Ennyire hűtlen dolog a színház
Június 28-án debütál Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás főszereplésével a legfrissebb Orlai-produkció, a Bagoly és Cica. A darabról Pelsőczy Réka rendezővel beszélgettünk.
Hamarosan itt a premier. Hogy látod, mennyire sikerült igazodni az elején eltervezett ütemhez? Hol tart most a Bagoly és Cica?
Rendezői szemmel nézve nagyon jól állunk, hasonlóan, mint tavaly a Római vakációnál. Jó tempóban haladt, halad a munka, ez vonatkozik a háttérre is, a hangra, díszletre, jelmezre, mindenre. Most, az utolsó héten, bár még sok a munka, jut időnk letisztázni, kitalálni, megcsinálni egy-két dolgot, új ötleteket belerakni, és ez igazán megnyugtató.
Mennyire volt feszített, melós a munkatempótok?
A múlt héten már reggeltől estig próbáltunk, pedig a főpróbahetet is lent töltjük a Balatonon, nekem ráadásul minden este előadásom volt. Ilyenkor nincs másra idő az életben. Viszont ennek is megvan az előnye, legalább nem kell mindent négy órába sűríteni.
Sokáig tartott, amíg egymáshoz szelídültetek? Adéllal már többször dolgoztál együtt, Tomit viszont nem ismerted korábban.
Érdekes, tulajdonképpen csak visszatekintve érzem azt, hogy mégiscsak volt egy ilyen folyamat. Rögtön megtaláltam velük a hangot. Összességében is nagyon pozitív élményem van a munkatársakkal kapcsolatban, abszolút családias ez a kétszereplős darab, de az utóbbi egy-két hétben éreztem azt igazán, hogy mi is találkoztunk Tomival. Úgy is, hogy ez nem a verbalitás szintjén fejeződik ki, hanem láthatatlan módon.
Miért éppen rájuk esett a választás, amikor Doris és Felix karakterének megformálóit kerestétek?
Magát a darabot még évekkel ezelőtt olvastam. Valójában Adél volt az én fejemben, neki kerestem egy hasonló szerepet, akkor mutatta Zöldi Gergely a Bagoly és Cicát. Beszéltünk Orlai Tiborral, hogy egyszer esetleg ezt megcsinálnánk, de végül más mellett döntöttünk, másba kezdtünk bele. Tavaly aztán Tibor felhívott, hogy vigyük színre Adéllal és Tomival. Ez az ő ötlete volt.
Kétszereplős darab esetében talán még nagyobb „lutri” a szereplők kiválasztása, mert mi van akkor, ha mégsem passzolnak össze, nem tudnak egymással mit kezdeni?
Én egyrészt Tomit remek színésznek tartom, már akkor is ez volt a véleményem, amikor még nem dolgoztunk együtt. Nagyon vonzó férfinek látom őt, a női néző-énem már rég felfedezte magának és azt gondoltam, ez a közönségre is hasonló hatással lesz. Adél pedig egy gyönyörű nő, fel sem merült bennem, hogy nem lesznek jók együtt. De valóban lutri egyébként, azt gondolom, iszonyú mázlink van. Valami hihetetlenül jó dolog történik velünk, és ezt a műfajt csak így érdemes csinálni. Persze úgy is lehet, hogy csak jelezgetve van, de lényegében semmi nem történik a két színész között, egyszerűen elfogadják egymást és szépen, megbízhatóan lejátsszák, amit kell. De szerencsére Tomi egy szenvedélyes színész, nem szemérmes.
Az elején sem volt az, amikor még teljesen új volt a szituáció, a környezet?
Szerintem azzal kapcsolatban valóban volt benne eleinte szemérmesség, hogy Adéllal mi „katonások” vagyunk, őt színészként rendkívül nagyra tartja. Egy másféle szemérmességet pedig a szerelmes jeleneteknél lehetett érezni, olyan részeknél, ahol testileg közel vannak egymáshoz, de ez teljesen normális.
Hogy láttad, mennyire érezték magukénak a karaktereiket?
Adél abszolút. Tomi nem teljesen olyan, mint Felix, de közben ez a figura is benne van a lényében, csak nem elsődleges. Úgy érzem, teljesen személyes, amit csinál, csak az életben neki egy másik páncélja van: a nyertes macsó. Ehhez képest ebben a szerepben az esendő oldalát mutatja meg.
Milyen volt átnyergelni a színész-létből a rendezőibe? Honnan jött ez az impulzus?
Teljesen véletlenül történt, ma már sorsszerűnek tartom. Egy évig viccelődtem azon a kolléganőmmel, Bertalan Ágival, hogy a Kolibri Színházban megrendezem a Popeye-t, ő meg mindig röhögött rajtam. Aztán egyszer csak felhívott Egressy Zoli, író, aki Ági férje volt, hogy akkor ő megírná ezt a darabot, és megrendezném-e? Előtte egyáltalán nem gondoltam, hogy én ezt valaha merném…
Akkor ez egy bátorságpróba volt?
Igen, azt éreztem, hogy ha hozza az élet, muszáj kipróbálnom magam. Meg aztán úgy voltam vele, hogy mégis egy mesét csinálok, gyerekeknek, abba csak nem bukhatok bele annyira.
Ezek szerint bejött…
Nagyon jól éreztem magam! Annyira megtaláltam valamit, annyira helyükre kerültek bennem dolgok a nehézségek ellenére, hogy onnantól biztos volt: én ezt valamilyen formában folytatni szeretném.
Nem volt ennek egyfajta terápiás jellege?
Úgy gondolom, hogy minden alkotás valamilyen módon terápia. Elég giccses példa, de ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a kagyló a sok szemetet, ami belekerül, kiizzadja, és abból lesz a gyöngy. Az alkotás is nehézségekből, fájdalmakból lesz, én a sajátjaimat fel is használom. Azzal, hogy színész is vagyok, valamilyen módon értelmet nyernek az életemben a fájdalmak, az elvesztések, a hiányok, a sérülések.
Mennyire rakod bele magadat a rendezésedbe? Mennyire te vagy az, amit megrendezel?
Az, amit gondolok a kapcsolatokról, amik történtek velem az életben, azokat mind beleviszem. A próbafolyamat során sokat beszéltem és beszéltünk mindannyian olyan szituációkról, amikor a szereplőkéhez hasonló élethelyzetekbe keveredtünk, olyan élményekről, érzésekről, amiket be tudunk helyettesíteni a darabban történtekbe. Azzal együtt, hogy ez egy mese, aminek van sok-sok felismerhető, mégis elnagyolt motívuma, minden naivságával a magaménak érzem. A tegnapi próbán is például az villant be, hogy ez teljesen én vagyok. Szeretem, amikor ezt tudom mondani a munkámra.
Ennek is szerepe volt abban, hogy Bill Manhoff darabja felkeltette az érdeklődésed?
Magát darabot először nem is tartottam jónak. A kiindulásom teljesen Adél karaktere, személyisége volt, köré akartam egy szerepet. Miután nekiálltunk, persze másképp is elkezdtem vele foglalkozni. Közben volt egy pillanat, amikor kicsit megijedtem, az kattogott bennem, hogy nem akarok egy felszínes, blőd komédiát csinálni… Szeretem a humort, a vígjátékot, Woody Allent is, de azért annak mindig megvan a veszélye, hogy az ember milyen minőséget hoz létre.
Felix ifjú író, aki a nagy áttörésre vár. Szakadatlanul dolgozik a nagy regényen, amely majd híressé teszi, ám a kiadók sorra visszautasítják őt. Doris, a magát modellnek valló fiatal nő a jég hátán is megél – illetve élne, ha hagynák. Ám az éjszaka közepén kiteszik a lakásából, ő pedig bekopog, hogy menedéket keressen Felixnél. Náluk ellentétesebb két embert nem hordott még a hátán a föld. Csupán egy percre van szükség, hogy egymás agyára menjenek. Ám mégis össze vannak kényszerülve egy pici garzonlakásba. Hát mindent megtesznek, hogy valahogy túléljék a helyzetet.
A hatalmas sikerrel bemutatott komédia filmen is emlékezetes volt: főszerepeit Barbra Streisand és George Segal játszotta.
Az előadás június 28-án debütál a balatonföldvári Kultkikötő keretében, Budapesten először július 2-án láthatjátok a Belvárosi Színházban.
Azt, hogy színész vagy, mennyire tudod kamatoztatni a rendezésben? Empatikusabban kezeled azokat, akik a deszkán állnak?
Ezt tartom az egyik legnagyobb erősségemnek, hogy ha éppen rendezek, akkor is tudom, milyen színésznek lenni, mi az, ami idegesít, milyen az, amikor fáradt vagyok, nincs kedvem dolgozni és mennyire nem szeretem, ha olyankor hajtanak vagy bántanak. Én a színészeket sokkal inkább használom, mint más rendezők, sokkal inkább számítok az ő kreativitásukra. Számos esetben azt rendezem, amit ők hoznak magukkal.
Tehát nem veszel fel egy autoriter pózt és terpeszkedsz el a székeden.
Nem, és nem is tudnék így tenni. Ha például bajban vannak, mert úgy érzik, nem tudnak megoldani valamit, ott is használom a tapasztalataimat, próbálok azzal segíteni, hogy elképzelem: én hogyan játszanám. Sok rendezőnek fogalma sincs, mi baja a színésznek a színpadon, egyszerűen nem érzik. Ez persze nem feltétlenül baj, mert bennük meg épp az a jó, hogy nagyon mániásan kérik és akarják a saját dolgaikat. Azzal, hogy többfélék, mást és mást mozgatnak meg, aminek színészként örülök is.
Még nyakig benne vagytok, de mit gondolsz, mikor tudsz ráhangolódni egy másik darabra? Mikor bírod majd elengedni a Bagoly és Cicát?
Amíg nem jön a következő, ez lesz a szerelmem. Olyan érdekes, tavaly nyáron mutattuk be a Rómait, éppen ma mentek Kőszegre. Imádom, de meghaltam volna, ha nekem mennem kellett volna velük, mert most már annyira ez van bennem. Hát ilyen hűtlen dolog ez a színház.
Ha kíváncsi vagy a darabra, nyomj egy lájkot!
