Híres emberek leveleivel kezdték, ma már Csokonait adnak elő úszónadrágban
Tavaly ősszel új játszóhely tűnt fel a Nagymező utcában. Ugyan a szervezők szerint a környéken „színházat alapítani olyan, mint vizet vinni a tengerbe”, a Mozsár Műhely nemhogy elveszne a „konkurencia” – a Madách, a Vígszínház, a Radnóti, az Opera, a Spinoza és függetlenek sokasága - sűrűjében, de egyre ismertebb és népszerűbb a színházba járó közönség körében.
Az újdonság varázsa talán kevés ahhoz, hogy egyre szélesebb nézői réteget vonzanak be a Mozsár Kávézó emeleti termébe – de akkor vajon mi lehet a sikerük receptje?
Az egész kezdeményezés tulajdonképpen a tavaly szeptemberben indult Beszélő levelek projektből nőtte ki magát színházi műhellyé, amelynek eredetijével a produkciós vezető, Megyeri Léna Angliában, ottani tanulmányútján ismerkedett meg.
Az alapötlet Shaun Usheré, akinek hobbija, hogy híres emberek érdekes leveleit gyűjti, blogján ezek százait teszi közzé szabad felhasználásra, sőt, már két kötetbe rendezve ki is adta őket.
Magának a produkciónak az a lényege, hogy a levelek "élőben", színészek által meg is szólaljanak, egyfajta határterületet jelentve irodalom és színház között. A repertoárban helyet kapnak elhunyt és máig élő írók, művészek, történelmi személyiségek, színészek, zenészek – köztük Tom Hanks, Napóleon, J.K. Rowling, Grace Kelly, Ady Endre, David Bowie vagy Nick Cave – írásai, de az ismertség mellett fő szempont, hogy maga a levél tartalma, története is érdekes legyen, ezért számítanak kuriózumnak például a háborús levelek.
A képen a Beszélő levelek előadás színészei
Az angol Letters Live-hoz hasonlóan az volt a cél, hogy az előadássorozat dinamikus, élő és folyton változó legyen, így a mai napig nincs is merev struktúrája, tudatosan. Kortól, tematikától függetlenül készül a válogatás, ezt a fordulatosságot pedig a szervezők szerint nagyon jól veszik a nézők.
Előfordul, hogy egy levelet elolvasva és hozzá a legmegfelelőbb előadóról gondolkodva rögtön felmerül egy hazai színész neve, de olyanra is van precedens, hogy egy adott színészre, kifejezetten az ő karakterére keresnek szöveget.
Arra, hogy milyen úton-módon juthat el egy akár több, mint százéves levél kortárs előadójához, jó példa a közelmúltból Hernádi Judit és Gálffi László „duója”, akik Bajor Gizi és Vajda Ödön papírra vetett szavait keltették életre.
Bajor Gizi levelezésében sok gyöngyszem lapul; míg vőlegénye, Vajda elment a háborúba, addig ő itthon Hatvany Lajossal viszonyt kezdett, ezért minden nap két levelet írt, nem feledkezve meg sem jegyeséről, sem szeretőjéről. Vajdának címzett levelei a totális asszonyi féltékenységről árulkodnak, annak ellenére, hogy ő idehaza egyáltalán nem volt hűséges. Végül Hatvanyval nem tartott sokáig a viszonya, Vajdával pedig, miután hazatért a frontról, összeházasodtak (bár aztán el is váltak).
A Beszélő levelek gyakorlatilag katalizátor-szerepet játszott abban, hogy a Mozsár Műhely egy teljes, kiforrott színházi működésmódba kapcsoljon. Léna levél-projektjét hamar felkarolta a Független Színházművészetért Alapítvány, a Mozsár Kávézó pedig biztosította a helyszínt az újabb és újabb előadásoknak, bérbe adva felső emeleti helyiségüket, ami korábban rendezvényteremként funkcionált, és bár ekkor még nem volt felszerelve színházi technikával, volt egy otthonos kis színpadja és atmoszférája.
A további előadásokra pályázatot írtak ki; ősztől évadzárásig a nyertes produkciókkal együtt nyolc bemutatót tartottak, decembertől pedig már teljes repertoárt kínálnak. A pályázó projektek mezőnyében kifejezetten előnyt jelent, ha kortárs szövegről vagy ősbemutatóról van szó, hiszen, mint mondják a szervezők, „nem feltétlenül egy ötvenedik Hamletet szeretnénk itt bemutatni, mert akkor mitől vagyunk mások”. Emellett azonban a frissességre, újraértelmezésekre alapvetően nyitottak, hiszen hitük szerint a színház mindig is egy olyan dolog volt és lesz, ami élő, aktuális és reflektál a körülöttünk, velünk történő eseményekre.
A Műhely a belváros pezsgő művészeti központjában, a pesti Broadway-n működik, és már szlogenjükben is azt hirdetik, hogy nem a kőszínházakban megszokott, hagyományosabbnak nevezhető struktúrákban gondolkoznak, inkább alternatív művészi megoldásokban, akár művészeti ágak határait feszegetve – nem véletlen tehát, hogy az itt feltűnő művészek java része igazi szerelemprojektekkel érkezik, olyanokkal, amelyeket nem feltétlenül tudnának megvalósítani eredeti játszóhelyükön, anyaszínházukban.
Az elkészült előadásokon nem is lehet nem észre venni, mekkora örömmel vesznek részt benne alkotók és fellépők; az egész produkció atmoszféráját meghatározza, hogy itt és most valami régóta dédelgetett, valami szívből jövő közös ügy válik valóra és kap teret. Említhetjük akár a Kortalan kortárs-estet, amelyben három színésznő: Fodor Annamária, Járó Zsuzsa és Herczeg Adrienn működik közre. Minden hónapban arra kérnek fel kortárs szerzőket, hogy egy adott témára (például ikon, megszállottság, botrány...) vessenek fel szövegeket, akár régi, akár egy friss, az est apropóján készült alkotást.
De a hagyományosabb, bár formailag mégis rendhagyónak nevezhető Karnyóné is jó példa, amelyet frissen végzett illetve jelenleg is színművészetis fiúk hoztak tető alá. A decemberi premier óta töretlen sikerrel fut, így aki még nem látta, a következő évadban is lesz rá lehetősége. Önmagában véve már az is izgalmas, hogy egy Csokonai-szöveget három fiatal ad elő – úszónadrágban. Annyira eltér attól, mint amit Csokonairól vagy a Karnyónéról gondolunk - már ha egyáltalán gondolunk valamit róluk, hiszen az megint csak egy másik kérdés, hogy manapság mennyire nem ismerjük ezeket a klasszikus szövegeket. Ha valamivel meg lehet szerettetni a kötelező irodalmat a fiatalokkal, akkor ez az az előadás.
A Műhely szervezői azt vallják, a sokszínűség alapvető fontosságú, ha színházról gondolkozik az ember. Fontos küldetésük, hogy a befutott alkotók meghívása mellett teret nyissanak a fiatalabb, akár még pályakezdő generáció számára is. A Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor párosában hallható-látható 100 szóban a város is éppen ebbe a törekvésbe illeszkedik, középpontjában a nagyvárosi élettel, felölelve mindent, ami Budapest múltja, jelene, hétköznapjai, éjjele, nappala, fiatalsága, öregsége és százféle közege. A színészek szerint „van Budapesten az az életérzés, amit jobb megénekelni, mert kevesek hozzá a szavak”. Íme egy kis ízelítő:
Plusz egy tényező, ami miatt szeretni lehet a Mozsár Műhelyt, a viszonylag kicsi, intim tér. A Mozsár kávézó emeleti terme maximum száz fő befogadására alkalmas, ez az adottság eleve magában hordoz egyfajta közvetlenebb kapcsolatot néző és előadó között, még ha nem is direkt bevonásról, interaktivitásról van szó.
