Ezeket a filmeket szerettük a legjobban 2018-ban
Szándékosan nem írunk toplistát, mert nehéz más és más műfajú, ám hasonlóan fajsúlyos alkotásokat egymáshoz mérni, és talán nem is érdemes. Viszont szívesen emlékezünk ezekre a filmekre, szívesen nézzük őket újra – tegyél így te is!
Expedíció
Alex Garland író-rendezőnek már az első nagyjátékfilmje is csúcsteljesítmény volt. A 2014-es Ex Machina után négy évet kellett várni erre a feszült dráma-thrillerre, ami már megint nem egy egyszerű paráztatós sztori, hanem egyik értelmezési síkján elmélkedés az emberi természetről és az ember világban betöltött helyéről. De ettől még nagyon izgalmas! ? Natalie Portmant pedig mindig és minden körülmények között érdemes nézegetni.
Rossz versek
Ismét egy második filmes rendező. Reisz Gábor már a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlannal mélyen belopta magát a szívünkbe. A pici költségvetésű így jöttem-film főhőse egy értelmiségi srác volt, aki keresi a helyét a világban – a Rossz versek főszerepét pedig már maga a rendező játssza, nem titkoltan azért, mert ez a történet szintén nagyon személyes a számára. Játékos mese a szerelemről, s egyszerre véresen komoly dráma a felnőtté válásról és arról, mennyire fáj néha az, ha érezni kell.
Bohém rapszódia
A végtelen magányos, korai halálra ítélt ikon történetét csak az élet írhatta ilyen tragikusra. Titulálták felszínesnek, giccsesnek Freddie Mercury életrajzi drámáját, ami nemcsak neki, hanem a Queen zenekar Mercuryhoz kötődő korszakának is emléket állít – mi mégis úgy gondoljuk, hogy a film méltó Mercury figurájához és érzékletesen ábrázolja egy zenei univerzum megszületését és virágzását. Rami Maleknek Oscart kívánunk, egyébként pedig a film Live Aid-szekvenciája fantasztikus és tanítani lehetne a zenés életrajzi film-szakon, ha lenne ilyen.
Lány
Lara kívül-belül gyönyörű 15 éves lány. Balettozik, sőt, hivatásos táncosnak készül. Larának nehéz: fiútestbe született. Ennyire közelről és ilyen érzékenyen még nem láttunk filmet a fiatalkori nemváltoztatásról.
Utoya, július 22
Kicsit észrevétlen maradt idén ez a film itthon, legalábbis beárnyékolták a harsányabban kommunikált társai, pedig fontos alkotás. Nem tévesztendő össze Paul Greengrass szintén 2018-as, azonos témájú filmjével, már csak azért sem, mert egy elképesztő formai truváj hívja fel magára benne a figyelmet: a történetet valós időben, egyetlen hosszú snittben látjuk. Vagyis végignézzük egyetlen szerencsétlen tinilány szemszögéből, miként támadta meg egy pszichopata mészáros Utoya szigetén az ott táborozó tinédzsereket 2011 július 22-én. Tűpontos koreográfiával megrendezett, hátborzongató film, amit szülőként valójában iszonyatos végignézni - mégis érdemes látni mindenkinek, aki valaha volt tinédzser, és aki gondolkodott el már valaha arról, mi lenne, ha nálunk is megtörténne az elképzelhetetlen.
Csillag születik
Bradley Cooper első filmje volt az év nagy meglepetése. Nem azért, mert színész, hanem mert olyan érett rendezés a Csillag születik, mintha már sokat gyakorolta volna (és fejben valószínűleg így is tett) a szakmát. Nagy találkozás az övé és Lady Gagáé, mind zeneileg – szuper a soundtrack – mind színész-partnerekként, mint színész-rendező párosként. A szomorú szerelmi történet pedig reméljük, ismét divatba hozza a melodráma méltatlanul elhanyagolt zsánerét.
Három óriásplakát Ebbing határában
Martin McDonagh kétségtelenül az egyik legnagyobb élő drámaíró, forgatókönyvíró és rendező – mindezt már másik kultikussá vált filmje, az Erőszakik után sejthettük. Filmjeiben egyszerre vannak jelen a legellentétesebb minőségek, mégsem eklektikus a stílusa: egyszerre őrjítő és fekete a humora, az ábrázolt erőszak véres és drámai, karaktereinek saját történetei egyszerre tragikusak és abszurdak, az igazság pedig katartikusan jut érvényre. Így van ezúttal is: Mildred, a gyászoló anya három óriásplakáton hirdeti Ebbing határában, hogy gyermeke halála ügyében hiányzik az alapos nyomozás, s ezzel a rendőrségen duplán is emberére talál a rákban haldokló rendőrfőnök és a hirtelen haragú beosztottja személyében.
A történet
Laura Dern reneszánszát éli, ezúttal Jennifer Fox filmjében bújik egy kislányként szexuálisan bántalmazott nő bőrébe, aki felnőttként kezd el nyomozni a múltja után. Fontos film a pedofíliáról.
Örökség
Ez az a horrorfilm, ami minden műfaji szabályt áthág, egyszerre művészfilm és szerzői darab, mégis egységesnek érezzük a világát, ami, ha egyszer berántott, nem tud elengedni. Folyamatosan megdöbbenünk, s amikor már azt hinnénk, semmi sem tud meglepni - eljön az utolsó perc, s még ekkor is sikerül neki. Pedig csak egy nagymama halálával kezdődött az egész, simán lehetett volna egy jó kis laza szellemes mozi belőle. De nem. Az Örökség szerintem még tudat alatt is hat: nyugtalanító vízió a családi kötelékek fojtogató szorításáról. Sokan Az ördögűzőhöz hasonlítják hatásában.
Mission Impossible – Utóhatás
Tom Cruise-ról ugyan egy ideig azt mondogattuk, hogy olcsó irányba terelte a karrierjét, de ma már kit érdekel ez a sznob szemlélet, amikor ilyen isteni akciófilmeket csinál, mint ez is. Jó, jó, nem ő rendezte a filmet, hanem Christopher McQuarrie, de Cruise ma már fontos alkotótársa filmjeinek, és a Mission Impossible – Utóhatással mesteri szintre emelte a műfajt.
A bűnös
Felejtsük el, hogy pár éve Halle Berry is felvette a telefont egy központban egy fiatal nőnek, aki emberrablás áldozata lett. A bűnös a végletekig feszült thriller, melynek a főszereplője egy szürke senki – a telefonközpontos valójában felfüggesztett rendőr, aki végre bebizonyíthatja, hogy nem az íróasztal mögött a helye -, aki egy bűntény megoldó-kulcsfigurájává válik, egyetlen szempillantás alatt. A dán filmből állítólag remake is készül majd, Jake Gyllenhaallal a főszerepben.
