Elfelejtett rosszkedvünkre emlékeztetnek múltbéli arcaink
Lassan abba a korba érkezem, amikor már szinte történelmi távlatokkal tudok visszanézni elmúlt évtizedekre. Bár valami különleges belső órám révén 40-50 évvel ezelőtti dolgok is úgy élnek bennem, mintha jelenidejűek lennének, ha elém kerülnek a közelmúlt dokumentumai, fotói, ugyancsak képes vagyok rájuk csodálkozni. Vagy azért, mert felhívja a figyelmet valamire, amit akkor nem vettem észre, vagy valamire, ami másképpen él a kollektív emlékezetben, amelynek én is részese vagyok, vagy pedig olyasmire, amely napjaink eseményeinek, légkörének tükrében egészen más kontextusba kerülnek.
Ilyen az a két fotóalbum, amelyek a 2017-ben elhunyt Szalay Zoltán fotóriporter hagyatékából készültek. Az első, az Azok a 60-as, 70-es évek két évvel ezelőtt jelent meg. A folytatásának, az Azok a 80-as, 90-es éveknek pedig, amelyet ismét Parti Nagy Lajos látott el „képmelléírásaival”, a napokban volt a bemutatója az Örkény István könyvesboltban. Ez egyben alkalom volt egy kis Kurír-nosztalgiára: az 1990-es évek máig egyedülálló napilapjának hat egykori munkatársa volt jelen, köztük jómagam, de mindenekelőtt László Ágnes, a könyv szerkesztője, és persze alkotásaival Szalay Zoli is, aki szintén kollégánk volt.
László Ágnes bevezetőjében arról beszélt, hogy az alkotótársakkal nem akartak egy kifejezetten politikai jellegű albumot készíteni, ez azonban mégis elkerülhetetlen volt, hiszen különösen a 80-as évek vége, a 90-es évek eleje egyértelműen a politikáról, a rendszerváltásról szólt. A képeket nézve ismét rájöttem, amire már sokszor, hogy valójában „kimaradtam” ebből: természetesen követtem az eseményeket, de szinte kívülállóként, fontosabb volt számomra a magánéletem, és azok az új lehetőségek újságíróként, íróként, amelyek révén pályám kiteljesedett és ezt utólag sem bánom.
A könyvet bemutató Spiró György élményeit először egy Bosnyák téri piaci tróger színes fotójával, illetve a mellérendelt Parti Nagy-szöveggel illusztrálta: „Most már mindig ezt viszi, ebben hajnali pillanatban, ezt a kordét, ezzel a teherrel… a hó-rukk el nem évül, zabálni mindig kell.” Vagyis e megragadott pillanatok örökre összekötődnek a képeken látható emberekkel. Az író szerint az egész kötet, beleértve a szövegeket, komorabb és szomorúbb, mint az előző, azt sugallja, hogy „valami nagyon nagy gáz van”. Hiába volt egy rendszerváltás, „a képekből az derül ki, hogy nem történik semmi”. Nemcsak azért, mert előtte és utána is vannak „tömegjelenetek”, hanem az arcokban van valami „idült szomorúság”. „Valahogy nagyon kedvetlen volt a mi életünk, pedig nem is úgy emlékezünk rá”.
A politikusokról készült képekből Spiró kiemelte a Varsói Szerződés 1987-es budapesti csúcstalálkozójáról készült két fotót: az egyiken Kádár János magányosan áll középen és hátratekint a többiekre, akik egy kupacban társalognak, a másik pedig egy „protokolláris sorakozó”, de az elsőben benne van Magyarország helyzete. A rendszerváltás utáni parlament fotóján, amelynek középpontjában Antall József miniszterelnöki esküje áll, az író szerint „csupa rókalelkű bátya” veszi körül, „szinte hegyesedik az orruk”. De a valóságos életről szól számára a használtautó-piac képe, a Trabantokkal, Zsigulikkal, Zaporozsecekkel, és maga a „szocreál” a Taurus gyárban tett pártvezetői látogatás, ahol Kádár szinte meghajol a képen látható egyetlen munkás előtt, utóda, Grósz Károly pedig szinte gyanakodva nézi a dolgozót.
Kincses Károly fotómuzeológus (címképünkön balszélen) volt az, aki „110 éjszakán át” 70 ezer negatívból választotta ki azt az 1800 fotót, amelyet a Fortepannál beszkenneltek, és ebből maradt 200, amelyből Ágnessel a könyvet megszerkesztették. E kegyetlen munkában a legnagyobb öröme az volt, hogy számtalan olyan fotót látott, amelyet az alkotón kívül még soha senki más. „Amikor elkészült a 200 kinyomtatott kép, elküldtem otthonról a családomat, és a fürdőszobától az előszobáig leraktam a képeket a padlóra. Tudtam, hogy az első a Beatricés lesz, az utolsó pedig a kerti törpés. A kettő közé elkezdtem járkálni a képek között, és füleltem. Higgyék el, a képek megszólítják az embert. Emeltem fel egymás után őket, minden úgy történt, ahogy én szerettem volna, de mégis ők akartak így együtt lenni” – mondta Kincses Károly, aki úgy gondolja, hogy aki a könyvet a kezébe veszi, szintén alkotóvá válik azzal, hogy hozzáteszi a maga gondolatait, asszociációit.
Így is van, mert például Szabó István portréja kapcsán nemcsak életünket meghatározó alkotásai jutnak eszembe a Szerelmesfilmtől a Mephistóig, hanem személyes találkozásaim ezzel az érzékeny, a mozihoz végtelen alázattal közelítő művésszel. Presserről nem csupán több évtizednyi, vérünkké vált zene, hanem egy önálló estje a Vígszínház Házi Színpadán, amikor csak úgy, minden átmenet nélkül játszani kezdett egy futamot, és a közönség azonnal suttogni kezdte, hogy „madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek”. És ha Siró Györgynek Toldi György jutott eszébe, akkor az ellenzéki keresztasztal arcai láttán nekem Szekfü Gyula híres könyvének címe: „Valahol utat vesztettünk”. És ha belegondolok, így volt ez már 1992-ben, amikor már Tégy az erőszak ellen jelszóval sétáltunk végig a városon Göncz Árpád köztársasági elnökkel az élen – alig 2 évvel a rendszerváltás után...
Bár Spiró György szerint Parti Nagy Lajos, akinek a vérében a nyelvi humor, ezúttal „nem viccelt”, azért szinte minden írásban akad valami nagyon finom fricska, és vélhetően nemcsak a helyszínen váltottak ki többször is harsány kacagást az általa felolvasott részletek. Az Osztapenko szoborról például így írt: „Avanti stoppoló, Európa és a nyár, egy megölt parlamenter, utóbb egy propaganda-játszma lépést váltó figurája”. A használautó-piacról ez jutott eszébe: „és éjjel-nappal szabadságra menni, és ülne, állna, élne, halna benne, fogyasztani és megint fogyasztani, európa óriás gorenje.” Vagy amikor Gromiko szovjet külügyminiszter és Németh Károly politikai bizottsági tag feleségeinek megjelenését eképp zsűrizi: „..ahogy állnak a késő proletár protokollban, két odatévedt försztnéni a harcban, mi a végső”. Mindehhez értéséhez persze kell némi társadalmi-politikai-szociológiai műveltség, korismeret, amiben a fotók sokat segítenek. Mert azért jó, ahogy Marx Károly írta, ha az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. Miután azóta sem lettünk sokkal jókedvűbbek, 1-2 évtized múlva, napjaink fotóit visszanézve, remélhetően lesz még kedvünk újabb nevetésre. Önmagunkon is, ha megérjük.
