KULT
A Rovatból

Hét év után vége lett az Amazon legnagyobb dobásának – The Boys már rég nem az igazi, és a befejezés is megosztó lesz

A finálé lezár valamit, miközben egyértelműen új ajtókat nyit ki. A kérdés csak az, hogy meddig lehet még húzni ezt az univerzumot. Az Amazon szemmel láthatóan nem akar megállni.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 22.



Amikor 2019-ben elindult a The Boys, sokan nem számoltak vele, hogy pár év alatt az egyik legfontosabb streaminges franchise lesz. A sorozat egyszerre figurázta ki a szuperhősfilmeket, a celebkultúrát és az amerikai politikát, miközben olyan mennyiségű brutalitást és fekete humort öntött a néző nyakába, amit akkoriban még tényleg frissnek lehetett érezni. Aztán valahogy elmúlt a varázs. Sok hasonló sorozat indult és volt amelyik okosabban adagolta az üzenetét, mint A fiúk.

Most viszont véget ért a főszéria, és az igazán érdekes kérdés már nem az, hogyan zárult le, mert az nem túl érdekes, hanem hogy mit akar kezdeni vele az Amazon a következő években.

Ugyanis az teljesen egyértelmű, hogy a platform nem fogja elengedni ezt az univerzumot. A The Boys lett számukra az, ami a Yellowstone a Paramountnak: egy végtelenig nyújtható franchise, amelyből újabb és újabb spin-offokat, prequelleket lehet kifacsarni. Van egy korrekt alkotó (Erik Kripke), aki mint fejőstehén, ha mást nem is, ötleteket tud adni. Már most készül a Vought Rising, korábban ott volt a Gen V, és valószínűleg még jó pár mellékszál vár arra, hogy saját sorozatot kapjon.

Pedig sokan már a harmadik Boys évad után úgy érezték, hogy a sorozat kifulladt. Részben igazuk is volt. Az első két szezonban még valódi feszültség lengte körbe a történetet, mert senki sem tudta pontosan, mire számítson, ki fogja túlélni? Senki nem tűnt halhatatlannak és sebezhetetlennek. A sorozat akkor még egy kegyetlenül cinikus szuperhős-„horror” volt, amelyben tényleg veszélyesnek érződtek a karakterek. Később azonban egyre inkább a társadalomkritika, a politikai paródia és az öncélú polgárpukkasztás került előtérbe.

Ez az utolsó évadon is érződik. Eric Kripke alkotó teljesen ráállt arra a gondolatra, hogy Homelander (Anthony Starr) tulajdonképpen egy modern diktátor-karikatúra (khmmm Trump khmmm?).

A karakter korábban azért működött ennyire jól, mert egyszerre éreztük félelmetesnek és kiszámíthatatlannak. Antony Starr alakításában tényleg olyan érzésünk volt, mintha egy mentálisan sérült félisten járkálna az emberek között. Az utolsó évadban viszont egyre inkább politikai mémmé válik. Nem különösebben finom az áthallás, és bár a sorozat mindig is nyíltan politizált, most már sokszor inkább önmaga paródiának érződött, mint valódi karakterdrámának.

Ennek ellenére valami mégis működik. Vagy legalábbis szórakoztató. A The Boys ugyanis pontosan tudja, hogyan tartsa fenn a figyelmet. Kit öljön meg, ki az, akinek nagyobb szerep kell. Még akkor is, amikor logikailag teljesen szétesik. Márpedig ez az évad tele van olyan döntésekkel, amelyekre nehéz lenne józan magyarázatot találni. Vannak csapdák, csodák, tervek és árulások, amelyek úgy működnek, mintha egy tizennégy éves Marvel-rajongó írta volna őket hajnali kettőkor energiaital-túladagolás közben.

A finálé körül kialakult vita érthető. Sokak szerint „elGame of Thrones-ozták” a lezárást, mások szerint egyszerűen csak elfogyott a kreatív energia. Az igazság valahol a kettő között van.

Nem katasztrofális befejezésről beszélünk, inkább egy közepes lezárásról egy jó, de messze nem hibátlan sorozathoz. A probléma inkább az, hogy Kripke lassan évek óta hype-olta a végjátékot, mintha valami elképesztő fordulat várna ránk. Ehhez képest a történet nagyjából pontosan oda fut ki, ahová már a harmadik évad környékén sejteni lehetett, amikor megjelent Soldier Boy (Jensen Ackles) karaktere. Nem annyira logikátlan és idióta, mint a képregény „nagy csavarja”, de azért találunk átmentett történetszálakat. A másik igazi probléma pedig az epikusság hiánya volt. Nem egy hatalmas szuperhősösszecsapás, nem igazi háború részesei lehettünk, hanem egy kissé logikátlan és béna gyilkossági kísérletet néztünk végig, amit egy kis csapat indított és kb. 5 szuperhős csatázott. Szinte hazudott a marketing az embereknek a plakátokkal. Láttunk már ilyen véget más sorozatok történetében, ráadásul jobban megvalósításban.

A nagy végső összecsapás ráadásul semennyire sem epikus. A The Boys korábban jól tudta érzékeltetni, mennyire veszélyesek ezek a szuperemberek. Most viszont az egész olyan, mintha Homelander oldalán már csak a „hordó alja” maradt volna. Nincs igazi súlya a konfliktusnak, hiányzik az az érzés, hogy most tényleg történelmi pillanatot látunk.

A színészek továbbra is hozzák a kötelezőt. Antony Starr továbbra is a sorozat legerősebb eleme, még akkor is, amikor a forgatókönyv már nem segíti annyira. Karl Urban karaktere szintén működik, bár rajta is érzni, hogy ez a szerep már hosszú évek óta ugyanazokat a köröket futja.

Jack Quaid viszont meglepően szerethető figura, és egyre inkább úgy tűnik, hogy stabil helye lesz Hollywoodban a nepo babynek (ő Dennis Quaid és Meg Ryan fia).

Az internet kedvenc témája még mindig Erin Moriarty külseje, ami egészen abszurd irányba vitte a rajongói diskurzust. Hét év telt el a sorozat kezdete óta, nyilván mindenki változik valamennyit, mégis sokan úgy beszélnek róla, mintha egy teljesen más ember lenne. Ez valószínűleg többet mond el az internet állapotáról, mint magáról a színésznőről. A kor az kor és ha van pénz plasztikára, a színészet szakma az, ahol ez szinte általános.

Az utolsó évad egyik legérdekesebb része egyébként az, amikor már nyíltan előkészítették a következő spin-offot. Kapunk egy Vought Rising részt egy Boys epizód keretein belül… nagyon furcsa. Egyértelműen nem lezárni akarják ezt a világot, hanem tovább építeni. Itt is jön a legnagyobb probléma: a The Boys univerzumából lassan ugyanaz lesz, mint a modern blockbuster-franchise-ok többségéből. Egy végtelenített tartalomgyár, amelyből addig facsarják ki az ötleteket, amíg még nézik az emberek. Ha valami nem működik, nem folytatjuk, lesz valami más. A korábban említett Gen V-vel is ez történt, érezhetően a fináléba csak úgy bedobták ide Marie Moreaut (Jazz Sinclair) és csapatát, hogy lássuk mi történt az elkaszált sorozat szereplőivel. Igazából nem tett hozzá semmit a God U diákjai a sztorihoz.

Mindezek ellenére nehéz lenne azt mondani, hogy teljes kudarc a befejezés. Inkább olyan érzés, mint amikor egy régen imádott zenekar utolsó albuma már nem kiemelkedő, de még mindig felismerhető benne az a hangzás, amiért valaha megszerettük őket.

A The Boys már rég nem olyan friss és veszélyes, mint indulásakor, de még mindig tud szórakoztatni, ha ráhangolódik az ember. Egy biztos, elképesztő mennyiségű ember nézte meg a finálét. Az ötödik évad világszerte elérte az 57 millió nézőt per epizód, ezzel magasan a legnézettebb sorozat az Amazonnál.

És legalább kaptunk választ az évad egyik legfontosabb kérdésére is: melyik a legjobb Billy Joel-dal. Akik látták, pontosan tudják, hogy ez itt fontos kérdés volt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Csányi Sándor egyedül marad a gyerekekkel karácsony előtt – mutatjuk Herendi Gábor új filmjének előzetesét
A történet szerint egy apa egyedül marad a három gyerekkel és egy fontos céges rendezvénnyel. A filmben Csuja Imre és Hernádi Judit is feltűnik a Csányi Sándor és Lovas Rozi alkotta páros mellett.


Megérkezett Herendi Gábor új, Karácsonyra megjövök című vígjátékának első előzetese, a film pedig december 3-án kerül országszerte a mozikba.

A történet egy háromgyerekes házaspár életét követi nyomon, amelyben az anya, Míra egy hétre Balira utazik, miután a férje magabiztosan állítja, hogy egyedül is megbirkózik a családi teendőkkel. A férfi a filmben egyszerre próbálja kézben tartani a gyereknevelést és egy fontos céges karácsonyi rendezvény megszervezését, ami gyorsan káoszba torkollik – írta a Forbes a filmről.

A Divinyi Réka forgatókönyvéből készült produkció a Vertigo Média gyártásában valósult meg, és közvetlen állami támogatás nélkül készült.

A főszerepeket Csányi Sándor és Lovas Rozi alakítják, mellettük pedig feltűnik többek között Csuja Imre, Hernádi Judit, Mészáros Piroska és Pálmai Anna is.

A film egy nagysikerű argentin alapmű feldolgozása, amelyből korábban már francia és olasz változat is készült.

Karácsonyra megjövök - előzetes

Herendi Gábor számára nem újszerű a piaci alapú filmkészítés, legutóbbi, Futni mentem című filmje éppen ezzel a modellel ért el jelentős nézettséget. Az a produkció szintén állami támogatás nélkül készült, és a premier utáni hetekben többen váltottak rá jegyet, mint a jelentős állami forrásból megvalósult Most vagy soha! című Petőfi-filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Keanu Reeves irgalmat kér a rendezőnek, aki 4 milliárdot lopott a Netflixtől
A színész a bíróságnak írt levélben kért méltányosságot a 47 Ronin rendezője, Carl Erik Rinsch számára. A filmest tavaly bűnösnek találták, amiért 11 millió dollárt költött el a Netflix pénzéből.


Keanu Reeves egykori rendezője, Carl Erik Rinsch ügye a célegyenesbe fordult, miután a bíróság tavaly több vádpontban is bűnösnek találta, amiért 11 millió dollárral (közel 4 milliárd forinttal) károsította meg a Netflixet. Az ítélethirdetés előtt azonban a színész a bírósághoz fordult, és méltányosságot kért a filmes számára – írja a Variety.

Az ügyészség várhatóan június 16-ig nyújtja be a büntetési tételre vonatkozó indítványát, a végső döntés pedig június 29-én születhet meg.

Reeves a bíróhoz eljuttatott levelében Rinscht tehetséges alkotónak nevezte, akivel a 47 Ronin forgatásán dolgozott együtt. A színész szerint Rinsch szakmai problémáinak gyökere egyfajta önpusztító hajlam, amely a kreatív elképzeléseinek túlzott felnagyításából fakad.

„Véleményem szerint Carl hajlamos önszabotázsra azzal, hogy felnagyítja a megállapodás tárgyának léptékét és terjedelmét, ezzel önmagát és partnereit ellentétbe sodorja.”

A színész hangsúlyozta, hogy nem a rendező felelősségét akarja megkérdőjelezni.

„Nem azért írom mindezt, hogy mentséget keressek vagy kisebbítsem azt, amiben bűnösnek találták, csupán lehetséges magyarázatként ajánlom fel a miértre.”

A vád középpontjában a White Horse című sci-fi sorozat áll, amelyre a Netflix eredetileg is több tízmillió dollárt biztosított. Amikor Rinsch 2020 márciusában további 11 millió dollárt kért a produkció befejezéséhez, a stúdió átutalta az összeget. Az ügyészek szerint azonban a pénz jelentős részét a rendező saját céljaira fordította: luxusautókat, drága bútorokat vásárolt, és kockázatos kriptovaluta-befektetésekbe kezdett belőle. A sorozat végül nem valósult meg.

Rinsch karrierjét már korábban is beárnyékolták a problémás produkciók. Legismertebb munkája, a 2013-as 47 Ronin forgatása során a költségvetés jelentősen megemelkedett, a stúdió többször is újraforgatásokat rendelt el, a bemutatót pedig elhalasztották. A több mint 175 millió dollárból készült film végül a 2010-es évek egyik legnagyobb hollywoodi bukásaként vonult be a filmtörténetbe.

A rendezőt végül 2025 márciusában vették őrizetbe, az esküdtszék pedig 2025 decemberében mondta ki bűnösnek csalás, pénzmosás és illegális pénzügyi tranzakciók vádjában.

Reeves az elmúlt hónapokban sokat tartózkodott Magyarországon, egy filmforgatás miatt Budapestre költözött, ahol a stábtagok szerint rendkívül közvetlen volt mindenkivel. Személyiségét sokak szerint azok a tragédiák formálták, amelyeket élete során átélt. Zenei karrierje is érinti a fővárost: Dogstar nevű zenekarával 2026. július 18-án az Akvárium Klubban ad koncertet.

Via The Independent


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Barátnő a pokolból, avagy a Megszállottság az utóbbi idők egyik legjobb horrorja és egyben legrosszabb randifilmje
A toxikus szerelem új szintre kerül ebben a vérrel átitatott, beteg, nyers és a legjobb értelemben vett traumát kiváltó kis mesterműben.


Curry Barker 2017 óta készít filmeket. Ezek többségében amatőr rövidfilmek, főként horrorok és vígjátékok. Általában ő maga játszotta el a főszerepeket is jó barátjával, Cooper Tomlinsonnal együtt. Az eddigi legnagyobb volumenű projektje a 2024-es Milk & Serial című egyórás horror volt, de az is csupán 800 dollárból készült, és a YouTube-on volt a premierje. Ennek köszönhetően viszont most leforgatott csupán 20 nap alatt, és kevesebb mint egymillió dollárból egy filmet, amiért aztán több független stúdió (A24, NEON, Focus Featuers) is licitháborút folytatott, s végül az utóbbi lett a győztes, 15 millió dollárért vásárolták meg a forgalmazási jogokat.

Nos, azóta kiderült, hogy mindenki jól járt. A Megszállottság ugyanis 17,1 millió dolláros nyitóhétvégével startolt az Egyesült Államokban, a szájhagyomány miatt pedig e sorok írásakor már 105,7 millión áll. De csapjuk hozzá az eddigi nemzetközi bevételeket is, így már 150,5 millió dollár a jelenlegi bevétel.

Megismételjük, kevesebb mint egymilliót kóstált a leforgatása, avagy máris minden idők egyik legkifizetődőbb filmje a Megszállottság, amely olyan címek mellé csatlakozhat be ezzel, mint a Mad Max, a Rocky, Az élőhalottak éjszakája, a Paranormal Activity, az Ideglelés, a Nevetséges Napóleon, az American Graffiti, a Péntek 13, a Super Size Me, a Halloween – A rémület éjszakája vagy az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás, vagyis azok a filmek, amelyek a büdzséjük több mint százszorosát megkeresték a mozikban. Ja, és még nem említettünk valamit. Curry Barker 1999-ben született...

A pofátlanul fiatal, mindössze 27 éves filmes tehát rendesen belevéste a nevét a Los Angeles-i Mount Lee-n található Hollywood-feliratba, biztosan sokat fogjuk még hallani a nevét.

S hogy mi is ez a Megszállottság, és miért generál ekkora nézettséget és beszédtémát szerte a világon, ráadásul úgy, hogy nincs benne egyetlen ismert színész, sem pedig nagyszabású látványos jelenet sem?

Nos, mint oly sokszor, most is az atmoszférát, a színészi játékot és a sztorit hozhatjuk fel a siker és a minőség zálogaiként.

Adott ugyanis egy hangszerboltban dolgozó, gátlásos, már-már lúzer srác, Bear (Michael Johnston), aki reménytelenül szerelmes az egyik kollégájába, Nikkibe (Inde Navarrette), pedig már régóta a barátságzónában van. Egy kissé kínosan sikerült hazavitel után Bear kétségbeesésében egy boltban vásárolt kívánságteljesítő bigyó használatához folyamodik: „Azt kívánom, hogy Nikki mindenkinél jobban szeressen!” – mondja, majd eltöri a mellékelt „fűzfaágat”, s csodák csodája, az óhaj valóra válik. Nikki tényleg őrülten beleszeret Bearbe, a hangsúly pedig az „őrültön” van…

A korábban aranyos és közvetlen lány egyre furábban és egyre ijesztőbben viselkedik: éjjelente a szoba sarkából figyeli Beart, nyilvánvalóan hazudik dolgokról, hogy közelebb férkőzzön hozzá, érzelmileg is zsarolja, plusz a semmiből jövő hirtelen dühkitörései és lenyugvásai sem túl bizalomgerjesztőek. A fiú pedig képtelen szabadulni a fizikailag, érzelmileg és lelkileg is durván rátelepőd lánytól, aki egyre aberráltabb dolgokat művel.

„Vigyázz, mit (vagy kit) kívánsz!” – hirdeti fennen első blikkre a Megszállottság, amely nyilván a természetfeletti behozatalával (mintha Nikkit megszállta volna valami), erősen túltolva mutatja be, hogy amúgy mennyire toxikus a beteges ragaszkodás. Persze ennél sokkal többről is szól az emberi kapcsolatok tematikáján belül, a film elsődleges célja azonban természetesen a félelemkeltés. Csak itt gy kb. „vasággyal együtt 40 kilós” és kb. 160 centi magas fiatal és csinos lánytól kellene parázni…

A 13 okom volt, illetve a Superman és Lois című sorozatokból ismert Inde Navarrette pedig tesz róla, hogy az utóbbi évek egyik legijesztőbb és legjobb horrorgonoszát köszönthessük a Megszállottságban.

Bár Michael Johnston (Teen Wolf – Farkasbőrben) is kiváló (noha sokak számára lesz nehéz azonosulni a karakterével), sőt, Curry Barker még állandó alkotótársának, Cooper Tomlinsonnak is adott egy nagy mellékszerepet (Ian), a film sztárja egyértelműen Navarrette, aki elképesztő alakítást nyújt, és sosem vagy maximum nehezen fogjuk elfelejteni mindazt, amit ebben a filmben művel.

A Megszállottság abszolút minimalista eszközökkel operál, és úgy vált ki hihetetlen hatást.

Nem kell például félelmetes maszkot, sminket vagy CGI-t pakolni Nikki arcára, elég, ha csak árnyék vetül rá, s így is kiver tőle a frász.

A nyugtalanító zenehasználat (Rock Burwell első filmzenéje), a fényekkel játszó operatőri munka (Taylor Clemonsnak is kábé az első egész estése), illetve a hihetetlenül nyomasztó és sok esetben vicces atmoszférát megteremtő biztos kezű rendezés együtt szegezik az ülésbe a nézőt, akin úgy száguld át az egyébként egyáltalán nem pörgős cselekmény, mint egy benitrózott úthenger. Mindemellé ráadásul meglepő brutalitást is kapunk, a kamera nem fordul el a legkeményebb részeknél sem, amelyek igencsak megszaporodnak a film második felére.

A Megszállottság az év nagy horrorfilmes meglepetése, egy instant örökbecsű darab, amely abszolút megérdemli a sikert és a dicséretcunamit, mivel csont nélkül bizonyítja, hogy az elevenünkbe vágó mozógképes hatáshoz nem kell a világ minden pénze, elég a lelkesedéssel kevert hozzáértés is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
2024 egyik legjobb tini-krimisorozata folytatódik a Netflixen: Visszatért a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz
Valami nagyon nem stimmel egy tökéletes angol kisvárosban. True-crime podcast, eltűnt tanúk és egy újabb sötét titok: Pip és csapata visszatért, a nyomozás pedig veszélyesebb, mint valaha. Kritika.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 30.



A Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz netflixes sorozat első évada pontosan azt nyújtotta, amit egy könnyed, mégis okosan felépített tinikrimitől várhatunk. Nem akart többnek látszani annál, ami: egy remek ritmusú, fordulatos „baby’s first whodunnitnak”, amely ügyesen vegyítette a fiatalos hangulatot a klasszikus nyomozós történetmeséléssel.

Talán emiatt is működött ennyire jól. Volt benne valami frissesség, valami szerethetően naiv lelkesedés, mintha az Eufória neonfényes fiatalos világába csöppent volna egy Agatha Christie-szerű rejtély.

Meglepő módon ez a kombináció szinte végig hibátlanul működött az első évadban. Ügyes zeneválasztás, remek vágás, jó színészválasztás és bumm, az első évad nézette magát.

Az egyik legnagyobb erőssége mégis az volt, hogy mennyire biztos kézzel vezette a nézőt. Feszes történetvezetés, a fordulatokat kellően ügyesen adagolták, a félrevezetések pedig pont annyira működtek, hogy a néző végig játékban maradjon. Emellett a kisvárosi környezet is rengeteget hozzáadott az atmoszférához: mindenki ismer mindenkit, az összes család rejteget valamit, és a látszólag idilli közeg alatt folyamatosan ott lappangott a feszültség.

A karakterek szerethetőek voltak, a színészek pedig meglepően erős alakításokat hoztak.

Emma Myers különösen kellemes meglepetésként hatott Pip szerepében. A Wednesdayből megismert hiperaktív, ultraharsány szerepét ügyesen levetkőzte. Még a brit akcentusát is könnyen elhittem, pedig amerikai színésznőről beszélünk.

A második évad viszont már eleve nehezebb helyzetből indul. Tipikus példája annak, amikor egy sikeres első könyv után kötelezővé válik a folytatás. Ez önmagában még nem probléma, hiszen rengeteg sorozat tudott már magasabb szintre lépni a második évadával. A kérdés inkább az, hogy van-e még mondanivaló, és tud-e új rétegeket hozzáadni a történethez. A nyitány alapján úgy tűnhet igen. A sokkoló cold open rögtön berántja a nézőt, majd a történet visszaugrik két héttel korábbra, amikor a kisváros még mindig az első szezonos Andie Bell-ügy következményeivel küzd.

Pip eközben a gyilkosságról podcastet készít, amelyben le akarja zárni az egész ügyet, és valamiféle feloldozást szeretne hozni a közösség életébe.

Ez egyszerre érdekes és kissé problematikus alapfelvetés. A modern true crime kultúra nyilvánvaló inspirációként lebeg a háttérben, és a sorozat próbál reflektálni arra, hogyan válik egy tragédia szórakoztató tartalommá. Csakhogy az új ügyben időnként nehéz komolyan venni azt, hogy Pip gyakorlatilag élőben osztja meg a nyomozását a hallgatóival. Egy ponton már szinte komikus, hogy a potenciális tettes is ugyanúgy követheti az eseményeket, mint bárki más. Ebben az ötletben lenne kreatív lehetőség, de a sorozat csak részben használja ki.

Jó érzés újra látni a régi szereplőgárdát, mert az első évad egyik legjobb eleme éppen a karakterek közötti dinamika volt. Pip és társai továbbra is tökéletesek együtt a képernyőn, még akkor is, ha néha már túlságosan hibátlannak érződnek. Van egy jelenet például a golfpályán, ami szinte tökéletesen összefoglalja a sorozat problémáját: a főszereplők mindig okosak, erkölcsösek, mindig a helyes döntést akarják meghozni. Emiatt néha nehéz valódi emberként tekinteni rájuk és nem egy mindent tudó Poirotra, vagy Miss Marple-re.

Ennél is nagyobb gond, hogy a forgatókönyv időnként mesterségesen butítja le a karaktereket azért, hogy működjön a cselekmény.

Bizonyos döntések egyszerűen logikátlanok, és csak azért történnek meg, hogy újabb konfliktus vagy veszélyhelyzet alakulhasson ki. Ez különösen a harmadik felvonásban válik zavaróvá, ahol a nagy drámai összeomlás már inkább frusztráló, mint feszült. A szereplők viselkedése több ponton teljesen irracionális, mintha a forgatókönyv hirtelen elfelejtené, hogyan építette fel őket korábban. Pedig addig a sorozat egész ügyesen működteti a klasszikus nyomozós formulát: Pip újra szimatolni kezd, ezúttal egy eltűnt szemtanú után, aki az első évad következményében tanúskodik és a történet szépen, lineárisan bontja ki az eseményeket.

A nagy rejtély önmagában nem rossz, sőt, vannak kifejezetten erős momentumai. A probléma inkább az, hogy a végső csavar egyszerre érződik kiszámíthatónak és hirtelennek. A sorozat próbál meglepni, de közben nem fektet elég hangsúlyt arra, hogy a lezárás valóban organikusan következzen a korábbi eseményekből. Emiatt a finálé nem üt akkorát, mint kellene. Az előző évad egyértelműen erősebb ezen a téren. Ám amiben zseniális továbbra is az a vágás. Ennyire kreatív vágást régen láttam Netflix sorozatnál.

A második szezon összességében ugyanabba a csapdába sétál bele, mint sok más hasonló folytatás.

Egyszerűen nem tud kilépni az első évad árnyékából, hiába tűnhet elsőre pozitívnak minden, de az új seprű nem seper annyira jól. Mindenből kapunk még egy kicsit: még több titkot, még több drámát, még nagyobb téteket, csak éppen az a frissesség hiányzik, ami az első részeket igazán különlegessé tette. Ettől függetlenül Poppy Cogan készítő tudta hogyan nyúljon Holly Jackson könyvsorozatához úgy, hogy megmaradjon az eredeti hangulata. Továbbra is egy kifejezetten szórakoztató, könnyen fogyasztható krimisorozat. Nem váltja meg a műfajt, és nem is lesz belőle generációs klasszikus, de egy közös esti nyomozgatásra tökéletes választás. Természetesen úgy hagyják abba, hogy bőséggel lehet folytatni. Sőt bedobnak egy nagy kérdőjelet a végére. Egy biztos, már most több zenét lementettem a Spotify listámba, amik a sorozat folyamán elhangzottak, pont úgy ahogy az első évad esetében is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk