KULT
A Rovatból

Gut, besser, Presser – koncertkritika

Öt év után adott koncertet a Papp László Sportarénában mindenki Pici bácsija, felejthetetlen élményt nyújtva a rajongóknak.


Azt hiszem, nincs még egy olyan zenekar a világon, amihez olyan intim viszony fűzne, mint az LGT-hez.

Kapcsolatunk nagyon romantikusan indult. 1990-ben, a taxisblokád idején 14 éves voltam. A szüleim nem engedtek ki a házból, mert nagyon féltek, hogy megismétlődik 56’. Így hát jobb híján egész nap otthon gubbasztottam, és – internetről még nem is hallottunk – tévéztem.

A kerületi kábeltévé véletlenül épp a Sándor Pál által rendezett Locomotiv GT show című filmet adta. Ha van szerelem első látásra, ez az volt. Teljesen magával ragadtak az LGT slágerek.

Még épp jókor jött a felismerés, hogy ott lehessek 1991-ben a Nyugati-pályaudvaron, az utólag már megmosolyogtató elnevezésű Búcsúkoncerten, kétszer is.

LGT-rajongásom köztudott volt, olyannyira, hogy gimnáziumban egy fizika felelésem azzal kezdődött, hogy a tanár LGT dalokat sorolt és meg kellett mondanom, melyik albumon van.

Rajongóként egyébként eléggé félénk – van aki úgy fogalmazna: balfasz – tudok lenni. Nem is olyan rég például besétáltam a kormányablakba, ahol ott ücsörgött a várakozók között Karácsony János – és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ő az, ezért nem szólítottam meg. Később ráírtam a közösségimédiában és megerősítette, hogy tényleg ő volt.

Mindezt csak azért írom le, mert érzékeltetni szerettem volna, mennyire sokat jelent nekem, hogy eljutottam Presser Gábor koncertjére.

Presser utoljára 2018-ban tartott koncertet az Arénában. Most olyan hamar elkeltek a jegyek a két estére, hogy végül megnyitották a pénteki főpróbát is – szerencsémre.

Az ember persze mindig izgul egy kicsit ilyenkor, nem ritkaság, hogy a fiatalkori bálvány az évek múlásával veszít csillogásából. Nagy csalódás volt például tavaly nyáron John Cleese szereplése, aki persze mindig is a humortörténelem egyik legmeghatározóbb alkotója és előadója marad, de kifejezetten gyenge, megúszós előadást láthattunk tőle.

Presser Gábor azonban nem okozott csalódást. Habár „csak” a főpróbán vettem részt, ez azonban egyáltalán nem érződött.

Pedig ha valaki, ő megengedhetné magának, hogy kimegy a színpadra, eljátssza a népszerű slágereit, aztán a kasszához fárad.

De ő nem érte be ennyivel. A régi dallamokat újragondolta, áthangszerelte, és körülvette magát tehetséges kollégákkal, akik mind hozzátettek valamit, amitől még különlegesebb élményt kaptunk. A koncert minden egyes pillanatában több munka, ötlet és alázat volt, mint John Cleese egész estés előadásában.

Nekem persze legjobban azok a részei tetszettek a koncertnek, ahol LGT dalok csendültek fel, de ezek sem úgy, ahogy megszokhattuk. Instrumentális kompozíciókká gyúrva, bravúrokkal tűzdelve, bizonyos dalokat csak egy két taktus erejéig felvillantva.

Például amikor a Menni kéne ürügyén felcsendült kicsit az Ezüst nyár, vagy a Hirdetés. Igazi fanservice, hiszen ezek a nóták ritkán szerepelnek a rádiók műsorain, csak az igazi rajongók ismerik fel őket pár hangból.

Azt is megtapasztalhattuk – sokadszorra –, hogy Presser nem csak nagyszerű dalszerző, énekes és előadóművész (a kettő nem mindig jár kéz a kézben!), de tehetséges és képzett (szintén nem egyértelmű párosítás) zenész, akinek ráadásul remek humora is van.

Például, a Szebényi Danival és Holló Auréllel közösen bemutatott „ökörködésükben” (Presser fogalmazott így) mindkét tulajdonságát megcsillogtatta. A Gyere ki a hegyoldalbant adták elő olyan módon, hogy az megállta volna a helyét a világ bármely humorszínpadán is mint zenei paródia. Persze ehhez az is kellett, hogy Dani és Aurél minden tekintetben méltó partnere volt a Mesternek.

A koncertet Novák Péter rendezte. Miután az LGT repertoárjának visszatérő motívuma a cirkusz, adta magát, hogy cirkuszi kavalkádot körítsen Pici bácsi köré a Soharóza és a Fitos Dezső Társulat segítségével.

Ha pedig mindez nem lett volna elég, Presser nagyszerű játszótársakat is hívott. Impozáns névsor: Sena, Rúzsa Magdi, Vitáris Iván érkezett a színpadra néhány dal erejégi. De mind közül kimagaslott Falusi Mariann.

Sokadszorra állapítom meg, hogy Mariann énekesnői kvalitásai sokkal de sokkal többre predesztinálnák, mint a Padödö. Nem csak hangban, technikában, de mélységben is. A Ne szeress engem-et képes volt sajátjává tenni, pedig hát az eredeti előadó, Deák Bill Gyula sem a futottak még-kategória. Ugyancsak megrázóan szép volt amikor Presserrel duettben énekelte a Várlak című dalt. Mariann szereplése mindenképp az est libabőrös pillanatai közé tartozott.

Nem nosztalgiakoncertet láthattunk, hanem minden elemében friss, mai, modern, mégis autentikus zenei élményt kaptunk. Mintha egy új konceptlemez bemutatóján jártunk volna. Sokat megadnék érte, ha készülne belőle album, de tudom, a mai világban ennek kicsi a realitása. Reméljük viszont, hogy Presser Gábor még sok-sok koncertet ad.

Menjetek el, mert ő tényleg szereti a közönséget, és ezt csodás zenei ajándékokkal fejezi ki újra és újra.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Káprázatos légi parádéval ünnepelte a honvédség augusztus 20-át
A bemutatón nemcsak a jól ismert régi helikopterek, hanem vadonatúj harci és szállító gépek is feltűntek, amelyek most először repültek a főváros felett.


Budapest felett idén is látványos légi parádéval ünnepelte Szent István napját a Magyar Honvédség. A programban minden olyan repülő eszköz bemutatkozott, amely a honvédség birtokában van, köztük vadonatúj harci és szállító gépek is, amelyek most először tűntek fel a főváros felett.

Az érdeklődők a bemutatón láthatták

a már jól ismert MI–17 és MI–24 helikoptereket, de a legújabb H145M és H225M típusok is feltűntek.

Az eseményen készült fotóinkat itt tudjátok megnézni (kattintás után galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET: