Érkezés: Már a mozikban az év legjobb sci-fije
Az egész olyan ismerősen indul. Azonosítatlan repülő tárgyak jelennek meg a világ különböző pontjain. Kitör a pánik. Kivonul a katonaság. Pattanásig nő a feszültség. Várjuk az összecsapást, amitől csak egy elvesztett gyermekét gyászoló csinos nyelvész (Amy Adams) mentheti meg az emberiséget.
Csakhogy ez nem a Függetlenség napja, sőt, szigorú értelemben véve még csak nem is hollywoodi filmről beszélünk.
VIDEÓ: nézz bele a filmbe
Bár az Érkezés ízig-vérig amerikai film, a gyártását független stúdiók finanszírozták, és nem véletlenül: nincs olyan épeszű fejes Hollywoodban, aki zöld utat adna egy a konvencióktól ilyen radikálisan elrugaszkodó sci-finek.
Eric Heisserer sokáig házalt a forgatókönyvvel, de rendre visszautasították, pedig még így is jóval cselekményesebbre duzzasztotta Ted Chiang eredeti elbeszélését. A non-lineáris, szinte konfliktus nélküli novellában például szó sem volt világméretű fenyegetettségről, és időzített bombaként működő felfegyverzett nagyhatalmakról.
Persze a filmet látva tudjuk, hogy mindez nem kompromisszum, hanem megvezetés: az ismerős sémák bevetése, a határidő-dramaturgia felállítása és a globálisra növelt krízis árnyéka mind-mind csak arra szolgál, hogy a film azonnal felcsigázza a figyelmünket – majd egyből ki is játssza az elvárásainkat.
Denis Villeneuve hasonló játékot űzött előző filmje, a Sicario – A bérgyilkos esetében is: a film elején egy hagyományos hollywoodi akcióthrillert ígért, majd fokozatosan szembehelyezkedett a konvenciókkal. Nem árulunk el nagy titkot, ha eláruljuk, hogy a játékidő egy adott pontján
az Érkezés is letér a kitaposott ösvényről.
Először is, az űrhajók megérkezése után nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezek az idegenek nem támadnak, a katonaság célja így az lesz, hogy sikeresen kommunikáljanak az űrlényekkel, és kiderítsék, hogy milyen céllal látogattak meg minket. Ekkor lép be a képbe az Amy Adams alakította briliáns nyelvész, aki lassan, de biztosan felfedi a különös földönkívüli nyelv titkait.
A hátborzongató, mesterien kivitelezett felvezetést követően az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy
ebben a filmben nem a látogatóba érkezett idegenek, hanem a minden ismeretlenben csak a fenyegetést felismerni képes emberek jelentik majd a legnagyobb fenyegetést.
Ők lesznek azok, akik tudatlanságukkal és erőszakosságukkal veszélybe sodorják saját fajukat, az idegenek érkezését követően ugyanis pikk-pakk kialakul a globális hidegháborús hangulat, egymásnak fordulnak a nagyhatalmak, és még az utcákon is kitör a pánik. A történet tétje így az lesz, hogy hőseink még azelőtt megfejtsék az idegenek idelátogatásának célját, mielőtt valaki megnyomna egy nagy piros gombot, és útnak indulnának az atomrakéták.
Ennél többet kár lenne elárulni a történetből, legyen elég annyi, hogy a játékidő második felében a hősnő elhunyt gyermekének emlékképeivel a történet úgy fordul egy váratlanul érzelmes zárlat irányába, hogy közben nem vetkőzi le a „hard sci-fi” köntöst sem, sőt! A melodrámai felhangok úgy simulnak a tudományos fantasztikum szövetébe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – és a film éppen ezzel marad végletekig hű az eredeti, korábban megfilmesíthetetlennek kikiáltott novella szellemiségéhez.
Az eredmény lenyűgöző, Denis Villeneuve pedig látványosan demonstrálta, hogy nemcsak a bűnügyi műfajokhoz, de a sci-fihez is van tehetsége. Jó kezekben lesz a Szárnyas fejvadász 2049.
Ha tetszett a kritika, kattints a megosztásra!
