Hiába a tökéletes kezdés, ha az marad a film csúcspontja – Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája
A Marvel valahogy mindent megpróbál a szokásos formula alapján gyártani. Felfogadnak egy viszonylag névtelen rendezőt, aki egy-két szerzői filmmel a háta mögött
Ha megnézzük a múltbeli filmjeiket, bőséggel fogunk erre példát találni, de a tervezettekben is. Elég, ha csak a következő nagy durranásukra, Az örökkévalókra gondolunk. Chloé Zhao nagyjából három szerzői nagyjátékfilmmel rendelkezik, amelyek közül A nomádok földjéért megkapta a legjobb rendezőnőnek járó Oscart is.
Jelen filmünk rendezője és írója is hasonló cipőben van: Destin Daniel Cretton négy nagyjátékfilmmel rendelkezik, amelyek közül kiemelkedik a kritikusok által is elismert A kegyelem ára.
Ezért is lesz meglepő, hogy a Shang-Chi milyen jól koreografált akciójelenetekkel operál. Három nagy akciószcéna van a filmben, amelyek közül az első – a buszos – az utóbbi idők egyik legjobb adrenalinbombája volt. De a másik kettőnek se kell szégyenkeznie.
Azonban a film tempója hagy némi kívánnivalót maga után: nagyon ingadozó, jó kezdés után erős visszaesés, sőt a film felére kimondottan lassúnak, unalmasnak hathat, majd a katarzishoz érve újra élvezetes lesz a mozi, de addigra talán már egy kicsit késő.
A színészek mindent megtesznek, Tony Chiu-Wai Leung elképesztően jó gonosz. Thanos óta végre egy kreatív, félelmetes főellenséget mutat be a Marvel, akinek vannak céljai, és hihető a motivációja. Nem gondoltam volna, hogy ezt a Shang-Chi fogja nekünk adni, de Mr. Leung ellopja a filmet.
Awkwafina hozza a tőle várható vicces – kissé irritáló - side-kick karaktert,
Kiemelkedő még Meng'er Zhang, Fala Chen és Michelle Yeoh, akik az erős női szuperhős-vonalat képviselik, bár hozzá inkább a női harcművész titulus illik. Minden szereplőnek van motivációja, van karakterfejlődés, hihető és szerethető mindenki, az egész film alatt ez jól működik – a karakterek szintjén.
Koherens történetként, vagy egy kikapcsoló szuperhősfilmként viszont nem működik a Shang-Chi. Túl sok mindent próbáltak egybegyúrni:
Így leírva nagyon csábítóan és ambiciózusan hathat, de a tényleges megvalósítás hármas alát érdemel csak. Hiába a tökéletes kezdés, ha az a film csúcspontja – sajnálatosan a legszórakoztatóbb része a Shang-Chinek az első harmada. Amikor már mindenféle mitikus lényt bevonnak, hamar összevisszaságba csap át.
A film vizuálisan nagyon szép, az effektek elfogadhatóak, a kaszkadőrmunka néha ámulatba ejtő,
az utolsó nagy csihi-puhi kissé átláthatatlanná válik egy idő után. A zene helyzete érdekes, alapvetően elektronikus zenét kevernek klasszikus kínai motívumok köré, ami működik, az esetek többségében, de sajnos az érzelgősebb, lassabb részek alatt teljesen átlagossá válik, nem is tudom, hogy van-e fő zenei témája Shang-Chi-nek. Ami viszont a harcok alatt szól, az egyértelműen a Fekete párducra emlékeztet.
Nagyon kettős érzésem van a filmünkkel kapcsolatban. Egyrészt van benne nagyon sok potenciál, rengeteg pozitívum, piszkosul értékelendő sok szempontból a próbálkozás, de a film közben akarva-akaratlanul is sokszor az órámra pillantottam.
A Fekete özvegynél azért jobban sikerült alkotás a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája (mondjuk a Tíz Gyűrű legendáját sosem tudjuk meg… na majd a folytatásban), de nem kiemelkedő. Megnézném mondjuk a főszereplőnket egy Bosszúállók filmben, ahogy a többi szuperhőssel együtt harcol. Mondjuk a Marvel célja valószínűleg teljesült, elénk tett egy újabb érdekes és szórakoztató hőst.
