hirdetés

KULT

„Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik” – Angela Murinai tengerbe veszett fia emlékére írt regényt

Az írónő fia 2016-ban hunyt el Máltán egy tragikus balesetben. A többrétegű regény a Librinél jelent meg.

Link másolása

hirdetés

Elolvastam a könyvet, nehéz volt. A címe: Mikor feltámad a szél. Örülök, hogy elolvastam, mert sokat kaptam tőle, ezért is vártam, hogy beszélgethessek a szerzőjével, akinek a regény egy pontján valaki azt mondja: csak a nagyon erős emberekre mérnek ilyen sorscsapást, akiknek valamilyen fontos feladatuk van.

– Az Angela Murinai a szerzői neved?

– Ez az eredeti nevem, csak eléggé megszoktam már, hogy fordítva használom. Szerintem szebb a ritmusa, könnyebb kiejteni. Az ismerőseim Angélának hívnak, nem csinálok ebből nagy ügyet - de Németországban, ahol élek, az ott élőknek nagyon szájra áll.

– Az íróvá válásod bloggerkedéssel indult. Mikor és milyen szándékkal kezdtél el blogolni? Hogyan kapcsolódsz az íráshoz?

– Régóta kísér a naplóírás, kamaszkoromból is rengeteg kézzel írott anyagom van. A kétezres években a blogok megjelenésekor az elsők között voltam, aki platformot nyitott. A Gumiszoba azóta már a hatodik blogom. Egyéves hallgatás előzte meg, 2013-ban zártam egy oldalt, majd 2014-ben,

hirdetés
egy drámai helyzetben írtam egy nagyon dühös posztot a Facebookra, aminek hatására egy nap alatt ötszáz ember csatlakozott. Másnap még mindig dühös voltam, ezért megint posztoltam.

Elkezdtek rám odafigyelni a nők, és elindult a Gumi. Azóta sokat változtam, higgadtabb a stílusom, kiforrottabb. Fejlődtem. Ma már alig van ember, aki nem találkozott volna valamelyik cikkemmel, és csodálatos öröm, hogy szeptemberben a TEA kiadó gondozásában megjelenik a könyv, amely a blog alapján készült.

– Miért és hogyan jutottál el addig, hogy gyermeked halálát, az utána következő eseményeket és gyászmunkádat egy regényben foglald össze?

– 2016-ban, a baleset után néhány nappal, amikor a fiamat megtalálták, a férjemmel visszamentünk Máltára, Gozóra. Ott olyan jó fogadtatásunk volt, annyi segítséget kaptunk, ami varázslatos volt.

A tragédia okán borzasztó állapotban voltam, és ezt szerettem volna minél pontosabban megörökíteni: az akkori történéseket és mindazt, ami bennem zajlik.

A fájdalmat elfelejtjük, a test és a lélek így védekezik, így tud túlélni– amikor elmúlik, amikor felépülünk, már csak azt tudjuk felidézni, hogy szörnyű volt. Én azonban semmit nem akartam elfelejteni. Próbáltam minél pontosabban megfogalmazni azt a belső tüzet, ami akkor emésztett.

– Gondolom szeretted volna minél gyorsabban mindezt leírni, hogy ne illanjanak el az emlékek.

– Igen. Ez sikerült is, hiszen amikor négy év után újraolvastam ezeket a szövegeket, vissza tudtam utazni abba az tudatállapotba, amiben 2016-ban voltam. Elkezdett visszaemlékezni a lelkem arra, amit akkor megélt.

– A regény tehát 2016-ban született?

– Nem egészen. Akkor írtam azt a naplót, amiből olvashatóak részletek a könyvben. Például amikor elmentem az azonosításra, kimentem a hegyre... mindezeket akkor írtam le. Közben felfedeztem a hely különleges dimenzióit, Írtam, és kezdett bennem megfogalmazódni az is, hogy ha ezekből tudnék egyszer egy könyvet írni, azzal a fiamnak is örök emléket állíthatnék. Ha azt a könyvet valaki tíz év múlva leveszi a polcról, kíváncsi lehet rá, hogy milyen volt ez a fiú. A fiam. A lelkek addig vannak köztünk, amíg beszélünk róluk és emlékezünk rájuk. Néhány hónap után azonban nem bírtam tovább írni a naplót, és ez a csend eltartott négy évig. Azt hittem, nem is fogom tudni megírni a könyvet.

Tavaly tavasszal egy éjjel aztán olvastam itthon az akkori írásaimat, mikor azt éreztem, készen van minden bennem, és már meg tudom csinálni. Összeállt a fejemben a sok mozaik, és szinte gondolkodás nélkül írtam, mintha vezetve lett volna a kezem,

így két hét alatt összeállt az első, nyers változat. Utána azonban egy tudatos szerkesztési munkát kezdtem el, ugyanis azt is megéreztem, hogy ez a történet teret tud nekem adni arra, hogy egyéb dolgokat is elmesélhessek a világról. Sok, majdnem tabu-kérdést feszegetek, melyekre sok ember rá tud kapcsolódni, akár a hitről való elmélkedésre, akár az anyaság nehézségeinek taglalásárta, akár párkapcsolati kérdésekre gondolok.

– Volt egy olyan érzésem a regény olvasásakor, hogy még mindig bűntudatban létezel. Most hogy állsz vele?

- Szerintem kevesebb bűntudat van bennem, mint amennyit az utóbbi öt évben általában elvártak tőlem. Volt, aki próbálta fokozni bennem ezt az érzést azzal, hogy vádolt, mert én vittem Bencét oda stb. Később, amikor mindent elemeztem, arra jutottam, hogy ebben a történetben születtek döntések rajtam kívül is. A fiam is hozott egy olyan döntést akkor, ami nem bizonyult jó döntésnek. De joga volt döntést hozni, még ha a következményei borzasztóak is voltak.

Nem látta előre, mi sem láttuk előre, mi fog történni. Néha a döntéseink következményeibe belehalunk.

A fiam nem egy három éves kisgyerek volt, hanem egy majdnem felnőtt, egy hónappal később töltötte be a tizennyolcat. Nyilván van bűntudatom, néha erősebben, néha kevésbé. Tényleg én vittem el őket oda, és az indulás előtt már egyáltalán nem volt lelkes Bence. Jó lett volna, ha hallgatok rá, jut eszembe néha. Nehezen indult az ottani élete, amiben szerepe volt annak is, hogy az internetnek köszönhetően hiába ment el Gozóra, a telefonja folyamatosan pittyegett. Az otthoni közösségével tartotta a kapcsolatot, és úgy érezte, kimarad mindabból, ami ott történik. Furcsa módon pont az utolsó időszakra esett, hogy kezdett átfordulni és átadni magát ennek a helynek, ahol jelen volt. És ezen a napon el is jutott egy csúcspontra. Az volt benne, hogy anya elment, mi hárman felfedezzük a helyeket, megmutatok a testvéreimnek szép helyeket a szigeten.

– Amire Bence jutott a végén, hasonló, mint amire te magad is jutottál a könyv végére, ugye? A mostban létezni, azt megélni.

– Igen. Ilyesmikről beszélgettek akkor a fiúk is. Most itt vagyunk,- mondta az öccsének- elengedem, ami volt, és ha hazamegyünk, indul valami új. Hét óra volt, gyönyörű napon voltak túl. Még meg is ölelte Ákost, indultak volna vissza, és volt egy kósza ötlete, hogy csobbanjanak még egyet a vízben. Ez lett a vége.

– Hogy állsz a hittel? Egyfajta bizonytalanságot éreztem ezzel kapcsolatban.

– Mivel van is. Sok vallással megismerkedtem, bejártam a magam spirituális útját. Azt hiszem, arra jutottam, hogy sokkal könnyebb út Isten felé fordulni, mint magunkba nézni és ott keresni az erőt. A Tibeti halottaskönyv azt írja, hogy a halál nem a fizikai halállal történik meg - a léleknek a szív megállása után komoly utat kell megtennie, mielőtt megnyugodva el tud innen menni. Én ezt az elengedést-elmenést végigcsináltam a fiammal. Írtam is akkoriban erről. Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik... A Halottaskönyvben az áll, egy halálfázisban a szél színe zöld. Én magam is zöld ruhákat hordtam akkoriban, sőt, írtam is arról, hogy számomra a gyász színe zöld. Nem ismertem akkoriban a Tibeti Halottaskönyvet.

Ma sem ismerem, de azt a részt olvastam, ahol leírja, hogy a meghalás egy fázisában a távozó lélek színekként érzékeli a világot. Akkor neki a szél zöld. Ma azt gondolom, akkor sokkal közelebb voltam ahhoz a tudatállapothoz, a meghalás folyamatához, mint gondoltam.

Ott voltam az úton a fiammal anélkül, hogy tudtam volna. Segítettem őt elmenni. Most megint különleges intuícióim vannak, hogy újraértelmezzem azt az utat, amit akkor bejártam.

– A máltai közeg, aki fogadott titeket a temetéskor, csodálatosan együttérzett veletek. Segítettek, imádkoztak értetek, elkerültetek egy püspökhöz is. Mintha valami áldott helyzetben lettetek volna.

– Igen, akkor tényleg azt éreztem, hogy Isten közelében vagyok. Ilyen élmény nem sok adatik az életemben. És ezt emberek közvetítették.

– Megérintett, hogy írod a könyvben, hogy Bencével négyszer találkoztatok a halála után.

– Igen, négyszer jött el hozzám álmomban, és egyszer tudtuk megölelni egymást.

– A regénybe került, gyermekeidtől származó idézetek eredetileg le voltak írva neked?

– Igen, ezeket lejegyeztem akkor, mikor megtörténtek, mikor a kicsi szájukkal kimondták ezeket a szavakat. Mikor a könyvet írtam, ezekből válogattam. Hátborzongató volt látni, ahogy a történetbe illeszkednek ezek a kicsi szilánkok.

– Tehát te valójában öntudatlanul előre dolgoztál ezen a könyvön.

– Igen. Akkoriban jónak gondoltam, hogy írom a gondolataimat, a történteket. Amikor összeálltak ebben a könyvben, valóban olyan volt, mintha ezelőtt 20 évvel tudatosan előre dolgoztam volna. Mintha a világ már tudta volna, hogy ezeknek egyszer még helyük lesz egy nagyon fontos történetben.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Olyan volt a Sztárban sztár leszek szombati adása, mintha Tóth Gabi magánszáma lenne

Pápai Joci ijedten néz, Köllő Babett próbálja hozni az úrinőt, Majka pedig hű az imidzséhez, de mégis, mintha egyedül Tóth Gabi venné komolyan, amit csinál. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Bevallom, a Sztárban sztár első néhány évadát követtem, sőt, szerettem. Egyrészt nagyon sok színvonalas és/vagy szórakoztató produkció volt, és sok esetben valóban új oldalukról ismerhettük meg a sztárokat. Például én abban a műsorban jöttem rá, hogy Szandi voltaképp nagyszerű énekesnő, csak (szerintem) rossz dalokat írnak neki.

Aztán valahogy „kikoptam” a tévé elől. A gyerekváltozat és a Sztárban sztár leszek teljesen kimaradt. Eddig.

Szokták mondani, hogy ha valaki nem tudja, hogy az operában végig énekelnek, akkor az első felvonás végére idegösszeomlást kap.

Nekem hasonló élmény volt a szombati adás.

Kicsit mintha Mátyás király az okos lánytól show műsort kért volna. Megasztár legyen meg nem is, Sztárban sztár legyen meg nem is, legyen idegesítő meg nem is (ezt sikerült a legkevésbé megvalósítani).

Nagyon élénken emlékszem a legelső Megasztár szériák egyikéből egy válogatóra. Ebben színpadra lépett egy srác, aki mind külsőre, mind produkcióra tökéletesen hozta Freddie Mercuryt. A We Are the Championst énekelte meglehetősen jól.

hirdetés

Presserék kiszórták, mondva, hogy ők nem hasonmásokat keresnek, hanem egyéniségeket. Beszédes, hogy a hétvégi adások egyik legsikeresebb versenyzője egy Freddie hasonmás volt.

A Sztárban sztár leszek ennek pont az inverze: itt az lenne a cél, hogy valaki minél jobban utánozzon egy énekest. Ez pedig elég skizofrén helyzetet eredményezett.

Azt látni kell, hogy a versenyzők többsége nem Las Vegasba tartó sztár hasonmás, hanem egyszerű énekes vagy színész, aki lehetőséget lát a műsorban a kiugrásra, és ha egyszer az a feladat, akkor megpróbálnak találni valakit, akire jóindulattal, messziről, sötétben, füldugóval hasonlítanak.

Így simán előfordul, hogy valaki tovább jut, ha "csak" korrektül letol egy slágert, de olyan is akad, aki egyáltalán nem tud énekelni, de szórakoztató Thomas Anders show-t nyomott le, így is tovább engedték.

Végül is a Sztárban sztárt is jellemezte ez a kettősség: Tóth Gabi Nem leszek a játékszered-előadása annak idején szenzációs volt, bár Kovács Katit nyomokban sem lehetett felfedezni benne. Feke Pál Adele-ja vagy Puskás Peti Tina Turnerje anno inkább humoros volt, mint énekprodukció. Na és persze aztán voltak olyan átváltozó művészek is, mint Bereczki Zoli, aki minden egyes sztárt, akit kapott, az utolsó rezdülésig és hangig pontosan levett.

Szót kell ejtenem a zsűriről, akiket ezúttal a szerény „mesterek” titulussal illetnek.

A szombati adásnál azt hittem, a Tóth Gabi show-t látom. A zsűri minden egyes értékelését ő kezdte, sokáig azt is hittem, biztos ő a zsűrielnök.

Aztán kiderült, hogy nem, simán csak erőszakos. Hozzá teszem, hogy Tóth Gabi milyen ember, arról fogalmam sincs, hisz nem ismerem. Abból, hogy valaki milyen egy műsorban, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Tehát amit itt írok, kizárólag arról szól, ami a képernyőn átjött Gabi szerepléséből.

Az ilyen showműsorok egyes adásait általában felfűzik egy szálra, akár egy szappanoperát. Ennek az epizódnak a „Tóth Gabi, az akarnok” címet adták a készítők, és lényegében mindent erre fűztek fel.

Végig azt láttuk, hogy Gabi mindenkit akar, soha nem enged, elnyomja a zsűritársakat, és szokásához híven túlteng. Az adás vége felé még egy műbalhét is beszúrtak: Majka Gabi fejére olvasta bűneit, ezen Gabi megsértődött, és így csináltak vagy 10 perc tiszta műsoridőt. Hogy ebből mennyi volt megrendezett, arra nem mernék fogadásokat kötni.

Úgy tűnt, Gabi telhetetlen: minden kimagasló előadót magának akar, mindig talál valami érvet, amiért csak az ő csapatába kerülhetnek. Ez azért is furcsa, mert a szabályok szerint csak három versenyzőt vihet be az élő műsorba, így fölösleges pazarlásnak tűnik olyan nagy csapatot építeni.

Pedig a maga szempontjából Gabi pont úgy viselkedett, ahogy egy olyan mentornak, pardon, mesternek kell, aki meg szeretné nyerni a versenyt.

Minél nagyobb a merítés, annál jobb eséllyel indul csatába. Végső soron úgy tűnik, ő az egyetlen, aki komolyan veszi ezt az egészet.

Az igazat megvallva, a többiek nem is nagyon erőltették meg magukat. Egy olyan helyzetre nem emlékszem az adásból, amikor valaki igazán beleállt volna, hogy megszerezzen magának valakit.

Pápai Joci a műsor nagyrészében olyan ijedt arccal nézett, mintha még mindig a Megasztár vigaszágán várná a közönségszavazást, és ha Tóth Gabi egy kicsit erőteljesebben kiegyenesedik a székében, Joci máris feltartja a kezét.

Köllő Babett próbálja hozni az úrinőt, ami lássuk be, ebben a társaságban azért nem egyszerű, és nem is célravezető. Akinek méltóságon aluli vitába szállni, annak csak a resztli marad.

Majka látszólag hozta a tökös csávó imidzsét, de azért Tóth Gabinak beszólogatni nem akkora hőstett. Viszont harcba ő sem szállt egyetlen versenyzőért sem.

Szóval lehet, hogy Gabi erőszakosnak tűnt, de hát a vajban könnyen jár a kés.

Az adást követő negatív, Gabi-ellenes hangokban nyilván jelentős szerepe volt, hogy amúgy is erősen kapja most az ívet a pápalátogatás kapcsán énekelt dala miatt, a TV2 szerintem jó érzéssel, szándékosan épített erre.

Hogy a szombati Gabi-show mennyire tudatosan tervezett dolog volt, azt jól mutatja, hogy a vasárnapi adás teljesen más képet mutatott. Itt Gabi jóval visszafogottabban viselkedett, és végre a többiek is kaptak versenyzőket.

Míg szombaton egy-két jelentkezőt szórtak csak ki a mesterek, és többnyire azok sem az ultra gáz kategóriát képviselték, vasárnap este a tehetséget önbizalommal helyettesítő bohócoké lett a főszerep.

Ez az az elem, ami a Sztárban sztárból hiányzott. Végre megint lehet önmagukból majmot csináló szerencsétleneken röhögni.

Ami csúnya dolog, de a nézettségnek nagyon jót tesz.

Még valamit muszáj szóvá tennem, még ha magamra is hozom a rajongók és a „mesterek” haragját. Ez pedig a zsűritagok meglehetősen kulturálatlan viselkedése – az egy Köllő Babett kivételével.

Nem emlékszem olyan tehetségkutatóra, ahol ilyen sűrűn szálltak volna a b…megek. Én értem, hogy lazák vagyunk, van, ahol akár helye is lehet a trágárságnak, belefér.

De zsűrinek lenni egy tehetségkutatón, az valaha rangot jelentett. Érzékelem, hogy változik a világ, az a menő, ha a sztár minél ember arcúbb, közvetlen. De egy zsűrinek (szerintem) fontos tartani egy színvonalat, különben minden hitelességét elveszti.

Különösen fontos lenne ez azért, mert azért a mostani zsűrikben már nem Presser Gáborok és Szinetár Miklósok ülnek

Én kifejezetten nagyra tartom azt a sok munkát, amit Majka vagy Tóth Gabi belefeccöl a sztárságába, de közel sem olyan egyértelmű az elfogadottságuk, mint a letűnt korok zsűrijeinek.

Ők lehet, hogy nem érzik, de ha előadóként nem is, zsűriként nekik is bizonyítaniuk kéne. Például azzal, hogy megtisztelik a viselkedésükkel azt a posztot, amit betöltenek.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Tóth Gabi is fellépett a Hősök terén Ferenc pápa szentmiséje előtt

Az énekesnő új dalát, Az én szívem című számot énekelte el a gyülekező tömeg előtt.

Link másolása

hirdetés

Ahogy már beszámoltunk róla, Ferenc pápa mutatja be a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjét vasárnap fél 12-kor Budapesten. A misét kétórás kulturális műsor előzi meg, ennek során

Tóth Gabi is fellépett. A különleges, magyaros motívumokkal díszített ruhában színpadra lépő énekesnő új dalát, Az én szívem című számot énekelte el a gyülekező tömeg előtt.

Fellépését élőben közvetítettük a Szeretlek Magyarország Facebook-oldalán, itt visszanézhető:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Ilyen fontos filmet még nem láttunk 9/11-ről - Mennyit ér egy élet?

Valós eseményeken alapuló dráma egy ügyvédről, aki történelmi változást hozott az áldozatok családjainak hatására.

Link másolása

hirdetés

Időnek kellett eltelnie, hogy az aznapi eseményeken túlmutató, komplex erkölcsi dilemmákat is elmesélő mozi készüljön a szeptember 11-i támadásokról. Láttunk dokumentumfilmeket a leomló tornyokról, Osama Bin Ladenről, az elfogásáról (Zero Dark Thirty), a hősökről, akik mentettek, akik életben maradtak, és akik ott maradtak, a hősökről repülőgépen (United 93) - mindkét említett film egyébként zseniális.

De nem láttunk még filmet Amerika egyik legnagyobb kiábrándulásának, a 9/11-es eseményeknek az áldozatairól úgy, hogy őket nem látjuk. Mégis értük készült ez a film és értük harcol mindenki a történetben. És a hátramaradottakról. A sérült családokról.

A Netflix remek nagyjátékfilmjében az egyik legnagyobb emberi-jogi-morális dilemma kérdése merül fel, mellyel tömegkatasztrófák után egy szakember találkozhat. A cím egyértelműen teszi fel a kérdést: Mennyit ér egy élet? Na, mennyit is?

Ha kártérítési pert indítana a néző egy tömegkatasztrófában odaveszett szerette után, mennyi pénzzel lenne elégedett? Elégedett lenne? Van az a pénz? A halottat úgysem hozza vissza, hangzik el többször is a közhely. Ez az ügy nem is erről szól. Hanem az igazságosságról.

Sokkal inkább arról, mivel volt kénytelen szembenézni Ken Feinberg ügyvéd 2001-től 2003-ig, amikor elvállalta, hogy az államot képviselve kártalanítja a szeptember 11-i támadások áldozatainak hozzátartozóit.

"Kösz, hogy elviszi a balhét" - mondja neki Bush elnök a telefonban, majd köszönés nélkül lerakja. Ő segíteni akar, de hamar rájön, hogy nem mérhető dollárban egy ember élete sem,nem mérhető átalányban, és egyáltalán, nem található ki egy szabályrendszer sem arra, hogy miként kártalanítson szegényebb, gazdagabb családokat.

Hogyan kártalanítsa azokat, akik mögött kőgazdag családok, multimilliomos cégek álltak, csak épp aznap bementek dolgozni az egyik toronyba, vagy azokat, akik bevándorlók, vagy azokat, akik krónikus betegek, vagy egy meleg pár egyik tagját, akinek lakóhelye nem ismeri el törvényes örököseként a párjának. Többet ér az egyik ember, mint a másik? Erkölcsi dilemma erkölcsi dilemma után: a megfelelően megválaszolhatatlan kérdésekkel kénytelen szembenézni az ügyvéd és csapata ügyről ügyre.

hirdetés

Ez a film lehetne egy klasszikus elbeszélő dráma, korrektül komoly pillanatokkal és hollywoodi lezárással. Utóbbit meg is kapjuk, de egyszerűen azért, mert - spoiler nélkül próbálom, de bárki utánanézhet - az élet így akarta, nem a rendező. Viszont nagyon nem tipikus hollywoodi film ez, és ez köszönhető a rendkívül egyedi és esztétizáló operatőri munkának, valamint a visszafogott rendezésnek - és nagyon nem utolsósorban a színészeknek. Az utolsó mellékszereplőig mindenki valóságos, hús-vér emberré válik a szemünk előtt, aki őrületes, számunkra elképzelhetetlen lelki fájdalmakat él át.

Elő nem került holttestek, bent rekedt, hős megmentők, fulladozó telefonhívások rögzítőn megörökítve. Minden hatásvadászat nélkül látjuk mégis mindezt.

És a csúcs: a két főszereplő. A film harmadik "szereplője" az a bizonyos alap, mely a támogatások kérdéses kiítélhető összegét jelenti, Stanley Tucci karakterének köszönhetően változik emberibb irányba, hogy elfogadható, emberséges legyen. Charles Wolf, azaz Tucci karaktere nem kap nagyobb szerepet, keveset látjuk,

Tucci mégis élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja a finoman határozott, célratörő és óriási igazságérzettel bíró, gyászoló férj szerepében. "Azokért harcol, akik a sor végén maradtak, nem azért, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek" - mondja róla a főhős.

Michael Keaton pedig ismét lenyűgöz minket minden pillanatával. Úgy játszik el egy lelki folyamatot, egy személyiségváltást, ahogy csak ő tudja: apró, finom, pontosan eltalált rezdülésekkel. Mert az ügyvéd az elején egy ügyvéd, aki nem kapcsol arcokat az aktákhoz. És most kénytelen lesz, és

egy ponton kénytelen lesz rádöbbenni, hogy - akármennyire szürreálisan hangzik is - kénytelen lesz végighallgatni mind a sok ezer érintett családot, mert mindenkinek más a története, a vesztesége, a szükséglete a tragédia után.

És végigcsinálja, annak ellenére, hogy úgy ismerjük meg a film elején, mint akinek minden porcikája tiltakozik az emberi érzelmekkel való szembesülés ellen - beleértve a sajátját is - és az ellen, hogy kilépjen a komfortzónájából. Kilépett, és érdemes megvárni a film utolsó pillanatait, hogy megtudjuk, azóta milyen ügyek mellé állt. Ez a film is egy ilyen fontos ügy felejthetetlen emlékműve.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Klippremier: Zséda újra valami váratlannal rukkolt elő

A Kócos című számhoz különleges hangulatú, egzotikus állatokkal zsúfolt, animációs kisfilm készült.

Link másolása

hirdetés

A „Szívizomláz” albumon lévő „Kócos” című dal videójára nagy eséllyel senki nem számított a Fonogram-díjas énekesnőtől. A klip a fashion kollázs és a Monty Python világát idézi a szemünk elé. A „Kócos” a friss lemez ötödik rádiós szerzeménye, olyan slágerek, mint a „Helló”, vagy az „Életben maradni” után.

Első hallásra egy könnyed, rosézós, csajos estére valónak tűnhet ez a zene, ám újrajátszva mégis képes a lelkünkbe mászni, amely hatásra a videóklip csak ráerősít. A felvétel megidézi azt a pillanatot, amikor az álom és az ébrenlét határán lebegve egy reggel azon töprengünk, vajon süppedjünk-e vissza tudatalattink birodalmába vagy ébredjünk fel, mert temérdek feladat vár ránk.

A különleges hangulatot keltő, egzotikus állatokkal zsúfolt, animációs kisfilm rendezője a népszerű lemezlovas Császár Előd, művésznevén Shane54, aki Alexával közös, huszonöt éves slágerét, a „Tiltott szerelmet” dolgozta fel ezúttal Lotfi Begivel és Nikával együtt. Az általa készített, szintén rajzos technikán alapuló mozgóképpel a zeneszám közel kétmilliós nézettséget generált.

„Az elmúlt évünk, lassan mondhatjuk, hogy éveink tele voltak olyan szürreális történetekkel, amikor legszívesebben azt mondtam volna, hogy „Valaki csípjen meg! Nem álmodom?” És nem álmodtuk; ez a nagyon furcsa, nagyon összezavart világba kerültünk, amelyben akár az is megtörténhet, hogy a kócos reggeleken feltűnjön egy repülő cápa”

– tette hozzá Zséda.

VIDEÓ: Zséda: Kócos

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: