KULT
A Rovatból

George Clooney és Julia Roberts visszahozza a kilencvenes évek báját – Beugró a paradicsomba

Két egymást gyűlölő ex, egy családi fészekből kiröppenő gyermek, egy Bali nevű egzotikus édenkert és egy megfúrnivaló esküvő. Van dolog bőven.

Link másolása

Azt rebesgetik, hogy a romantikus komédiák, azaz a romkomok ideje lejárt. Egykor az egyik legnépszerűbb filmes zsáner volt, amely kapcsán, ha netán időről időre alább is hagyott kissé a lelkesedés, mindig vissza tudott térni, hogy milliókat csábítson a vásznak elé. A kilencvenes években például óriásit ment ez a műfaj, a Micsoda nő! (1990) legalábbis kikövezte az utat az e szellemben fogant filmeknek, elég csak a Sztárom a páromra (1999), a Négy esküvő és egy temetésre (1994), a 10 dolog, amit utálok bennedre (1999), a Spinédzserekre (1995), a Nászok ászára (1998), az Aludj csak, én álmodomra (1995), A szerelem hullámhosszánra (1993), A szerelem hálójábanra (1998), az Álljon meg a nászmenet!-re (1997), a Sorsjegyesekre (1994), A bambanőre (1999), a Keresd a nőt!-re (1998), az Oltári nőre (1999) vagy A csaj nem jár egyedülre (1999) gondolni. És igen, még az Idétlen időkig (1993) is megfelelt a zsáner elvárásainak.

Akkoriban súlyos kasszasikerek kerültek ki a műfajból, mára azonban jócskán visszaesett az érdeklődés, és sokkal kevesebb romkom is készül a mozikba, főként a streamingszolgáltatók kínálatában találkozhatunk velük.

A kilencvenes évtized nagy romkomsztárjai közé tartozott a hölgyek közül Meg Ryan, Sandra Bullock, Drew Barrymore, Andie MacDowell, Alicia Silverstone, Julia Stiles, Cameron Diaz, nem mellesleg pedig az őrületet elindító Julia Roberts.

A Micsoda nő!-ért Oscar-jelölést kapott (az 1989-es Acélmagnóliák után a másodikat), nem mellesleg pedig a film óriási kasszasiker lett, így Roberts - bár nem követte Meg Ryan példáját, aki ekkoriban szinte teljes mértékben erre a műfajra állt rá - előszeretettel bólintott rá a romkomokra.

2001-ben aztán megkapta első és eddig egyetlen Oscar-díját az Erin Brockovich: Zűrös természetért, amely új fejezetet indított el a karrierjében, az ezredforduló után zömével már komolyabb filmekben bizonyította, hogy drámai színésznőnek sem utolsó, sőt!

George Clooney-t pedig annak ellenére, hogy mindig is főként a csábító, a sármos és a szívdöglesztő jelzőkkel illették, valójában eddig csupán egyetlen vegytiszta romkomban szerepelt, az 1996-os Szép kis nap!-ban Michelle Pfeiffer oldalán (a feleségének, Amalnak például saját elmondása szerint ez a kedvenc Clooney-filmje). A Mint a kámfor, a Kegyetlen bánásmód, az Egek ura és az Utódok legalábbis jócskán túlmutatnak ezen a zsáneren, így ezeket nem sorolnánk ide.

A George és Julia közti kémia kifogástalan működéséről pedig már az Ocean’s-filmek alatt meggyőződhettünk, de a 2016-os Pénzes cápában is együtt szerepeltek, és amúgy is közismert tény, hogy a való életben is kifejezetten közeli barátok. Clooney-t ráadásul az említett Pénzes cápa óta, vagyis hat éve nem láthattuk a mozikban (azóta csupán egyetlen filmet forgatott, a 2020-as, netflixes Az éjféli égboltot), Roberts pedig négy esztendeje, 2018-ban jelentkezett utoljára filmmel, az Egy fiú hazatérrel (nálunk 2019 márciusában került a mozikba), az utóbbi években ugyanis inkább sorozatokban (Homecoming, Gaslit) bontakozott ki.

Épp ezért van okunk örülni a Beugró a Paradicsom létrejöttének és mozikba kerülésének, mivel egyrészt évek után visszahoz és egymásnak ereszt két nagyszerű színészt, másrészt megidézi a kilencvenes éveket is.

(Ez utóbbival próbálkozott idén a Vegyél el is Jennifer Lopezzel és Owen Wilsonnal, csak ott kevésbé működött az összhatás.) Legalábbis a szinte teljes játékidő alatt egymással acsarkodó egykori házaspár újbóli összemelegedése kapcsán nem nem sok kételyünk lehet előzetesen, Ol Parker filmje pedig szépen fel is mondja a leckét a Romkomok Nagykönyvéből, ha létezne ilyesmi. Parkerről egyébként annyit, hogy ő írta és rendezte az Egy szoknya, egy szoknya (2005), a Most jó (2012), valamint a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba (2018) című filmeket, illetve forgatókönyvírója volt a két Keleti nyugalom – Marigold Hotel-filmnek (2011, 2015), vagyis láthatóan nem szűkölködik a zsánerhez szükséges ismeretekben és készségekben.

A film Giorgiáról (Roberts) és Davidről (Clooney) szól, akik csupán öt évig voltak házasok, de ez idő alatt született egy Lily nevű lányuk (Kaitlyn Dever). S noha a szülők egymás agyára mentek a frigyünk alatt és után is, a szemük fénye miatt mégis kénytelenek voltak tartani a kapcsolatot. A válásuk óta eltelt majdnem másfél évtized legalábbis nem hozta őket össze újra, bármennyire is szeretik a lányukat. Sőt, konkrétan egymás mellé sem lehet őket ültetni sehol, mert azonnal veszekedni kezdenek. Ezért kerülnek számukra is furcsa helyzetbe, amikor kénytelenek összefogni. Egyetértenek ugyanis abban, hogy az érettségije után Balira utazó, és ott egy helyi srácba szinte rögtön belezúgó, egy hónappal később pedig már a házasságát tervező Lily elhamarkodottan döntött, így saját példájukat szem előtt tartva mindketten szeretnék megakadályozni lányuk feltételezett ballépését.

Az egzotikus indonéz szigetre utazva aztán szembesülnek azzal, hogy Lily választottja, Gede (Maxime Bouttier) egy igazán kedves és jóravaló srác egy nagyszerű családdal és a világ talán legszebb lakóhelyével.

Így kezdenek elbizonytalanodni, miközben az áskálódás közepette egyre közelebb kerülnek egymáshoz… egészen addig, amíg fel nem tűnik Giorgia fiatalabb pilóta pasija, Paul (az Emily Párizsban szépfiúja, Lucas Bravo ezúttal egy nem túl macsós szerepben parádézik)…

A Beugró a Paradicsomba a romkomok rendje és módja szerint gördíti előre a cselekményt, vázolja fel a figurákat, valamint a karakterdinamikát, és persze széjjelidealizál mindent, főként Balit és az ott élő embereket. De amolyan jóleső rózsaszín köd ez, egy régen látott, naiv, de szerethető műfajé, ami kirángat minket a stresszes hétköznapokból, és 108 percre valami szebb, jobb és szigorúan nem komolyan veendő fátylat borít ránk, amely alatt jobban érezhetjük magunkat.

Amennyiben Ol Parker filmje viccesebb lett volna, a zsáner nagy klasszikusai között is emlegethetnénk néhány év múlva, de a Beugró a Paradicsomba inkább bájos, mint humoros, inkább mosolygós, mint térdcsapkodós, s így főként Julia Roberts és George Clooney tisztán érezhető lelkesedése, valamint a ma már régimódinak számító filmkészítés nosztalgiafaktora miatt érdemes jegyet váltani rá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Teljes a káosz: az RTL úgy cserélgeti a főműsoridős műsorait, hogy erről már nem is szól
Teljes a fejetlenség a csatornánál, néhány nap alatt két fontos műsor ismétlése is csődöt mondott. Így hétköznap este ismét jöhetnek a pajkaszegiek.
Maier Vilmos - szmo.hu
2024. április 19.


Link másolása

Ember legyen a talpán, aki követni tudja az RTL hétköznapokat érintő műsorváltozásait. A csatorna láthatóan nem tudja, mihez kezdjen Az álommeló második évada utáni sávval, ahol egyre-másra bedőlnek a korábbi műsorok ismétlései.

A március 25-én indult álláskereső reality után először a Gólkirályság első évadát ismételték, elfogadható eredményekkel, írja a Sorozatwiki. Április 8-tól Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban első évadát tűzték műsorra ugyanott, katasztrofális nézettség mellett.

Ezért most hétfőtől ebben az időpontban a Házasodna a gazda tavaly őszi, 6. szezonjának ismétlését kezdték el, ami két nap után szintén beleállt a földbe. Így péntektől, vagyis április 20-tól inkább egy újabb bőrt lehúznak Pajkaszeg lakóiról, és elkezdik A mi kis falunk hatodik szezonjának újravetítését.

A magyar sorozat után az RTL Híradó – Késő esti kiadás 10 perccel korábban, 22:40 helyett, 22:30-kor lesz látható a csatornán. Ezt követően a Gyilkos elmék 23:15 helyett, 23:05-kor kerül majd képernyőre.

A műsorváltozás a szombati és a vasárnapi napokat nem érinti.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Barátja és kollégája megható szavakkal búcsúzott a néhány napja meghalt magyar menedzsertől
Ferich Balázs Azahriah mellett a Wellhello, a Follow The Flow vagy az Anna and the Barbies partnere is volt. Az egész zenei szakma megrendülten búcsúzott a szakembertől.

Link másolása

Ferich Balázs halálát mi is megírtuk. Tóth Gergő, a menedzser üzlettársa és barátja jelentette be közösségi oldalán a hírt, egy rendhagyó megemlékezéssel. Ebből idézünk.

2012-ben vettük be a Blind Myselfbe basszusgitározni. Pillanatok alatt lettünk barátok. Rengeteget segített a zenekar dolgainak intézésében. Veleszületett tehetsége volt a menedzseléshez. Együtt találtunk ki minden hülyeséget is, nagyon egy húron pendültünk, ami a poénkodást illeti. Néha nem voltak határaink ebben, sokan nem is értették a vicceinket. Mi viszont nagyokat nevettünk együtt. A Blind egy underground banda volt, de a Bazsival töltött időszak volt az egyik legsikeresebb korszaka.

Amikor felvettek a Magneotonba és belekezdtem a zenekarok menedzselésébe, minden áldott nap a melómról beszéltem vele. Ő ajánlotta a Cloud 9+-t, én pedig megmutattam a főnökeimnek. (...) Amikor megalapítottuk a Supermanagementet, hatalmas kockázatot vállaltunk. A mai napig hatalmas hálát érzek a Wellhellónak, hogy bíztak bennünk, hiszen feladtak egy nagykiadós hátteret két fekete humorú hülyegyerek által összegrundolt, no name vállalkozásért. Velünk tartottak az újrakezdésben. Egy pici lakásban volt az első irodánk, Bazsi albérletében. Az első pár hétben csatlakozott az Anna and the Barbies és leszerződtettük a Follow the Flow-t. Aztán egyre nagyobb lett a cég. Megszállottként dolgoztunk, 24/7-ben. Egyre nagyobb irodákba kellett költöznünk, egyre több szuper, aranyos kollégánk lett. A cloudos Biksi Gabi beajánlotta nekünk Dzsúdlót, Szakács Geri a Follow-ból pedig Azahriah-t és Desht. A kis független kiadónkból, menedzsmentünkből komoly vállalkozás lett. (...) Bazsinak hatalmas szíve volt. Imádta a gyerekeit és feleségét, Dittát, a legjobb apuka volt, akit valaha ismertem. Soha nem emelte fel a hangját gyerekei jelenlétében, olyan kedves volt velük, hogy mindig ő lesz az egyik legnagyobb inspiráció számomra gyereknevelésben. (...) Persze voltak vitáink is. Egyszer nagyon megsértettem, és hiába kértem bocsánatot, egy darabig nem volt minden perfekt közöttünk. A kapcsolatunk akkor vált újra tökéletessé, amikor 3 évvel ezelőtt a legrohadtabb betegséggel diagnosztizálták. Az elmúlt időszakban soha semmin nem vitáztunk, mindent teljes egyetértésben csináltunk. Már most iszonyatosan hiányzik.

Nagyon szeretlek Bazsi.

– zárta megemlékezését Tóth Gergő.

Ferich Balázs három évig harcolt az életéért súlyos betegségével.

A zenésszakma részéről többen is búcsúztak a szakembertől:

Jajj, srácok... megrendülve állunk. Sok-sok szeretettel gondolunk Bazsira, a családjára és rátok, Geri. Őszintén együttérzünk és sok erőt kívánunk Nektek, az egész zenekar, a stáb nevében” – Anna and the Barbies.

Őszinte részvétem, Gergő, sok erőt a családnak, mérhetetlen fájdalom...” – Tóth Gabi.

Végtelenül sajnálom, sok erőt kívánok, Gergő!” – Czutor Zoltán.

Döbbenet, részvétem” – Molnár Tamás, fekete szíves emojival.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva,, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összemunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: