KULT
A Rovatból

Időnként kacagtató módon szomorú történet – beszélgetés Gothár Péterrel Hét kis véletlen című filmjéről

A filmrendező közel két évtized után jelentkezett újra mozifilmmel. Ezúttal sem hagyta el jól ismert, szeretettel vegyes iróniája és az abszurd iránti érzéke.


 Hihetetlen és valóságos, nyers és romantikus, röhögtető és szívszorító, néha már-már zavarba ejtő, máskor mélységesen érzelmes Gothár Péter új filmje, a Hét kis véletlen. Vagyis mondhatjuk, minden ízében „gotháros”.

Nemcsak az élő vetítés a Kino moziban volt önmagában is felüdülés, hanem a beszélgetés a filmrendezővel egy kávézó teraszán, májusi napsütésben. Még a máskor kellemetlen háttérzajok is jól estek. Mivel jól tudjuk, hogy véletlenek valójában nincsenek, nem merültünk el a cím megfejtésébe, de így is jócskán akadt miről beszélnünk a filmről és azon túl is.

– Első benyomásként azt tudom mondani a filmről, hogy nagyon tömény, tipikusan az az alkotás, amit érdemes többször megnézni.

– Hát ez jó hír, hogyha többször is meg lehet nézni ezt a filmet. Remélem, úgy jó ez a többszörös, ahogy egy könyvben visszalapozol, aztán még sokáig otthagyod az éjjeliszekrényen, mert gyakran eszedbe jut, hogy belenézz.  Igyekeztünk formanyelvi jeleket adni, amikből időben kiderül, hogy nem azonnal kell a nézőnek megértenie minden részletet, akár nem is a moziban ülve, hanem később, visszagondolva fogja tudni ő maga a mesét történetté kerekíteni. Talán ez a szemlélet eredményezett érzelmes, időnként kacagtató módon szomorú történetet, melynek szereplői közép-kelet-európai értelmiségiek. Összezárva élnek a családi lakásban, az ismert szeretetmentő megoldásokat zongorázzák végig, hogy fáradt érzelmi helyzetüket rendbe tegyék.

Mondhatnánk, hogy ez egy „pre-karantén történet”. De nem mondjuk.

– Az irónia egyes kiszólásokban is benne van, amelyekre az ember azonnal „asszociál”. „Aki Magyarországon él, az magyar, aki nem Magyarországon él, az nem magyar” – mondja a férj felesége Angliából betoppanó tanítványára. De ilyen a mentős diszpécser-hang: „Maradjon velünk, ön fontos számunkra.”

– Sok szlogen határolja gyakran élesen napi mozgásterünket. Bár ez valami helyett van, de ad némi globalizációs sablon-bájt, hogy minden mentőszolgálat ugyanazt a szlogent használja – és ugyanaz a feladata is: a mi személyes megszólításunk. Persze tudjuk - nyilván nem csak a maszktól -, nem tudjuk egymást megszólítani. A filmbeli történetek felvetésével az is célunk volt, hogy ezt a hiányzó személyes hangot előtérbe hozzuk.

– A korábbi filmjeiben is jellemző volt az abszurd humor, amely többek között abból táplálkozik, hogy nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett.

– Mikor mindenki a saját rutin-világában pörög reggeltől estig, és nem csupán mi szenvedünk kommunikáció-hiányban, hanem a velünk való kommunikáció is nagyon rossz, akkor az együtt élők folyamatosan próbára teszik egymás türelmét. A lét csak kellő iróniával tud működni. Erős érzelmi kötődés alapon mégis - bármilyen nagy a feszültség - öt perc múlva már hiányzik a másik, és be nem fejezett, meg nem hallgatott történeteik segítségével, ha felszabadul a fürdőszoba, némán kiengesztelődnek és összeborulnak. Amikor mindez annyira összegyűlik, hogy tarthatatlanná válik, a mi fikciónk szerint a véletlen az, ami megoldást hoz. Valamit elmozdít, amitől tudok valamit csinálni, amire családtagjaim végül talán tisztelettel tekintenek.

Az érzelmi alapú sikeres megfelelés az, ami az egyik napot, meg az egyik lábat a másik után teszi. A hirtelen meghozott döntések nem biztos, hogy előre viszik a dolgokat, de a rendszeres kínlódás elvezet egyfajta rutinhoz, amiből a legkisebb kilépés is örömet, feltöltődést jelent.

Ez a rutin gyakran megzavar, nem is biztos, hogy megtörtént, amit megpróbáltunk előidézni, hogy tudjunk nyitottak lenni és tudjunk szeretni. Kamaszként belenéztük a tükörbe és azt mondtuk:” Elvis Presley vagyok” - aztán mentünk az iskolába, és már nem voltunk azok, de belül igen.

– A korábbi filmjeiben is, a Megáll az időtől a Tiszta Amerikáig fontos motívum volt, hogy valaki elmegy, vagy el akar menni az országból. Ezúttal az egyik hősnő, Albán kimegy Angliába, majd rövid időre hazatér, hogy felkavarja az állóvizet, de végül visszamegy.

– A 60-as években, amikor a Megáll az idő játszódik, azt írták fel az emberek a „kéménybe füsttel”: Amerika. Akkor az elmenetel végleges döntés volt. Megkönnyítette az életünket Elvis, és szerettünk volna mi is azokból a harmóniákból részesülni. Azt gondoltuk, ami itt nem sikerül, az ott igen. Albán első generációs külföldön élő, kórustá-borban szeretne részt venni, és nem marad sokáig. Amiért hazajön, az a zene, esetünkben Bartók – kulturális örökségünk. Ma könnyebb megvalósítani, hogy az ember kipróbálhassa magát olyan közegben, ahol a személyes ambíciók és adottságok – innen nézve – könnyebben érvényesülnek.

-Ezúttal is kiváló kortárs írók a szerzőtársai.

– Bognár Péterrel és Németh Gáborral többször dolgoztam színházi előadásokon. Az akkor kialakult kölcsönös inspirációs folyamat vezetett ahhoz, hogy a Hét kis véletlen könyvét együtt írjuk. Amellett, hogy szenvedélyesen próbálom megismerni és terjeszteni a kortárs irodalmat, szükségesnek érzem, hogy a film alapszövege támasz, erős irodalmi bázis legyen. Gondolom, nem véletlen, hogy írókkal filmeken dolgozva inspiráljuk egymást.

Munkáim során talán Bereményi Gézával volt a legkönnyebb együtt dolgozni – neki filmes agya van. Nagy előny, hogy a közös élmények, amikből számomra filmeket írt, és azok, amiket együtt írtunk, eleve forgatókönyvnek készültek, filmek akartak lenni. Bodor Ádám regényével, novelláival találkozva az adaptáció volt a tanulás, a szellemi izgalom. A szöveg pontos értése, a rávezetés volt számomra a kötelező feladat. Úgy érzem, az irodalom csak alázatos interpretálással ad teret nála a filmes fantáziának, a képekbe rejtett történeteknek.

Esterházy Pétert megpróbáltam párszor a film felé fordítani, mert úgy gondoltam, hogy rendkívüliek azok a szövegek, amiket a felvetett képekhez, „igaz történetekhez” adott. A figyelemre méltó jelentéstartalom mellett jelen volt ezekben a humor, játékosság, az egészséges infantilizmus - ami nélkül a filmcsinálás nem működik.

Egy film mindig az idő függvényében él – az a kérdés, érvényes lesz-e még filmnek 20-30 év múlva is. Egy-egy vetítés alatt hallom azokat a barátaimat, alkotótársaimat jelezni, zizegni, akik nincsenek ott, de mégis hallom a nevetésüket - Esterházyét mindig, vagy például a rötyögő harákolást, ami Makk tanár úr sajátja.

– Ön csaknem két évtizedig nem rendezett mozifilmet, a 2002-es Magyar szépség volt az utolsó.

– Az ember ösztönösen védekezik bizonyos csalódások ellen. A belső vetítő, a „filmezés” azért állandóan megy, és mikor rászánja magát, hogy valamit kiemeljen és pályázzon vele, „beadjon” abból, ami a fiókjában van, és amit esetleg másoknak is megmutatna, az nagyon nehéz pillanat. Sok múlik a véletlenen, hogy a szerencséd miként találkozik a belső, filmcsináló kényszereddel. Beadtam, mert nem utolsó sorban a tanítványaim szerették volna, ha forgatok, én pedig mindenképpen helyzetbe szerettem volna hozni őket.

– És a generációs különbségek csak erősítették a film ihletettségét.

– Táborosi András operatőr tanítványom volt az egyetemen, ez az első nagyjátékfilmje - szerepe van abban is, hogy ebbe a munkába belefogtam. Több kulcsfontosságú feladatot bíztunk nagyon fiatal emberekre a filmben, ilyen munkatárs Szórád Máté vágó, Torma Mária látvány-, Tihanyi Ildi jelmeztervező. A forgatás során elsősorban mégsem az életkorunkból adódó különbségek emelkedtek ki, inkább az egymás látásmódjára való kölcsönös kíváncsiság, a munkában való elmerülés közös öröme. Ugyanúgy egyenrangú alkotótársaim ők, mint Selmeczi György zeneszerző, akivel több, mint negyven éve dolgozunk filmeken, színdarabokon, tanításban együtt.

– Feltűnik a filmben Znamenák István, a hajdani Köves Dini, és a film végén az autós szerelmi jelenet szintén a Megáll az időt idézi fel. Hogyan látja ma ezt a nemzedéki kultuszfilmet?

– Igen, a színészek ilyenek, feltűnnek - mit tehetünk, az ember nem válogathatja meg a barátait. Talán ösztönös törekvésem, hogy a színielőadások, filmek, amiket készítek, ne hasonlítsanak egymásra – mindenesetre ez a szándék. A többi a véletlen műve.

Minden képi elbeszélésnek van egy nem megírt, önmagától kikövetelt saját formája, és a kész filmnek azon a helyen, azon a hangon kell megszólalnia. Ebben a városban egy Gellért-hegy, egy Erzsébet híd van, a helyszínek ugyanúgy meghatározzák az életünket, mint az egyéb beépült motívumok és körülmények.

Ma is úgy látom, hogy szerencsés pillanatban és fontos tartalommal tudott elkészülni a Megáll az idő. Viszonylag fiatalok voltunk, mikor forgattuk, mégis tudtuk, hogy történelemről készítünk játékfilmet. Az idő, amiben élünk, meghatározza a gondolkodásunkat - tematikusan tehát az idő jó alap történetmesélésre. Pláne, ha olyasmi hordozza, koronázza ezt a korszak-időt, mint a 60-as évek zenéi. Már régebben elhatároztam, hogy nem nézem meg többet a Megáll az idő-t, nem is „szerepelek vele”, mert ez a közös munka nagyon erős emlék, pillér az életünkben. Sokat tanultam belőle. Nem szeretnék rajta felfedezni mostanában keletkezett sérüléseket, melyek bármit kérdésessé tesznek vele kapcsolatban.

– Ön tv-filmekkel kezdte a pályáját. Mostanában a Duna TV-n, az M5 csatornán nagyon sok olyan tv-játékot ismételnek meg, amelyek a 60-as, 70-es, 80-as években készültek és ezek ennyi idő után komoly értéket képviselnek. Én úgy érzem, hogy ez a műfaj nagyon hiányzik ma.

– Mikor a 60-as 70-es években a televíziózás úgymond a csúcspontján volt, a műfaj megvalósulási szempontból sem technikailag, sem egyéb lehetőségében nem tartozott az első vonalbeli lehetőségek közé - bár kétségtelenül vannak kivételek és születtek értékek. Képernyőre kerültek a klasszikus magyar irodalom ismertebb alkotásai az akkori lehetőségekhez igazított kiválasztásban és színvonalon. Ez a 45 perces műfaj hiányzik a ma televíziójából éppúgy, mint az alkotók, szakemberek életéből. Nagyon gazdag a magyar irodalom, lenne ezen a téren néhány tudáspótló feladat ma is.

– E film után hogyan tekint a jövőbe?

– Terv, mondanivaló van. Dolgozni kell tovább akkor is, ha korábbi feladataimra több idő jutott, mint amennyi a hátra levőkre kinéz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ez az improvizációs előadás bemutatja, mi történik, ha több generáció összezárva él
Mi történik, ha egy lakásban él együtt a nagyi, a szülők és a Z generációs kamasz? Félreértések, feszültségek – és rengeteg humor. A Kortársas című improvizációs előadás nemcsak szórakoztat, de finoman tükröt is tart: megmutatja, hogy egy kis figyelemmel és nevetéssel a generációs szakadékok is áthidalhatók.


Az Improvizuál Produkció két évvel a nagysikerű Válótársas után újra a Városmajorban lép fel: a legjellemzőbb ellentéteket szülő helyzetekkel teli Kortársassal, amelyet július 29-én láthat a közönség. A nagyi szó szerint nem érti, mit beszélnek a mai fiatalok, a már felnőtt gyerekek falra másznak a szüleik okvetetlenkedő kérdéseitől, az ötvenes főnök képtelen elfogadni a huszonéves beosztottja nézeteit a munkáról. Hogy mi a közös bennük? A Kortársas című fél-improvizációs előadás szerint az, hogy mindegyik szituáció feloldható egy kis odafigyeléssel és humorral.

A tavasszal bemutatott előadás célja hasonló, mint a korábbi produkciónak: egyszerre nevettet meg és ad tanácsot, miközben a remek színészek improvizációs képességét is próbára teszi.

És bár a keretezés hasonló, a házaspárbaj után a népszerű csapat fókuszt váltott: most az egymással együtt élni képtelen, azaz kénytelen generációk kommunikációs ügyetlenkedéseit veszik szemügyre szórakoztató módon.

A mai közbeszédben a generációkutatás alighanem az egyik legtöbbet tárgyalt terület. Van, aki szerint mindenre magyarázatot ad, ha megértjük, hogy az egyes korosztályok hogyan viselkednek egymás között és másokkal, de akad olyan is, aki szerint túlzás mindent pusztán egy születési dátumból levezetni. Az igazság valahol középen lehet:

sokunk mindennapos tapasztalata, hogy bár egy nyelvet beszélünk egy tőlünk idősebb vagy fiatalabb munkatárssal vagy hozzátartozóval, de valahogy mégsem értjük egymást...

Tény az is, hogy – köszönhetően a jóléti társadalom működő intézményeinek – még soha nem élt egy időben ennyi, nagyon eltérő tapasztalattal bíró generáció. Gondoljunk csak bele, mennyire más az életstílus, a nyelvhasználat, a technológiához való viszony, mondjuk, egy a második világháború után született, az építők generációjához tartozó idős ember és egy 2010 után született alfagenerációs fiatal között...

Ez az éles élmény jelenti a kiindulópontot a Kortársashoz: az alkotók helyesen ismerték fel, hogy ami az egyiküknek természetes, az a több generációval alattuk vagy fölöttük lévőnek már megfejthetetlen rejtvény. Bizony, akár a családon belül is egészen más valóságokat érzékelünk, és ha mindennek hangot is adunk, a robbanás garantált.

De nem a Kortársas nézőinek: Bereczki Enikő generációs szakértő, A rejtélyes Z generáció című bestseller írója volt az alkotócsapat segítségére abban, hogy olyan jellegzetes, mégis eredeti szituációk mentén közösen gondolkodjunk a korosztályi szakadékokról, amelyekkel nap mint nap mindannyian találkozunk. Gönczi Dorka és Varga Zsolt mediációs szakemberek tapasztalt problémaazonosítóként és -megoldóként az est folyamán moderátorokként terelik a színészeket és nézőket az optimális megoldások felé.

A legnagyobb feladat persze a négy színész vállát nyomja: Grisnik Petra, Parti Nóra, Kovács Olivér és az előadást rendezőként is jegyző Ötvös András korosztályuk legjobbjai. Több és más itt az ő feladatuk egy rögzített szövegkönyv prezentálásánál, hiszen a szituációk csak vázat jelentenek, amit tartalommal a kiváló humorérzékű játszók töltenek meg. Ez is garantálja, hogy a néző egyszeri és megismételhetetlen élmény részese lesz, aminek tanulságait aztán saját életében is kamatoztathatja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Ez a fesztivál mindig lakmuszpapír-tesztje volt annak, hol tart a zenekar” – A Platon Karataev nyitja meg az idei Művészetek Völgyét
A legkisebb színpadról indultak, idén pedig már másodjára lépnek fel a legnagyobbon, ezúttal egy különleges nyitó show keretében. A két frontember mellett több vendégfellépő is elmesélte, hogy fogadták a felkérést és mit jelent számukra a Völgy.


Alig néhány nap múlva, július 18-án kezdetét veszi az idei Művészetek Völgye: 10 nap alatt több mint 3000 program várja a látogatókat Kapolcson, Taliándörögdön és Vigántpetenden. Péntek este 20:30-tól a Platon Karataev direkt erre az alkalomra koreografált koncertje nyitja meg a fesztivált a Panoráma Színpadon, számos vendéggel kiegészülve. Ennek apropóján tettünk fel körkérdést a két frontember, Balla Gergely és Cz.K. Sebő mellett Vecsei H. Miklósnak, Gryllus Dánielnek, Nóvé Somának, Lovász Irénnek és Szabó Benedeknek.

Balla Gergely

„Áprilisban kaptuk a megkeresést a Művészetek Völgyétől, hogy mit csinálnánk, ha mi lennénk a nyitókoncert. Egyből arra gondoltunk, hogy szeretnénk magunk mellett tudni azokat az alkotókat, előadókat, barátokat, akik számunkra is nagyon fontosak, de a fesztiválnak is meghatározó arcai. Nagyon sokat jelent nekünk az, hogy ennyien igent mondtak a felkérésre, és hogy a fesztivál is ránk gondolt a koncert kapcsán. Már a zenekar indulásától kezdve ott voltunk a Művészetek Völgyén, és évről-évre egyfajta lakmuszpapír-tesztje volt annak, hol tart a zenekar.

Játszottunk öt ember előtt a Hangfoglaló udvarban, majd kinőttük azt, Kapolcson megtelt a második színpad is, majd a Lőtérre sem fértek már be az emberek Taliándörögdön. Tavaly először voltunk a Panoráma színpadon, idén pedig mi nyithatjuk a fesztivált.

Hihetetlenül sokat jelent ez nekünk és egy emlékezetes estével készülünk. Az utóbbi években mindig úgy alakult, hogy különböző udvarokban több fellépésem is volt, így mindig 2-3 napot ott vagyok, és már viszem a családot is magammal. Délelőtt velük vagyok, utána pedig jönnek az előadások - sok különleges nyári nap kötődik így a fesztiválhoz.”

Fotó: Mudrák Balázs

Cz.K. Sebő

„Én is több napot töltök a Völgyön évről-évre. Sok színpadon megfordultam már, sőt a zenélő buszon és volt szerencsénk duózni. Nagyon szép élmények érnek itt, olyan barátokkal, ismerősökkel futok össze, akikre nem is számítok. Szeretem a Művészetek Völgyében, hogy több korosztály is rendszeresen visszatér ide, ez megkülönbözteti a többi fesztiváltól. Nagyon jó érzés, hogy mi nyithatjuk az idei fesztivált, különleges estére készülünk, ami sok-sok ideig emlékezetes marad, remélhetőleg nem csak számunkra.”

Vecsei H. Miklós (a koncert rendezője)

„A Platon Karataev tagjaival régi és fontos barátság köt össze.

Amit én a színházban keresek, azt ők a zenében találják meg. Most, hogy ez a két műfaj egyre szorosabban összefonódik, különösen izgalmas közös utakat keresni. Örülök, hogy a Művészetek Völgye felismerte ennek a találkozásnak a lehetőségét, és ránk bízta a nyitóelőadás megálmodását.

A saját feladatomnak azt érzem, hogy a színpadi mozgások és effektek a lehető legletisztultabban működjenek, és hogy a koncert során megszólaló dalok íve minél érzékelhetőbb legyen – mintha egy belső történetet járnánk végig a zenén keresztül.”

Gryllus Dániel

„A Kalákával a kezdetektől, harminc-valahány éve ott vagyunk a fesztiválon, és amikor elindult az udvarosodás, mindjárt az elején lett Kaláka Versudvar is. Most aggodalommal vegyes kíváncsisággal tekintünk arra, hogy idén el kellett hagynunk a jól megszokott és belakott helyünket Kapolcson, hiszen az öreg fát nehéz átültetni. De a szellemiséget visszük magunkkal, szóval reméljük, hogy a közönség is megtalálja majd az új, vigántpetendi helyszínt. Maga a program szinte semmit nem változik, legfeljebb annyiban, hogy Lackfi Jani egészségügyi okokból már nem tud végig ott lenni velünk. A posztját hárman is be fogják tölteni: Molnár Krisztina Rita, Szabó T. Anna és Nyáry Krisztián lesznek a házigazda-műsorvezetők 3-3 napig. Ők beszélgetnek majd költőkkel, valamint mindannyian készülnek önálló produkcióval is.

A Platon Karataevhez régi barátság fűz bennünket, nagyjából azóta, hogy a saját stílusukban feldolgozták a Valaki jár a fák hegyén című Kányádi-megzenésítésünket, amit a mai napig játszanak, lemezre is került.

Az idei kapolcsi nagykoncertjükre is emiatt hívtak meg, hogy adjuk elő a dal eredetijét, sőt valamit talán velük együtt is énekelünk majd belőle. Egyébként volt már ennek előzménye: amikor az A38-on tartottunk egy koncertfelvételt, meghívtuk Gergőt, hogy játssza velünk a dalt úgy, ahogyan ők szokták. Most pedig megfordítjuk a dolgot.”

Nóvé Soma

„Elég sok szituációban és formációval átéltem már a Művészetek Völgyét, sokszínű emlékhalmazom van a fesztiválról, ami miatt nyilván kötődöm is hozzá. Hogy miért különleges számomra, annak vannak nagyon egyértelmű okai, például az, hogy sokáig tart, három falut köt össze, mégis nagyon otthonos a légköre. Minden nyáron nagyon jó élmény ott játszani, rendszeresen meglepődöm azon (a szó jó értelmében véve), mennyire közvetlen és befogadó a közönség.

A Platon Karataev tevékenységét a kezdetektől követem, ezért nagyon örültem, amikor Gergő megkeresett a felkéréssel. Mindig szeretek új zenészekkel együtt játszani, mert érdekel, mit tudok tanulni másoktól, és hogyan tudom bővíteni a saját zeneiségemet azon keresztül, hogy megismerek más felfogású embereket.

Minden ilyen közreműködési lehetőségnek örülök, de ennek különösen, már csak a köztünk lévő barátság miatt is. A Platon egy nagyon izgalmas projekt, mivel állandóan változik, rendkívül erős az indíttatásuk arra, hogy kísérletezzenek. Nem szabnak korlátokat saját maguknak, biztos vagyok benne, hogy adott esetben egy 180 fokos fordulattól sem riadnának vissza. Szimpatikus nekem ez a hozzáállás, és szívesen részt veszek bármi olyasmiben, amivel kiegészíthetem – például ezt a koncertet.”

Lovász Irén

„A Művészetek Völgyébe régóta járok előadni és másokat nézni, hallgatni egyaránt. Fölléptem a Makámmal és több saját formációval a taliándörögdi templomromtól a legkisebb udvarokig. Szép találkozásokat, értékes barátságokat is köszönhetek a fesztiválnak. Ilyen két keramikus művésszel, Edinával és Edittel való barátságunk, mely egy kapolcsi »véletlen« találkozásból indult, aztán a következő évben az ő csodaszép kerámiakertjükben megvalósult különös konceremmel folytatódott, mikor a fűben ülve énekeltem Janával, a didgeridooval és a közönséggel együtt a piros cserépalmákkal és mesebeli lényekkel teli varázskertben. Felejthetetlen élmény.

Tavaly pedig a taliándörögdi világzenei színpadon Takács Dorinával (Deva) és Lantos Zoltánnal adtuk elő közös műsorunkat, mely főleg a Női hang és Gyógyító hang című lemezeim anyagára épült. Ez is nagyon szép emlékű koncert, azért is, mert nem fért be az udvarra közönség, sokan a színpad mögötti utcáról és a kert mögül hallgatták műsort.

Idén nagy örömmel fogadtam el Balla Gergő megtisztelő fölkérését, hogy a nyitókoncert nyitószámát én énekeljem a Platon Karatevvel. Ez lesz a nagyon szép Napkötöző című daluk, melynek szövegét, dallamát, szellemiségét is szeretem, nagyra értékelem, és erre az alkalomra tanultam meg.

A Balatonban a kelő és a lemenő nappal úszkálva, lebegve, merülve dúdolgattam, hordoztam az elmémben és a szívemben, tanultam, mantráztam sokszor, hogy teljesen magamévá tudjam tenni, és remélem, szép élményünk lesz majd az első közös elődadása a Panoráma Színpadon. Izgatottan várom.”

Fotó: Cseke Csilla

Szabó Benedek

„A legszebb emlékem a Művészetek Völgyével kapcsolatban jóval a Galaxisok előttről származik. Középsulis lehettem, az egyik ismerős lány mindig kint volt a fesztiválon, és egyszer elmentünk érte Bajáról kocsival. Akkor még több faluban zajlott a program, szép nyári éjszaka volt, emlékszem a fényekre, az országúti suhanásra, a zenére és a színes forgatagra. Olyan volt, mint egy mese. Azóta is gyakran eszembe jut.

Ritkán nyílik alkalmam vendégénekesként szerepelni egy produkcióban, főleg egy ilyen profin koreografált eseményen, ezért legfőképpen arra koncentrálok, hogy élvezzem az élményt.”

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Horváth Marcsi
A társulat közleményben búcsúzott régi kollégájától, aki közel harminc évig dolgozott a Radnóti Színháznál.


A Radnóti Miklós Színház közösségi oldalán jelentette be, hogy elhunyt Horváth Marcsi, vette észre a Blikk. A színház szeretett gazdasági titkára csütörtökön távozott az élők sorából.

A színház feketébe borította a Facebook-oldalát, így emlékezve meg róla. Marcsi közel három évtizeden át dolgozott a Radnótiban, a nyolcvanas évek elejétől kezdve segítette a társulat munkáját.

A teátrum így búcsúzott tőle a közleményében:

„Elment Horváth Marcsi. Fájdalommal tudatjuk, hogy tegnapelőtt örökre itt hagyott minket régi, hűséges kollégánk, Horváth Marcsi – és vele együtt távozott a színházunk történetének egy darabkája.”

Horváth Marcsi a gazdasági titkári feladatok mellett mindig figyelmes és kedves kolléga volt. A színház így emlékezett rá: „Készséges, szépszemű, napsugaras mosolyú munkatársunk volt, aki nem csak a felettesei munkáját segítette odaadóan, de lenyűgöző kedvességgel, figyelemmel és türelemmel igyekezett megoldást találni kollégái minden problémájára.”

A társulat közös üzenetben köszönt el tőle: „Legyen könnyű neki a föld; búcsúzik tőle a Radnóti Színház társulata.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az apja sokszor megverte, a tinédzserkori kopaszodása miatt pedig nem jósoltak neki nagy színészi jövőt – Patrick Stewart 85 éves
Jean-Luc Picard és X professzor – más színészek egy ilyen szerepért odaadnák a fél karjukat, Patrick Stewart azonban mindjárt két karakterrel biztosította nevét a mozi halhatatlanjai közt.


Patrick Stewart 1940. július 13-án született Mirfieldben, az angliai Yorkshire nyugati részén, Gladys Barrowclough szövésznő és textilmunkás, valamint Alfred Stewart gyermekeként. Apja a II. világháborúban a brit hadsereg ejtőernyős ezredének őrmestere volt, később postásként dolgozott. Három gyermek közül ő volt a legfiatalabb, két bátyja, Geoffrey és Trevor születtek előtte a családba.

Gyermekkorának nagy részét Mirfieldben töltötte, szegényes körülmények között (pélául nem volt melegvíz a lakásban, ahogyan vécé és fűtés sem), az alkoholista apja pedig többször bántalmazta őt.

Ez az élmény rányomta a bélyegét később a színészetére is. „Apám nagyon erős egyéniség volt, egy hatalmas ember, aki mindig megkapta, amit akart. Sok-sok év telt el, mire rájöttem, hogy milyen hatással volt a munkámra. A Macbeth miatt bajuszt növesztettem. Apámnak nem volt bajusza, de amikor a színpadra lépés előtt a tükörbe néztem, mégis az ő arca nézett vissza rám” – mesélte később egy interjúban.

Stewart a Crowlees Junior and Infant Schoolba járt, egy anglikán egyházhoz tartozó iskolába Mirfieldben. Később a színészi karrierjét ottani irodalomtanárának, Cecil Dormandnek tulajdonította, aki egy Shakespeare-könyvet adott a kezébe, és azt mondta neki, hogy adja azt elő. 1951-ben, 11 évesen iratkozott be a Mirfield Secondary Modern Schoolba, ahol folytatta a színészi tanulmányait.

15 évesen otthagyta az iskolát, és egyre aktívabban vett részt a helyi színházi életben. Újságíróként és nekrológíróként dolgozott a helyi lapnál, de egy év után felmondott, amikor a főnöke ultimátumot adott neki, hogy válasszon a színészkedés és az újságírás között. Az egyik fivére szerint Stewart ugyanis munkaidőben színházi próbákra járt, majd ő maga találta ki a riportjainak témáját, vagy meggyőzte a többi írót, hogy ugorjanak be helyette.

Később állást kapott egy bútorüzletben, ami azért is jött jól neki, mivel el tudott járni a próbákra, amelyek nem ütköztek a munkaidejével, illetve rájött, hogy a színészi tehetségét is kamatoztathatja: az egyes vásárlókhoz igazított értékesítési technikájával nemcsak eredményes kereskedő lett, hanem a színészi tudását is fejleszthette. Emellett bokszedzésre is járt, hogy karban tartsa a fizikumát.

Kopaszon nem lesz főhős

A színpadi karrierje már elég korán elkezdődött. 1957-ben, 17 évesen beiratkozott a Bristol Old Vic Színházi Iskolába, ahol két évet töltött, megtanulta a szakmát, és megszabadult a yorkshire-i akcentusától. Az iskola elvégzése után soha nem volt gondja a munkával, annak ellenére, hogy az egyik tanára figyelmeztette, hogy a kopaszodása miatt valószínűleg maximum karakterszínész válhat belőle, és nem a főszerepekkel fogják őt megkeresni. Stewart azonban meggyőzte a rendezőket, hogy parókával mindkét szereptípust el tudja játszani, így megduplázva repertoárját (úgy reklámozta magát, hogy „két színész egy áráért!”). A színpadi debütálására 1959 augusztusában került sor a Theatre Royalban, Lincolnban, ahol Morgan szerepét játszotta a Kincses sziget színpadi adaptációjában.

Még nem volt 20 egyébként, amikor elkezdett erősen hullani a haja. „19 évesen kopaszodni kezdtem, és azt hittem, hogy soha többé nem fog érdeklődni irántam egyetlen nő sem. Felkészültem arra, hogy az életem egy része véget ért” – nyilatkozta később erről az időszakról.

1966-ban csatlakozott a Royal Shakespeare Companyhez, amelynek közel húsz évig a tagja maradt. Az RSC-nél töltött ideje alatt olyan szerepeket játszott, mint János király, Shylock, IV. Henrik, Cassius, Titus Andronicus, Oberon, Leontes és Enobarbus.

Az útja innen a Broadwayre vezette, ahol 1971-ben 62 előadáson játszott a társulat a Szentivánéji álom című darabjában. Ezt követően az 1980-as években csatlakozott a Royal National Theatre-hez, ám 1997-ben visszatért az RSC-hez a modernizált Othello címszerepében (amelyben megfordították a szerepeket, és Othello volt fehér, Desdemona pedig fekete), de játszott még az Antonius és Kleopátra, a Julius Caesar és A vihar című darabokban is.

Leninként kezdte

Stewart még az 1970-es évek elején ugrott át a színpadról a brit televízióba, bár az első médiaszereplései színházi közvetítések voltak. Az első rendes tévés szerepét tűzoltóként játszotta a hosszú ideje (1960 óta máig!) futó brit szappanopera, a Coronation Street 638. epizódjában.

1974-ben azonban teljes átállásra szánta el magát (bár ismerős területen maradt), és a Royal Shakespeare Company televíziós adaptációjában, az Antonius és Kleopátrában játszotta Enobarbust. Ugyanebben az évben Lenin szerepében tűnt fel a BBC minisorozatában, a Fall of Eaglesben, amely az első olyan tévés projektje volt, ami nem kapcsolódott színházi produkcióhoz, és amelyben többek között Gemma Jones (Bridget Jones-filmek), Tony Jay és John Rhys-Davies (avagy Gimli) voltak a partnerei.

A következő évre már a játékfilmek világába is betört. Filmes debütjében Ejlert Løvborg szerepében tűnt fel az Oscar-jelölt Hedda című drámában, Henrik Ibsen Hedda Gabler című színdarabjának adaptációjában.

Ezt követte ugyanebben az évben a Hennessy című thriller. 1976-ban Stewart korai elismertségre tett szert a kegyetlen titkosszolgálati főnök, Sejanus szerepével a BBC elismert minisorozatában, az Én, Claudiusban.

Kapitány, kapitányom

Ezután Leondegrance királyt alakította John Boorman 1981-es fantasyeposzában, az Excaliburban, amely Stewart első, amerikai stúdió által készített filmje volt, igaz, Írországban forgatták. 1984-re viszont már aktívabban vett részt hollywoodi produkciókban. Ezek közül kiemelkedik Gurney Halleck mellékszerepe Frank Herbert Dűne című regényének David Lynch-féle filmadaptációjában, 1985-ben pedig már nem kevesebb mint öt játékfilmben volt látható: például az Életerő című sci-fi-horrorban.

1987-ben kapta meg élete egyik legfontosabb szerepét, ő lett Jean-Luc Picard, a U.S.S. Enterprise űrhajó kapitánya az akkor induló Star Trek – Az új nemzedék című sorozatban, amely miatt a filmes karrierje hét éven át a háttérbe szorult. Persze ez idő alatt is szerepelt filmekben, csupán kisebb szerepekben: az 1991-es L. A. Story: Az őrült városban egy beképzelt étteremvezetőként láthattuk, Mel Brooks 1993-as paródiájában, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelmében pedig Richard királyként tűnt fel a film végén.

Az új nemzedék 1994-es befejezése után visszatérhetett a mozifilmekhez, igaz, a Star Trek megmaradt, csak ugye jöttek az egész estés mozis darabok. Kapásból ’94-ben a Nemzedékek, 1996-ban a Kapcsolatfelvétel, 1998-ban az Űrlázadás, 2002-ben pedig a Nemezis. Emellett olyan filmekben alakított emlékezeteset, mint az Összeesküvés-elmélet (1997) főgonosza, vagy az 1998-as minisorozat, a Moby Dick Ahab kapitánya, amely alakításért Emmy- és Golden Globe-jelölést is kapott (egyébként a filmes-sorozatos szakmai grémiumok szégyene, hogy Stewart eddig egyetlen Oscar-, Golden Globe- vagy Emmy-díjat sem kapott, sőt, Oscarból még jelölést sem).

X

Picard karaktere azonban nem volt elég neki, a XXI. századot már a másik leghíresebb és egyben legsikeresebb szerepével kezdte, méghozzá a 2000-es X-Men: A kívülállókban Charles Francis Xavier professzor (alias X professzor) karakterével. Eddig összesen nyolc filmben tűnt fel e kultikus szerepében (+ X-Men 2, X-Men: Az ellenállás vége, X-Men kezdetek: Farkas, Farkas, X-Men: Az eljövendő múlt napjai, Logan – Farkas, Doctor Strange az őrület multiverzumában.). Azért is írtuk, hogy eddig, mivel úgy tűnik, ott lesz Xavierként a jelenleg is készülő Bosszúállók: Ítéletnap című új Marvel-filmben (amióta a Disney megvette a 20th Century Fox stúdiót, azóta az X-Men is a Marvel Mozis Univerzum része lehet a vásznakon).

38 év korkülönbség

Patrick Stewart eddig háromszor nősült meg. Először 1966-ban állt az oltár elé, s vette feleségül Sheila Falconert, akivel sokáig együtt voltak, 24 évvel később, 1990-ben váltak el. Egy fiuk, Daniel, és egy lányuk, Sophia született a házasságuk alatt. Daniel egyébként szintén színész lett, és például az apja mellett szerepelt a Halálvonat című 1993-as tévéfilmben, a Blunt Talk című szitkomban, vagy a Star Trek: Az új nemzedék The Inner Light című epizódjában.

1997-ben aztán Stewart eljegyezte Wendy Neuss amerikai producert, aki szintén Az új nemzedéken dolgozott korábban. 2000. augusztus 25-én mondták ki egymásnak a boldogító igent, ám ez a frigy nem tartott sokáig, három évvel később, 2003-ban elváltak. Négy hónappal a Neusstól való válása előtt Stewart az angol színésznő Lisa Dillon mellett játszott a Solness építőmester című darabban, a két színész pedig 2007-ig romantikus kapcsolatban volt egymással.

2008-ban Stewart már az amerikai énekesnő és dalszerző Sunny Ozell-lel kezdett el járni, akivel a Brooklyn Academy of Musicban, a Macbeth című darabban találkozott.

2012 augusztusában házat vásároltak Brooklyn Park Slope negyedében, majd 2013 márciusában jelentették be, hogy eljegyezték egymást, az év szeptemberében pedig megesküdtek (ekkor Stewart 73 éves volt, Ozell pedig 35, tehát van köztük egy kellemes 38 év…), ráadásul Patrick jó barátja, Ian McKellen adta őket össze.

2020-ban aztán Stewart elárulta, hogy McKellen eskető okmányai Nevadában nem voltak érvényesek, így az ottani házasságuk sem az. De ezt már tudták előre, így néhány héttel a nevadai menyegző előtt tartottak McKellennel egy titkos hivatalos szertartást egy Los Angeles-i mexikói étteremben. Azóta is együtt vannak Sunnyval.

Stewart pedig szerencsére szakmailag is igen aktív, nem tervezgeti a nyugdíjba vonulást. És szívesen belebújik újra két fő karakterének bőrébe, jó példa erre a Star Trek: Picard című sorozat három évada (2020-2023), vagy a már említett, most készülő Bosszúállók-film.


Link másolása
KÖVESS MINKET: