Eljöttek ismét azok a napok, amikor simán leolvad az ember arca, ha egy másodpercre kitekint az ablakon. A rekkenő hőségben fontos az állandó folyadékpótlás és a hűtés is, légkondival, ventillátorral, vízparttal vagy önkéntes száműzetéssel lehet ilyenkor csak felvenni a harcot a pusztító hőséggel. Ha ezek közül egyik sem áll épp rendelkezésünkre, még mindig nyúlhatunk a filmművészethez, hogy legalább az agyunkkal érezzünk egy kis hideget, abban reménykedve, hogy ez másfél-két órára a komfortérzetünkre is kihat.

A szobában persze ettől nem lesz hidegebb, de ha eléggé beleéljük magunkat, már-már szimpátiafázást is kicsikarhatunk magunkból, főleg, hogy "hideg-filmválogatásunk" szinte kizárólag izgalmas túlélőfilmből vagy horrorból áll. A maximális libabőr élményéhez nagyban hozzájárul az is, hogy majdnem mindegyikben valamilyen vérszomjas lény nyomasztja még hőseinket a fagyhalálközeli állapotban. Jöjjön tehát néhány film, amely lélekben közelebb visz minket a jóleső vacogáshoz!

Fehér pokol

Liam Neesonról tudjuk, hogy koranyugdíjas korára lett olyan kemény, mint a kád széle, 2011-ben ezt a fagyott alaszkai hómezőkön is bizonyíthatta. A Fehér pokol nem volt óriási blockbuster, már a címéből is egy hétköznap délutáni tévéfilmre asszociálhatnánk, teljesen átlagos történettel bír, ráadásul kis költségvetésből készült, ami főleg a borzasztóan gagyi animált farkasokon látszik meg a leginkább, mégis az év egyik kellemes meglepetése volt.

Egy csapatnyi olajmunkás szál repülőre, amely aztán nem sokkal később le is zuhan a fagyott semmi közepén, ám egy maroknyi ember túléli. Ha nem lenne elég a dermesztő alaszkai hideg, még az is tetézi a bajt, hogy egy kifejezetten éhes és agresszív farkasfalka területére pottyannak, így nem telik el sok idő, és elkezdenek eltünedezni a túlélők. A Neeson által alakított Ottway áll a csapat élére, hogy reménytelen küzdelmet folytassanak a hazatérésért, amelyhez azért a farkasoknak is van egykét szava. A Fehér pokol nem egy eszeveszett akciófilm, inkább egy lassabb, melankólikusabb darab a szokás szerint remek Neesonnal a főszerepben.

Frozen (Kihűlve)

Nyilván nem összekeverendő az animációs filmmel mert ebben sem dalolás, sem Disney-csoda nincsen. A Frozen viszonylag ismeretlen gyöngyszem, pedig másfél órára úgy a székbe szegezi a nézőt, hogy nem győzi néha megdörzsölni a kezét a fantomfázástól. Ráadásul olyan kérdéseket vet fel, amely minden valamirevaló síelő agyában paranoiaszinttől függetlenül felmerült már legalább egyszer:

A film története ugyanis pofonegyszerű: három fiatal – egy pár és egy barát – csúsznának még egy utolsót a sípályán, ám némi félreértés miatt rájuk zárják a pályát, leállítják a felvonót, és mivel több napos ünnep következik, néhány napig egészen biztosan nem jár majd arra senki. Éjjelre mínusz százcsilliárd fokra van kilátás, ebből a kínos és halálos helyzetből kell kivágniuk magukat. A Frozen legnagyobb erénye, hogy hihetetlenül valóságos főhőseink küzdelme, ember legyen a talpán, aki a film után nem feszeng majd először a felvonóban ülve, és meg meri fogni majd kesztyű nélkül a korlátot.

A visszatérő

2016 volt az év, amikor Leonardo Dicaprio didergése Oscart ért – amit persze inkább a nem mindennapi alakítása miatt osztottak ki neki. Alejandro González Inárritu filmje megtörtént eseményeken alapul: a Dicaprio által alakított prémvadászt a kietlen amerikai határvidéket jóformán darabokra tépi egy megvadult anyamedve, társai pedig hátrahagyják. A férfit azonban olyan típusú bosszúvágy hajtja, amely elég erőt ad neki nemcsak ahhoz, hogy az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket túlélje, de hogy többszár mérföldet gyalogoljon a kietlen semmi közepén. Sőt, még olyan praktikus tippeket is ad a kihűlés szélén állóknak, hogy egy kényelmes lótetem belseje minden fagyhaláltól megóv. A túlélőkalauzt Inárritu kedvenc operatőre, Emmanuel Lubeczki képei teszik igazán nagyszabású moziélménnyé.

Everest

Azt nem lehet éppen elmondani, hogy jó hegymászófilmekből Dunát lehetne rekeszteni, de 2015-ben készült egy meglepően jó Baltasar Kormákur izlandi rendező keze által. A film a már többször is feldolgozott 1996-os katasztrófát mutatja be, amely a Mount Everest történetének egyik legsúlyosabb tragédiája volt: a kereskedelmi expedíciók korában egyre több ismert hegymászó szervezett utakat olyan fizető vendégeknek, akiknek nem volt feltétlenül már az oviban is jégcsákány a jelük. Az év vihara és a pénzügyi érdekek nagyon rövid idő alatt változtatta temetővé a világ legmagasabb hegyét, ezt dolgozza fel Kormákur filmje.

Az Everestben az az igazán jó, hogy meglepően hitelesen mutatja be a magashegyi expedíciókat, de még annál is jobban azt, hogyan vált sokak által kifogásolt iparrá a pénzes kuncsaftok csúcsra juttatását kiszolgáló gépezet. És bár már 6 éve mutatták be, az Everest a moziban üt a legjobban: IMAX 3D-ben is látható volt, így a dermesztő hideg, az elfagyott orrcsonkok és a mindent belepő jeges vihar olyannyira a néző arcába mászik, hogy garantáltan ráhozza a didergést.

Sarkvidék

Bár a már említetteknél némiképp felejthetőbb, ám Mads Mikkelsen alakítása – és persze az erős hidegfaktor – miatt érdemes megnézni a Sarkvidéket, amely Joe Penna első filmje. A dán színészzseni által alakított Overgard egy repülőgépszerencsétlenség egyetlen túlélőjeként várja a segítséget már ki tudja mióta, fáradhatatlanul rajzolja a hóba az SOS-feliratot. Valószínűleg nem épp élete legszerencsésebb évét írja, mert a megmentésére küldött helikopter szintén lezuhan, és immár egy nagyon rossz állapotban földet ért nővel kell harcolnia a túlélésért, amelyet a pokoli hideg mellett egy jegesmedve is nehezít. A Sarkvidék kicsit lassú, kicsit lendületét veszti idővel, és a befejezés is indokolatlanul hollywoodi, Mikkelsen komor, fagyott arca azonban még így is elviszi a filmet a hátán.

A dolog

A hidegben támadó jegesmedvék, sima medvék és farkasok támadásánál már csak az tudja jobban lerontani a fagyos semmi közepén veszteglők életkedvét és életesélyeit, ha földönkívüli halálos paraziták is bekapcsolódnak a buliba. John Carpenter 1982-es klasszikus horrorjában épp ez történik, Kurt Russel pedig fagyott szakállal próbálja egyre kétségbeesettebben kaszabolni véresebbnél véresebb módokon a meglepően gusztustalan lényeket. Ráadásul a film vége pedig megadja a választ arra, hogy az antarktiszi semmi közepén melyik halált választaná inkább az ember: a fagyhalált vagy a gyilkos földönkívüli parazitát. A klasszikusból 2011-ben csináltak egy érdekes előzmény-remake hibridet, amely, ha Carpenter filmjéhez érthető módon nem is ér fel, szintén egy szórakoztató darab a fagyos-parazitás fajtából.

Azt közölte Eric Clapton a Rolling Stone szerint, hogy nem fog fellépni ott, ahol a látogatóknak igazolniuk kell, hogy be vannak-e oltva.

A világhírű brit gitárost valószínűleg az ihlette a demonstratív közleményre, hogy Boris Johnson miniszterelnök július 19-én azt jelentette be, hogy ugyan megnyílnak az éjszakai klubok és szórakozóhelyek, de csak oltási igazolvánnyal lehet majd belépni szeptembertől.

Clapton már korábban is bírálta a brit kormányt, mert koronavírus-járványt megfékezendő lezárásokat vezettek be az elmúlt másfél évben, illetve arról is beszélt, hogy „katasztrofális” egészségügyi tapasztalatai voltak, miután oltást kapott.

A brit kormány szerint amúgy a felnőttek több mint kétharmada mindkét oltási adagot, a 25 évnél fiatalabbak csaknem 60 százaléka legalább az első dózist megkapta, és minden felnőttnek van már lehetősége időpontot foglalni az oltás beadására.

A Downing Street idézi az angliai közegészségügyi szolgálat (PHE) vizsgálati adatait, amelyek szerint

A bejelentés egyébként nemcsak az előbbiek miatt megmosolyogtató, hanem azért is, mert Claptonnak nincs idén lekötött koncertje brit földön, a következő fellépése az Egyesült Királyságban csak 2022 májusában lesz, két koncertet fog adni a londoni Royal Albert Hallban. A következő hónapokban észak-amerikai városokban fog csak zenélni.

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.