiket a felvetett képekhez, „igaz történetekhez” adott. A figyelemre méltó jelentéstartalom mellett jelen volt ezekben a humor, játékosság, az egészséges infantilizmus - ami nélkül a filmcsinálás nem működik.

Egy film mindig az idő függvényében él – az a kérdés, érvényes lesz-e még filmnek 20-30 év múlva is. Egy-egy vetítés alatt hallom azokat a barátaimat, alkotótársaimat jelezni, zizegni, akik nincsenek ott, de mégis hallom a nevetésüket - Esterházyét mindig, vagy például a rötyögő harákolást, ami Makk tanár úr sajátja.

– Ön csaknem két évtizedig nem rendezett mozifilmet, a 2002-es Magyar szépség volt az utolsó.

– Az ember ösztönösen védekezik bizonyos csalódások ellen. A belső vetítő, a „filmezés” azért állandóan megy, és mikor rászánja magát, hogy valamit kiemeljen és pályázzon vele, „beadjon” abból, ami a fiókjában van, és amit esetleg másoknak is megmutatna, az nagyon nehéz pillanat. Sok múlik a véletlenen, hogy a szerencséd miként találkozik a belső, filmcsináló kényszereddel. Beadtam, mert nem utolsó sorban a tanítványaim szerették volna, ha forgatok, én pedig mindenképpen helyzetbe szerettem volna hozni őket.

– És a generációs különbségek csak erősítették a film ihletettségét.

– Táborosi András operatőr tanítványom volt az egyetemen, ez az első nagyjátékfilmje - szerepe van abban is, hogy ebbe a munkába belefogtam. Több kulcsfontosságú feladatot bíztunk nagyon fiatal emberekre a filmben, ilyen munkatárs Szórád Máté vágó, Torma Mária látvány-, Tihanyi Ildi jelmeztervező. A forgatás során elsősorban mégsem az életkorunkból adódó különbségek emelkedtek ki, inkább az egymás látásmódjára való kölcsönös kíváncsiság, a munkában való elmerülés közös öröme. Ugyanúgy egyenrangú alkotótársaim ők, mint Selmeczi György zeneszerző, akivel több, mint negyven éve dolgozunk filmeken, színdarabokon, tanításban együtt.

– Feltűnik a filmben Znamenák István, a hajdani Köves Dini, és a film végén az autós szerelmi jelenet szintén a Megáll az időt idézi fel. Hogyan látja ma ezt a nemzedéki kultuszfilmet?

– Igen, a színészek ilyenek, feltűnnek - mit tehetünk, az ember nem válogathatja meg a barátait. Talán ösztönös törekvésem, hogy a színielőadások, filmek, amiket készítek, ne hasonlítsanak egymásra – mindenesetre ez a szándék. A többi a véletlen műve.

Minden képi elbeszélésnek van egy nem megírt, önmagától kikövetelt saját formája, és a kész filmnek azon a helyen, azon a hangon kell megszólalnia. Ebben a városban egy Gellért-hegy, egy Erzsébet híd van, a helyszínek ugyanúgy meghatározzák az életünket, mint az egyéb beépült motívumok és körülmények.

Ma is úgy látom, hogy szerencsés pillanatban és fontos tartalommal tudott elkészülni a Megáll az idő. Viszonylag fiatalok voltunk, mikor forgattuk, mégis tudtuk, hogy történelemről készítünk játékfilmet. Az idő, amiben élünk, meghatározza a gondolkodásunkat - tematikusan tehát az idő jó alap történetmesélésre. Pláne, ha olyasmi hordozza, koronázza ezt a korszak-időt, mint a 60-as évek zenéi. Már régebben elhatároztam, hogy nem nézem meg többet a Megáll az idő-t, nem is „szerepelek vele”, mert ez a közös munka nagyon erős emlék, pillér az életünkben. Sokat tanultam belőle. Nem szeretnék rajta felfedezni mostanában keletkezett sérüléseket, melyek bármit kérdésessé tesznek vele kapcsolatban.

– Ön tv-filmekkel kezdte a pályáját. Mostanában a Duna TV-n, az M5 csatornán nagyon sok olyan tv-játékot ismételnek meg, amelyek a 60-as, 70-es, 80-as években készültek és ezek ennyi idő után komoly értéket képviselnek. Én úgy érzem, hogy ez a műfaj nagyon hiányzik ma.

– Mikor a 60-as 70-es években a televíziózás úgymond a csúcspontján volt, a műfaj megvalósulási szempontból sem technikailag, sem egyéb lehetőségében nem tartozott az első vonalbeli lehetőségek közé - bár kétségtelenül vannak kivételek és születtek értékek. Képernyőre kerültek a klasszikus magyar irodalom ismertebb alkotásai az akkori lehetőségekhez igazított kiválasztásban és színvonalon. Ez a 45 perces műfaj hiányzik a ma televíziójából éppúgy, mint az alkotók, szakemberek életéből. Nagyon gazdag a magyar irodalom, lenne ezen a téren néhány tudáspótló feladat ma is.

– E film után hogyan tekint a jövőbe?

– Terv, mondanivaló van. Dolgozni kell tovább akkor is, ha korábbi feladataimra több idő jutott, mint amennyi a hátra levőkre kinéz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Egy előadás, ami egy borkóstolóval fonódik egybe

A Dalok a Kamrából Mautner Zsófi gasztroblogger konzulensi közreműködésével jött létre, aktualitását pedig az adja, hogy olyan témákat dolgoz fel mind zeneileg, mind pedig vizuálisan, amelyek a karantén alatt megváltozott gasztronómiai szokásainkhoz kötődnek.

Link másolása

hirdetés

A catwalk concert feltalálásával új műfajt teremtett Halas Dóra, a Soharóza kórus vezetője és Nagy Fruzsina, generációja egyik legismertebb jelmeztervezője. A Dalok a kamrából ősbemutatóját a Városmajorban tartják: konyhai trükkök karantén módra borkóstolóval egybekötve, avagy lássuk, ezúttal mit főztek ki nekünk.

A Dalok a Kamrából Mautner Zsófi gasztroblogger konzulensi közreműködésével jött létre, aktualitását pedig az adja, hogy olyan témákat dolgoz fel mind zeneileg, mind pedig vizuálisan, amelyek a karantén alatt megváltozott gasztronómiai szokásainkhoz kötődnek. A Soharóza kórus a gasztrokoncerten körbejárja a sütési-főzési szokások átalakulását a nagymama módszerektől az aktuális hipszter trendekig, a takeaway-kultúrát, és a karantén-lét sok más elemét.

- Mi köze egymáshoz evésnek és színháznak?

- Nagy Fruzsina: Az, hogy mindkettő élvezeti cikk: enni meg élményt szerezni is egyformán szeretünk. Volt már színpadi kalandozásom az étkezés felé: 2007-ben Láng Annamáriával és a Krétakörrel a Pestiestiben kipróbáltam, milyen az, ha más inspirációkhoz nyúlok, mint amihez általában szoktam. Érdekes volna tudni, egy nap mennyi időt töltünk el evéssel és a hozzá kapcsolódó tevékenységekkel: azzal, hogy kitaláljuk, mit főzünk, elmegyünk a piacra vagy a boltba, megfőzzük, aztán tálaljuk, és megesszük. Az evés a napi rutinunk egyik legerősebb eleme, ezért is lehet más művészeti ágakban is gondolkodni róla. A Dalok a kamrából ötlete is így született.

- Halas Dóra: A korábbi közös előadásaink, a Tabu kollekció és Az Ügy szintén a hétköznapjainkban jelenlévő témákról szólt, márpedig a gasztronómia amellett, hogy jó ideje művészi szintre fejlesztette magát, feltétlenül ilyen terület. A Soharózának is volt már ilyen tapasztalata: a Dolce voce című gasztrokoncertünket Mautner Zsófival népek zenéire és desszertjeire komponáltuk.

- Az előadás konzulense Mautner Zsófi gasztroblogger. Hogyan dolgoztatok együtt?

hirdetés

- HD: A gasztronómia mint téma már megvolt, csakhogy közbejött a vírus, ami erősen megváltoztatta például az étkezési szokásainkat is. Zsófival hármasban hosszan ötleteltünk, és azon kaptuk magunkat, hogy újra és újra visszakanyarodtunk a karantén és a gasztronómia kapcsolatához, így lecsaptunk rá. Miután az alap megvolt, elkezdtünk jelenetekben gondolkodni: Zsófi itt is megosztotta velünk a benyomásait, ami nekem segített a zenei inspirációban, Fruzsinak pedig a jelmezek megálmodásában. Voltak persze más hatások is: Jókuti Andrástól például szakszavakat kértem a desszertjelenethez, mire ő egy hosszú listával állt elő, amiből mi francia nonszensz dalszöveget szerkesztettünk.

- NF: Be kell vallanom, hogy a dolog legélvezetesebb része az volt, hogy amikor a kezdeti, online ötletelést megelégeltük, Mautner Zsófi egy fantasztikus vacsorával várt minket: remek dolog volt úgy gondolkodni étel tematikájú jelenetekről, hogy közben az ember a gasztromennyországban érzi magát... Rengeteg téma került elő, közülük több minket is személyesen érintett. Sokan rákaptunk a sütisütésre, szinte verseny alakult ki a közösségi médiában, hogy ki tud látványosabb, bonyolultabb süteményfotókat posztolni. Az előadásban erre egy házisüti-szépségverseny reflektál, némi csavarral...

- HD: Más műfajokat is mondhatnánk, amik a karanténidőszak alatt felvirágoztak a balkonkertészettől a kenyérsütésen át a házi savanyításig. Rájöttünk, hogy a nagymamák praktikái beköltöztek a lakásunkba: ami nekik normális és hétköznapi volt, azt a fiatalok a youtube-ról tanulják újra.

- A korábbi előadásaitokból ismert divatbemutatós kifutó formája megmarad a kamrában is?

- NF: Igen, csak megnehezítettük a kórustagok dolgát, mert a catwalk ezúttal párhuzamos lesz a nézőtérrel, vagyis másképp kell mozogni rajta. Újdonság, hogy jóval kevesebb szereplő van a színpadon, mint korábban, ahogy az is, hogy oldott, laza, akár spontán akciókat is megengedő estként tervezzük.

- HD: Nem titok az sem, hogy egy sorozatot képzeltünk el: kisebb létszámú, rövidebb eseményekben gondolkodunk, amiket ki lehet egészíteni kapcsolódó történésekkel, a Dalok a kamrából esetében például borkóstolóval vagy más, gasztronómiai témájú programmal.

- Feltételezem, hogy leginkább ízekből, színekből, formákból inspirálódtatok. Hogyan válik egy tortácskából kórusmű?

- HD: Nincs egyetlen zenei receptem. Az első fázis mindig a közös ötletelés a kórustagokkal: az alapkoncepció kialakítása után asszociációk mentén haladunk, érzések, tapasztalatok, atmoszférák, zenei gondolatok követik egymást, amihez mindenki hozzáteszi a magáét. Én pedig fogom ezt a sok mindent, szétszedem, új rendszer szerint felépítem, esetleg hozzáírok saját zenéket. Az otthoni praktikák jelenetében például a munka ritmusa fogott meg: a tészta dagasztása vagy a kertészkedés apró, ismétlődő mozdulatai, így ezeknél a szöveg lüktetése lett fontos. Újdonság ebben az előadásban, hogy ezúttal a szövegeket is Soharóza-tagok írták. Minden csapatmunkában születik, aztán én összevarrom a zenei szálakat, Fruzsival pedig színpadra állítjuk mindezt. A mostani előadásban Kovács Domokos segít nekünk a koreográfiában.

- NF: A jelmeztervezés inkább magányos munka, de most a Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatóit is bevontam a gondolkodásba: nekik is tanulságos látni a színpadon az elképzeléseiket. Tervezőként nem az a célom, hogy olyan jelmezt hozzak létre, ami hasonlít egy ételre: meghökkentő, de hordható ruhadarabokban gondolkodom, amik kapcsolódnak a zene hangulatához. Dórival kölcsönösen inspiráljuk egymást, kísérletezünk és játszunk. Ez pedig állandó kihívások elé állít, amit nagyon élvezek.

- Az előételtől a desszertig kapunk egy komplett vacsorát?

- NF: Inkább azt mondanám, hogy a terítéstől egészen a kávéig. Nem olyan szigorú rend szerint építkezik az előadás, mint egy sokfogásos főétkezés: a nagyi kamrájába épp úgy belesünk, mint a hipsterek gangjára, de a karanténidőszak alatt fellendült házhozszállítás vagy a digitális világ és a gasztronómia összefüggései is szóba kerülnek. Csak kicsit másképp, mint azt megszoktuk.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

A bejáratnál játszott egy dalt a Junkies egy családnak, akiknek nem volt védettségi igazolványuk, így nem mehettek be

Volt jegyük a koncertre, de nem engedték be őket, a zenekar tagjai ezért kimentek hozzájuk a kapuba.

Link másolása

hirdetés

Hajdúszoboszlón, a Rock Caféban adott koncertet a Junkies szombaton. Az eseményre viszont egy család nem mehetett be, ugyanis nem volt védettségi igazolványuk, így nem engedték be őket. Bár tisztában voltak a szabállyal, ennek ellenére is úgy döntöttek, megveszik a jegyet, majd megálltak a bejáratnál autóval és onnan hallgatták a zenekart.

A szervező viszonzásul étellel és itallal kínálta őket, a koncert közben pedig szólt a zenekarnak a történtekről.

A Junkies tagjai ezután kimentek a kapuba hozzájuk, és játszottak nekik egy dalt.

Szekeres András, a Junkies énekese a Szeretlek Magyarországnak azt mondta, a család tudta, hogy nem mehet be, de támogatni és hallgatni szerették volna őket.

"Gondoltuk, kapjanak valamit a pénzükért"

– fogalmazott a zenész, aki azt is hozzátette, ők és a környezetük már be vannak oltva.

Korábban nagy vitát váltott ki, hogy sok helyre csak védettségi igazolvánnyal lehet bemenni.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

A mi kis falunk bakivideójában Lengyel Tamás szülési fájdalmain nevetett a stáb

A színész annyira beleélte magát a rosszullétbe, hogy alig akarta abbahagyni a játékot.

Link másolása

hirdetés

Szombaton ért véget A mi kis falunk ötödik évada. A készítők most megmutatták a forgatás legviccesebb jeleneteit.

Erika szülése a misemaratonon – a különös helyzet körüli bonyodalmakkal zárult az évad utolsó filmje. A jelenetek felvétele közben rengeteget nevettek a színészek, főként akkor, amikor elrontották azokat.

Lengyel Tamás pedig annyira beleélte magát a rosszullétbe, hogy alig akarta abbahagyni a játékot.

VIDEÓ: A forgatásról

Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy a sorozat folytatódik. Az RTL közleménye szerint a készítők ezúttal is rengeteg vicces fordulatot találtak ki, és a régi szereplők mellé újabbak is érkeznek majd a következő évadban is.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Egy igazán dühös ember: Guy Ritchie megmutatja, hogyan is kell bosszúfilmet készíteni

Az Egy igazán dühös ember a 2004-es A pénzszállító című francia film „amerikai” remake-je Guy Ritchie rendezésében, sőt a film forgatókönyvébe is besegített. Sajnos az eredetit nem láttam, de Ritchie legújabb keménykedése igazán ütős lett.
B.M. - szmo.hu
2021. június 13.


Link másolása

hirdetés

A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.

A film főkonfliktusa egy félresikerült pénzszállítóautó rablás,

melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.

A rablók szemszögéből is, és az áldozatok szemszögéből is megismerjük az eseményeket.

Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.

Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.

Statham csuklóból hozza a faarcú terminátort, aki bármit megtesz a bosszúért,

nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.

hirdetés

Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.

A film igazi iparosmunka, kicsit lassabb, mint az előzetes mutatja, de végig leköti a közönség figyelmét.

A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.

Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.

Nagyon ügyesek a kitakarások, a nézőpontok, igazi akciófilmbe való kamerakezelés

– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.

Maga az akció is működik,

nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.

Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben

azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: