„Ezt a bűnt csak a blues viseli el” – Hobo-premier a Nemzeti Színházban
Van néhány közös, érzékeny érintkezési pontunk Földes László Hobóval: ilyen a blues mindent legyűrő, gyógyító ereje és az utcai muzsikusok tisztelete. No meg jó néhány dal, mint például a Hey, Joe. Mindkettőnknek alapélmény: én ezt énekeltem, amikor életemben először színpadra léptem egy diákzenekarban, ő pedig Deák Bill Gyulával ördögi duót alkotott belőle. Most pedig azzal a gondolattal játszott el, hogy a szerelemféltésből asszonygyilkossá vált Joe a rendszerváltás idején felnövő magyar fiú, aki meg sem próbál menekülni „Dél felé”, hanem vállalja sorsát, az életfogytiglani börtönt, amelyből végül „jó magaviselete miatt” 16 év után szabadul. Szabadul? Az utca marad neki, meg a zenélés, ott ahol még megtűrik ideig-óráig – ahogyan egész életében, legfeljebb morzsákat kap a szeretetből.
Így születtek meg a Hé, Magyar Joe! dalai, amelyből Vidnyászky Attila rendezett kétszemélyes darabot a Nemzeti Színházban.
Ahogy Joe vergődik, a gyógyíthatatlan szerelemtől és a gyilkosság bűnéből fakadó lelkifurdalástól gyötörve törhetetlen cellájában, úgy tartja fogva a nézőt ez a másfél órás „zenedráma” (jobb kifejezés nem jutott eszembe). Elgondolkodhatunk azon, hogy milyen kevésen múlhat egy ember élete, ha otthonról csak elvárásokat kap szeretet helyett, ha eszét veszti egy olyan szerelemtől, amelyet az első pillanattól kezdve jobb lett volna elkerülni. Hová vezet, ha feláldozzuk magunkat egy másik emberért, akitől csak megvetést kapunk, és amikor végleg elszakad a cérna, nem vagyunk képesek racionálisan végiggondolni tettünk várható következményeit? Ismerjük jól az ilyen helyzeteket, lehet, hogy közelebbről, mint ahogyan azt magunknak valaha is bevallanánk. Aztán e sorson keresztül lepereghet előttünk három évtizednyi Magyarország.
Megjelennek a felemás átmenet szerencselovagjai, azok, akik ugyanolyanok, mint a „régi elvtársak” – még vadászpuskájuk is van - azok, akiket bármikor, bármiből kimosnak, mert a törvény előtt mindenki egyenlő... de vannak, akik egyenlőbbek.
Megjelenik az új hatalom, amely állandó gyűlöletkeltéssel valósítja meg az „oszd meg és uralkodj” elvet. És végül megjelennek azok, akik nem „kalandvágyból”, hanem reménytelenségből próbálnak elmenni a hazából, mert itthon csak „rontják az összképet”, odaát viszont legalább „fehér migránsok” lehetnek. És írott malaszt marad a hit is, mert az élet, a túlélés nem a Tízparancsolatról szól. Megmarad menedéknek a blues, ha minden kötél szakad – szó szerint – mert „ezt a bűnt csak a blues viseli el”.
Joe pedig a végső búcsú előtt a börtönrácsra akasztja fel frissen nőtt angyalszárnyait – hátha jó lesz még valakinek.
A Joe-t hihetetlenül intenzív mozgásával és szívből jövő énekével alakító Rácz József és a narrátor szerepét kíméletlen bölcsességgel, és nyers igazmondással vivő Hobo nagyszerű zenekarukkal összeforrva szinte levegővételnyi időt sem hagynak a nézőknek – mert a két lövés előtti csend nem tekinthető annak - kihasználva a Gobbi Hilda Színpad test- és tekintetközeliségét is.
Szinte már fáj ez az életsűrűség, ami a zenéből is árad, és megkönnyebbülés, ha az emberből kitörnek a könnyei. Az új dalok közül az egyik csúcspont a Szürke című nyomasztóan dübörgő kettősük, a másik pedig Joe ráeszmélése a neki jutó „szabadságra”, miközben finoman beleszövődnek régi, már-már közmondássá vált Hobo-sorok: „teérted hajtok, hogy mindened meglegyen”, „oly sokáig voltunk lent, hogy nem is tudjuk, milyen fent”. És micsoda „arcátlanság” rock and rollosítani a Szomorú vasárnapot („átkozott vasárnap”, mert nem jönnek látogatók), és kínlódva röhöghetünk azon is, hogy „szeressük egymást gyerekek.” És ha mindez nem volt elég, jön egy igazi mocskos blues, az Indulnod kell (You Got To Move), és a „ráadás” – persze, hogy nem az! – a „Viharban születtem”.
Mindig is nagyon közel állt hozzám ez a dal, főleg az utolsó két sora: „Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom”.
Kinek kellene legyen itt bűntudata, lelkifurdalása, kinek kellene itt bocsánatot kérnie?
Tudjuk-e a választ? Magyar Joe tán segít.
