Életvidám haláltánc – egy nappal a bezárás előtt megnéztük a Tajtékos dalokat a Kálmán Imre Teátrumban
Morbid, egyben groteszk nyitány: a Kálmán Imre Teátrum büféjének nyüzsgésébe érkezik egy fúvószenekaros gyászmenet, így viszik be az ezüst girlandokkal felcicomázott költő ravatalát a színházterembe, és míg a közönség el nem helyezkedik, nyomasztó zene fokozza a feszültséget. Elvégre tragikus dolog, hogy egy ilyen eredeti tehetségnek, mint Boris Vian, alig 39 évet adott az élet. Igaz, mivel 12 éves korától súlyos szívbeteg volt, és tudta, hogy nem lesz sok ideje, sokszorosára pörgette fel élete tempóját. Az pedig már igazi viani poén, hogy a végzetes szívrohamot első sikeres (és botrányos) könyve, a Köpök a sírotokra megfilmesítésétől kapta és utolsó szavai ezek voltak: „Úgy négerek ezek, mint a seggem”.
Persze lehet, hogy ez is csak egy legenda, mint az Aranypolgár „rózsabimbója”, amit a haldoklón kívül senki sem hallott.
Innentől kezdve a négy színész, Kocsis Dénes (Vian), Györgyi Anna (anya, első feleség, dizőz, stb.). Gubik Petra (szerető, második feleség, táncos- és énekesnő stb.) és Földes Tamás (apa, kiadó, jóbarát, narrátor) fergeteges módon komédiázza végig a szünet nélküli két órát, görbe tükröt tartva elénk avítt párkapcsolati nézeteink, álszent erkölcsiségünk megvilágítására. Megtanulhatjuk, hogy egy művész sikerére vagy kudarcára sokszor nincs ésszerű magyarázat, és azt is, hogy miként lehet túlélni háborút, veszteségeket, szegénységet, gazdagságot, és végső soron a halált is.
Mindehhez sok remek zene járul, a kuplétól a jazzen át a rock and roll-osított Mozart-fináléig, amely egy önfeledt párnacsatába torkollik – Vianba ez is belefér. Ötletes a folyamatos háttérvetítés, amely a plafonon is tükröződik, és elhozza nekünk az igazi Boris Viant, amint halandzsa-nyelven énekel, és utolsó filmjében, a Veszedelmes viszonyokban játszik, miközben elborzadunk a II. világháború és az indokínai háború képein, és egy rémisztően dobogó, de dolgát megállás nélkül végző, felnyitott szív baljós vöröslésén.
Mosolyogtatóan meghatóak, majd egyre komorodnak a Tajtékos napoknak szánt jelenetek, megrázó, ahogyan A dezertőr sorait egymás szájába adják a szereplők, a Ne dögöljek meg többször is visszatér, inkább vággyal teli dühvel, mint elkeseredetten, az Impotens-betét fél úton van a kabaré és a Tartuffe között. És jószerével nincs más díszlet, mint egy gurítható bútor, amely hol sírhely, hol titkos légyott helyszíne, és egy lepedő, amely olykor kendő, máskor meg szemfedél is.
„A próba hat hete alatt próbáltam eltitkolni a színészek előtt, hogy tulajdonképpen nincs is darab” – vallotta be a premier utáni fogadáson Kiss Csaba rendező. De talán éppen ez a „megíratlanság” szabadítja fel a színészek kreativitását. Kocsis Dénesről elhisszük, hogy ő maga Vian, aki egy két lábon járó rejtély és nyitott könyv egyszerre, precíz mérnök és korlátlan fantáziájú nyelvzseni, önironikus sznob és antialkoholista kocsmatöltelék. Györgyi Anna elképesztően dögös tud lenni, de egy pillanat alatt átlényegül Vian immár százéves első feleségévé, Gubik Petra egyszer maga a megtestesült bujaság, másszor a poétikus elmúlás. Az üss meg, Johnny című, hol apacsromantikájú, hol feminista felhangú duettjük is az est csúcspontjaihoz tartozik. Földes Tamás viszont kimért eleganciájával szinte végig láthatatlanul irányítja az eseményeket. Ez a négyes egyébként csak az egyik Tajtékos-társulat, a rendező elárulta, hogy a második szereposztással igazából egy másik darab született.
A premier utáni fogadás is méltó volt Boris Vianhoz, belekóstolhattunk kedvenc ételeibe, például a sajtmártásos csirkemellbe, a provence-i sügérbe, de elénk tárult a Tajtékos napokban emlegetett hurka és a Pekingi őszre utaló kacsapástétom is. A további események ismeretében igazi életigenlés volt a művészek és a szereplők részéről egyaránt.
