„A gyűlölet ugyanúgy működik, mint 70-80 évvel ezelőtt” – Alföldi Róbert az új rendezéséről beszélt
A darabról, annak aktualitásairól, a színház mai szerepéről beszélgettünk a rendező Alföldi Róberttel. A Radnóti Színházban találkoztunk, mivel a művész itt készül következő munkájára, Harold Pinter A gondnok című művének színpadra állítására.
– Bár a Kasimir és Karoline a múltban játszódik, hangulatát, a körülményeket elég könnyű „áthallani” napjainkra. Én úgy érzem, hogy egy válság, legyen az akár politikai, társadalmi, vagy akár az emberi értékrendek válsága, többnyire a legrosszabb énünket hozza ki.
– Minden végletes helyzet az emberekből általában legrosszabb énjüket hozza ki, és azok a különlegesek, akikből a jót. De én inkább azokról a társadalmi közegekről beszélnék, amikor a közélet beleszól a magánéletbe, vagy meghatározza azt.
Az, hogy nem lehet megélni, hogy szegénység van, nagyon keményen meghatározza, hogy miként élünk és ez sajnos hatással van arra, hogy milyen viszonyban leszünk azokkal, akiket szeretünk vagy akikkel együtt élünk.
Ebben a darabban éppen az a szép, hogy nem a társadalmi vagy a gazdasági viszonyokat vizsgálja, hanem egy szerelmet, amely tönkremegy a gazdasági világválságban, hogy a pénz hatalma mennyire írja felül a szerelmet, a nagyon szoros emberi kapcsolatokat vagy szövetségeket, mennyire zilálja szét a személyiségeket. Mennyire fontos, hogy legyen cirkusz, ha már nincsen kenyér, és akinek van kenyere, inkább élvezi a cirkuszt, és nem foglalkozik azokkal, akiknek nincs.
– Régi igazság, hogy ha kevés a kenyér, több a cirkusz. A darab úgy kezdődik, hogy a színpadon lévők, a nézőknek háttal, nézik az eget. Mint megtudjuk, a Zeppelint bámulják.
– Az emberek régóta szeretnének repülni, és akkor olyasmi vált valósággá, amiről azt hitték, hogy soha nem történhet meg. Ebből a szempontból nem érdekes, hogy később mi történt a Zeppelinnel.
– A darab fontos mozgatórugói az indulatok, a gyűlöletek. Miért van az, hogy egy éles helyzetben a gyűlöletnek sokkal inkább van táptalaja, mint a szolidaritásnak?
– Ez kultúra kérdése… az angol polgári forradalom 1640-ben tört ki, volt csaknem 500 évük, hogy ezt megtanulják. Úgy gondolom, hogy a demokráciának, a jólétnek muszáj megteremtődnie ahhoz, hogy létrejöjjön a szolidaritás. Faramuci helyzet, hogy miért nem akkor vagyunk szolidárisak, amikor erre szükség lenne, amikor mindenki bajban van. De ha ma Magyarországon körbe nézünk, azt látjuk, hogy főleg azok segítenek, akik maguk is bajban vannak és azok nem segítenek, akik könnyebben megtehetnék.
Nem tudom, miért ennyire negatív ügy nálunk a szolidaritás. Ha megnézzük a magyar történelmet, valahol mindig ilyenek voltunk, miközben elvártuk a világtól a különböző történelmi kataklizmás pillanatokban, hogy velünk nagyon szolidáris legyen és minket befogadjon.
Ezeket a végletes társadalmi helyzeteket mindig kihasználták az emberek egymás ellen fordítására, és nem tanulunk belőlük. Így tud a gyűlölet ugyanúgy működni, mint 70-80 évvel ezelőtt. Ezért is gondolom, hogy ez kultúra, nevelés, oktatási rendszer kérdése, hogy milyen az otthoni, családi béke. Nem az ilyen légkörtől lesz nagyobb a szeretet a családban, nem ettől fog több gyermek születni.
– A darabban nagyon fontos dramaturgiai szerepe van a zenének, és a Borbás Gabi alakította dizőz egyfajta narrátor is.
– Ödön von Horváth nagyon sok korabeli zenét írt bele, amelyek kifejezték a sörsátorok, a vurstli hangulatát. De ezeket a zenéket mi Magyarországon nem ismerjük. Ezért kerestünk olyanokat, amelyek itt és most ugyanazt jelentik.
– A nyitány a hitlerjugendes dal a Kabaréból, aztán az Egyiknek sikerültől eljutunk a Csipkés kombinéig…
– Azt hiszem, nagyon sokat elárul a magyar társadalomról, hogy a Csipkés kombinét mindenki el tudja énekelni. Megérne akár egy szociológiai tanulmányt is a lakodalmas zene, hogy mikor, mire szoktunk mulatni.
-Az előadás időnként kifejezetten hangos, a főszereplő Stohl András, de a többiek is nemegyszer szinte „ordítanak”… Nekem Jancsó Miklós utolsó filmszkeccse jutott eszembe a Magyarország 2011-ből, amikor egy haláltánc-jelenet végén azt mondja: „Itt nem forgatni, itt ordítani kell…”
– Az artikulálatlan tehetetlenség megnyilvánulása… megoldások helyett zsákutcák vannak, az embereknek nincsen semmi jövőképük. De ma is üvölt mindenki. Kimegyünk az utcára, hol ezt üvöltjük, hol azt üvöltjük, miközben nem tudunk egymással kommunikálni. De van az életnek, az érzelmi elhagyatottságnak egy olyan pontja, amikor az ember nem tud mást tenni, mint üvölteni. De Miki bácsinak teljesen igaza volt… úgy azóta sem ordít senki, ahogyan ő gondolta…
– A darab befejezése egy fanyar „happy end.” A két új szerelmespár „jobb híján” talál egymásra.
– Legalább életben maradnak. „Amíg nem kötjük fel magunkat, nem halunk éhen” – hangzik el. Az elmúlt években láthattunk szerelmeket, családi viszonyokat, barátságokat szétmenni, mert a „nagy egész” valahogy belemászott életünk minden egyes pórusába. És nem gondolom, hogy abból valódi boldogság lehet, legfeljebb „túlélő szövetségek”.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy a színház ma is egyfajta szelep. Az utóbbi időben jó néhány olyan darabot láttam, ami abszolút a máról szól, köztük klasszikust, Shakespeare-t is. Vajon a közönség érti ezt, vagy meri-e érteni?
– Magában biztosan érti, az egy másik kérdés, hogy ennek hangot ad-e. A választások után sokan tüntettek, és akkor én kérdeztem, hogy másnap, ha bemennek a munkahelyükre, merik-e ugyanezt képviselni. De ebből a szempontból a színháznak nem is lehet más, vagy ennél több feladata. És ha a néző magában megérti, és olyan közegben él, akkor erről biztosan kommunikálni is fog másokkal.
És nem is biztos, hogy értenie kell, mert ha eljön, biztosan fog vele történni valami.
Még akkor is, ha elutasítja, amit lát és hall, mert el kell gondolkodnia azon, hogy miért utasítja el. És akkor már valami valóságos dologról beszélgethetünk, nem valami virtuális világról.
– A színházak népszerűsége azért marad fenn, mert megvan az azonnali, testközeli élménye.
– Igen, a jelenidő! Szinte már sehol nem lehet látni élő embereket, akik tüsszögnek, dadognak, sírnak… A tv-ben mást látunk, a filmekben nagyon sokszor kiretusálják az embereket, a számítógépnek már sokkal fontosabb a szerepe, mint az embernek, bármit létre lehet hozni. Az élő embert a maga esendőségével, a maga meglepő, ismerős vagy ismeretlen érzelmi kitöréseivel még mindig a színházban lehet látni. És ott a legerősebb az az érzés, hogy rólunk beszélnek. Nem lehet visszatekerni, visszanézni, kitörölni, mert ott történik előttünk valami.
– Önt tavaly beválasztották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé. Ilyen minőségben mit tud hozzátenni a magyar kultúrához?
– Azt gondolom, hogy beválasztásom eddigi működésemnek, gondolkodásomnak a megerősítése, de egyben felelősség is. Engem úgy neveltek és tanítottak, hogy aki értelmiségi pályát választ, annak kutyakötelességei vannak. Az akadémiai tagság ezt erősíti még jobban. Minél inkább zűrzavarossá válik a valóság, annál fontosabb, hogy az ember megszólaljon, és ne sunnyogjon.
Annál többet nem tudok tenni, minthogy képviseljem az általam normálisnak tartott dolgokat, az elengedhetetlen párbeszédet, a másik ember iránti kíváncsiságot, akkor is, ha ő egy másik pártra szavaz, vagy egy másik istenben hisz, esetleg nem is hisz semmilyen istenben.
És van miről beszélni, mert ebben az országban immár az alapügyek kezdenek nem működni, és ránk hárul a megszólalás, a dolgok megfogalmazásának felelőssége.
– Alig másfél hónappal a Kasimir és Karoline után a Radnóti Színházban Harold Pintert rendez.
– A gondnok hősei három kvázi-hajléktalan, akik ugyanolyan emberek, mint mi, és ugyanazok a dolgok mozgatják és működtetik őket, mint bennünket. Ez is olyan téma, ami az utóbbi időben fontos lett: megint kriminalizáltuk a hajléktalanokat, megint sikerült találnunk egy csoportot, akikről azt gondoljuk, hogy alacsonyabb rendűek, mint mi, vagy csak ők tehetnek arról, ami történt velük. Persze ezek a helyzetek soha nem feketék vagy fehérek, de bajban lévő emberekről van szó. És nem jó, hogy ilyen törvények születnek ebben az országban, mert ezzel nem erősítik a szolidaritást a fiatalokban. Fontos megmutatni ezeket az embereket, mert ők sem alkotnak egy tömeget, mint ahogyan a menekültek sem. A nem-menekültek között is van rossz ember, és fordítva, de semmilyen általánosítás nem működik, főleg akkor, ha ezeket a csoportokat bűnbakként kezelik…
Alföldi Róbertnek már a következő évre is szinte tele van a naptára. Az idén többek között Bulgakovot rendez Szegeden, majd Ecuadorba utazik Mozart: Don Giovannijával. Továbbra is ragaszkodik a műfaji sokféleséghez, mert az – mint mondja – segít frissen tartani az embert…
