„Ha több széles látókörű ember lenne, valószínűleg többen hallgatnának rétegzenei műfajokat is” – interjú a Mörkkel
Éppen az új lemezükön dolgoznak, nagy erőkkel építik a külföldi karrierjüket, közben visszaemlékeznek a tinédzserkori álmaikra, de még az oktatás reformjáról is szót ejtenek. Október 20-án pedig a BUSH keretein belül nem kevésbé izgalmas helyszínre, mint a Rumbach zsinagógába hozzák el az irányított őrületüket jazzes grooveokkal és experimentalizmuson már-már túlmutató szólókkal. Szeifert Jason Bálint, a zenekar basszusgitárosa, gitárosa válaszolt a kérdéseimre.
– Vége a nyárnak és vele a fesztiválszezonnak – mit hoztatok magatokkal ebből az időszakból? Melyik élményeteket emelnétek ki?
– Az idei nyár tele volt élményekkel. A zenekar történetében először felléphettünk a Fishing on Orfű fesztiválon, ahol fantasztikus közönségnek játszhattunk. Egy másik nagy élmény volt a Művészetek Völgye, ahová a zenekar létezése óta minden évben meghívnak minket. Idén Harcsa Veronika udvarában játszhattunk, akit nagyon szeretünk. A Völgyben is elképesztő közönségünk volt. Imádunk ezeknek a nyitott, érdeklődő, pozitív kisugárzású embereknek zenélni!
– Ilyenkor a legtöbb zenekar vagy stúdióba vonul vagy elkezd klubkoncertezni. Ti mit terveztek?
– Gőzerővel készítjük az új lemezünket. Nagyon izgalmas fázisban vagyunk, egyszerre kísérletezünk a hangzással és a dalszerzési eszközökkel, az újabb dalok mind hangzásban, mind hangulatban eltérnek attól, ahogyan a Towards the Sunt eddig játszottuk. Izgalmas kollaborációkkal is készülünk, nagyon élvezzük az egész folyamatot. Nyakig benne vagyunk most, szóval – szinte – még bármi lehet!
– A kollaborációitok eddig is mindig izgalmasan sikerültek, most kikkel működtök együtt?
– Tervezünk például egy közös tracket a Jazzboisos srácokkal! Már a kobucis közös koncertünk előtti próbákon elkezdtünk jammelni, úgy néz ki, hogy egy közös dal lesz a vége.
– Az új anyag egyébként kész állapotában is kísérletezős lesz? Úgy értem, ezúttal is stílusok között ingáztok majd mind a zene, mind a szöveg terén?
– Szeretnénk megőrizni az előző, In The Golden Hour című lemezünk egységességét. Leginkább az érdekel minket most, hogy érzéseket, hangulatokat tudjunk minél közvetlenebb módon átadni azoknak, akik hallgatják a zenénket.
– Milyen érzésekkel és hangulatokkal töltitek meg a lemezt? Milyen élményekből épül?
– Pont azon dolgozunk, hogy egy széles spektrumon lévő érzelmi világot hogy tudunk egységessé tenni.
nehéz lenne egy mondatban összefoglalni, hogy milyen élmények ihlették őket. Ha majd megjelenik a lemez, reméljük minél többen elolvassák a szövegeket is a zenehallgatás mellett!
– Az idei Sziget után az NME megemlített titeket az egyik cikkében és párhuzamba hozta a zenéteket a Khruangbin nevű zenekaréval – de ez csak egy példa arra, hogy a nemzetközi szcéna is felkapta rátok a fejét. Mindig is ez a közeg volt a cél?
– Tinédzserként mindannyian arról álmodoztunk, hogy egyszer a Madison Square Gardenben zenéljünk 20 ezer zeneőrültnek – lehet, hogy ez az álomkép hajt minket a külföldi dolgok felé. De komolyra fordítva a szót: leginkább az Egyesült Királyság zenei szcénájához szokták sorolni a zenénket, talán emiatt is hívott el minket Gilles Peterson londoni DJ és rádiós szerkesztő a World Wide Fm rádióállomás Brownswood Basement elnevezésű live siessiönjébe.
– És miért éppen külföldi zeneipar?
– Nagyon nehéz kérdés ez a témakör, vannak kisebb-nagyobb sikereink, terveink, vágyaink. Amit biztosan tudunk, hogy folyamatosan nagyon keményen kell dolgozni azért, hogy összejöjjenek a dolgok, amiket elképzel az ember.
– Ti hogyan dolgoztok ezekért?
– Ez egy rendkívül összetett folyamat, amit évek óta fejtegetünk, de valójában két fontos összetevője van. Az elmúlt években elsősorban a menedzserünknek, Pécsi-Szabó Dénesnek köszönhetően szinte az összes komolyabb európai showcase-fesztiválon felléptünk Lengyelországtól kezdve a Baltikumon át Hollandián keresztül Németországig. Ezen kívül külföldi közreműködőkkel igyekszünk rögzíteni dalokat, ahogy az előző lemezünkön Takuya Kurodával és Brother Portraittel is felvettünk egy-egy dalt.
– Ha már showcase: jön a BUSH, és a Dohány utcai zsinagógában léphettek fel, ami enyhén szólva is különleges helyszín. Milyen show-val készültök?
– Erre a kérdésre leginkább ezzel a Marcus Aurelius idézettel tudunk válaszolni: „Az anyag szakadatlanul áramló folyó; a természet tevékenysége folytonos változásban nyilvánul meg, a végső ok ezer meg ezer fordulat szövevényében bujkál.”
– Most hogy, hogy különleges koncerthelyszínekről beszélünk: ha bármit mondhatnátok, hol lépnétek fel legszívesebben?
– Izlandon gyakorlatilag bármilyen koncerthelyszínen, Coloradoban a Red Rocks amfiteátrumban, vagy a New York Radio Cityben. Ezek persze csak a legnagyobb álmok, lehet életre szóló élmény egy koncert egy kis teázóban vagy egy borospince teraszán is. Talán ezek a személyesebb helyszínek a váratlanságuk miatt még maradandóbb élményt adnak.
– Érdekes, hogy ezt mondod, mert többször láttalak már titeket élőben, és mindig az örömzenélés jut rólatok eszembe – szerintetek a ti vibe-otokat nagyobb közönség előtt is át lehet adni?
– Az eddigi tapasztalataink alapján,
Persze egy kisebb klubban könnyebb közvetlenül megszólítani az embereket, de például a hamburgi Elbjazz fesztivál vagy a Leverkusen Jazztage többezres közönsége is nagyon tudta élvezni a zenénket. Ez utóbbi helyszínen történt koncertünkről a You and Me című dalunkat Sinco barátunk meg is örökítette egy élő videó formájában, amit a YouTube őriz az utókor számára. Óriási élmény volt ezen a fesztiválon zenélni Leverkusenben anno, ezek az élmények azok, amik megerősítenek minket abban, hogy érdemes Nyugat-Európában is megpróbálni érvényesülni a zenénkkel.
– Nehéz kérdés, de ha már ennyit beszéltünk a külföldi vonatkozásról, említsük meg a hazai zeneipart is: mit változtatnátok rajta, ha tehetnétek?
– A zeneiparon nem gondoljuk, hogy lehet vagy kellene változtatni. Meg kell hagyni a szabadságot az embereknek, hogy olyan zenét hallgassanak, amilyet ők választanak maguknak.
