KULT
A Rovatból

Hosszú és unalmas film egy kisemberről, vagy egy életrajzi hősköltemény? Napóleon-kritika

Sajnos nem lett túl jó az új Ridley Scott-film. Pedig Joaquin Phoenix és Vanessa Kirby mindent beleadnak, de a végeredmény így is csak közepesre sikerült. Cikkünkből kiderül, hol csúsztak el a dolgok.

Link másolása

Ridley Scott mindig is imádta a történelmi témákat. Első nagyjátékfilmje, az 1977-es Párbajhősök is egy kosztümös, háborús dráma volt, amely, pont, mint a Napóleon, Franciaországban játszódott. Igazán keretes lenne rendezőnk filmográfiája, ha a Napóleonnal érne véget a 86 éves mester pályafutása. De nem fog, mert

Scottnak már most négy rendezői munkája és 18 produceri projektje van bejelentve 2024-re.

Ugyan ez utóbbiakkal valószínűleg nem fog mindegyikkel foglalkozni személyesen, de érezni, hogy ő is olyan, mint Scorsese, egy nyughatatlan munkamániás. A munkásságukban viszont van egy nagyon lényeges különbség. Míg Scorsese erősen megválogatja a filmjeit, Scott karrierjének minősége erősen ingadozó.

Nem akarom, hogy félreértés legyen, Ridley Scott a Hollywood-i populáris filmek történetének egyik legfontosabb rendezője. Elég A nyolcadik utas: a Halálra, vagy a Szárnyas fejvadászra gondolni. Mindkettő kultuszfilm magasságokig emelkedett és számtalan folytatást eredményezett. De ezek után Scott elvállalt egy Legendát, vagy egy Fekete esőt is, amelyek erősen közepesek. Minden Gladiátorra jut egy Hannibál, vagy Robin Hood.

Az utóbbi időben azért hibázott bőséggel a mester: az Alien: Covenant, A Gucci-ház sőt, Az utolsó párbaj is anyagi bukás volt,

illetve a kritika se kímélte őket. Bár én Az utolsó párbajt kimondottan élveztem, de fellelhető benne Scott szokásos hibája, amelyeket sajnos átemelt a Napóleonba is.

Cikkünk tárgya túl hosszú és túl rövid egyszerre. Érezni rajta, hogy jelentősen megkurtították, ugyanakkor amit meghagytak, az a 2 óra 40 perc nagyon rossz ritmusú és lassú. Igazából két véglet között mozog a Napóleon. Vannak a hosszú párbeszédek, amelyeket Joaquin Phoenix zseniálisan ural címszereplőként, illetve vannak a hihetetlenül részletesen megkoreografált háborús jelenetek. A kettő nincs egyensúlyban egymással,

Napóleon több mint 80 csatában vezette győzelemre a seregeit, ebből látunk hármat.

De az a három, igazi, régi stílusú, nagyszabású Hollywood-i, valós helyszíneken felvett, sok statisztával forgatott csoda. Akik szeretik a klasszikus történelmi filmeket, azok fogják értékelni Scott művét, legalább is olyan 25%-ban. Mert a többi jelenetet, valószínűleg unni fogják.

A történészek rengeteg hibát találtak a filmmel kapcsolatban. Napóleon például nem harcolt a katonáival a csatákban, jelen volt, de inkább hadi taktikáival támogatta csapatait és a morált próbálta fent tartani. Scott filmjében ehhez képest Napóleon többször is rohamot vezet. Nem tértek ki a házasságon kívüli gyerekeire, a politikai ügyeskedéseire sem, hogy családtagjait, barátait megfelelő pozícióban tartsa (ez ugye nepotizmus). Napóleon nem lőtte ágyúval a gízai piramisokat, ezt is sokan felróják Scottnak.

Igazából ezt a filmet nem lehet egyértelműen életrajzi drámának beállítani,

mert nem igazán történelemhű, sokkal inkább Napóleon karakterére és pszichéjére koncentrál, mint magára a tényleges történésekre. Egy intim betekintést enged egy végletekig problémás személyiség elméjébe. A másik nagy gond itt jön a történelembúvárok szempontjából: Napóleon személyiségét sem sikerült jól nagyvászonra átültetni. Ő volt a világ egyik legambiciózusabb embere, amiből az jött át a forgatókönyvírónak, hogy csak úgy történnek körülötte a dolgok, a hatalom csak az ölébe hullott, ő mintha igazából nem is akarna volna.

Mondjuk a színészek erről nem tehetnek. Napóleon szerepében Joaquin Phoenix brillírozik. Néha valóban apró embernek látjuk, máskor pedig uralja a jeleneteit tekintélyével. Egyszerre sajnálatra méltó és félelmetes ez a korzikai kisnemesi családból származó kisember.

Feleségét Josephine-t Vanessa Kirby játssza, aki ugyan jóval fiatalabb Phoenixnél és mégis méltó társnak és „ellenfelének” tekinthető sok jelenetben.

A többi színész csak háttér díszlet marad az említett két színész árnyékában, meg lehet említeni Rupert Everett, vagy Ben Miles nevét, de igazából itt minden Phoenixékről szól.

Az háborús jeleneteket már említettem, nagyon látványosak és véresek, még ha nem is történelmileg pontosak, de a díszletek és a jelmezek minden jelenetben ámulatba ejtőek. Elképesztő mennyiségű pénzt elköltött az Apple erre a filmre,

érezni, hogy számítanak valamilyen komolyabb díjra majd a következő évi Oscar-szezonban.

A fényképezés és a zene is elsőrangú – arra általában ügyel is Scott, hogy technikai jellegű probléma ne legyen a filmjeivel. Szerintem, ahol elvérzett a film, az a forgatókönyv volt. David Scarpa sosem tartozott a legendásan jó forgatókönyvírók közé, a filmográfiájában szerepel egy Amikor megált a Föld, ami minden idők egyik legunalmasabb sci-fije.

A Napóleon forgatókönyve is egy erős közepesre sikerült. Nincs igazi maradandó emlék a filmből, Scott precíz rendezésén kívül. Tényleg csak Joaquin Phoenix erős alakítása és a rendezés miatt érdemes megnézni. Az interneten pletykálják, hogy ki fog jönni egy négy órás rendezői változat a filmből, ha ez igaz, az érdekes kontrasztot mutathat a moziba került verzióhoz képest.

Ridley Scottra amúgy is jellemző, hogy a filmjeinek a rendezői változatai sokkal jobbak a mozis párjuknál (Szárnyas fejvadász, vagy Mennyei királyság például).

Nem azt mondom, hogy kiemelkedő munka Scott pályafutásában ez a mozi, de azért az utóbbi időben nyújtott teljesítményéhez képest jó iparos munka. Én jobban szerettem Az utolsó párbajt, de könnyen lehet, hogy csak a korszakot kedveltem jobban, és annak a filmnek a stábja közelebb is állt a szívemhez.

Ha valaki epikus történelmi életrajzi filmre vágyik, ahol megtudhat mindent Napóleonról, az csalódni fog. Ez egy mélyrepülés egy egyszerre zseniális stratéga és nagyon sérült személyiség pszichéjébe, persze Hollywood-i színezéssel.

Nem egy szigorúan vett alkotói film, de nem is a szokásos blockbuster kategória.

Nekem picit túl hosszú és lassú volt a ritmusa, ahhoz, hogy mindenkinek ajánlani tudjam. Egyébként a film viszonylag gyorsan, mozi premiertől számított négy hét múlva fel fog kerülni az AppleTV+ kínálatába.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: