Újrakezdeni, életet felépíteni és válaszokat adni – beszélgetés Bogdán Árpáddal, a Genezis rendezőjével
Bár a kegyetlen bűntények elkövetőit nyolc évig tartó per után tényleges életfogytiglani börtönre ítélték, ezeknek az eseteknek nem volt a közvéleményben súlyosságukhoz illő visszhangjuk. Ezt az emlékezetet igyekszik egyebek mellett ébren tartani Bogdán Árpád Genezis című filmje, amely a berlini világpremier után április 12-én lesz látható a magyar mozikban.
A film friss élménye után a rendezővel beszélgettünk.
- A történet három, összeérő szálon fut. Az egyes fejezetek főszereplői mind iszonyú traumát hordoznak magukban: Ricsi, a kisfiú látta, hogyan ölik meg egész családját, Virág, a fiatal lány valami megbocsáthatatlan dolog miatt gyűlöli az apját, Hanna, az ügyvédnő pedig egy balesetben elvesztette a kislányát és marandó sérülést szenvedett. Számomra a film arról is szól, hogy miként lehet ezekkel a terhekkel együtt élni, és újrakezdeni az életet?
Bogdán Árpád - fotó: Genezis Produkció- Nagyon röviden: muszáj. Ugyanakkor szól egy alkotói hitről is. Én, mint író, a valóságot saját szűrőmön engedem keresztül. E sötét háttértörténetekben azt próbáltam leképezni, hogy a mai világunkban szinte mindenki hordoz magában valamiféle traumát a családjával, vagy a családon belül megesett dolgokból, és ezekből adódik a bezárkózásunk. Erre utal például Virágnál a hallókészülék viselése, vagy Hannánál az, hogy morális korlátait feladva bárkinek a védelmét elvállalja – egészen a történet végéig. Ezek a begubózások addig tartanak náluk, amíg nem találkoznak egy olyan másik eseménnyel, ami arra készteti őket, hogy felülvizsgálják a döntéseiket. És az új döntésekkel kezdődik el a szereplőknek egy másik nehéz életszakasza, amikor újjá kell építeniük azt, ami egyszer már lerombolódott.
- Az egyik jelenetben Mózes I. könyvéből, azaz a Genezisből olvasnak fel, azt a részt, amikor a fáraó elrendeli a zsidó fiúgyermekek megölését, de Mózest egy papiruszkosárban a Nílusra teszi az anyja, a fáraó lánya pedig megtalálja és magához veszi. A Genezis e szakasza tehát egy nép túlélés-története.
- A filmem kiindulópontját adó valós események szintén egy népet sújtottak. Nem lehetett tudni, hogy kik lesznek a következő kiszemelt áldozatok, folytatódnak-e a gyilkosságok és hogy mikor kapják el a tetteseket. Éppen ezért kezdettől fogva tudtam, hogy ennek a történetnek benne kell lennie a filmben, és mindhárom történetben hangsúlyosan meg kell jelennie. A forgatókönyv írásakor Hanna volt az első, akit elkezdtem „látni”, és az ő figurájától bontottam ki visszafelé a történetet. Számomra ő a fáraó lánya. Az apja dönt úgy, hogy meg kell ölni minden fiúgyermeket, és az, hogy az ő lánya saját vér szerinti gyermekeként neveli fel Mózest, az egyik legerőteljesebb és legszebb története a Bibliának, az önzetlenség példabeszéde, az örökbe fogadás első írott megjelenése. Ráadásul egy olyan nép gyermekét szereti sajátjaként, amely elnyomás alatt él a birodalmukban.
- A tűz és víz igen erős szimbólumokként jelennek meg. A tűz a pusztításé, de egyben a betegség, a halál távol tartásáé is. A vízben pedig hőseink nemcsak megfürdenek, hanem szinte rituálisan „megmerítkeznek”.
-Nem is annyira a megtisztulásról van szó, hanem inkább egyfajta védettség kereséséről, ahol a külvilág bántó zajai beazonosíthatatlan morajjá szelídülnek. Annak a védelemnek az áhítata, amelyet az anyaméh jelentett nekünk. Ideig-óráig egy rajtunk kívül eső védelemre vágyunk, hogy egy pillanatra magunkban legyünk, csöndben legyünk, összeszedjük a gondolatainkat, hogy újra bátorságot tudjunk meríteni a következő napokra…
Illési Enikő Anna - fotó: Genezis Produkció- A filmben kevés a párbeszéd, a szigorú vágással együtt válik igazán keménnyé, és ehhez járul még Víg Mihály egészen különleges zenéje a drámai csúcspontoknál. Számomra az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbb képsora volt, amikor a kisfiú, puskával a kezében, nézi az ablakon keresztül az erdész családi idilljét…
- Víg Misi zenéit kamaszkorom óta ismertem, főleg Tarr Béla filmjeiből. A közös munka közben egy nagyon érzékeny embert ismertem meg, aki nem dobálózik a zenei ötletekkel, hanem „gondolkodik.” Amikor találkoztunk, mindig voltak szűkszavú lelkizéseink arról, hogy miről szólnak az egyes jelenetek. Aztán egy varázslatos pillanatban megszületett az a motívum, amiből ki tudott nőni további négy. Nem akartunk zenét rakni az egész film alá, naturálisabb együttlétet szerettem volna a nézővel megélni, és nem akartam végig vezérelni az érzéseiket, hiszen a zenének ez a dramaturgiai szerepe. Ugyanez a szigorúság jellemzi az egész film hangzásvilágát, különösen a második részben, Virág hallókészülékének jegyében. Ami a kevés párbeszédet illeti: vannak bizonyos típusú filmek, ahol egyáltalán nem szükséges mindent kimondani, más esetben pedig nagyon jót tesz a történetnek a verbalizáció.
-Milyen fogadtatásra vár a hazai bemutatótól?
-Azt szeretném, ha a filmből beszélgetések, viták születnének, ha elindítana egy párbeszédet. Attól nem félek, hogy nem fog beszélni a nézőkhöz, fontos, hogy ne hagyja magát elfelejteni. Itt van egy alkotás, amely számomra többféle aktuális társadalmi kérdést feszeget. Azt szeretném, hogy ezek ne csak számomra legyenek kérdések és ne csak én várjam rájuk a választ.
-Miközben manapság az egész világon, így Magyarországon is, uralkodik az intolerancia, a „mások” elleni gyűlöletkeltés.
- Éppen ezért bízom abban, hogy ha a filmben ezekkel a kérdésekkel találkozik a néző, felismeri azokat, és igényli a választ. A külföldi bemutatók során, Berlinben, Szófiában, ezek a dolgok nagyon átjöttek nézői szinten. Remélem, a magyar nézők sem zárkóznak el előlük, hanem szembenéznek velük, és elgondolkodnak rajtuk. Egy ismerősömet szoktam idézni, aki azt mondta, hogy „hisz a vers társadalomformáló erejében.” Ez egy nagyon kedves, naív mondat, de valahol igaz, mert a művészet a társadalom érzékenyebb lelkiismerete. Nem lenne ennyi vers, festmény, regény, film, ha nem szolgálná – a szórakoztatás mellett – a tanítást, a társadalmi emlékezetet. Tükrök, amelyekben újra szembenézhetsz önmagaddal.
- A Genezis engem egy kicsit az Ütközésekre emlékeztet, amelyben szintén kegyetlen emberi sorsok keresztezik egymást, de a végén felcsillan a reménysugár.
- Nyilván az Ütközések rendezője, Paul Haggis is szeretett volna egy pozitív végkicsengést adni a filmjének. Én szeretném azt hinni, hogy az ember képes összeszedni magát és felkel. József Attila írja Reménytelenül című versében: „Az ember végül homokos/szomorú, vizes síkra ér/szétnéz merengve és okos/fejével biccent, nem remél.” De ő is abban az emberben hisz, aki megrázza magát és tud újrakezdeni…
