News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„Húszezer lélegeztetőgép van; fele flipper, de nem baj...” – Bödőcs Tibor 10 percnyi új anyaggal jelentkezett

Végre meghallgathatjuk a népszerű humorista gondolatait a koronavírusról, a kormány járványkezeléséről és az országos tisztifőorvos működéséről is.

Link másolása

hirdetés

Október 9-én még épp fel tudott lépni közönség előtt önálló estjével Bödőcs Tibor humorista, stand upos. A felvett produkcióból most 10 percet megosztott YouTube-oldalán is.

A videóban elmesélni mindennapi kalandjait a karantén idején immár három gyerekével. Szóba kerül ezen kívül az év slágertémája, a koronavírus is. Természetesen nem egyszer utánozza a miniszterelnök jellegzetes gesztusait, és kifigurázza Orbán Viktor militáns kommunikációját is. Szerinte egyébként,

„ha ő lett volna Pompeiiben a polgármester, akkor azt mondta volna, hogy "mi egy lávakedvelő fajta vagyunk"”.

Müller Cecília-paródiája önmagában is megérne egy megtekintést, amit itt meg is tudtok tenni:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Egy színdarab, egy koncert és egy Sorrentino-film Beck Zolitól a Városmajorban
A tavalyi siker után idén nyáron újra találkozhat Beck Zolival és a 30Y zenekarral a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége – többször is.

Link másolása

hirdetés

Ismét színpadra kerül a 2021-ben bemutatott Ahogy teccik – nemtragédia című Shakespeare-átirat, lesz Resti koncert, és Beck Zolinak köszönhetően kerül a Kertmozi műsorára Sorrentino világhírű filmje.

– Tavaly a Városligeti Szabadtéri Színpad saját bemutatóval állt elő: ez volt az „Ahogy teccik – nemtragédia” című Shakespeare-parafrázis, amelynek zenei vezetője és zeneszerzője is te voltál. Az előadás az akkor még friss Covid-helyzetre reflektálva az elszigetelődött fiatalokra koncentrált. Júniusban, a Szabadtéri Színházak Találkozóján ismét látható előadás idején már nem lesz az életünk főszereplője a járvány – ettől még aktuális lesz a darab?

– Kevésbé érzem úgy, hogy a Covid hívta életre az előadást, sokkal inkább azt, hogy a Covid nem hagyta, hogy intenzív, személyes együttléteken alakíthassuk ki az alkotókkal annak kereteit. A mű mondanivaló továbbra is aktuális, a járvány pedig, ami a darab születésekor még szokatlan, félelmet keltő és szürreális valóság volt, egy kicsit velünk marad általa.

Valóban szürreális volt a helyzet, amibe kerültünk, amikor Halasi Dani rendezővel, Szabó Attila dramaturggal és másokkal együtt elkezdtük fogalmazni a mű zenei terét.

Mivel sokáig nem is találkoztunk személyesen, kénytelenek voltunk ebben a „Covid-kalandban” online beszélgetni arról, hogy mit akarunk a darabtól, vagy hogy hol érezzük benne azokat a pontokat, amelyek megszólítanak és izgatnak bennünket. Az volt a mi nagy tettünk, hogy ezt megugrottuk, hogy erre képesek voltunk, és úgy gondolom, hogy ez – jó értelemben – meg is látszik a darabon. A személyes alkotói viszonyunkban minőségi élmény volt, hogy képesek voltunk a Covid-szabta korlátokat átlépve értelmezni emberi viszonyrendszereket, társadalmi problémákat, és így tudtuk „hozzányúlni” Shakespeare-hez.

hirdetés

Önmagában nagy dolog volt, zenei értelemben pedig egy csoda. Papával és Yankkal (Sárközy Zoltánnal és Herold Jánossal) hármasban összeültünk egy stúdióban, akár egy szigeten. Persze lehet, hogy csak romantizálom ezt az időszakot, csak hogy elviselhetővé tegyem... Szóval a világtól szinte elzárva kialakítottuk a zenei elképzelésből a zenét, és végül a Semmiből megszületett a Valami.

– Az invenciót, az alkotóvágyat nem törték le a körülmények?

– Talán nem is a vágyat zárta el előlünk, hanem sokkal inkább a forrásvidékét annak, ahonnan inspirálódni tudtunk. Nem nagyon lehetett nekidőlni a valóságnak, mert az éppenséggel nem volt... Ellenben volt egy Shakespeare-szöveg, egy teremtett, fikciós valóság, amit nem kellett előállítanunk, hanem „ahhoz képest” kellett megtalálni valahogy az elbeszélés módját.

Utána viszont már egy nagyon komoly és konkrét munka kezdődött, amiben a tényleges melódiák, hangok, ritmusok és hangképek szerveződnek, amiket aztán tényleges emberek énekelnek majd el a színpadon – az a két nagyszerű színészosztály, akikkel ezt az egészet színpadra vittük.

– A Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatóiról van szó, akik a nézők elé viszik a Shakespeare-vígjáték rendhagyó átiratát. Ez a 22 fős gárda veletek maradt ebben a szezonban is?

– Bár már néhányan nem az akadémia hallgatói, mert más színiképzőbe mentek és persze vannak újak is, de mondhatom, hogy szinte teljes létszámban együtt maradt a csapat. Az összeolvasások már egy ideje zajlanak, a próbákat május közepén kezdtük. Ezekkel a fiatalokkal időközben forgattunk egy 30Y-klipet is, megerősíthettük a közös alkotásba vetett hitet.

– A Városmajori Szabadtéri Színpad más nyári produkciójában is „érintett vagy”; te és a 30Y: ez a Resti koncert. A restiről általában a ragacsos asztalú utasellátó-kocsmák hangulata jut az ember eszébe...

– Tulajdonképpen így is kell elképzelni a Resti koncertet, adott a ragadós asztal és az átmenetiség, ami egy vasútállomás „üzemegységét” jellemzi. Az egész produkció egy viszonylag régi 30Y-hagyományra épül, mármint nem azért, mert sok időt töltöttünk restikben, hanem mert a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekar akusztikus koncerteket. Ennek összefoglaló lemeze volt a Szentimentálé 2012-ben. Szóval miközben turnéztunk, felmerült, hogy a koncertjeinknek lehetne egy szcenírozott, valamelyest történeti síkra helyezett változata, egy koncert, amit színházi dramaturgia alakít. A színészünk Mucsi Zoltán lett, akivel nagyon jó alkotói és baráti kapcsolatban vagyunk.

Az idén júliusban látható, városmajori Resti-koncert egy másik változatával álltunk színpadra néhány évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, a pécsi Kodály Központban és a Miskolci Művészetek Házában is. Az előadást ezután sem akartuk elengedni, de már csak olyan helyszíneken játsszuk, amelyek számunkra valamiért motiválóak. A Városmajori Szabadtéri Színpadhoz pedig érzelmileg is erősen kötődünk, már csak a tavalyi – és persze az idei – „Ahogy teccik” miatt is.

– A Városmajor kertmozi-előadásai között a „nevedet adtad” az egyik filmhez: Paolo Sorrentino Ifjúsága azért került fel a műsorra, mert az a személyes kedvenced. Mi vonz ebben a filmben?

– Sorrentino világa vonz, különlegesnek tartom a képi nyelvet, amit használ, és nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit ő képvisel. Talán van bennem valami az Ifjúság szentimentalizmusából, nosztalgiájából, és nagyon szeretem, hogy ebben a filmben nem uralja a cinizmus az elbeszélést, kedvelem az életigenlést, ami árad belőle. Ráadásul a zenéje is nagyon közel áll a zenei gondolkodásomhoz. Olyan film, ami jól nézhető, könnyen befogadható, és persze nem idegen a kertmozik hangulatától sem. Sorrentino nagyban teljesíti a nyári szabadtéri mozi elvárásait. Ha a vetítés napján nem koncertezek éppen, mindenképpen ott leszek én is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
„Arról nem volt szó, hogy szexelni is kell” – Megnéztük a Lányok Dubajban-t
Sokat ígér az alapsztori, pörögnek az események és ütős a látvány, de a felelősség elodázása és az elbénázott forgatókönyv miatt borul az egész. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Te mennyiért vállalnál be egy menetet? Tízezerért? Ötvenezerért? Százezerért? A Lányok Dubajban narrátora nem kertel, egyből nekünk szegezi a kérdést, amit aztán a két és félórás játékidő alatt többször elismétel, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, és egyszersmind igazolja a saját döntéseit.

Merthogy az elbeszélő maga a főszereplő, egy fiatal lengyel lány, aki nem túl sok hezitálás után a luxusprostitúcióban találja meg az egyetlen kitörési lehetőséget a szegénységből és a kilátástalanságból.

Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy előre lássuk, hősünknek nagy árat kell majd fizetnie ezért, de az odáig vezető út az, ami igazán érdekes. Vagyis az lehetne. És az elején az is, aztán valahol félrecsúszik a dolog.

A Lányok Dubajban főszereplője, Emi (Paulina Galazka) egy unalmas lengyel kisvárosban él újságárus anyjával, az apját soha nem ismerte. Az iskolapadban valószínűleg nem találta meg a számításait, azt viszont hamar megtanulta, hogy a férfiakat bármire ráveheti, hála a külsejének. Ezért amint teheti, lelép egy szépségversenyre, ahol összeakad egy másik lánnyal és annak anyjával, akik jól fizető munkát ajánlanak neki. Mire Emi kettőt pislog, egy nyugat-európai luxusutazáson találja magát néhány mesésen gazdag, kellemes modorú és jóképű arab férfi társaságában, akik egy-egy együttlétért annyit fizetnek neki, amennyit „rendes” munkával egy év alatt sem tudna összeszedni.

Naná, hogy Eminek bejön az édes élet és mindenféle erkölcsi kétely nélkül menetel tovább ezen az úton. Mivel eggyel okosabb, rafináltabb és nagyravágyóbb azoknál, akik ilyesmiből élnek, nemsokára ő lesz a lányok futtatója, vagyis a közvetlen összekötő a dubaji megrendelőket – mert onnan jönnek az urak – kiszolgáló férfi és a lengyel lányok között. A gond csak az, hogy mindeközben Emi normális magánéletre vágyik, de sokszor már ő maga sem tudja, hol a választóvonal a szakmai és a személyes indítékok között, és ennek előbb vagy utóbb következményei lesznek.

Na meg az sem elhanyagolható körülmény, hogy ez a tevékenység nemcsak veszélyes, de erősen illegális is.

A film Piotr Krysiak 2018-ban megjelent, azonos című, lengyel sikerkönyvének a feldolgozása. A kötet magyarul nem olvasható, de annyit tudunk róla, hogy cselekménye konkrét nyomozati anyagra épül, vagyis a szerző megtörtént eseteket és vallomásokat épített be a sztoriba, valamint név nélkül rámutatott több lengyel közszereplő érintettségére is. Ismerős valahonnan, ugye?

hirdetés

A dubajozás fogalmát senkinek nem kell elmagyaráznom itt, félúton Svájc bordélynegyedei és az arab sejkek palotái között, a Lányok Dubajbant nézve pedig lehetetlen nem gondolni a magyar vonatkozásokra. Éppen emiatt várható, hogy itthon is sokakat érdekel majd a téma első mozgóképes feldolgozása. Pláne, hogy a film nem Hollywoodból, hanem a közeli Lengyelországból érkezett. Onnan, ahonnan rengeteg lány indul nap, mint nap szerencsét próbálni a Közel-Keletre.

És éppen emiatt fáj annyira, hogy a Lányok Dubajban az elvesztegetett lehetőségek mozija. Egy erős és sokakat foglalkoztató téma sokat ígérő, látványos, de összességében közepesre sikerült feldolgozása.

Többek között azért, mert a dubajozás által felvetett, igen komoly társadalmi, morális, nemi egyenlőtlenségi és vallási kérdéseket csak érinti, de egyiket sem viszi végig. Hogy csak megmutat, de nem foglal állást. Hogy akkor akar komoly lenni, amikor nevetni kellene és fordítva. Hogy választott hangvételével elbagatellizálja a problémákat és felmenti a szereplőit (nőket és férfiakat egyaránt) a felelősség alól. Pedig lényegében minden adott volt ahhoz, hogy egy kiváló és hiánypótló európai produkció születhessen a dúsgazdag araboknak vagyonokért szállított közép-kelet-európai luxuslányokról és ennek a csöppet sem vidám, feudális alapon működő húspiacnak a mechanizmusáról. Csak hát megint azon a fránya forgatókönyvön akartak spórolni a készítők.

Ami azért bosszantó, mert a sztoriban ott van benne egy remek Netflix-, HBO- vagy Apple-sorozat potenciálja, amit némi írói leleménnyel jól ki lehetett volna aknázni. Többdimenziós karakterekkel, jól átgondolt karakterfejlődésekkel például. Vagy egy okos keretes szerkezettel, a lineáris időrend megbontásával vagy több, egymásnak ellentmondó elbeszélővel. Egész más lenne a végeredmény, ha az Emivel történteket mondjuk egy rendőrségi nyomozásra vagy egy könyv megírásának folyamatára felfűzve, időben visszafelé ismernénk meg. És ha lenne valaki, akivel azonosulhatnánk, vagy akinek drukkolhatnánk.

Mert Eminek nem tudunk, bármennyire is cuki és szeretnivaló a film első kétharmadában, és bármennyire is úgy tűnik egy ideig, hogy képes lesz felülemelkedni a helyzetén és tényleg a kezébe venni a sorsa irányítását.

A Lányok Dubajban azonban megelégszik annyival, hogy az önreflexióra és bűnbánatra képtelen, ezáltal pedig bármiféle jellemfejlődésre alkalmatlan főszereplőjével elmeséltesse, hogyan kerülnek a lányok Dubajba.

Hogy milyen az a luxusélet, amiről az átlagember csak álmodozhat, na meg hogy milyen szörnyűségek tudnak történni néha azokkal a nőkkel, akik túl komolyan veszik ezt az egészet.

Mindennek a tetejébe pedig Emi váratlanul belekeveredik egy setesután megírt és sok-sok kínos filmes pillanatot (például néhány indokolatlanul hosszú szexjelenetet) tartogató szerelmi háromszögtörténetbe, aminek résztvevői mindenféle logikátlan dolgot mondanak egymásnak és tesznek egymással. A főhősnő pedig, hiába minden, végül csak megerősíteni tudja az ezekkel a lányokkal kapcsolatos negatív előítéleteinket, hogy aztán mindenki egyként kérdezze a végén, hogy de hát „minek ment oda?” Így lesz egy szándéka szerint hiánypótló filmből kifejezetten káros és hazug darab.

Lányok Dubajban, 2021, 146 perc

Lengyel erotikus dráma

Rendezte: Maria Sadowska

Szereplők: Paulina Galazka, Olga Kalicka, Giulio Berruti, Jan Englert

Hazai bemutató: 2022. május 19.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Mi köze Kőhalmi Zoltánnak Novák Katalinhoz? - A humorista új műsorából ez is kiderül
De nem ez az egyetlen titok, amit leleplez, beszél kertészkedésről, kotyogóskávéfőző-bűnözésről és homályos próféciákról. Összeesküvéselmélet-hívőknek kötelező!

Link másolása

hirdetés

Mielőtt elmentem, volt bennem vívódás, írjak-e Kőhalmi Zoltán új önállóestjéről. Nem titok, hogy Zolival múltunk van. Ugyanazon a humorfesztiválon indult a pályánk, és jó tíz évet lehúztunk együtt Fábry Sanyi gegcsapatában.

Végül azt mondtam magamnak, megnézem az előadást, és utána döntöm el, billentyűt ragadjak-e. Az, hogy ez a cikk elkészült, önmagában is jelzi, hogy Az eltitkolt igazság című esttel Zoli ismét hozta a megszokott színvonalat,

nem kell rosszakat írnom róla, kockáztatva, hogy nem áll többé szóba velem.

Amikor Nagy Endre annak idején, csaknem 115 évvel ezelőtt átvette a Bonbonniére kabaré vezetését, első intézkedései között volt, hogy kidobatta a nézőtérről az asztalokat, és beszüntette a felszolgálást.

A kabaré nem kocsma.

Ha jól emlékszem, neki elsősorban a beborozó katonákkal volt baja. Ilyen probléma manapság persze nincs, de azért a Dumaszínházban is bebizonyosodott, hogy a vendéglátás és a humor társítása nem szerelem házasság. Értem én, így rentábilis az üzleti modell, ez van, el kell fogadni.

hirdetés

Ezzel együtt, nem ideális, és ennek roppant prózai oka van:

aki eszik, az – jó esetben – nem nevet, ami pedig egy humoros előadáson azért okozhat problémákat.

Ez az apró tény rá is nyomta a bélyeget az első 10-15 percre.

Persze Zoli rutinos fellépő, tudta, mire számíthat, ezért a műsor eleje csak amolyan bemelegítés volt, apró, vegyes szösszenetek. Vicces szellemességek a szemüveg erősségéről illetve arról, hogy ki hordja kinek az alsónadrágját.

Szórakoztató volt, de érezni lehetett, hogy ez csak előjáték, mielőtt rátér a lényegre. Persze igaza is van, az élet végső igazságait nem lehet csak úgy ukmukfukk odaszórni a táplálkozó közönség elé, mint gyöngyöt a disznók elé.

Megérte kivárni, mert a jutalmunk egy hamisítatlanul kőhalmis, intellektuális humor trip. Zoli sokat viccelődik azzal, milyen sokáig járt a műszaki egyetemre. De alighanem ennek köszönhető az a sajátos, csak rá jellemző látásmód, amiben össze tudja hozni Newtont az összeesküvéselméletekkel vagy a stadionokat a piramisokkal. Természetesen van diavetítés is, ami ugyancsak igazi kőhalmizmus, nem is igazi az az estje, amin nem nyomkodja a kis távirányítót.

Mindeközben pedig elmerenghetünk az emberi lét és az emberi hülyeség legmélyebb kérdésein, de szóba kerül a politika is, és igen.

Már csak azért is érdemes mindenkinek megvenni a jegyet az előadásra, hogy megtudhassák: milyen, ezidáig eltitkolt kapcsolat van Kőhalmi Zoltán és Novák Katalin között.

Sajnos többet nem mondhatok, mert Zoli megöl, ha elspoilerezem a poénjait, és hát a Tek-től is tartok. Aki szeret nevetni, és örülne, ha beavatnák a végső titokba, rohanjon az online jegypénztárakhoz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Meghalt Rosmarie Trapp, akinek családjáról A muzsika hangja című musical készült
Egy vermonti idős otthonban érte a halál, 93 éves volt.

Link másolása

hirdetés

A von Trapp család 1938-ban menekült el a nácik által megszállt Ausztriából, és Európában, valamint az Egyesült Államokban lépett fel közös énekes előadásaival. Az 1940-es évek elején telepedtek le Vermontban, ahol síházat nyitottak.

A muzsika hangja című musical Maria von Trapp 1949-ben megjelent könyve nyomán készült.

A nyugállományba vonult tengerészkapitány Georg von Trappnak és első feleségének, Agathe Whitehead von Trappnak hét gyermeke született. George von Trapp felesége halála után vette el Mariát, aki énekelni és zenére tanította a gyerekeket.

A házaspárnak még három gyermeke született, Rosmarie, Eleonore és Johannes, akik a filmben nem jelennek meg. Eleonore von Trapp Campbell tavaly októberben halt meg a vermonti Northfiledben.

Rosmarie öt évig szolgált misszionáriusként és tanított Pápua Új-Guineán testvérével, Mariával. Hazatérése után gyakran írt olvasói leveleket a helyi újságba, ahol Rosmarie sarka címmel saját rovatot kapott történetei számára. Szívesen énekelt, énekkarokat is vezetett.

Rosmarie Trapp, Georg von Trapp és Maria von Trapp lánya a család tájékoztatása szerint a vermonti Morrisville-ben, egy idősotthonban halt meg 93 évesen.

hirdetés

Az öt Oscar-díjjal jutalmazott A muzsika hangja című musicalt 1964-ben forgatta Julie Andrews és Christopher Plummer főszereplésével Robert Wise.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: