hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„A gyűlölet ugyanúgy működik, mint 70-80 évvel ezelőtt” – Alföldi Róbert az új rendezéséről beszélt

A müncheni Oktoberfesten, az 1929-es nagy válság idején játszódik Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című 'népszínműve', amelynek január elején volt a bemutatója a Centrál Színházban.

Link másolása

hirdetés

A darabról, annak aktualitásairól, a színház mai szerepéről beszélgettünk a rendező Alföldi Róberttel. A Radnóti Színházban találkoztunk, mivel a művész itt készül következő munkájára, Harold Pinter A gondnok című művének színpadra állítására.

– Bár a Kasimir és Karoline a múltban játszódik, hangulatát, a körülményeket elég könnyű „áthallani” napjainkra. Én úgy érzem, hogy egy válság, legyen az akár politikai, társadalmi, vagy akár az emberi értékrendek válsága, többnyire a legrosszabb énünket hozza ki.

– Minden végletes helyzet az emberekből általában legrosszabb énjüket hozza ki, és azok a különlegesek, akikből a jót. De én inkább azokról a társadalmi közegekről beszélnék, amikor a közélet beleszól a magánéletbe, vagy meghatározza azt.

Az, hogy nem lehet megélni, hogy szegénység van, nagyon keményen meghatározza, hogy miként élünk és ez sajnos hatással van arra, hogy milyen viszonyban leszünk azokkal, akiket szeretünk vagy akikkel együtt élünk.

Ebben a darabban éppen az a szép, hogy nem a társadalmi vagy a gazdasági viszonyokat vizsgálja, hanem egy szerelmet, amely tönkremegy a gazdasági világválságban, hogy a pénz hatalma mennyire írja felül a szerelmet, a nagyon szoros emberi kapcsolatokat vagy szövetségeket, mennyire zilálja szét a személyiségeket. Mennyire fontos, hogy legyen cirkusz, ha már nincsen kenyér, és akinek van kenyere, inkább élvezi a cirkuszt, és nem foglalkozik azokkal, akiknek nincs.

hirdetés

– Régi igazság, hogy ha kevés a kenyér, több a cirkusz. A darab úgy kezdődik, hogy a színpadon lévők, a nézőknek háttal, nézik az eget. Mint megtudjuk, a Zeppelint bámulják.

– Az emberek régóta szeretnének repülni, és akkor olyasmi vált valósággá, amiről azt hitték, hogy soha nem történhet meg. Ebből a szempontból nem érdekes, hogy később mi történt a Zeppelinnel.

– A darab fontos mozgatórugói az indulatok, a gyűlöletek. Miért van az, hogy egy éles helyzetben a gyűlöletnek sokkal inkább van táptalaja, mint a szolidaritásnak?

– Ez kultúra kérdése… az angol polgári forradalom 1640-ben tört ki, volt csaknem 500 évük, hogy ezt megtanulják. Úgy gondolom, hogy a demokráciának, a jólétnek muszáj megteremtődnie ahhoz, hogy létrejöjjön a szolidaritás. Faramuci helyzet, hogy miért nem akkor vagyunk szolidárisak, amikor erre szükség lenne, amikor mindenki bajban van. De ha ma Magyarországon körbe nézünk, azt látjuk, hogy főleg azok segítenek, akik maguk is bajban vannak és azok nem segítenek, akik könnyebben megtehetnék.

Nem tudom, miért ennyire negatív ügy nálunk a szolidaritás. Ha megnézzük a magyar történelmet, valahol mindig ilyenek voltunk, miközben elvártuk a világtól a különböző történelmi kataklizmás pillanatokban, hogy velünk nagyon szolidáris legyen és minket befogadjon.

Ezeket a végletes társadalmi helyzeteket mindig kihasználták az emberek egymás ellen fordítására, és nem tanulunk belőlük. Így tud a gyűlölet ugyanúgy működni, mint 70-80 évvel ezelőtt. Ezért is gondolom, hogy ez kultúra, nevelés, oktatási rendszer kérdése, hogy milyen az otthoni, családi béke. Nem az ilyen légkörtől lesz nagyobb a szeretet a családban, nem ettől fog több gyermek születni.

– A darabban nagyon fontos dramaturgiai szerepe van a zenének, és a Borbás Gabi alakította dizőz egyfajta narrátor is.

– Ödön von Horváth nagyon sok korabeli zenét írt bele, amelyek kifejezték a sörsátorok, a vurstli hangulatát. De ezeket a zenéket mi Magyarországon nem ismerjük. Ezért kerestünk olyanokat, amelyek itt és most ugyanazt jelentik.

– A nyitány a hitlerjugendes dal a Kabaréból, aztán az Egyiknek sikerültől eljutunk a Csipkés kombinéig…

– Azt hiszem, nagyon sokat elárul a magyar társadalomról, hogy a Csipkés kombinét mindenki el tudja énekelni. Megérne akár egy szociológiai tanulmányt is a lakodalmas zene, hogy mikor, mire szoktunk mulatni.

-Az előadás időnként kifejezetten hangos, a főszereplő Stohl András, de a többiek is nemegyszer szinte „ordítanak”… Nekem Jancsó Miklós utolsó filmszkeccse jutott eszembe a Magyarország 2011-ből, amikor egy haláltánc-jelenet végén azt mondja: „Itt nem forgatni, itt ordítani kell…”

– Az artikulálatlan tehetetlenség megnyilvánulása… megoldások helyett zsákutcák vannak, az embereknek nincsen semmi jövőképük. De ma is üvölt mindenki. Kimegyünk az utcára, hol ezt üvöltjük, hol azt üvöltjük, miközben nem tudunk egymással kommunikálni. De van az életnek, az érzelmi elhagyatottságnak egy olyan pontja, amikor az ember nem tud mást tenni, mint üvölteni. De Miki bácsinak teljesen igaza volt… úgy azóta sem ordít senki, ahogyan ő gondolta…

– A darab befejezése egy fanyar „happy end.” A két új szerelmespár „jobb híján” talál egymásra.

– Legalább életben maradnak. „Amíg nem kötjük fel magunkat, nem halunk éhen” – hangzik el. Az elmúlt években láthattunk szerelmeket, családi viszonyokat, barátságokat szétmenni, mert a „nagy egész” valahogy belemászott életünk minden egyes pórusába. És nem gondolom, hogy abból valódi boldogság lehet, legfeljebb „túlélő szövetségek”.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a színház ma is egyfajta szelep. Az utóbbi időben jó néhány olyan darabot láttam, ami abszolút a máról szól, köztük klasszikust, Shakespeare-t is. Vajon a közönség érti ezt, vagy meri-e érteni?

– Magában biztosan érti, az egy másik kérdés, hogy ennek hangot ad-e. A választások után sokan tüntettek, és akkor én kérdeztem, hogy másnap, ha bemennek a munkahelyükre, merik-e ugyanezt képviselni. De ebből a szempontból a színháznak nem is lehet más, vagy ennél több feladata. És ha a néző magában megérti, és olyan közegben él, akkor erről biztosan kommunikálni is fog másokkal.

És nem is biztos, hogy értenie kell, mert ha eljön, biztosan fog vele történni valami.

Még akkor is, ha elutasítja, amit lát és hall, mert el kell gondolkodnia azon, hogy miért utasítja el. És akkor már valami valóságos dologról beszélgethetünk, nem valami virtuális világról.

– A színházak népszerűsége azért marad fenn, mert megvan az azonnali, testközeli élménye.

– Igen, a jelenidő! Szinte már sehol nem lehet látni élő embereket, akik tüsszögnek, dadognak, sírnak… A tv-ben mást látunk, a filmekben nagyon sokszor kiretusálják az embereket, a számítógépnek már sokkal fontosabb a szerepe, mint az embernek, bármit létre lehet hozni. Az élő embert a maga esendőségével, a maga meglepő, ismerős vagy ismeretlen érzelmi kitöréseivel még mindig a színházban lehet látni. És ott a legerősebb az az érzés, hogy rólunk beszélnek. Nem lehet visszatekerni, visszanézni, kitörölni, mert ott történik előttünk valami.

– Önt tavaly beválasztották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé. Ilyen minőségben mit tud hozzátenni a magyar kultúrához?

– Azt gondolom, hogy beválasztásom eddigi működésemnek, gondolkodásomnak a megerősítése, de egyben felelősség is. Engem úgy neveltek és tanítottak, hogy aki értelmiségi pályát választ, annak kutyakötelességei vannak. Az akadémiai tagság ezt erősíti még jobban. Minél inkább zűrzavarossá válik a valóság, annál fontosabb, hogy az ember megszólaljon, és ne sunnyogjon.

Annál többet nem tudok tenni, minthogy képviseljem az általam normálisnak tartott dolgokat, az elengedhetetlen párbeszédet, a másik ember iránti kíváncsiságot, akkor is, ha ő egy másik pártra szavaz, vagy egy másik istenben hisz, esetleg nem is hisz semmilyen istenben.

És van miről beszélni, mert ebben az országban immár az alapügyek kezdenek nem működni, és ránk hárul a megszólalás, a dolgok megfogalmazásának felelőssége.

– Alig másfél hónappal a Kasimir és Karoline után a Radnóti Színházban Harold Pintert rendez.

– A gondnok hősei három kvázi-hajléktalan, akik ugyanolyan emberek, mint mi, és ugyanazok a dolgok mozgatják és működtetik őket, mint bennünket. Ez is olyan téma, ami az utóbbi időben fontos lett: megint kriminalizáltuk a hajléktalanokat, megint sikerült találnunk egy csoportot, akikről azt gondoljuk, hogy alacsonyabb rendűek, mint mi, vagy csak ők tehetnek arról, ami történt velük. Persze ezek a helyzetek soha nem feketék vagy fehérek, de bajban lévő emberekről van szó. És nem jó, hogy ilyen törvények születnek ebben az országban, mert ezzel nem erősítik a szolidaritást a fiatalokban. Fontos megmutatni ezeket az embereket, mert ők sem alkotnak egy tömeget, mint ahogyan a menekültek sem. A nem-menekültek között is van rossz ember, és fordítva, de semmilyen általánosítás nem működik, főleg akkor, ha ezeket a csoportokat bűnbakként kezelik…

Alföldi Róbertnek már a következő évre is szinte tele van a naptára. Az idén többek között Bulgakovot rendez Szegeden, majd Ecuadorba utazik Mozart: Don Giovannijával. Továbbra is ragaszkodik a műfaji sokféleséghez, mert az – mint mondja – segít frissen tartani az embert…


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Alföldi Róbert szavaitól megállt a levegő – Network a Centrál Színházban
Felpattannánk, ordítanánk, de valami visszatart.

Link másolása

hirdetés

Amikor vasárnap este a Network előadása után kijöttünk Párommal a Centrál Színházból, csak annyit mondtam: kár, hogy nem lehet három szóból álló kritikát írni, amiben minden benne van. Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, mi lett volna ez a három szó. Annyi biztos: ha manapság érdemes valamiért színházat csinálni, akkor az ilyen előadásokért igen.

Jó néhány olyan színházi estében volt részem életemben, amelynek alig vártam a végét, mert olyan kibírhatatlan feszültséget árasztott, hogy bármilyen végkifejlet megkönnyebbülést jelentett. Így volt ez akkor is, ha ismertem a történetet. És többnyire utána sem hagyott még napokig nyugodni. Alighanem így lesz ez a Networkkel is.

Már amikor bementünk a nézőtérre, sejthettük, hogy nem számíthatunk irgalomra. A színpadon sokszorosított nagy képernyőkön némán számláló órák fogadtak, és egy tompa, monoton dobzene, amely után szinte feloldás volt a ránk zúduló főcím kép- és hang bömbölése, a hírműsor kezdete. Belekerültünk a televízió bűvkörébe, a 25 év munkájába belefásult Howard Beale hamarosan váratlan fordulatokat vevő életébe. Az első sokk: Alföldi Róbert személyesen, és a képernyőknek köszönhetően még öt óriási példányban, ennek megfelelően többszörös hanghatással szólt hozzánk. Aztán lassan kialakult egy egyensúly e vizuális élmények között, de komfortzónáink harmóniáját a következő mintegy 90 percre sikeresen felborította.

Beale-t ki akarják rúgni, mert leesett a nézettsége, mire ő bejelenti, hogy élő adásban lesz öngyilkos. Ez persze rögtön megdobja a tetszési indexet és amikor utolsónak hitt adásában csupán azt mondja el, hogy elege van a sok „szarból”, amit 25 éven át mondania kellett, egy szemfüles programigazgató hölgy rájön, hogy a kiöregedett híradós helyett itt van nekik egy „konyhakész, instant próféta”, aki kimondja, amit az emberek igazán hallani akarnak. Beale némileg bekattanva, de közben nagyon is józanul belejön a szerepbe, a siker az egeket ostromolja, amíg túl nem lő a célon, és a legfőbb „atyaúristen” fel nem világosítja, hogy miről is szól a világ. A „megszelídült próféta” már nem kell, de megszabadulni is csak úgy lehet tőle, hogy újra mindenki róla beszéljen…

Alföldi Róbert tökéletes külső-belső eleganciával jelenik meg a színen, és az „őrületet” még az erre csábító ballonkabátos-pizsamás kulcsjelenetben sem viszi túlzásba. Nem egy egzaltált „tv-evangelistát” elevenít meg, hanem egy olyan embert, aki hisz a maga igazságában, és abban is, hogy képes felnyitni az emberek szemét. Tökéletes kontrasztot jelentenek show-műsorának harsány felvezetését követő visszafogott hangvételű, önmagukban vérlázító monológjai, amelyektől a nézőtéren is minden alkalommal érezhetően megállt a levegő. És néha beleborzongtunk, mert úgy éreztük, hogy a 21. század Magyarországáról (is) beszél, ahol mindent és mindenkit megvásárolnak, már semmi sem a miénk, miközben azt hisszük, hogy a tévé a valóság, és úgy éljük mindennapjainkat, ahogy azt a „doboz” sugallja. Utolsó gondolataival pedig a ma már odaát lévő Howard Beale végleg eggyé válik a bátor, szókimondó Alföldi Róbert színművésszel: ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket!

Egyetlen igazi elkötelezettség létezik, a másik ember iránti.

hirdetés

Martinovics Dorina, a gátlástalan, minden etikai aggályt és emberi érzést a nézettségnek alávető programigazgató Diane Christensen szerepében egyszerre rémisztő és szánalmas. Munkamániája pótszernek is tűnik, mert magánélete a nullával egyenlő, és ettől egy pillanatra sem tud megszabadulni. Láthatóan eltökélten hisz is abban, amit csinál. Most már a premier után talán elmondhatom: az előzetes beszélgetésünk során Róbert és Dorina egyaránt bevallották, hogy nem látták Sidney Lumet filmjét. De ez nem vált az előadás kárára, mindketten önmagukból építették fel remekül a karakterüket.

László Zsolt Max Schumachere alapvetően tisztességes, de gyenge ember, aki a döntő pillanatokban senki és semmi mellett nem mer kiállni: félti régi barátját, Beale-t, hogy bolondot csinál magából, de mégsem akadályozza meg, és bár tudja, hogy Diane képtelen bárkit is szeretni, mégis belemegy, talán férfiúi hiúságból, egy halva született kapcsolatba. Fehér Tibor a karrierista, önimádó, mindenkin átgázoló Frank Hackettje a darab leggyűlöletesebb figurája – sajnos nagyon is jól ismerjük az ilyen „sikerembereket”, akik aztán nagyot tudnak zuhanni a hirtelen elért magasságokból. Remek rendezői ötlet, hogy amikor a legfőbb nagyfőnök, Mr. Jenssen rapportra hívja Beale-t, úgy jelenik meg Bodrogi Gyula egy óriás képernyőn a főhős felett, mintha valóban egy megfoghatatlan, földön túli lény lenne.

Beale műsorának mottója: „Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”. A felvezetőnek ezt a mondatot kell a show elején a nézők szájába adni, de ezúttal nem sikerült. Bizonyára voltunk többen a teremben, akik legszívesebben valóban felpattantunk és ordítottunk volna. De valami mégis visszatartott mindenkit. Talán egymásra vártunk, mint sokszor a valóságban, amikor tényleg dühösek vagyunk, de senki sem meri vállalni a „hangadó” szerepét. Lehet, hogy egyszer majd mégis sikerül – a színházban és azon kívül is?

Ezzel szemben időnként, egyes abszurd helyzeteknél kisebb-nagyobb nevetések hangzottak fel előadás közben. Holott semmi nevetni való nem volt rajtuk. Ezek pontosan jellemezték mindennapos médiafogyasztási szokásainkat, csak ezt még magunknak sem vagyunk hajlandók bevallani.

Amikor médiaegyetemen tanítottam és kurzust tartottam a média filmbeli ábrázolásáról, tanítványaim kaptak egy listát, amely nélkül úgy éreztem, nem lehetnek médiamunkások. Sidney Lumet filmje az elsők között szerepelt Orson Welles Aranypolgára és Federico Fellini Édes élete mellett. Most üzenem nekik és azoknak, akiknek még van kedvük ezt a pályát választani: okvetlenül menjenek el a Centrál Színház előadására. És gondolkozzanak el ezen a mondaton: „Te vagy a tévében, Bubus!”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Orális szex a #metoo korában? - nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere
„Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene.”

Link másolása

hirdetés

Időről időre bekerülnek a mozik kínálatába olyan filmek, amik a könnyebb eladhatóság miatt a romantikus vígjáték műfaji kategóriájába kényszerülnek, miközben sokkal többről szólnak, mint amit egy átlagos romcomtól elvárna a néző. Valószínűleg A világ legrosszabb emberére is jegyet váltanak majd néhányan, akiket megtéveszt a besorolás, és egy ígéretes első randin vagy egy önfeledtnek induló csajos estén kényelmetlenül feszengenek majd a székben, amikor váratlan kérdésekkel kell szembesülniük.

Olyanokkal, mint hogy mi értelme az életnek, vállaljunk-e gyereket csak azért, mert mások azt teszik, vagy hogy hogyan befolyásolja a szüleinkkel való kapcsolatunk a későbbi párválasztásainkat, de vagyunk elegen, akik éppen ezekért az élményekért szeretünk moziba járni.

A világ legrosszabb embere körülbelül amnyira romcom, mint az Annie Hall vagy a Fleabag, és nem véletlenül ezt a két darabot hozom fel példaként. Ahogy az sem véletlen, hogy a film igazi fesztiválkedvenc lett, hogy Norvégia leendő Oscar-díjasaként írnak róla sokan, és amit nem egy kritikus emleget a tavalyi év – innen csúszott át 2022-re – egyik legerősebbjeként. Az így emlegetett filmeknél persze mindig benne van a pakliban a csalódás lehetősége és az, hogy visszafelé sül el a hype, éppen ezért megpróbáltam úgy hozzáállni a koppenhágai születésű, de Norvégiában élő Joachim Trier (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink, Thelma) legújabb rendezéséhez, hogy ne hasson rám előre a felhajtás. Nem mondom, hogy nem láttam az elmúlt egy-két évben olyan filmet, ami ne ütött volna legalább ekkorát, és azt sem, hogy nem voltak benne olyan dolgok, amik nem jöttek át teljesen.

Ugyanígy abban sem vagyok biztos, hogy A világ legrosszabb embere nem csak az önmagukat keresgélő bölcsészek körében lesz elsöprően népszerű, de nagyon drukkolok neki, hogy megtalálja a közönségét itthon is.

Mert tényleg messze kiemelkedik a műfaji mezőnyből, az az igazi többszörnézős, felváltva sírós és nevetős fajta, amiben nem egy emlékezetes jelenet van, hanem legalább három vagy négy. Ami úgy mesél valakiről, hogy közben rólunk és nekünk mesél, amit bármeddig tudnánk nézni és amit nagyon sokáig viszünk majd magunkkal a vége főcím után.

A film főhőse Julie (Renate Reinsve, jegyezzük meg jól a színésznő nevét és tanuljuk meg helyesen ejteni még időben!), aki a történet kezdetén a húszas évei végén jár. Egy rövid, de annál ütősebb prológusból megtudjuk, milyen lépéseken és döntéseken keresztül jutott el oda, ahol most tart az életben. Először orvosnak készült, de csak azért, mert kitűnő tanuló volt a gimiben és ide nehéz volt bekerülni, aztán otthagyta az orvosit és elkezdett pszichológiát tanulni. Közben rájött, hogy talán inkább a fotózás érdekli, de amúgy írni is szeret, egyébként pedig egy könyvesboltban dolgozik eladóként, hogy eltartsa magát.

Minden irányváltással új frizura, új baráti kör és persze új pasi jár, így köt ki a lány Aksel (Anders Danielsen Lie, Trier kedvenc színésze és alkotói alteregója), a nála tizenpár évvel idősebb, menő képregényíró mellett. Innen indul valójában a cselekmény, de már a prológus megadja az alaphangot. Egyből megszeretjük Juliet – igaz, hogy később néha legszívesebben felpofoznánk –, és rögtön tudni akarjuk, mi fog történni vele.

hirdetés

A film már a felütésben jelzi, hogy tizenkét jelenetből áll majd, plusz a bevezető és a lezárás. A prológus után ennek megfelelően tizenkét epizódot látunk Julie életéből, amik nagyjából az Aksellel való párkapcsolat, a barátokkal és a szülőkkel való találkozások, egy új szerelem, a szakmai útkeresés és úgy összességében a boldogság hajkurászásának jelenetei.

Igazi bravúr Trier-től, hogy egy teljesen hétköznapi lány teljesen hétköznapi problémáit úgy sűríti bele tizenkét felvonásba, hogy abban lényegében ott az egész élet. Hogy úgy mutatja be a főszereplőjét, hogy benne mindannyian magunkra ismerhetünk és hogy a legmélyebbre fúró témáknál is képes megtartani azt a könnyed, személyes hangvételt, amit a bevezetőben megszerettünk, pedig azért jönnek rendesen a gyomrosok, pláne a film vége felé.

De nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere. Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene. Egy veszekedős jelenetben Julie erre céloz is, amikor Aksel fejéhez vágja, hogy nem feltétlenül akarja vagy tudja elmagyarázni, hogy miért érez úgy, ahogy, mert az érzésekre nem lehet elméleteket és kereteket erőltetni. Ugyanígy zseniális az is, ahogy Julie egy férfitársaságban felveti, hogy ha több nő lenne vezető pozícióban, mint férfi, akkor minden gond nélkül beszélhetnénk a menzeszről nyíltan.

Vagy az, hogy Julie cikket ír egy blogra Orális szex a #metoo korában címmel, ami hatalmas sikert arat. Mindezek ellenére nem lesz a filmből feminista kiáltvány, ahogy a vállaljunk-e harminc körül gyereket nőként, mert az úgy szokás témája is egészen újszerűen jelenik meg.

De ugyanígy nagyon erős, ahogy a film bemutatja Julie és az apja ellentmondásos kapcsolatát, ami egy begombázós tripben éri el a csúcspontját. Vagy ahogy a főszereplő elmeséli, hogy az ő korában hol tartott az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és az ükanyja. Vagy amikor egy fontos döntése előtt Julie megállítja az időt és végigfut Osló pillanatba dermedt belvárosán, hogy visszatérve már egészen biztos legyen a döntésében.

Vagy amikor belóg egy esküvőre, ahol úgy kezd flörtölni az egyik vendéggel (Herbert Nordrum), hogy megegyeznek abban, ebből nem lehet semmi komoly, mert mindkettőjüknek van valakije, közben pedig forr köztük a levegő. Vagy amikor Aksel arról beszél, hogy neki, aki bakelit-lemezeken és képregényeken nőtt fel, milyen végtelenül lehangoló ebben a felpörgött, állandóan az újat hajszoló, telefonnyomkodós világban élnie.

Megannyi tematikus, verbális és vizuális sziporka, csupa ötlet, szenvedély és frissesség, közben pedig semmi öncélúság. Egy film, aminek a főszereplője néha a világ legrosszabb emberének tartja magát, pedig semmi rosszat nem tesz azon túl, hogy megpróbál önmaga lenni, még ha nem is tudja pontosan, milyen az, ha önmaga. Egy film, ami elkap, megcsavar és még sokáig fogja a kezed. Ami után azt érzed, hogy akárhogy is van, de törekedned kell a boldogságra, még akkor is, ha néha hibázol és megbántasz másokat, mert nincs más esélyed, csak ez az egy.

A világ legrosszabb embere

Norvég-francia-svéd-dán romantikus film, 2021, 127 perc

Rendezte: Joachim Trier

Főszereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Herbert Nordrum

Hazai bemutató: 2022. január 20.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Egy Rubik-kocka, Szentendre és a Szépművészeti Múzeum is szerepel az új Marvel-sorozat trailerében
Félig már-már a magunkénak érezhetjük az Oscar Isaac-kel és Ethan Hawke-kal érkező Moon Knight-ot.

Link másolása

hirdetés

Impozáns előzetest kapott a Marvel legújabb szuperprodukciója, a Moon Knight, azaz Holdlovag. A sorozatot részben Magyarországon forgatták, tavaly nyáron mi is írtunk róla, hogy például a Balaton partján is el lehetett kapni a két főszereplőt, Ethan Hawke-ot és Oscar Isaac-et.

A szemfülesek a friss trailerben számos magyar vonatkozást fel is fedezhetnek – ahogy a hvg.hu is kiszúrta ezeket.

A főhös Rubik-kockával relaxál, majd elmegy a Szépművészeti Múzeumba és Szentendrére (legalábbis filmbéli alteregójukba) is.

A portál arról is ír, hogy a Holdlovag egy itthon kevésbé ismert szuperhős, akit szokás a Marvel-univerzum Batmenének is nevezni. Holdlovagot eredetileg Marc Spectornak hívták, zsoldos volt, aztán egy ősi egyiptomi istenség bosszuálló fegyverévé vált.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Csótányokra festett képekkel nyűgözi le az internetet egy filippínó művész
Brenda Delgado éppen egy halom döglött csótányt söpört össze, amikor bizarr ötlete támadt az állatok fényes páncélja láttán.

Link másolása

hirdetés

Bizarr ötlete támadt Brenda Delgadónak, amikor a munkahelyén egy halom elpusztult csótányt söpört össze, írja a The Indian Express. A 30 éves fülöp-szigeteki művésznek feltűnt, hogy a jókora rovarok páncélja milyen fényes és sima.

A Manila egyik elővárosában élő nő azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná egyfajta festővászonként használni az állatok tetemeit. Az autodidakta művész nem sokáig töprengett, inkább ecsetet ragadott. Azóta Delgado olyan híres műalkotásokat vitt csótányhátra, mint Van Gogh-tól a Csillagis éj, vagy da Vinci Mona Lisája.

Ezen felül rengeteg popkulturális ikon is bogárháton végezte már: többek között a Spongya Bob rajfilmek szinte összes szereplője, vagy például a Pókember filmekből ismert karakterek is.

Delgado alkotásai egyre népszerűbbek az interneten, bár egyáltalán nem ő a világ első csótányfestője. Christian Ramos elsősorban tiltakozásképpen fest a rovarok hátára olyan híres politikusokat, akik szerinte "sok közös tulajdonsággal rendelkeznek a csótányokkal". A mexikói művész többek között Donald Trumpot, Kim Dzsongunt, Adolf Hitlert, Fidel Castrót és Vlagyimir Putyint is rápingálta már egy-egy rovarra.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: