Ferenczi Györgyöt a legtöbben valószínűleg szájharmonikásként ismerik, de emellett játszik hegedűn és gitáron, saját zenekarán kívül pedig a Budapest Bárban is énekel.

Koncertjeiken összetéveszthetetlen stílusban ötvözik a bluest a népzenével, repertoárjuk túlnyomó része a legnagyobb magyar költők előtt tiszteleg.

A Művészetek Völgyében 10 nap alatt több különálló műsorral is láthatja őket a közönség, ennek apropóján kértünk tőle interjút.

– Néha Rackajam, máskor 1-ső Pesti Rackák néven léptek fel. Mi az oka ennek, és van-e bármi különbség a kettő között?

– Semmi, gyakorlatilag két neve van a zenekarnak. Azért volt szükség erre, mert akik a fesztiválokon felkonferálnak bennünket, sokszor egyszerűen nem tudják helyesen kiejteni a Rackajamet. Lehet, hogy elsőre valóban nem egyértelmű, de nem is kérdezik meg tőlünk, és ezért olyan verziókat mondanak belőle, hogy konkrétan vinnyogunk a röhögéstől. Ezért gondoltuk, hogy egyszerűsítsük le a dolgot, így lettünk 1-ső Pesti Rackák. De az eredeti névre is hallgat a banda, és gyakran ma is úgy hirdetik meg a koncertjeinket. Szerintem nincs még egy ilyen őrült társaság a világon, akiről elmondható lenne hasonló... (nevet)

– Miért akusztikus felállásban játszotok?

– Sokkal szabadabban tudok így szájharmonikázni, a(z egyébként fantasztikus) csöves erősítős hangzás nem kényszerít bele egyetlen játékmódba. És a hangerőből se kell sehol visszavenni: eleve háromszor annyi bulink van így, mert csomó olyan helyre beférünk, ahol ki tudnak fizetni bennünket, viszont nem lehet hangosan muzsikálni. Akusztikusan bárhol szabadon lehet ereszteni a zenénkben rejlő erőt, ez számomra elsődleges fontosságú.

– Az sem merült fel, hogy egy-egy nagyobb bulin, ahol nincs hangerőlimit, használjatok rendes dobcuccot és elektromos gitárt?

– Egyáltalán nem. Szerintem épp elég nagy erő van ebben is.

– A zenekarban viszont majdnem mindenki több hangszeren is játszik egy koncerten belül. Mi alapján döntitek el, hogy egy dalban mondjuk basszusgitár, melodika, szájharmonika vagy hegedű legyen?

– Leginkább azon múlik, éppen ki mit szeretne. Nekem például az összes dal fel van rakva harmonikára és hegedűre is, mert csak akkor tudok hegedülni, amikor van kedvem hozzá. Így persze nagyobb munka volt megtanulni a repertoárt, de cserébe egyáltalán nem vagyok lekorlátozva. Ha mondjuk úgy jön ki a lépés, hogy nyomok egy nagy harmonikaszólót, azt rögtön utána úgysem tudom felülmúlni, tehát olyankor inkább hegedülök egyet. A következő koncerten meg lehet, hogy fordítva csinálom.

– A költők közül Petőfihez fűz benneteket a legszorosabb kötelék. Miért pont hozzá, hogy alakult ez így?

– Szokták mondani, hogy amilyen az első kocsid, annak a márkának a rajongója leszel életed végéig. Nekem Petőfi volt az első költő, akivel mélyebben megismerkedtem, és azonnal beleszerettem. Ez a mai napig tart, már vagy három lemeznyi megzenésítésünk van tőle, ami ráadásul nem is tudatosan született, inkább csak magától kigurult. Sok verset olvasok más költőktől is, de valahogy 70-80 százalékban mindig az övéi fognak meg annyira, hogy elkezdjük játszani a zenekarral.

– Érzel különbséget aközött, ha megzenésített verset és ha saját szöveget énekelsz?

– Hogyne. A verset nem szabad elrontani, mert nem az enyém.

Olyan nincs, hogy tévesztek egy sort, egyszerűen kijavítom, aztán valahogy elmegy tovább a nóta. Ez kőkemény törvény: ha ilyen történik, leállunk, elnézést kérek a közönségtől, aztán folytatjuk a következő számmal.

Az a legjobb abban, ha nem a saját szövegeidet énekled, hogy tiszteletre tanít. Gondolj bele, mi lenne, ha nem tisztelném mondjuk Ady Endrét? Marha nagy kényszerítő erőt jelent ez, ami jó hatással van rám, mert én leginkább csak az erőből értek. Szerencsére nagyon ritkán rontok el verset, talán azért, mert a fentiek már a tanulási folyamat idején is nyomást helyeznek rám.

– Hogy alakul a saját számok és a versek aránya egy átlagos koncerten?

– Talán 80-20 százalék a versek javára, de volt 100 százalék is.

Az elején, amikor elkezdtünk versekkel foglalkozni, még akkorának éreztük a különbséget, hogy a saját szövegeknek egyszerűen nem jutott hely a műsorban. Petőfi Sándor egy nagy szamurájkarddal lefejezte őket.

– Azóta úgy érzed, fejlődtél szövegíróként?

– Petőfi, Arany, Radnóti és a többiek költészetével nyilván továbbra sem állítható párhuzamba semmi. De nagyon sokat lehet tanulni tőlük, ha rendszeresen olvasod és mondod őket, és szerintem ma már jóval magasabb színvonalúak a saját szövegeink, mint annak idején. Benne élünk a pesti éjszakában, és az ott szerzett élményeink is megérdemlik, hogy énekeljünk róluk.

– Rendszeresen fellépsz a Budapest Bárral is, ez miben más számodra, mint a saját koncertek?