Eke Angéla számára mindig is fontos volt a felelősségvállalás. Nem csoda hogy, az ukrajnai háború kitörése után az elsők között érkezett ki a pályaudvarra, hogy megkérdezze, miben tud segíteni.

– Mindig is fontos volt számodra a társadalmi felelősségvállalás. Ezért tulajdonképpen nem meglepő, hogy a háború nyomán kibontakozó menekültválságot sem otthon, a fotelben ülve követed, hanem a tettek mezejére léptél. Mesélj kicsit erről.

– Amikor kitört a háború, én is nagyon szorongtam, mint sokan. Úgy éreztem, képtelen vagyok tétlenül ülni ebben a helyzetben. Nem mindenki alkalmas rá, hogy a frontvonalba lépjen.

Ezért kimentem a pályaudvarra, hogy civil önkéntesként segítsek a menekülteknek.

Nem meglepő módon, a helyszínen a civilszervezeteken kívül találkoztam hozzám hasonló aktivistákkal, akik ugyanúgy indultak el a pályaudvarokra segíteni, mint ahogyan én is.

– Egyszerűen odamentél, és megkérdezted a helyszínen, hogyan segíthetsz, vagy kapcsolatba léptél előbb valamilyen szervezettel?

– Én rögtön, az első napokban kimentem. Akkor még teljesen kaotikus állapotok uralkodtak. Még nem volt a pályaudvarokon belül sem kialakított terület, hanem mindenki gyakorlatilag területfoglalásos rendszerrel tudott érvényesülni a helyszínen. Én ott kérdeztem meg a szeretetszolgálatokat, hogy tudok-e valamiben segíteni.

Sok múlik azon, mennyire tudja az ember feltalálni magát ilyen helyzetben.

Hol ételeket csomagoltam, hol a beérkező adományokat logisztikáztam. Szálláshelyeket és fuvarokat gyűjtöttem a civilektől. Próbáltuk a megfelelő felajánlásokat összepárosítani a menekültekkel.

– Beszélj a személyes tapasztalataidról, milyen emberekkel, történetekkel, sorsokkal találkoztál?

– Egészen meglepő a skála. Van, aki elsírta magát, amikor szembesült azzal, hogy milyen szeretetteljes fogadtatásban van része.

Nagyon sok az olyan anyuka, aki egyedül van több gyerekkel. Az egyik ilyen anyuka mesélte, mennyire szerette a házukat, ahol éltek.

Megdöbbentő, hogy az anyukákban milyen erős túlélési ösztön munkálkodik. De az igazi hősök a gyerekek, akik 1-2 héttel ezelőtt még a saját szobájukban játszottak, most pedig egy pályaudvaron kialakított játszósarokban játszanak velük idegennyelvű, civil önkéntesek. Legtöbben tovább akarnak utazni innen, de szükségük van néhány napra szállásra. Ők vannak többségben jelenleg is.

– Kicsit mesélj a hogysegits.hu-ról.

– A pályaudvari frontvonalon sok olyan emberrel találkoztam, akikkel közösen lehetett gondolkozni olyan megoldáson, ahol a rengeteg önkéntes felajánlást kezelni lehet. Hivatalosan csak szervezeti formában lehet önkéntesen segíteni.

Szállás, adomány, fuvar, tolmácsolás, satöbbi…

Ezt az adatbázist az összes nálunk regisztrált szervezet használhatja, és az összegyűjtött adatbázisban lévő civil önkénteseket közvetlenül tudják értesíteni, amikor szükségük van rájuk.

A túlsegítés és a túladományozás is probléma. Azt tanácsolnám mindenkinek, hogy tartalékolja a felajánlásait a hosszabb távú segítségnyújtás érdekében.

– A hogysegist.hu-n olyan különböző profilú szervezeteket láthatunk, amiket alapból nem feltétlenül párosítanánk. Hogyan sikerül ennyire eltérő szereplőket egy ügy mögé állítani?

– A segítség az nem válogat ezért mindenkire szükség van. Ezért is volt nagyon fontos célkitűzése az oldalunknak, hogy politikától, vallási hovatartozástól vagy bármiféle ideológiától és gazdasági érdektől mentes legyen. Azokkal a szervezetekkel működünk együtt, akiknek épp valóban szüksége lehet az oldal önkénteseire.

Büszkeséggel gondolok arra a maroknyi civil csapatra, amely egy hét alatt reagált a kialakult helyzetre és egy hét alatt létrehozta a weboldalt. Úgy, hogy előtte nem ismertük egymást, a pályaudvarokon találkoztunk. A közös cél vezérelt mindenkit. Nagyon jó érzés visszagondolni erre még akkor is, ha egy szörnyű dolog váltotta ki. De a munka nem állt meg, a weboldal bővítése folyamatos most is, a változó igényekhez alakítja a weboldal funkcióit a csapatunk.

– A tudatosság és társadalmi felelősségvállalás egyik legismertebb hazai szószólója vagy. Decemberben például jótékonysági ruhavásárt rendeztél…

– Karácsony előtt már második alkalommal rendeztem meg magyar tervezők bevonásával a Jótékonysági Gardrob Vásárt. Az volt a cél, hogy a Mindenki fogadjon örökbe egy kiskutyát alapítvány munkáját támogassuk a befolyt összeggel.

Amellett, hogy anyagilag támogatni tudtuk az alapítványt, az örökbefogadásra is felhívtuk a figyelmet. Mondhatom, hogy ez már tulajdonképpen hagyomány lett, mert idén is szeretném megszervezni. Egy saját közössége alakult ki az eseménynek, ami nagyon megható számomra.

– A TEDx vendégelőadója is voltál.

– Nagyon meghatározó pillanatnak nevezném, amikor felkértek a TED-xre. Mindig is nagy figyelemmel és tisztelttel követtem a TEDx rendezvényeit. Mindannyiunk számára egy nagyon fontos, nagyon motiváló fórum.

Éppen ezért, amikor engem is felkértek, hogy tartsak előadást, az nagyon meghatározó pillanata volt az életemnek.

Arra keresem a választ, hogy mi az, ami minket, embereket megmenthet, ha a klímakatasztrófa bekövetkezik. Úgy gondoltam, hogy a TEDx színpada olyan platform, ahol nagyobb betekintést engedek az életembe. A másik ilyen az Én, Iphigenia című monodrámám, amely mitológiai elemekkel összefonódva sosem hallott, személyes történetekre épít.

Nem nagyon szoktam a gyerekkoromról, vagy az életemet meghatározó egyéb történésekről beszélni. De úgy éreztem, abban, hogy milyen felfogásban élem az életemet, nagyon is nagy szerepet játszik, hogy honnan jöttem, mik a gyökereim.

– Az előadás elérhető?

– Hamarosan közzéteszik majd a TEDx YouTube csatornáján.

– Ne feledkezzünk meg azért a színházról sem. Amikor legutóbb beszéltünk, említetted, hogy a pandémia okozta hosszas halogatás után végre bemutatjátok Lars von Trier Dogville című filmjének színházi változatát.

– A sors fintora, hogy ezt az előadást halogattuk a legtöbbet a Covid miatt, és most, amikor elkezdhettük végre a próbafolyamatot, technikai okok miatt egyelőre mégsem tudjuk bemutatni.

De nem történik semmi véletlenül.

A Trojka Színházi Társulás addig is játssza a repertoáron lévő előadásait, és azon vagyunk, hogy az ismét elhalasztott Dogville helyett bemutassunk egy új előadást is ebben az évadban.

Az Én, Iphigenia, továbbra is repertoáron van a Radnóti Tesla Laborban, amit az előadást beválogatták a Most Feszt fesztiválon a legjobb monodrámák közé.

Már megnézheted a világ legrangosabb sajtófotóversenyének díjazottjait a Magyar Nemzeti Múzeumban. A World Press Photo 2022. díjnyertes alkotásait a nemzetközi zsűri 130 ország 4066 fotóriporterének 64 823 fotójából választotta ki.

A globális díjazottak pusztító erdőtüzeket, halott gyerekek mementóit és az esőerdők kizsákmányolását is dokumentálták. Mi már láttuk a kiállítást, nézd meg velünk a legerősebb fotókat!

A pályázat idén teljesen megújult: a fotópályázat előzsűrizését regionálissá tették, vagyis

A korábbi kategóriák helyett összesen négy kategóriában lehetett pályázni: egyedi fotó, sorozat, hosszú távú munkák és szabadon választott formátum. A kiállításon a régiók négy-négy legjobbnak ítélt alkotása között természetesen megnézhettük a globális díjazottakat is.

Egyedi fotó kategóriában az év sajtófotója Amber Bracken a The New York Times-nak készített Kamloops Residential School című képe lett.

A vörös ruhákba öltöztetett keresztekről készült kép önmagában is felkavaró. Pláne ha megismerjük a hozzá tartozó megrázó történetet. A fénykép azoknak a gyerekeknek állít emléket, akik Kanadában, a Kamloops Helyi Indián Iskolában haltak meg, egy olyan intézményben, amelyet az őslakos gyermekek asszimilálására hoztak létre. 2021-ben 215 jeltelen sírt találtak Kamloopsban, ami megerősítette a szóbeszédet: a 19. századtől működő bentlakásos iskolában

Első helyezett sorozat kategóriában Matthew Abbott National Geographic/Panos Pictures-nek készített Saving Forests with Fire című képsorozata lett:

2021-ben erdőtüzek pusztítottak a bolygónk különböző részein. A díjnyertes fotósorozat azt mutatja be, hogyan élnek együtt az észak-ausztrál Nawarddekenek a tűzzel, hogyan használják fel stratégiailag a környezetük védelmében, és miként égetik fel földjeiket, hogy megakadályozzák a pusztító erdőtüzeket. A Nawarddeken népe több tízezer éve gyakorolja a „hideg tüzelés” technikáját.

Hosszú távú munkák kategóriában az első helyezést Lalo de Almeida érte el Amazonian Dystopia című munkájával, amit a Folha de São Paulo / Panos Pictures-nek készített.

Lalo de Almeida több mint 12 évig foglalkozott a brazil Amazonas erdőirtásának, bányászatának és erőforrásainak kiaknázásának társadalmi, politikai és környezeti hatásaival. Erről szól az Amazonian Dystopia című képanyag illetve arról, hogy ez milyen hatást gyakorol az őslakosokra és az esőerdőre. Brazília az otthona az amazonasi esőerdők 60 százalékának, emellett kulcsfontosságú szabályozója bolygónk ökoszisztémájának, mit a gyarmati idők óta változatlanul kihasználnak.

A Szabadon választott formátum első díját Isadora Romero vizuális történetmesélő Blood is a Seed című videója kapta. Ezt a pályaművet is vetítették a tárlaton.

Romero személyes család történetén keresztül a projekt rávilágít a magvak eltűnésére, a kényszerű migrációra, a rasszizmusra, a gyarmatosításra és az ősi tudás későbbi elvesztésére. A 20. század folyamán a mezőgazdasági növények genetikai sokféleségének 75%-a elveszett világszerte. Romero szerint a sokféleség és a magfajták elvesztésével tápanyagokat is veszítünk, de a kulturális emlékezet is elvész, amit nemzedékről nemzedékre adták át. A videó digitális és analóg fényképekből áll. A rajzokat Romero apja készítette.

A Globális díjazottakon kívül voltak persze más fényképek is a kiállításon, amik nagyon megfogtak bennünket.

Egyértelműen azok a fotók voltak a legmegrendítőbbek, amik a háborús konfliktusok árnyékában élő emberek hétköznapjaival szembesítettek. Többek közt Madagaszkárból, Palesztinából és a közeli Ukrajnából is láttunk erős fotókat.

Engem legjobban a nigériai iskolát ábrázoló fotósorozat rázott meg, ahonnan fegyveresek 140 diákot raboltak el, feltehetően váltságdíjért vagy bebörtönzött Boko Haram-tagok szabadon bocsátásáért cserébe. Két kisgyerekem van, ezért nem nehéz azonosulnom a fényképeken szereplő anyákkal, aki megélték ezt a borzalmat.

Az erdőtüzekről is több régió fotósa adott be pályázatot. Nem csoda, hiszen az elmúlt időszakban kivételesen nagy erdőtüzek tomboltak világszerte. A kiállításon látható projektek megörökítik az indonéziai, oroszországi és görögországi erdőtüzek pusztításának hatásait is.

Nagyon látványosak azok a különleges technikával készült képek is, amelyek az mexikói őslakos ópiumtermelők nehézségeit dokumentálják. Ezek a szegénységben élő földműves közösségek kénytelenek voltak áttérni a máktermesztésre a megélhetés miatt. A fotós karcolásai és tűszúrásai a traumát és a mákgubók megkarcolását jelképezik, mert így nyerik ki az ópiumot. A piros szín a kábítószerhez kapcsolódó erőszakot és vért, de az életet is szimbolizálja.

Általánosságban elmondható, hogy a pályamunkák a világ igazságtalanságairól és borzalmairól szólnak, melyek a fotók elkészítése után sem érnek véget. Éppen ezért üdítően hatottak a hosszú hajú Buenos Aires-i lányról készült fotók a kiállításon. Antonella a COVID bezártság alatt fogadalmat tett, hogy levágatja legnagyobb kincsét, a haját, ha a karantén eltörlése után végre ismét iskolába mehet.

A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát, illetve az azt követő utazó kiállítását. A tárlat világszerte 120 helyszínen látogatható és mindig az előző évet mutatja be.

Természetesen a budapesti tárlat is csak egy válogatást nyújt a legjobb alkotásokból. Ha a projektek összes fényképére kíváncsi vagy, látogasd meg a World Press oldalát.

A korábbi rendkívüli közönségsiker után a kiállítás idén is öt héten át nézheted meg. A tárlatot kiegészíti Radisics Milán „Lábnyomunk, -Az ember hatása bolygónkra” című kiállítása. Részletek a Nemzeti Múzeum honlapján.

A Quimby közel három év kihagyás után, október 1-jén a Budapest Parkban áll újra teljes létszámban közönség elé. Hosszú kálvária ér véget ezzel remélhetőleg: Kiss Tibivel közös utolsó koncertjük 2019 karácsonyán volt, majd a frontember a járvány első és második hulláma között bejelentette, hogy terápián vesz részt, így határozatlan ideig pihenőre vonulnak.

Emiatt a saját 50. és a zenekar 30. születésnapját sem tudták méltóképpen megünnepelni, de mindenki egyetértett abban, hogy most a gyógyulása a legfontosabb. A helyzetet nehezítette, hogy ez már a második hosszabb leállás volt a zenekar életében, az elsőre hasonló okok miatt került sor másfél évtizeddel korábban.

Miután a 2020-as évet teljesen kihagyták, tavaly először egy Plusz-Mínusz névre hallgató koncertfilmmel hallattak magukról, amelyben vendégénekesek ugrottak be Tibi helyére.

A film némileg módosított programját kétszer élőben is bemutatták, a 2021-es Művészetek Völgyében, majd a Budapest Parkban. Közben Tibivel kapcsolatban is biztatónak tűntek a jelek, elsőként a Budapest Bárral kezdte újra a koncertezést, majd másik formációjával, az Aranyakkorddal is. A Quimby nagy visszatérése viszont egyre csak váratott magára: először idén tavaszra, majd őszre halasztották a dátumot.

A kétségeket növelte, hogy állapotáról semmilyen részlet nem derült ki, interjút egyáltalán nem adott, mindössze néhány szűkszavú közlemény jelent meg arról, hogy még időre van szüksége. A jövő szombati időpontot végül nem tolták tovább, de erre a koncertre készülve sem vállaltak szinte semmi médiaszereplést. Készítettek viszont egy 45 perces videóinterjút, amelyben régi ismerősük, Pritz Péter kérdezi mind a hat tagot múltról, jelenről és jövőről.

Az első puhatolózó kört még szinte mindannyian elviccelték: a „hogy vagytok?”-ra egyedül Kárpáti Dódi (trombita) reagált mélyebben, nem titkolva, hogy nemrég elhagyta a családját, ezért egy merőben új élethelyzetbe került bele hirtelen.

A többiek leginkább különféle állatokkal kapcsolatos élményeikről meséltek eléggé indokolatlanul, így még a Plusz-Mínusz filmnél is csekélyebb betekintést kaptunk abba, milyen belső drámák húzódtak meg valójában a zenekarban.

Pritz aztán a 30. perc környékén egészen direkt módon is megpróbált kihúzni valamiféle részletet a frontemberből: úgy vezette fel, hogy nem akar mások magánéletében vájkálni, de mégsem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy „Tibi megint kihullott a világegyetemből”.

– jött a szűkszavú válasz, és ennyiben maradtak, többet nem került elő a téma.

Mikuli Ferenc „Fefe” (basszusgitár) annyit tett még hozzá, hogy szerinte jó, hogy abból a komfortos helyzetből, amit kialakítottak maguknak, leestek a mostani szituációba, ahol voltaképpen nulláról kell újrakezdeniük, mivel ebből nagyobb eséllyel tudnak majd meríteni művészileg.

Balanyi Szilárd (billentyű) szerint is el voltak kissé kényelmesedve, ezért ha nem is egyértelműen jó, ami történt, annyi pozitívum mindenképp volt benne, hogy ez a helyzet visszarántotta őket a valóságba.

A hogyan továbbal kapcsolatban sem volt egyöntetű az optimizmus, de itt legalább nem tértek ki a válaszadás elől, hanem őszintén elmondták, hogy szinte biztosan nem fogják ugyanazon a hőfokon folytatni, ahol 2019-ben abbahagyták.

Állítása szerint a hosszabb leállásokat leszámítva soha nem maradt el koncertjük, még 12 fokban, tüdőgyulladással is lenyomta a bulit, ha arról volt szó. Ennyi idősen viszont már nem biztos, hogy képes lenne erre, ezért mostanában nagyon sokat gondolkodik a zenekar jövőjén.

„Nem kell ezt mindenképp csinálni, de bennem van a gyermeki kíváncsiság, vajon mit tudunk kihozni ebből az újabb korszakból ” – tette hozzá.

A jelenlegi állás szerint jóval kevesebb koncertet fognak vállalni, jövőre mindössze 8-10 alkalommal állnak színpadra. Mint mondták, ez egy új út, aminek a részleteit még nem találták ki, tehát az sem dőlt el, egy összefüggő turnét szerveznek-e, vagy különálló felkérésekre mondanak igent.

Egymáshoz fokozatosan kezdtek el újra közeledni: tavasszal volt egy elvonulós összetartásuk, majd nyárra félretették a próbákat és szeptember eleje óta készülnek intenzívebben az október 1-i bulira.

Új szám nem valószínű, hogy lesz ekkor, bár vannak ötleteik még a leállás előtti időszakból, de most inkább arra koncentrálnak, hogy a régi dalokat jól el tudják játszani ennyi kihagyás után.

Hogy ez hogyan sikerül majd, kiderül nemsokára. Ami pedig a jövőt illeti: a fentiek alapján az a legvalószínűbb, hogy kicsit a Kispál és a Borzhoz lesz hasonló a Quimby visszatérése – bár azért valamivel több koncerttel, mivel Lovasiék jövőre csak egyszer lépnek fel Magyarországon.

Hiányérzetünk persze lehet emiatt, de ha abból indulunk ki, hány több mint 30 éves zenekar aktív jelenleg is Magyarországon, voltaképpen ennek is csak örülhetünk.

Ha ez évi néhány alkalmat jelent, akkor annyiszor, ez is pont ennyivel több a nullánál. Ha pedig még egy új lemezt is sikerül összehozniuk, az már tényleg csak hab lesz a tortán.

A teljes film itt nézhető meg:

Na jó, a cím ebben a formában talán gonosz túlzás, de annyi biztos, hogy szürreális pillanatokkal indult a negyedik válogató. Abba már beletörődtem, hogy rapperek indulnak (és jutnak tovább) egy énekversenyen. De hogy Balla Gergő miért tartotta jó ötletnek dj produkcióval indulni az X-Faktorban, az rejtély. Geri úgy dj, hogy saját bevallása szerint csupán néhány hónapja kezdett foglalkozni a dologgal, és a felvétel idején még nem volt dj pultja. Ezzel azonban még nem értek véget az abszurd fordulatok. ByeAlex rajzolt egy dj pultot Gerinek, aki mögé is állt. Maga a produkció amúgy annyi, hogy elindul a zene, Geri a közönséget hergeli, a mentorok pedig ökörködnek.

Gáspár Laci ezután belehajszolta Puskás Petit, hogy vegye meg Gerinek a hőn vágyott dj pultot. Ám a leghihetetlenebb fordulat még csak ezután jött: a fiúk három igennel továbbjuttatták a táborba. (Nem Petit, ő sajnos automatikusan megy a döntőig, hanem Gerit.)

A műsor készítői is ledöbbenhettek ettől a fordulattól, mert elfelejtették megmutatni, hogyan szavazott Herceg Erika.

Laci remekül összefoglalta a látottakat:

Ezután továbbjutást érő produkciókat láthattunk egyvelegben. A mai adásban több külföldi versenyző is próbálkozott. Elsőként az olasz Vito Iacoviello-Hania, aki a Beatles Come Togetherjét énekelte.

A napi rap adag sem maradhatott el. A Dinero X Destion duóval indult a ritmusra beszélők sora.

Őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy Erika miatt tényleg több a kárpátaljai versenyző, vagy eddig is voltak, csak most jobban kidomborítják őket a műsorban. Mindenesetre több is akadt az adásban. Ebben az egyvelegben például Péter Kitti, aki Lady Gagát énekelt.

Aztán jött a feketeleves a Fekete testvérek személyében. Róbert gondolta úgy, hogy jó ötlet jelentkezni az X-Faktorba (nem az), és nővére is felbátorodott a példáján. Nincs szomorúbb annál, amikor testvérek viszik bűnbe egymást. Róbert produkciójának minőségére kitűnően lehet következtetni a kifogásaiból:

Aztán jött Róbert nővére, Szilvia, Tolvai Renitől hozta a Hagylak menni című számot, amely így kezdődik: „Ennyi, nincs több alkalom” És tényleg nincs. Mert ha van valaki, aki még Róbertnél is rosszabbul énekel, az Szilvi, akihez képest – mint azt Laci megállapította – Róbert Pavarotti.

Gyorsan görgessetek tovább a 15 éves, erdélyi Fülöp Denisára. Már csak azért is különleges, mert francia slágert hozott, Lara Fabiantól a Je t’aime-et. Ráadásul még jól is énekel.