hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Egyre kegyetlenebb terroristavezérré válik az egykor ártatlan szolgálólány

Túl a negyedik évad felén sajnos kijelenthetjük, hogy A szolgálólány meséje egyre unalmasabb. Meg is mondjuk, miért. Spoileres kritika!

Link másolása

hirdetés

Nem akartam az első részek alapján kritikát írni, de túl az évad felén már kijelenthetjük, hogy A szolgálólány meséje negyedik évadában is maradt sajnos a lomha történetmesélés, a patetikus lelkizés, és a belassított jelenetek túltolása. Igaz, legalább a helyszínek gyakran változnak, de sajnos a sztori ettől még nem túl érdekfeszítő. Mondhatni sablonos.

Már a harmadik évad is olyan vontatott volt, hogy különösebben nem vártam az ideit. A vírushelyzet miatt - sok más sorozathoz hasonlóan - A szolgálólány meséje is késett. Az amerikai premier végül április 28-ra csúszott, azóta pedig már 5 epizódon is túl vagyunk. Mostanra az ígéretesnek induló sorozat visszafordíthatatlanul átcsúszott a Walking Dead kategóriába: nézem, mert épp nincs jobb, de közben inkább Candy Crushozok, még a legfelkavaróbbnak szánt jelenetek alatt is.

De mi is történt eddig? A harmadik évadtól ott búcsúztunk el, amikor June vakmerő tervének köszönhetően az Angyaljárattal több mint nyolcvan gyereket menekítettek ki Gileádból. Néhány társnőjével ő viszont hátramaradt, hiszen elsőszülött lányát is meg akarja menteni. Ráadásul meg is lőtték, és a záró képsorok azt sejtették, nem biztos, hogy életben marad.

Figyelem! Giga SPOILER: nem hal meg! Ki gondolta volna!

A negyedik évadban a szökött szolgálólányok egy olyan farmon kapnak menedéket, amit a Maydayjel szimpatizáló nagyon fiatal Mrs. Keyes irányít. Mrs. Keyes következetesen mérgezi férjét, az öreg Keyes parancsnokot. Mint kiderül, erre jó oka van. Férje ugyanis arra kényszerítette, hogy más parancsnokok szexuális játékszere legyen.

hirdetés

Miután June felgyógyul, felismeri, hogy hiába várnak arra, hogy az ellenállás megmentse őket: ők maguk az ellenállás, magukon kell segíteniük.

June jellemfejlődése különben egyre jobban eldurvul, mármint szó szerint.

Az egykori ártatlan családanya a negyedik évadra szociopata terroristavezérre avanzsál.

Mindenféle lelkifurdalás nélkül - just for fun - megszervezi jónéhány bordélylátogató parancsnok megmérgezését. A szinte még gyerek Mrs. Keyest pedig gyakorlatilag arra biztatja, hogy az őt megerőszakoló egyik parancsnokot úgy mészárolja le, akár egy disznót. A vérrel borított fiatal lánnyal aztán bensőséges összemosolyognak.

Értem én, hogy mee too, de ezt a fajta elborult kegyetlenséget én már túlzásnak és mesterkéltnek éreztem, még ebben a borzalmas szituációban is.

June-t végül elfogják, de lényegében a haja szála sem görbül annak ellenére, hogy mostanra a legveszélyesebb terroristaként kezelik Gileádban. A korábbi évadokban ennél jóval kevesebbért más szolgálólányokat megvakítottak, megcsonkítottak vagy fel is akasztottak. Tudom, hogy nem dokumentum sorozatot nézünk, de

a főszereplő szuperhősöket megszégyenítő szerencsés sérthetetlensége egyszerűen hiteltelenné teszi az eseményeket.

Még akkor is, ha olyan segítői akadnak, mint szerelme, a parancsnokká kinevezett Nick Blain, vagy Lawrence parancsnok (aki egyébként szintén fantasztikus módon megmenekül a megtorlástól, sőt befolyásos pozíciója is megmarad).

June-nak csak egy kis vizes vallatást kell kiállnia, és bezárják egy szűk cellába, illetve inkább dobozba. Félreértés ne essék, nagyon is hálás vagyok, hogy nem kellett Trónok harca szintű kínzásokat végignézni.

Ezek a módszerek különben nem is törik meg June-t. A társait végül akkor dobja fel, amikor idősebb lányával zsarolják meg. A rémült Hannah-t látva a rendíthetetlen forradalmár egy szempillantás alatt törik össze.

Elisabeth Moss színészi játéka egyébként továbbra is zseniális. Nagyon hitelesen játssza June rendkívül sokszínű karakterét. Szinte percenként képes váltani a fásult, elszánt, pimasz, szerelmes, megtört, irgalmat nem ismerő tekintetei között.

Ami azonban színészileg lenyűgöző, az korán sem az a történet szempontjából. June hangulatingadozásai ugyanis olyan gyakoriak, hogy néha követni sem tudjuk.

Sokszor pedig az sem világos, hogy épp megjátssza-e magát, vagy tényleg ennyire hirtelen omlott össze vagy vált ismét elszánttá.

A harmadik részben June és az által elárult szolgálólányok ismét megszöknek. Nem igazán értem, hogy vajon miért csak egy fegyveres kíséri ezeket a terroristaként kezelt, veszélyes szolgálólányokat? A menekülést mindenesetre csak ketten élik túl.

June és Janine Chicago felé veszik az irányt. Arra számítanak, hogy a rebellis tartományban csatlakozhatnak a Mayday-hez. Egy tejet szállító vagon belsejében a két szolgálólány fulladozva, később ücsörögve lelkizik egy sort June árulásán.

Közben Janine múltjából is megtudunk egy újabb szeletet. Bepillantást nyerünk abba, miként kezelték az abortuszra jelentkező nőket, abban az időben, amikor hirtelen megcsappant a terhességek száma.

A lázadók egy csoportja kimenti őket a vagonból, de "semmi sincs ingyen". Valamelyik szolgálólánynak szexuális szolgáltatásokat kell nyújtania cserébe azért, hogy maradhassanak. June realizálja, hogy hiába jutott ki Gileádból, Chicagoban ugyanolyan megaláztatásokban van része, mint a Waterford családnál. Sőt itt még fenszi háztartás sincs, csak egy lepusztult háborús övezet, ahol élelem is alig akad.

Janine végül magára vállalja a feladatot, és kicsit bele is szeret a lázadók vezérébe. Kis huzavona után azonban mégis June-nal folytatja az utat.

Eközben Kanadában (szintén) lényegtelen dolgok történnek a főbb mellékszereplőkkel. Miközben a bírósági tárgyalás előtt álló Waterford házaspár egymásra acsarkodik, kiderül egy megdöbbentő tény: Serena terhes. Ez tényleg csoda, ugyanis ha jól emlékszem, neki nem az egész világot sújtó betegség miatt nem lehetett gyereke.

A sorozat készítői elfelejtették, hogy egy baleset következtében vált meddővé?

June férje továbbra is aggódik, a Gileádból szabadult Emily és Rita pedig traumáikkal küzdve próbálnak visszatérni a normális életbe.

Kanadában az egyetlen elgondolkodtató szál az Angyaljárattal hazatért gyerekek sorsa. Hiába tűnik nemes tettnek a mentés, a gyerekek szenvednek attól, hogy kiszakították őket addigi életükből. Hiányzik nekik szerető gileádi családjuk, hiszen sokan közülük nem is emlékeznek már vér szerinti szüleikre, akiktől eredetileg elrabolták őket.

Gileádban mindeközben igazi sakkjátszmák folynak. Lydia néni, Lawrence és Blain parancsnok egymáson segítve, mégis átgázolva igyekeznek elérni céljaikat. Lydia néninek sikerül visszakerülnie eredeti pozíciójába, és ismét ő tarthatja kézben a szolgálólányok nevelését. Lawrence parancsnok Lydia néni információival tarthatja sakkban a többi parancsnokot. Blainnek viszont nem sikerül megakadályoznia a lázadók területének lebombázását, ahol szerelme is bujkál.

Az 5. rész záró képsoraiban egy nem várt találkozásra kerül sor. A bombázás után magához térő June a porfelhőn át meglátja barátnője, Moira alakját, aki a kanadai segélycsapatokkal érkezett a helyszínre.

Mindent összevetve a sorozat egyedi, borongós hangulata megmaradt, de ez a borongás vontatottá és unalmassá vált. Ugyan minden részben fellelhető valami fordulat, de az ezeken való lassított lelkizések inkább csak lagymataggá teszik a sorozatot.

A szolgálólány meséje pont úgy járt, mint Az éhezők viadala vagy Az útvesztő filmek. Az érdekes utópia bemutatása után teljesen érdektelenné vált a folytatás. A sablonossá váló történettel a sorozat képtelen fenntartani az érdeklődést, és

valamiért az elcsépelt forradalom szálat erőltetik, ahelyett, hogy Gileád bugyraiba kalauzolnának bennünket.

Holott A szolgálólány meséjében mindig is az volt a lebilincselő, hogy fokozatosan egyre többet ismertünk meg Gilead abszurd hétköznapjaiból, és az eszelős diktatúra működéséről. A negyedik évad azonban eddig ebből sajnos keveset hozott. Éppen csak mutatóban csepegtetett el egy-egy ilyen érdekességet.

A következő rész május 20-án érkezik. Ha addig nem bírod ki a szolgálólányok nélkül, vagy csak részletesebb képet akarsz kapni Gileád világáról, mint amennyit a sorozatból kapsz, akkor inkább olvasd el a történet írójának második könyvét.

Margaret Atwood: Testamentumok (A szolgálólány meséje 2.) című regénye három gileadi nő elbeszélésére alapozva – 15 évvel June szökése után veszi fel a fonalat. A könyv így nem spoilerezi a sorozat eseményeit. Maximum egy-két főbb szereplőről derül ki, hogy (nem meglepő módon) túlélték ezt az időszakot. Cserébe viszont sokat megtudhatsz a gileádi diktatúra kialakulásáról, és részletesen megismerheted a feleségek és nénik kiképzésének, nevelésének folyamatát is.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

A bejáratnál játszott egy dalt a Junkies egy családnak, akiknek nem volt védettségi igazolványuk, így nem mehettek be

Volt jegyük a koncertre, de nem engedték be őket, a zenekar tagjai ezért kimentek hozzájuk a kapuba.

Link másolása

hirdetés

Hajdúszoboszlón, a Rock Caféban adott koncertet a Junkies szombaton. Az eseményre viszont egy család nem mehetett be, ugyanis nem volt védettségi igazolványuk, így nem engedték be őket. Bár tisztában voltak a szabállyal, ennek ellenére is úgy döntöttek, megveszik a jegyet, majd megálltak a bejáratnál autóval és onnan hallgatták a zenekart.

A szervező viszonzásul étellel és itallal kínálta őket, a koncert közben pedig szólt a zenekarnak a történtekről.

A Junkies tagjai ezután kimentek a kapuba hozzájuk, és játszottak nekik egy dalt.

Szekeres András, a Junkies énekese a Szeretlek Magyarországnak azt mondta, a család tudta, hogy nem mehet be, de támogatni és hallgatni szerették volna őket.

"Gondoltuk, kapjanak valamit a pénzükért"

– fogalmazott a zenész, aki azt is hozzátette, ők és a környezetük már be vannak oltva.

Korábban nagy vitát váltott ki, hogy sok helyre csak védettségi igazolvánnyal lehet bemenni.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

„Kérném, küldje el írásban, mit tehetek, és mit nem” – írta Kőhalmi Zoltán a közmédia vezetőjének Galla Miklós Karinthy-gyűrűje ügyében

A humorista Dobos Menyhértnek írt levelében azt írja: nem szeretne ő is „méltatlanná válni” a díjra, mint ahogy Galla esetében indokoltak.

Link másolása

hirdetés

Korábban mi is írtunk róla, hogy visszavonták Galla Miklós Karinthy-gyűrűjét. A humoristát februárban terjesztették fel a műfajában legmagasabb szintűnek számító kitüntetésre, ám nemrégiben azt írták neki, „tevékenysége nem egyeztethető össze a közmédia értékrendjével”, így nem részesülhet benne. Arról azóta sincs biztos információ, mi az a tevékenység, amivel Galla méltatlanná vált a díjra.

A Facebookon többen szót emeltek az eljárás ellen, többek között Kőhalmi Zoltán népszerű humorista, stand up-komikus, író is, aki levelet is írt Dobos Menyhértnek, a Duna Médiaszolgáltató vezérigazgatójának. Az e-mail tartalmát közösségi oldalán is megosztotta. Többek között azt írja:

A mai napon értesültem róla, hogy a díjazottak "tevékenységének" a "közmédia, valamint a Karinthy-gyűrű-díj értékrendjével, szellemiségével" kell összeegyeztethetőnek lenni. Amikor az elismerést kaptam, valamiért elfelejtettek minderről tájékoztatni, én pedig nagyon meg voltam illetődve, ezért nem kérdeztem rá. Sőt, bevallom: tudatlan fejjel azt hittem, elég lesz a szakmai alázat, a maximalizmus, a szüleimtől kapott értékrendem és elődeim, példaképeim iránymutatása.

A humorista a továbbiakban tanácsot is kér a közmédiás vezetőtől: „Kérném, küldje el írásban, mit tehetek, és mit nem, illetve szívesen vennék egy általános iránymutatást, ha esetleg váratlan helyzetbe kerülnék, és önálló gondolatokat kellene megfogalmaznom. Javaslom továbbá az összes eddigi díjazott értékrendjének, szellemiségének átvilágítását, nehogy megbújjon közöttük egy érdemtelen.”

Beszél arról is, hogy 2010-ben a rádió vezetése kidobta a rádiókabaré egyedülálló archívumát.

hirdetés
Szó szerint a folyosóra dobálták a szalagokat, kizárólag a közmédia, valamint a Karinthy-gyűrű-díj értékrendjével, szellemiségével összeegyeztethető módon

- írja Kőhalmi Zoltán, aki levelét úgy írja alá: „pillanatnyilag Karinthy-gyűrűs humorista”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Egy igazán dühös ember: Guy Ritchie megmutatja, hogyan is kell bosszúfilmet készíteni

Az Egy igazán dühös ember a 2004-es A pénzszállító című francia film „amerikai” remake-je Guy Ritchie rendezésében, sőt a film forgatókönyvébe is besegített. Sajnos az eredetit nem láttam, de Ritchie legújabb keménykedése igazán ütős lett.
B.M. - szmo.hu
2021. június 13.


Link másolása

hirdetés

A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.

A film főkonfliktusa egy félresikerült pénzszállítóautó rablás,

melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.

A rablók szemszögéből is, és az áldozatok szemszögéből is megismerjük az eseményeket.

Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.

Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.

Statham csuklóból hozza a faarcú terminátort, aki bármit megtesz a bosszúért,

nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.

hirdetés

Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.

A film igazi iparosmunka, kicsit lassabb, mint az előzetes mutatja, de végig leköti a közönség figyelmét.

A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.

Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.

Nagyon ügyesek a kitakarások, a nézőpontok, igazi akciófilmbe való kamerakezelés

– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.

Maga az akció is működik,

nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.

Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben

azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Beck Zoli: Bármeddig lehetsz a saját magad wurlitzere, de én ezt nem szívesen csinálnám

A 30Y frontembere szerint a zenekar addig fog létezni, amíg van érvényes mondanivalójuk a világról, a múltjukból ugyanis sosem szeretnének élni. Interjú.

Link másolása

hirdetés

Tavaly ünnepelték volna 20. születésnapjukat, de az elmaradt turné helyett végül alkalmazott zenei feladatokba temetkeztek.

Idén bepótolják, amit csak lehet, azonban Beck Zoli hallani sem akar öncélú múltidézésről: kizárólag olyan produkcióra hajlandó, ami a jelenben is létrehoz valami újat.

Az évfordulón kívül beszélgettünk a Művészetek Völgyéről is, ahol a frontember a Momentán Társulat vendégeként és a Kaláka versudvar két programjában is színpadra lép.

– A járvány a zenekar teljes 20. jubileumát elsöpörte. Megviselt benneteket?

– Persze, de elsősorban nem is a jubileum, pláne nem az ünnepi élmény miatt, hanem azért, mert egyik pillanatról a másikra el kellett engednünk az egész éves turnét. Februárban azzal a lendülettel kezdtük a turnét, hogy az egy teljes évet elbírjon. Ez az energia szorult bennünk, talán úgy lehetne ezt elképzelni, ahogyan egy egyre gyorsuló autóval nekicsapódsz a betonfalnak. Szóval nem csoda, hogy utána hetekig kissé elveszettnek éreztük magunkat, és nagyjából május elejére tudtunk csak berendezkedni az új helyzetre.

Nem arra mentünk rá, hogy sokakhoz hasonlóan mi is karanténdalokat írjunk, mivel ez szerintem alapvetően tévút: éppen a viszonyulás számolódott fel, az önértelmezéshez szükséges távolság saját magadtól. Inkább más valóságokat kell keresni, olyan alkotói világokat, amik tulajdonképpen készen állnak arra, hogy értelmezd azokat, és a zenéddel beleszólj. Éppen ezért vállaltuk a Csongor és Tünde előadás zenei anyagát a Bóbita Bábszínháznak.

hirdetés

December elején a Városmajori Szabadtéri Színpad felkérésére elkezdtem dolgozni Shakespeare Ahogy tetszik-jének a színpadi zenéjén, Sárközy Papa mellett iamyank és Rozs Tomi közreműködésével. A Pécsi Nemzeti Színházban pedig az Ökör című előadás próbáit kezdtem el. Ennyi színházi zenére, jelenlétre aligha lett volna időm turné közben, hiszen csak a Shakespeare-darab énekelt dalanyaga kitesz egy teljes nagylemezt. Sőt, be tudtam fejezni még a könyvemet is. Ezeken keresztül sokat tanultam a színházról, magamról, a munkaformákról - és ezek állati fontosak a számomra, még úgy is, hogy a 30Y turné mellett ezeket biztosan el kellett volna engednem.

– Milyennek látod a zenekar jövőjét most?

– Remélem, van bennünk még jó néhány év alkotói értelemben. És azért fogalmazok így, mert színpadon állni bármeddig lehet, legfeljebb egy idő után már lóg a bőrgatya a fokhagymaseggeden, és csak félplaybacket vállalsz. Lehetsz a saját magad wurlitzere, amikor bedobják a kétforintost, te pedig eljátszod a slágert, de én ezt nem szívesen csinálnám.

A 30Y addig fog létezni, amíg alkotói közösség is vagyunk, tehát ameddig van valami, amit a világról meg tudunk fogalmazni, vagy amiből világot tudunk teremteni. Én a régi dalokat is úgy szeretem játszani, ha közben az alkotói akarat dolgozik bennem.

Az Ül és vár-t például közel 20 éve tartjuk műsoron, de azért érdekes számunkra a mai napig, mert folyamatosan új kontextust teremtünk neki, mindig új dalként szólal meg – még akkor is, ha amúgy hangról hangra ugyanazt játsszuk.

– Milyen íve volt ennek a két évtizednek?

– Az első szakasz nagyjából a Csészényi tér című lemez megjelenéséig tartott, és főként az útkeresésről szólt: meg kellett találnunk valamit, amit a világról mondani tudunk. Ez egyáltalán nem tudatos keresés, hanem inkább véletlenszerű rátalálás, ahogyan a Menyhárt Jenő énekli: “ha meglátom, felismerem”. A 2008-as No.4. album nagyon éles korszakhatár volt: elvesztettük Bóra Dávidot, állandó hangmérnökünket és az addigi lemezeink producerét, aki a zenekar hangképéért és tulajdonképpen egyensúlyáért is felelt. Nem pusztán egy ember volt, aki gombokat tologatott, hanem teljes jogú tag. Talán mondhatjuk, hogy az ő halála tett nagykorúvá bennünket.

Bármennyire is fájt, tovább kellett mennünk, így Dávid helyére Pálocska Zsolti érkezett, aki ugyanúgy teljes jogú tag lett és azóta sem engedtük el egymás kezét. Ez is új korszakot jelentett sok tekintetben, ahogy a Városember lemezt követően a gitárosunk, Endi távozása is.

Komoly dilemma volt, hogy egy olyan zenekar, ami kezdettől fogva a közösség erejére épült, hogyan tudja elengedni ennek a közösségnek az egyik tagját. Nem lehetett annyival elintézni a dolgot, hogy egyszerűen beveszünk valaki mást helyette.

– Egyáltalán nem merült fel, hogy új szólógitárost keressetek?

– Nem. Ez nem olyan, mint a kosárlabda vagy a futball, ahol mindig kötelező ugyanannyi embernek pályán lenni. A csapat annyi főből áll, ahányan a tagjának gondolják magukat. Nálunk ez négy ember volt, és azt hiszem, hogy az azóta eltelt 7-8 év egy sokkal erősebb, érettebb és érzékenyebb 30Y-t hozott magával.

– A te szereped mennyiben alakult át?

– Teljesen, hiszen szinte végig gitározok az éneklés mellett, ezért abba kellett hagynom azt a korábbi szokásomat, hogy integetek a mikrofonnál. Emellett kevesebbet is rohangálok a színpadon. A dalok hangképe is átalakult, sok számot teljesen újra kellett értelmezni, vagy akár végleg kivenni a repertoárból. Rajtam kívül Sárközy Papa számára is komoly kihívás volt ez, hiszen a billentyű szerepe is alapvetően megváltozott. A Szentimentálé ennek a változásnak is jó jelölője: még együtt csináltuk, de már rengeteg vendégzenésszel – és ez időt adott arra, hogy újraértelmezzük önmagunkat.

– Hogy érzed, mennyit fejlődtél akár dalszerzőként, akár szövegíróként az évek során?

– Sokat alakultam. Ha az ember egyszer megírja az első dalát, utána többé nem tudja ugyanazt megírni, hiszen akármit csinál, a másodiknak már az első adja a kontextusát. Ma lényegében bármit írok, azonnal viszonyba kerül azzal a nagyjából kétszázzal, amit korábban csináltam. Úgy fogalmaznék, hogy ortodox, néha már-már zavaróan konzervatív dalszerző vagyok: az én fejemben egy dalnak dolga egy egész világot teremteni pár percben, és végletes kockázatot vállalni azért, amit kimond. Szóval nem az a dolga, hogy szórakoztasson. Egy dal szerintem akkor igazán dal, ha egy szál zongorával vagy dobozgitárral eljátszva is működik.

A következő lépés aztán akkor jön el, amikor leviszem a próbaterembe és megmutatom a többieknek. Ekkor derül ki, végső soron 30Y-dalt írtam-e, hiszen az attól függ, elindít-e valamit bennük is. Ha nem szólítja meg őket, akkor nem lesz belőle 30Y-dal, legyen amúgy akármilyen jó szerintem. Ezt egyébként meg kellett tanulnom elfogadni, ami időbe telt.

Ha most azt mondanád, hogy ma estig van időm összerakni egy teljes, hallgatói elvárásoknak megfelelő 30Y-lemezt, valószínűleg meg tudnám csinálni. Még az is lehet, hogy szövegekkel együtt. De akit ez izgat, az pont az alkotás lényegét veszíti el: azt a faktort, ami miatt érdemes lefogni az első akkordot.

Én pedig nagyon nem szeretnék eljutni erre a pontra. A teljes karantén idején például egyetlen dalt fejeztünk be – ez a napokban jelenik meg –, és vázlatból sincs több hétnél vagy nyolcnál.

– Nemrég utoljára játszottad a Nemzedék nélküli ember című szólóestedet. Lesz ennek folytatása?

– A Gyereknek bátor című műsoromat továbbra is játszani fogom, ez egyébként sokkal jobban is hasonlít egy hagyományos értelemben vett szerzői estre. A Nemzedék nélküli ember egy koncepciózus elbeszélés, monomusical is lehetne a megnevezése. Hasonlót egyelőre nem tervezek, már csak azért se, mert bőven van mit csinálnom a zenekar mellett. Háy Jánossal ugyan épp szüneteltetjük a Háy Come Becket, de elkezdtünk játszani egy közös műsort Grecsó Krisztiánnal, egy másikat pedig Szűcs Krisztiánnal és Csengey Balázzsal próbálunk éppen. Utóbbit Bérczes Laci rendezi, Másnap a munkacíme és Cseh Tamás eddig soha nem hallott dalaira épül, amelyek Balázs édesapja, Csengey Dénes író hagyatékából kerültek elő. A fentiek és a korábban említett színházi produkciók kitöltik a 30Y-on kívüli időmet.

– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?

– Kapolcs a művészetek, zene, színház iránti érdeklődésem bázispontja. Epivel, a csajommal tizenévesen jóformán minden alkalommal ott voltunk. Napközben piacoztunk, kézműves termékeket árultunk, majd amint ezzel végeztünk, rohantunk a koncertekre: Cseh Tamásra, Vágtázó Halottkémekre, Barbaróra. Remek színházi előadásokat is láttunk, például a Mulatságot, vagy Bán János Kukac Matyiját. Ott néztük meg először az Azt meséld el, Pistát is, és ájultunk el Mácsai Pál tehetségétől. De említhetném Jordán Tamás Szókratészét és még számtalan nagyon erős élményt, ami a mai napig odaköt.

– Idén a 30Y mellett a Momentán társulat Főhős előadásában és Lackfi János Zenés versimprójában is szerepelsz. Ezekre hogy készülsz?

– A Momentán kalandjától mindig izgulok, korábban egyszer már részt vettem egy hasonló történetben, és erre lehetetlen készülni. Annyit tudok csak tenni, hogy piszkosul koncentrált leszek. Lackfival is nagyon sok az improvizáció, szóval ugyancsak az a fő feladatom, hogy a lehető legösszeszedettebb legyek abban az egy-másfél órában a színpadon.

Ez egyébként általánosságban is igaz minden előadásra: a fő kérdés, hogy amikor ott vagy, jelen vagy-e. Ha igen, akkor meg tudod csinálni, ha nem, akkor csak lehozni tudod. Engem pedig az utóbbi mindig hetekig frusztrál utána.

Ugyanezen az estén a Kalákával és a Szélkiáltóval is játszom, ami azért is megtisztelő, mert a ‘80-as, ‘90-es évek fordulóján, még utcazenészként a Balatonnál mindkét zenekartól játszottam dalokat. Rozs Tomival, a Szélkiáltó csellistájával pedig az Ahogy tetszikben dolgozunk együtt jelenleg, ez is egy közös pont.

– Még ezelőtt, július 2-án a Budapest Parkban koncerteztek, „20 év 100 percben” mottóval. Kronologikus műsor lesz?

– Általában azonnal felrúgom a saját magam által kitalált szabályokat is, szóval nem hiszem, hogy időrendi sorrendben haladunk majd. Abban viszont biztos vagyok, hogy a zenekar legelső, 2004-es koncertlemezétől egészen a 2019-es Ki az akit még megölelnél-ig mindegyikről fogunk játszani, ahogy a már említett legújabb dalunk, a Mesélős is biztosan elhangzik. A két évtized zenei lenyomata mellett az egyes korszakok grafikai elemei is vissza fognak köszönni, ez külön érdekessé teszi az estét.

– Endit nem hívjátok meg vendégfellépőnek?

– Nem, mert az ahhoz a bőrgatyás-félplaybackes logikához tartozna, amiben egyszerűen nem hiszek. Én nem úgy szeretnék utazni a múltban, hogy elkezdem felmelegíteni.

Akkor van egy múltelemnek létjogosultsága, ha a jelenben is közlésképes. Ha az egyetlen mondanivalónk annyi, hogy “az a valami valamikor korábban már volt”, akkor nem ér semmit.

Szerintem minden zenekarnak - alkotó közösségként legalábbis - akkor van vége, ha elkezdi meghívni és felrakni a színpadra a régi tagjait. Mi nem a múltunkat tesszük színpadra, hanem a mindenkori jelenünket, szóval nem állunk neki a saját szobrunkat faragni. Színpadra csak kockázattal van értelme állni: nem a múltunk hátizsákját cipeljük, ami ebből a múltból nyeri az érvényességét, hanem éppen a mindenkori jelenünk teszi közlésképessé a múltunkat is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: