Tudom kivagyok címmel a napokban jelent meg Frenk hatodik albuma (lemezbemutató: A38, február 8.), ami saját bevallása szerint a kisebbséghez szól:

„Olyan emberekhez, akik képesek lázadni, akik átlátnak a politika és a vallás hazugságain, akik szeretik Budapestet, akik tudnak még feltétel nélkül szeretni, akik a társadalom perifériáján érzik magukat, és nem utolsósorban szeretik a VALÓDI ZENÉT.”

Ennek apropóján arról is mesélt, tudatosan törődik-e kevesebbet a külsőségekkel, mint régen, és miért vállalta el a közreműködést Szűcs Krisztián szólóprojektjében, miközben amúgy szinte már sosem ül a dobok mögé.

– Jövőre lesz 15 éve, hogy elkezdődött a szólókarriered. Milyen íve volt ennek, változott-e közben a hozzáállásod?

– Annyi biztos, hogy az első albumot visszahallgatva elég sok mindent másképp csinálnék. Igaz, egyesek szerint a Szívzörejek a legjobb lemezem, én viszont azt tartom a legrosszabbnak, főleg a dalszövegekkel nem vagyok elégedett. A zenéléshez való hozzáállásom is sokat változott, jelentős részben emiatt cseréltem le a teljes zenekaromat.

Amellett sem lehet elmenni, hogy történt egy generációváltás a popzenében, és ahhoz, hogy manapság bármit elérj, ma már kötelező az önreklámozás a közösségi médiában. Gyakorlatilag fontosabbá vált mindez, mint maga a zene: ha ügyesen tolod magad, kellően exhibicionista és pofátlan vagy, félig már nyert ügyed van.

Tőlem nagyon távol áll ez az egész mentalitás, de valamennyire muszáj alkalmazkodnom hozzá, még akkor is, ha szívem szerint csak a dalszerzésre és koncertezésre fókuszálnék.

– Úgy veszem észre, hogy már sokkal kevésbé törődsz a külsőségekkel, mint régebben. Ez tudatos váltás volt?

– Igen, volt egy ilyen célom, hogy inkább a zene legyen a hangsúlyos, ne az foglaljon le mindenkit, hogy nézek ki.

Nyilván a polgárpukkasztás is benne volt, amikor felmentem a színpadra nőnek sminkelve, boával a nyakamban. Ment is folyamatosan a buzizás meg a beszólogatás, amivel persze rohadtul nem foglalkoztam.

Aztán ez a vonal lassan elmúlt, de mostanában nagyon gondolkodom rajta, hogy kicsit vissza kéne csempészni. Úgyis az a mottóm, amiről énekelek is, hogy „minden ellen lázadj fel, de legfőképp magad ellen.” A mai különösen homofób, elfogadást nélkülöző társadalom ellen pedig szívesen lázadnék.

– Miben más a most megjelent lemezed a korábbiakhoz képest?

– A Szívzörejek egy szerelmes lemez volt, a Nagyvárosi éjszakákon a buja és bohém oldalamat mutattam meg, a harmadikon viszont már elkezdtem szakítani a hősszerelmes figurával. A Magyar pszicho folytatta ezt az utat, a mostani pedig már végképp arról szól, hogy mi a francnak énekeljek olyan dolgokról, amikről már egyszer énekeltem. Nem szeretnék külső elvárásoknak megfelelni, a lényeg az, hogy nekem tetsszen.

A teljes album:

– A címben rejlő kettősségnek (Tudom kivagyok / ki vagyok) mi a háttere?

– Különírva arra utal, hogy talán most érzem leginkább az eddigi életemben, hogy megvan bennem a harmónia. Egybeírva pedig arra, hogy kicsit túltoltam a tavalyi nyarat minden szempontból, és szeptembertől határoztam el, hogy radikális életmódváltásra van szükségem, mert 42 évesen egyszerűen már nem bírja a szervezetem a féktelen bulizást.

„A pokolba lenézek, mindenhol zenészek” – így szól az egyik sor.

Egy másik számot (Mi van veletek) egyébként azoknak az éjszakában partizó barátaimnak írtam, akik máig ugyanezt tolják: a fő üzenete, hogy ha így folytatják, kinyírják magukat.

– Az Apokrif, amihez már klipet is forgattatok, erősen vallásellenes szám lett. Hogy született, és számítasz-e negatív visszhangra?

– Ez lényegében egy észrevétel a világ felé azzal kapcsolatban, mennyire hazug és képmutató az intézményesített vallás: az egész csak a pénzről szól, maguk a hívők egyáltalán nem fontosak. Számomra eleve összeférhetetlen a politika és a kereszténység, hiszen egy politikusnak lényegében a munkaköri leírása része, hogy hazudjon.

A refrénben önmagában elég sokatmondó: „A mennyei bankban a pénz a vallásoknál, repedezik a bolygó a varrásoknál. Bárkinek hinni is kár, ha nem lehet tudni, hogy Mária Magdolna volt a első groupie.”

A basszusgitárosom is felvetette, hogy „te, nem lesz ennek rossz vége?”, de szerintem aligha. Nem hinném, hogy akkora tényező vagyok, hogy erre bárki felkapná a fejét, bár manapság sosem lehet tudni. Ha mégis, legfeljebb majd ellenem is szerveznek egy tüntetést...

– A magánéleti helyzeted, például az, hogy pár éve megnősültél, megjelenik a dalaidban?

– Nem nagyon szeretem összekeverni a kettőt, talán egy szám van a lemezen, ami szerelmes ihletésű.

Inkább máshonnan merítek: a lényeg szerintem az, hogy nyitott szemmel járjak a világban, és ha bárhol elkapok akár csak egy félmondatot, ami beindítja a fantáziámat, azt ne engedjem el.

Az éjszakai élet szerencsére nagyon jó lehetőségeket nyújt erre, már csak ezért se szeretném magamat kivonni belőle – akkor is, ha mondjuk nem is iszom, ott vagyok és figyelek.