Fantomszál: hátborzongató románc lett Daniel Day-Lewis utolsó filmje
Paul Thomas Anderson legújabb filmjét, a Fantomszálat úgy harangozták be, mint Daniel Day-Lewis hattyúdalát: a legendás színész ugyanis bejelentette, hogy ezzel a filmjével végleg visszavonul. Nem csoda, hogy minden tekintet rá szegeződik, ahogyan az sem, hogy Gary Oldman mellett idén ő a legjobb férfi főszereplő Oscar-díjának egyik legnagyobb esélyese: a method acting elkötelezett híveként Day-Lewis két éven keresztül készült Reynolds Woodcock mesterszabó szerepére, ez alatt az idő alatt pedig természetesen kitanulta a szabás-varrás minden csínját-bínját, végső „vizsgaként” pedig elkészítette egy Balenciaga-öltöny hibátlan másolatát.
Az én figyelmemet mégsem ő, hanem egy kvázi-ismeretlen, harmincas luxemburgi színésznő, Vicky Krieps kötötte le, aki nemcsak a nézőket, de a Day-Lewis alakította filmbeli Woodcockot is alaposan meglepi. A Fantomszálat klasszikus gótikus románcok inspirálták, a Krieps által játszott Alma azonban a feje tetejére állítja a hasonló művekből ismerős kiszolgáltatott nőalak prototípusát, hogy egy váratlan csavarral kegyetlen élt adjon ennek az éjfekete szerelmi történetnek.
A Fantomszál az 1950-es évek Londonjában játszódik. Reynolds Woodcock (Day-Lewis) a brit divatvilág élő legendája, egy öntörvényű zseni, aki csak és kizárólag a munkájának él, és akire félelemmel vegyes tisztelettel néz fel a szakma. Magánemberként ugyanakkor Woodcockban nincs semmi tiszteletreméltó: egy akaratos, elkényeztetett, sőt egyenesen gyerekes férfiról van szó, akit elhunyt édesanyja szelleme kísért, és akinek az élete egyedül nővérének, Cyrilnek (Lesley Manville) köszönhetően nem hullik darabokra. Woodcock életében a nők jönnek-mennek, egyedül a nővére állandó, aki mintegy pótanyaként-pótfeleségként óvja őt a külvilágtól.
Az egyensúly természetesen akkor borul fel, amikor Woodcock életében feltűnik egy nő, aki más lesz, mint a többiek. Alma (Krieps) első blikkre egy igazi naiva, egy olyan nő, akit a kegyetlen Woodcock kénye-kedve szerint, mintegy hús-vér próbababaként formálhat, amíg csak meg nem unja, és félre nem dobja őt. És egy ideig úgy tűnik, találó ez az első benyomás: Alma Woodcock múzsája lesz, felpezsdíti a művész életét, de amint a kezdeti láng alábbhagy, a férfi egyre hidegebb lesz a lánnyal. Csakhogy Alma közel sem olyan egyszerű lélek, ahogyan azt hinnénk: lassan nyilvánvalóvá válik, hogy igazi lázadó figura, aki először finoman, majd egyre bátrabban, de addig feszegeti a határokat, amíg a férfi teljesen ki nem fordul magából.
Elhatározza, hogy minden áron megváltoztatja a rigolyás, meglett férfit, még akkor is, ha a Napnál is világosabb, hogy ez lehetetlen.
Téved azonban, aki azt hiszi, hogy egy elnyomott nő szenvedéseit fogjuk két órán keresztül figyelni. De az is, aki a patriarchális társadalom felett győzedelmeskedő nő történetét várja a Fantomszáltól.
Ehelyett egy szenvedélyes, mégis hátborzongató kapcsolat tablóját, két nem mindennapi ember érzelmi párharcát látjuk, amelynek végpontján egyfajta beteges, mérgező, mégis megnyugtató kölcsönösség vár rájuk.
Korábban már utaltam rá, hogy Paul Thomas Andersont a klasszikus gótikus románcok inspirálták a film írásakor, saját bevallása szerint elsősorban a A Manderley-ház asszonya Daphne Du Maurier-től, amely annak idején Hitchcock első amerikai filmjének alapjául is szolgált. Anderson azonban túlságosan távolságtartó rendező a gótikus regény lázas érzelmi túlfűtöttségéhez, így
egy egészen sajátos, halk szavú és nagyon finom humorú, mégis roppant feszült románc lesz a végeredmény, ami a legutolsó pillanatokig tartogat számunkra meglepetéseket.
A film előzetese:
