Ez a barátság igazi szakítópróbája – Colin Farrell élete alakítását nyújtja A sziget szellemeiben

Elhunyt Ragályi Elemér, Kossuth- és Balázs Béla-díjjal kitüntetett operatőr – tudatta a művész családja a Telexszel.

– írták a közleményben.

Ragályi Elemér Rákosligeten született 1939. április 18-án. Édesapja jogásznak szánta, ő mégis színésznek és operatőrnek jelentkezett az érettségi után. Miután felvételi vizsgája nem sikerült, 1957-től a Mafilm stúdiójában volt világosító, laboráns, segédoperatőr és felvételvezető. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végül 1968-ban szerzett operatőri diplomát.

Operatőrként olyan nagy hatású filmekben dolgozott, mint a Régi idők focija, a Kakuk Marci, a Bástyasétány 74, a Talpuk alatt fütyül a szél, a Szabadíts meg a gonosztól, a Ripacsok, a Dögkeselyű, a Miss Arizona, a Csók, anyu!, A nagy generáció, vagy a Herkulesfürdői emlék – írja a portál.

1991-ben, Xavier Koller svájci rendezővel készített filmjéért, A remény útjáért a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj sikerében is osztozott. Az Emmy-díj nyertes Raszputyin című filmnek is ő volt az operatőre 1996-ban.

Ragályi Elemér 83 éves volt.

Gyorsan össze is foglaltam, hogy mit gondolok az Éjjeli ügynökről. Kicsit gagyi, de abszolút szórakoztató popcorn-sorozat. Azok, akik nézték anno Kiefer Sutherland nevével fémjelezett 24 című sorozatot, az tudhatják, hogy körülbelül mire számíthatnak. Olcsón ható akciójelenetek, bonyolultnak tűnő cselekmények, rengeteg csavar, és senkiben sem lehet megbízni.

Nos, ezt az Éjjeli ügynök könnyedén hozza. Én korábban sem voltam elragadtatva Jack Bauer kalandjaitól, de

Matthew Quirk azonos című könyvéből Shawn Ryan, Imogen Browder és Corey Deshon adaptálta a sztorit a Netflix-előfizetők képernyőjére. Nem ismerem az alapművet, de valahogy a végeredmény nem lett az igazi. Hiába tapasztalt showrunner Ryan, nem sikerült az eddigi művei szintjére emelni az Éjjeli ügynököt. Ryannak köszönhetjük többek között a Hazudj, ha tudsz!, és a méltán sikeres The Shield: Kemény Zsaruk sorozatot is.

Főszerepben Gabriel Basso, aki hiába sármos fiatalember, közel sem elég karizmatikus a szerephez. Nem tudja elvinni hátán a sorozatot, ő a legfontosabb elem a kirakósban, és sosem kerül igazán a helyére. Ami egy Matt Damonnak, vagy Kiefer Sutherlandnek könnyen megy, az sajnos Gabriel Bassónak túl nagy feladat volt. A többi színész főleg sorozatokban játszott eddig, csupán három igazán ismert arccal találkozhatunk, az egyik D. B. Woodside volt, akit idehaza legtöbben a 24-ből, vagy a Luciferből ismerhetnek, Robert Patrick, mindenki kedvenc Terminator T-1000-e, valamint

Neki nagyon sikeres volt a 2022-es év, nem csak az Oscar miatt, de A menüben nyújtott alakítása is hihetetlen erős volt. Mindegyik nagyobb név hozta a kötelezőt, de közülük is igazán nagy szerepe Chaunak van, de maradandót ő sem alkotott. Az effektek közepesek, igazi tévés CGI-t láthatunk, az akció elfogadható, de semmi kiemelkedő nincsen benne. Sok kaszkadőrmunka, pár autós üldözés, amiken látszik, hogy nem száguldoznak a kocsikkal. Még robbanások is akadnak, sőt az első epizód pont egy nagyszabású terrorcselekménnyel függ össze.

Főhősünk Peter Sutherland FBI ügynök a Fehér Ház pincéjében ül, és fogadja az éjjeli ügynökök vészhívásait. Ezt egy alapvetően unalmas beosztás, mert nagyon ritkán történik érdekes esemény. Ám egyik este hirtelen megcsörren a telefon. Egy ismeretlen hölgy hívta a pánikszámot, aki azt állítja a nagynénje adta neki ezt a vésztelefonszámát, és a hozzá tartozó kódsort, mert hatalmas bajban vannak.

Természetesen az egész egy nagyobb összeesküvés része, mindenki gyanúba keveredik, senkiről nem tudjuk megbízható-e. Legalább is a sorozat így szeretné beállítani, de mindenki pontosan tudja, hogy fog lejátszódni az egész: tudjuk mikor-ki-hogyan fogja elárulni Petert, túlságosan előre vannak jelezve a csavarok.

Ebből is látszik, hogy a történet hármas alá. Próbálja felkelteni az érdeklődést csavarokkal, elejtett rejtvényekkel, hamis szálakkal, de aki látott már egy összeesküvős krimit, az pontosan tudni fogja az első percben, hogy ki van az egész mögött. Sok feszültség nincs, de legalább jó hír, hogy a színvonalat konzisztensen tartja a sorozat, tehát az erős közepes kezdés után nem esik vissza, rossz, vagy nézhetetlen szintre. A történet csúcsa egyértelműen az elejére és a hetedik-nyolcadik rész környékére tehető. Az érdeklődést sikerül fenntartani, minden rész úgy ér véget, hogy azért kíváncsi az ember a folytatásra,

Alapvetően szórakoztató, így aki kedveli a zsánert, az nem fog csalódni az árcsökkentett Jack Bauer-történetben. Sőt, meglepődve tapasztaltam, hogy látunk még a gonosz bérgyilkosok oldaláról is karakterfejlődést, nem papírvékony karakterek, csak közepesen vannak előadva.

Ponyvára számítottam, de minőségibb végeredménnyel találkoztam, ami valószínűleg az alapanyagnak és a showrunnernek Shawn Ryannek köszönhető, mert színészi alakítás és megvalósítás terén hagy némi kívánni valót maga után a sorozat. De nem akarok senkit sem elrettenteni az Éjjeli ügynöktől, mert néha tényleg nagyon szórakoztató és érdekfeszítő is tud lenni. Még akkor is, ha a profi bérgyilkosok mindenkit könnyedén megölnek, vagy megtalálnak, de a főhőseinket 10 000 lövésből egyszer sem sikerül.

Így csak annyit tudok mondani róla, hogy mindenki próbálja ki, és ha bejön az első rész, akkor bátran nézze meg a többit is, nem fog csalódást okozni. Ami üde színfolt, hogy a sorozat befejezése kielégítőre sikerült, lehet folytatni is, ha sikeres lesz, de alapvetően lezárják Peter Sutherland különleges ügynök történetét. Az Éjjeli ügynök megtekinthető magyar szinkronnal a Netflix kínálatában.

Mindig vegyes érzésekkel lépek a Thália Télikertbe, mivel intenzív tíz évet töltöttem a Mikroszkóp Színpadon. A vége felé még fel is léptem egy stand up műsorban, de eskü, nem ezért szűnt meg. Ugyanakkor szeretek a Télikertbe is járni, egyrészt mert nagyon szép és szerethető az új játszóhely, másrészt a darabok miatt. A Thália titka, hogy a nagyszínpadon – többnyire – a nagyobb érdeklődésre számító, kommerszebb, sokszereplős vígjátékok, musicalek láthatóak, az igazán tartalmas és izgalmas darabokért viszont a kamaraszínpadra kell menni.

Bevallom, a „Ványa bá” cím gyanakvást keltett bennem. A megszokott elnevezéssel szakító, moderneskedő, vicceskedő címek ritkán jelentenek jót. Sokszor tapasztalom, hogy az unalomig ismert klasszikusokat erőltetett látszatmegoldásokkal próbálják „maivá”, szórakoztatóvá varázsolni, vagy ami talán még rosszabb, lilaködös művészkedéssel kenik el a tényt, hogy nincs semmilyen épkézláb gondolatuk az adott műről és szerzőről.

Előítéleteimet alighanem az is táplálta tudat alatt, hogy nem is olyan rég láthattam a Czakó Juli – Görög László párost a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Miskolci Nemzeti Színház Tartuffe előadásában, ahol Orgont és Elmirát alakították. Félreértés ne essék, a játékukban ott sem volt hiba, viszont az az előadás tipikus példája volt a rosszul értelmezett, közhelyes „leporolásnak”, „aktualizálásnak”.

Szerencsére a Ványa bá esetén semmi ilyesmiről nincs szó. Persze reményt keltett, hogy a szöveg Hamvai Kornél műve, aki jótollú fordító, dramaturg. Sajnos a szombathelyi társulat előadását nem láttam ugyanebből a változatból – pedig sok mentségem nincs, hiszen akár a Tháliában is megnézhettem volna a 2016-os Vidéki Színházak Fesztiválján, most annál inkább örültem a lehetőségnek.

Megkockáztatom, életem legszórakoztatóbb Csehov-előadását láttam, talán csak a Katona 25 évvel ezelőtti Cseresznyéskertje vetekedik vele.

Ványa bá és holdudvara kellemes középszerűségben tengeti dolgos, szegényes életét a vidéki birtokon, aminek teljes bevételét becsületesen tovább küldi sógorának, Szerebrjakov professzornak (Szervét Tibor). Időnként eliszogat és filozofálgat a barátjával Ásztrov doktorral (Szabó Győző). Pótapaként nevelgeti halott húga lányát, Szónyát (Martos Hanga). Igyekszik elviselni a sógoráért rajongó édesanyját, Maríját (Csarnóy Zsuzsanna), és tűri Marína dadus (Molnár Piroska) gondoskodását.

Csakhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megérkezik a birtokra Szerebjakov fiatal feleségével, Jelénával (Czakó Juli). A szép, fiatal, élettel teli nő egy csapásra felforgatja Ványa báék boldogítóan középszerű életét. A férfiak mind belébolondulnak, minden kötelességüket elhanyagolják, hogy a kívánatos asszony közelében lehessenek. Lassan mindenen és mindenkin úrrá lesz a tespedés, amit a kényelmes élethez szokott városiak árasztanak maguk körül, és elkerülhetetlen, hogy az elfojtva fortyogó indulatok és szenvedélyek robbanjanak.

Sokszor hallhatjuk, hogy Anton Pavlovics Csehov darabjai eredetileg humorosak lennének, és újabban a színházak több-kevesebb sikerrel  próbálják ezt visszaadni.

Hamvai Kornél és Kelemen József rendező szerencsére megtalálta a humort a darab szövetében, a színészek mosolyogtató közjátékai és a szöveg poénjai nem esnek le a színpadról.

Egyetlen zavaró tényezőt tudnék kiemelni, amit jómagam fordítóként és humoristaként sem pártolok. Ez pedig az a néhány eset, amikor poénok helyett fölösleges káromkodással csiholnak ki nevetést a közönségből. Helye lehet a vulgaritásnak egy szövegben. Például a darab vége felé, amikor Ványa azt látja, hogy sógora, aki egész életében a vérét szívta – ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vette, vagy épp teljesen természetesnek tartotta – ki akarja semmizni, érthető, hogy az indulat hatására nem válogatja meg a szavait. De az előadás korai szakaszában sokszor volt az az érzésem, hogy az alkotók csupán könnyű sikerre vágynak. Ha a nagy klasszikus Ványa bá(csi), akiről az irodalomórák unalmasan fegyelmezett hangulata jut eszünkbe, „basszamázik” egyet, az felszabadítóan hat ránk, és reflexszerűen nevetünk, de ez nem valami nagy dicsőség.

Ványa az alapjában véve jókedélyű, dolgos, életvidám gazda, és az öntelt, mindent és mindenkit kihasználó energiavámpír professzor, aki pontosan látja, mit művel környezetével, de úgy érzi, neki pozíciója, és – szerinte – közelgő halála miatt ez egyszerűen jár, és ő van a legjobban meglepve, amikor azt látja, hogy a birtok eladásáról szőtt elképzeléseit nem teljesítik ugyanazzal a gépies engedelmességgel, amit már megszokott.

Czakó Juli alakítja a fiatal, kikapós feleséget, aki az életvágy és az erkölcsösség között őrlődik egy elhamarkodott házasság csapdájában. (Apró információ a kulisszák mögül, hogy mint a bemutató után megtudhattuk, a Görög-Czakó házaspár, akit most vendégként tüntettek fel a színlapon, hamarosan a társulat tagjai lesz.)

Kellemes csalódást okozott Szabó Győző. Vannak fenntartásaim vele szemben, de ezúttal hitelesen alakította az agglegény orvost, akinek a vidéki életben megkérgesedett szívét meglágyítja Jeléna, miközben nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni az érte epekedő Szónyát. Igaz, Ásztrov doktor most sem szerelmet érez, inkább csak testi vágyat, az viszont olyan erőteljes macsó agressziót vált ki belőle, ami egyszerre vonzza és taszítja a nőt – fiatal teste igent mond, de esze és lelke iszonyodik attól, ami Ásztrov karjában várná, és főleg annak következményeitől.

A dadust alakító Molnár Piroska és a Tyelégin szerepében látható Bede-Fazekas Szabolcs megbízhatóan hozzák a háttérben szinte láthatatlan, de mindig a megfelelő időben kéznél lévő szolgákat. Molnár egyébként is mestere annak, hogy kis szerepben is tündököljön.

Az egyetemi hallgató Martos Hanga is dicséretet érdemel. A magát csúnyának tartó Szónya szerepének csapdája, hogy tényleg csúnyává teszik. Martos– és nyilván Kelemen József – értelmezésében azonban Szónya nem csúnya, legrosszabb esteben is átlagos, a fiatal lányok kételyeivel küzdő ember, akiből női praktikákkal akár bombázót is lehetne varázsolni, de ezt ő nyilván nem látja, nem tudja, hiszen nincs mellette olyan nőalak – anyafigura –, akitől megtanulhatná.

Az egyetlen szereplő, akivel úgy éreztem, nem sikerült igazán mit kezdeni, Maríja, Ványa édesanyja. Csarnóy Zsuzsa eltűnik a háttérben, csak akkor ébredünk rá, hogy ő is a darabban van, amikor megszólal. Persze mondhatjuk, hogy ilyen a szerep, de az ugyancsak kisebb szerepet kapó Molnár Piroska kisugárzását némi túlzással akkor is érezzük, ha nincs is a színpadon.

Összességében azt tudom mondani, menjetek el a Thália Télikertbe, nem fogjátok megbánni. A Ványa bá szórakoztató, könnyen fogyasztható, de nem könnyű előadás. Letisztult, követhető, mindenféle fölösleges sallang és álművészkedés nélkül, mindenki megtalálhatja benne a saját életének fontos kérdéseit.

Megrémültem, amikor először hallottam, hogy ismét filmet készítenek a klasszikus asztali szerepjáték világából, a Dungeons & Dragons-ből. A 2000-es évek egyik legrosszabb filmje volt az első próbálkozás Jeremy Irons és Marlon Wayans nevével fémjelezve.

Először is fontos tisztázni, mi is a Dungeons & Dragons. Ez egy asztali szerepjáték, ahol egy játékos a dungeon master, gyakorlatilag a mesélő, a többiek pedig a történetének főszereplői, akik bármit csinálhatnak a mese szabályain belül, a dungeon master pedig a játékosok döntései alapján formálja a történéseket. Ez gyakorlatilag egy keretvilág, amelyben egy szabályrendszer segítségével akárki létrehozhat egy saját fantasy-történetet, amelyben küldetéseket hajthat végre a barátaival.

Sajnos jómagam sose tudtam túlzottan elmerülni egy szerepjátékban sem, mert nagyon nehéz három-négy embert alkalmanként 4-8 órára összeszervezni hetente/havonta, így neten követtem mások játékmenetét. Ezeknek a netes kampányoknak

Vox Machina címmel, és a szinkronhangot az eredeti kampány játékosai adták.

A John Francis Daley és Jonathan Goldstein író-rendező párosnak köszönhettük a 2015-ös remek Vakáció remake-et – ami megosztó volt a nézők körében, de szerintem az alpári humor ellenére egy remek újragondolása volt az eredeti történetnek, de a méltatlanul elfeledett Éjszakai játékot is ők készítették.

A társasjátékok szerelmeseinek világát mutatták be anélkül, hogy akár egy társasjáték ténylegesen előkerült volna. Az Éjszakai játék egy őrült, humoros rohanás keretein belül népszerűsíti ennek a hobbinak az igazi erényeit, a csapatmunkát és a barátok közötti versengést, én imádtam.

Miután megnéztem a Dungeons & Dragonst, nagyon hasonló érzésem támadt. Látni a film minden porcikáján, hogy az alkotók megértették a D&D lényegét: szabadjára engedték a fantáziájukat, és jól érezték magukat.

Persze fantasy-alapokra épül, klasszikus D&D frakciók, varázslatok, fegyverek, fajok kerülnek előtérbe, de olyan módon mutatják be őket, hogy bárki élvezni tudja. Egy igazi tömegfilmet csináltak egy rétegtematikából. Hihetetlen ügyesen megkomponált az egész, a ritmusa remek, egy pillanatra sem ül le a cselekmény, a párbeszédek pörögnek, mintha egy Guy Ritchie-filmben lennénk, persze megfelelő 12-es korhatárkarika mellett. A szövegkönyv és rendezés elsőrangú.

Csak dicsérni lehet az alkotókat, régen ültem ilyen filmen, amin a közönség ennyit nevetett a vetítés alatt. Akik őrült rajongói a témának, lehet, hogy elsőre nem fogják annyira értékelni, hogy kedvenc időtöltésükből egy vígjátékot készítettek, de ha belegondolnak, ők is megértik, hogy ez volt a logikus lépés. Egy high concept fantasynek kevesebb esélye lett volna a mai filmek között. Lehetetlen vállalkozás is lett volna, hiszen a D&D világának kimeríthetetlen a tárháza, és mellette speciálisan személyre szabott, hiszen, mint írtam, minden mesélő saját történetet készít a keretvilágon belül.

Daley és Goldstein gyakorlatilag írt egy saját kampányt, amit feltöltöttek látványos akciójelenetekkel és tehetséges színészekkel, csavartak egyet az egészen, átitatták humorral és bumm, el is készült a Betyárbecsület.

A történet szerint Edgin (Chris Pine) egy bárdból lett tolvaj és társa, a barbár Holga (Michelle Rodriguez) megszöknek börtönükből, hogy megkeressék Edgin lányát és volt társaikat. Természetesen Edgin volt cimborája Forge (Hugh Grant) jó zsivány révén csak önös érdekeit nézi, és saját szakállára kezd el dolgozni. Nem akarok spoilerezni, mert ugyan kitalálhatóak a fordulatok, de szórakoztató a történet.

Michelle Rodriguezt jó látni végre nem Letty szerepében, karakterére, a barbár Holgára épülnek az akciójelenetek, Hugh Grantből is többet látunk, mint az előzetesek alapján számítottam rá, ami remek. Sophia Lillis Doric a druida szerepben ügyes és szerethető, de még Justice Smith is szórakoztató, pedig tőle általában ódzkodom. Regé-Jean Page-ből kevesebbet kapunk, mint amit megérdemelne a paladin karaktere, és Daisy Head mint Sofina, a varázsló az is borzasztóan jó a szerepében. Nem lehet rosszat mondani a castingra, minden és mindenki a helyén van.

Daley és Goldstein nem csak a D&D szellemiségét hozták el nekünk, de a filmkészítés szempontjából is rengeteget fejlődtek. Az akciójelenetek jól követhetőek, ügyesek, kreatívak és viccesek, rengeteg utalás van a más filmekre és játékokra, szerintem a végső csatánál nem csak nekem fog eszembe jutni az első Bosszúállók vége, vagy a föld alatti üldözésnél a Valve Portal játékai. Több kiemelkedő jelenetsor technikailag is elismerésre méltó a Betyárbecsületben, elég a sárkányos üldözésre, a végső rablásra, vagy a temetős jelenetre gondolni.

Mindemellett még gyönyörű is, amit a vásznon látunk. Nem kifejezetten a CGI, mert egy-két jelenetnél azért néha kilóg az a bizonyos lóláb, de sok jelenetben használtak tényleges praktikai effekteket, illetve a fényképezés egy-két jelenetnél bámulatba ejtően szépre sikerült. Jó volt látni a nagyvásznon nem virtuális Sárkányszülötteket, vagy Ardlingeket, hanem tényleges maszkokat és bábukat.

Hiába rajongok az alaptémáért, úgy gondolom, objektívan tudom állítani, hogy a Dungeons & Dragons – Betyárbecsület egy szórakoztató zsánerfilm lett. Ha sikeres lesz, szinte biztos a folytatás, mert a "minden gonosz mögött áll egy még nagyobb gonosz" trükkjét is felhasználják, tehát kiált egy folytatásért, de ha nem lesz sikeres, akkor is kielégítő vége van Edgin és kompániája történetének.

Kicsit még Karib-tenger kalózai utánérzésem is volt. A Betyárbecsület egy igen jó időtöltés, amit mindenkinek csak ajánlani lehet, én pedig alig várom már az író-rendező páros legújabb munkáját.