Egyik napról a másikra alsóbbrendű munkavállaló lett

Ágnes könyvtárosként dolgozott egy kis vidéki intézményben, amikor minden előzmény nélkül kirúgták. Pár hónap után azonban jött a telefon, hogy vissza kéne mennie, de egészen más feltételek között. És mit éreznek azok a frissen diplomázott művészettörténészek, akiknek első és egyetlen lehetőségük, hogy kipróbálják magukat a szakmájukban, a közfoglalkoztatottság? Két történeten keresztül mutatjuk be, hogy válhat ma bárki közmunkássá.

Ágnes története: könyvtárosból közmunkás

Ágnes imádja a szakmáját. Tíz évig dolgozott egy vidéki kisváros könyvtárában, közalkalmazottként.

Egy nap azonban megjelent a főnöke, és közölte vele, hogy ki van rúgva. “Létszámleépítést kért az önkormányzat” – ez volt a hivatalos válasz.

Ágnes nem értette, miért őt küldik el, jól végezte a munkáját, ráadásul régebb óta volt ott, mint a kolléganője. De mivel utóbbit a munkaügyi központ közvetítésével helyezték oda, Ágnesnek kellett mennie.

Elbocsátása különösen rosszkor jött: akkoriban zajlott a válása, egyedül maradt a kislányával és a lakásra felvett hitellel. “Az enyhe kifejezés, hogy rosszul érintett lelkileg, mondhatjuk, hogy összeomlottam” – meséli. Ágnes kapott ugyan egy kisebb végkielégítést, ennek ellenére azonnal jelentkezett minden alkalmi munkára, ami a kisvárosban és környékén csak elérhető volt. Egy ideig egy gyárban rakodta az üvegeket, de volt bolti eladó és újságospavilonban is árult.

Aztán nagyjából fél évvel a kirúgása után egyszercsak telefonon keresték a munkaügyi központból, és közölték vele, hogy visszamehet a volt munkahelyére, közmunkásként.

“Kérdezték, hogy elfogadom-e, de a kérdés inkább költői volt, mert egyből hozzátették, hogy valójában nem mondhatok nemet. Abban a pillanatban lett belőlem közmunkás, az a fajta munkavállaló, akinek nincs lehetősége visszautasítani egy állásajánlatot”.

Biztos benne, hogy már a kirúgásakor tudták, hogy közmunkásként tér majd vissza. “Nem egy hirtelen ötlet volt, már akkoriban mondta a volt főnököm egy magánbeszélgetésben egy ismerősömnek, hogy aggodalomra semmi ok, lesz majd egy ilyen program, és akkor közmunkásként visszavesznek”.

2015 környékén több ellenzéki politikus, köztük az LMP-s Szél Bernadett követelt a nyilvánosság előtt magyarázatot arra az egyre inkább elharapozódó jelenségre, ami szerint a közintézményeknél tömeges módszerré vált, hogy a közalkalmazottakat előbb kirúgták állásukból, majd hónapokkal később visszavették őket, csak immár közmunkásként. Egy – a NAV-tól kikért – hivatalos adatbázisra hivatkozva Szél azt állította, hogy 2014-ben és 2015-ben országosan összesen 2303 embert vettek vissza 90 napon belül közfoglalkoztatottként olyan helyre, ahol előtte foglalkoztatásban álltak. A szám a politikus szerint nem tartalmazta azokat az embereket, akiket 90 napon túl vettek vissza, vagy akik helyére másokat alkalmaztak kirúgásukat követően az alacsonyabb bért és kiszolgáltatottabb helyzetet eredményező közfoglalkoztatotti státuszban.

A közmunkában történő visszafoglalkoztatás trükkjére az Európai Bizottság is felfigyelt. Egy részletes elemzésükben azt írták, hogy az önkormányzatoknál dolgoznak olyanok, akik közmunka keretében, alacsonyabb bérért végzik ugyanazt a munkát, amit korábban normális munkaszerződéssel rendelkező alkalmazottként végeztek. De nem csak az önkormányzatokat érték ilyen vádak: az akkori sajtóhírek szerint a Kliknél is rendszeresen éltek ezzel a módszerrel. Egy ponton már a Belügyminisztérium is megszólalt, és közleményt adtak ki, amiben világossá tették, hogy közfoglalkoztatási jogviszony nem létesíthető olyan feladat végzésére, amelynek ellátására törvény közalkalmazotti, közszolgálati vagy kormányzati szolgálati jogviszonyt ír elő.

Ágnes ugyan ma már nem közmunkás, de közel kilenc évig az volt, és ez nem csak egy ráaggatott címkét jelentett: megtapasztalta a közmunkás lét minden hátulütőjét.

A rendszer szemében ugyanis teljesen mindegy, hogy az árokpartot sepergeti vagy a könyveket rendszerezi a könyvtárban: a közmunkás nem mehet szabadságra, amikor akar, hiába dolgozik ugyanannyit, mint kollégája, fele annyi pénzt kap, és sokszor nem érezheti magát másnak, mint statisztikai adatnak.

De mi történt Ágnessel, miután visszatért volt munkahelyére? A legszembetűnőbb változás az volt, hogy a fizetése hirtelen a felére csökkent: közfoglalkoztatottként már csak 47 ezer forintot kapott havonta. De a hátrányos megkülönböztetések itt még nem értek véget, a közmunkásként eltöltött 9 év alatt kifejlesztett Ágnesben egyfajta bizonyítási kényszert.

“Duplán kellett, hogy teljesítsek, mert én voltam a dolgozók között az alacsonyabb rendű. Volt, hogy tíz órákat dolgoztam a havi ötvenezer forintért. Hétfőtől péntekig ezt csináltam, szombaton és vasárnap pedig újabb nyolc órában egy újságosbódéban árultam a magazinokat. Én úgy fogalmaztam ezt meg, hogy hétköznap dolgozom, hétvégén pedig pénzt keresek”.

Hiába nem idénymunkában dolgozott, a kötelező éves leállások őt is ugyanúgy érintették: volt, hogy februártól szeptemberig nem volt közmunka. A könyvtár ugyan nem állt le ezekre a hónapokra, de a jogszabályok felülírták az életet. Ilyenkor Ágnes elment felszolgálónak, konyhalánynak, de volt egy olyan nyár, amikor a lányával együtt egy szállodában dolgoztak: ő szobalányként, a lánya pedig reggeliztetőként. A szabadságát sem vehette ki akkor, amikor akarta. Egyik ősszel lehetősége lett volna rá, hogy táboroztatni vigyen gyerekeket, ami neki jó kis pénz lett volna, de nem engedték el. Indoklás nem volt, egyszerűen csak egy nem volt a válasz.

Ágnes sem úszta meg a közfoglalkoztatásból az elsődleges munkaerőpiacra típusú tanfolyamokat. “Elég megalázó volt az egész. Egyszercsak jöttek és közölték, hogy akkor nekünk mostantól három hónapig el kell járnunk a megyeszékhelyre egy tanfolyamra. Nincs apelláta. De arról semmit nem mondtak, hogy miért, vagy mi értelme van egyáltalán, csak az a dolgunk, hogy jelenjünk meg hétfőtől péntekig minden nap. Olyan tanáraink voltak, akik jóval kevesebbet tudtak nálunk, nevetséges volt az egész szituáció. A hölgy, aki oktatott, nem egyszer még az anyagot sem tudta felolvasni rendesen” – meséli. A tanfolyamot munkaidőben tartották, tehát 3 hónapig Ágnes és a többi közmunkás azért kapta a fizetését, hogy ott üljön a padban.

A végén volt egy vizsga, de szerinte az is teljesen abszurd és nevetséges volt: csoportot kellett alkotniuk és prezentálni egy tervet arról, hogy milyen programokat szerveznének, ha ők lennének egy művelődési ház igazgatói. “Miután megkaptuk az oklevelet, – amire őszintén szólva már azt sem tudom, hogy mi van írva -, minden ment ugyanúgy tovább: ugyanazt a munkát végeztük, ugyanannyi fizetésért. Szó sem volt róla, hogy hirtelen az elsődleges munkaerőpiacon találjuk magunkat. Díszletek voltunk egy olyan játékban, aminek lényege csak annyi volt, hogy papíron igazolni tudják, milyen sokan vettek részt ezeken a tanfolyamokon”.

Ágnes azóta nem dolgozik ott, rendes könyvtárosi állást kapott a közeli megyeszékhelyen, megbecsülik, ők hívták, mert sokra tartják a szakértelmét, ráadásul még egy felsőfokú szakmai tanfolyam elvégzésében is támogatják. Azt mondja, soha nem fordult meg a közmunkásként eltöltött kilenc év alatt a fejében, hogy felmondjon, hiába érezte minden áldott nap, mennyire megalázó is, ami történik vele.

"Én abszolút könyvtáros alkat vagyok. Mellékállásban elvégzek bármilyen munkát, nem esik le az ujjamról a karikagyűrű, de a szívem a könyvek közé húz. Van olyan olvasóm, aki csak azért buszozik el ebbe a könyvtárba, mert én itt dolgozom”.

Az ország legjobb múzeumában közmunkásként

Közmunkásként, havi nettó 70 ezer forintért dolgoznak diplomás művészettörténészek az ország egyik legnívósabb múzeumában. Három interjúalanyunkből kettő tavaly tavasszal írta alá idén február végéig szóló szerződését, akkor még azt gondolták, hogy ki lehet bírni ennyi időt ebben a sok szempontból megalázó helyzetben, de a közalkalmazotti státusz elérése valószínű csak álom marad. Mindannyian sokat tanultak azért, hogy művészettörténészek lehessenek, imádják a szakmájukat, nem szeretnének háromszor ennyiért a kereskedelemben dolgozni, de nagy valószínűség szerint szakmájukból hamarosan nem marad más, mint egy hobbi.

Művészettörténészként el lehet menni dolgozni múzeumokba, galériékba, tanítani vagy kutatni. És be lehet kerülni a főváros, de túlzás nélkül talán az egész ország szakmailag legnevesebb múzeumába is. Egy pályakezdőnek ez óriási lehetőség, nem véletlen, hogy interjúalanyaink – akik szeretnének névtelenségben maradni – is kapva kaptak az alkalmon, amikor egy ismerősük kiposztolt a Facebookra egy hirdetést, amiben frissdiplomás művészettörténészeket kerestek az érintett intézménybe. “A hirdetésben semmi konkrétum nem volt, mindössze annyit írtak, hogy a múzeum adattárában kellene dolgozni” – mesélték. Az interjún aztán kiderült, hogy kulturális közfoglalkoztatottként, magyarán közmunkásként alkalmaznák őket.

Egyikük egyszer már elhagyta a pályát, így tisztában volt vele, milyen nehéz is elhelyezkedni, de a másik két interjúalanyunknak sem voltak vérmes reményei ezen a téren. “Minden hely be van töltve, kihalásos alapon lehet bekerülni. Nagyon sokan végzünk a szakmában, és kevés az elhelyezkedési lehetőség. A nívós helyek pedig mindig is különösen nagy falatnak bizonyultak.

Az nem elvárható, hogy menjen el mindenki az Aldiba meg a Lidlbe dolgozni. Ha valakinek a művészet, a kultúra iránt van affinitása, akkor az nem tud elmenni hentesnek

– mondják.

Ők is szokták olvasni azokat a véleményeket, amik szerint, eleve hülye az, aki olyan szakot választ, amiről nagy eséllyel tudni lehet, hogy nehéz lesz benne elhelyezkedni, és ha sikerül is, akkor nagyon kevés fizetésért. “Meg szoktuk kapni, hogy miért nem megyünk el informatikusnak, abból úgyis hiány van”.

És bár mind a hárman érezték már a legelején, hogy a keretek, amiket felajánlottak nekik, finoman szólva sem ideálisak, az előbb említett okok miatt, végül igent mondtak a munkára. Ebben nagy szerepe volt egy ígéretnek is. “Azt mondták az elején, aki tehetséges, bizonyít és beválik, kaphat majd egy kezdő közalkalmazotti státuszt, és lehet belől mondjuk kezdő muzeológus vagy segéd muzeológus” – mesélik. A határidő napok múlva lejár, de nagyon úgy fest, hogy az egészből nem lesz semmi.

Hetvenezer párszáz forintot kapnak havonta kézhez, ez a hivatalos diplomás közfoglalkoztatott bér. Az érintett intézményben nem ők az egyetlenek, akiket ilyen státuszban foglalkoztatnak, volt olyan, hogy összesen 14-en voltak, nagy részük diplomás művészettörténész.

“Ennyi pénzből csak úgy tudsz megélni, ha valaki segíti. Ez viszont egy idő után rém kellemetlen. Ha csak azt nézem, hogy egy könyvesbolti eladó kétszer annyit keres érettségivel, akkor a legkevesebb, amit érzek a frusztráltság és a megalázottság. És bár 15 évvel ezelőtt elhagytam a pályát, tavalyelőtt mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom újra, még ha nagyon kevés pénzért is.

Ez a legnagyobb mézesmadzag, hogy művészettörténészek vagyunk és az ország legjobb múzeumában dolgozhatunk. Ennyi pénzért. Ez annyira frusztráló, amit nem lehet lenyelni és nem lehet elfogadni”

– mondja egyikük.

A munkájuk gyakorlatilag abból áll, hogy egy netes bázisba írnak be adatokat, scannelnek, képeket töltenek fel, ezen kívül kaphatnak egyénre szabott és plusz feladatokat is, és ezen pont jön be igazából a valódi szakmájuk. Álommunkájuk nincs, az egyik frissdiplomás azt mondja, már azzal is megelégedne, ha státuszba kerülhetne. “Nagyon szeretek kutatni, ha ezt egy normális fizetésért csinálhatnám, azzal már tökéletesen elégedett lennék. Most ugyanis megalázottnak érzem a pénz miatt, de hát végülis nem a pénz miatt választottam ezt a szakmát” – teszi hozzá.

Az alacsony fizetés nem az egyetlen, ami arra emlékezteti őket, hogy milyen címke alatt is dolgoznak nap mint nap. Azt mondják, zárt társaságot alkotnak az intézményen belül, amire csak ráérősít az is, hogy egy félig raktárnak nevezhető helyiségben ülnek, elszeparálva a többiektől. Teljesen külön szárnyban vannak, körülöttünk nincsenek irodák.

Tudnak róla, hogy a hátuk mögött “közmukinak” és “közfoginak” hívják őket, és azzal is gyakran szembesülnek, hogy másképp viszonyulnak hozzájuk, miután megtudják, hogy nem közalkalmazottak.

Hiába közelítenek a negyvenhez, vagy esetleg 2-3 gyerekük is van, ugyanúgy 20 nap szabadság jár nekik évente, mint az összes többi közmunkásnak.

Aki akar, hosszabbíthat további négy hónapra, bízva benne, hogy addigra felszabadul valahol egy hely, de utána nagy valószínűséggel az egész programot lezárják. De erről semmi biztosat nem tudnak, mert “hetente más infók jönnek arról, hogy mi várható. Hivatalos tájékoztatást nem kapunk, néha megsúgják a jobban értesült kollégák, ha hallottak valamit, de nekünk senki nem szól a jövőről”.

A két fiatal munkatárs kivárja a következő négy hónapot. Nem mosolyogva és nem örömmel, de minimálisan még bíznak benne, hogy változik valami. Egyikük azt mondja, ha vége a progamnak, akkor két hónap próbaidőt ad magának, az alatt megpróbál elhelyezkedni, ami várhatóan nem sikerül majd. “Aztán ez a szép szakma hobbivá minősül, én pedig elhagyom a pályát”.

“Ez a szó, hogy közmunkás vagyok, borzalmas mentális súlyt helyez az emberre, megeszi az ember lelkét”

– mondja egyik interjúalanyunk. Ő a szűk családi és baráti körén kívül nem is szereti elmondani senkinek, milyen státuszban dolgozik.

“Amikor új embert ismerek meg, és megkérdezi, hogy mit dolgozom, akkor megmaradunk annyiban, hogy művészettörténész vagyok alacsony pozícióban, és nem megyek bele mélyebben. Úgy érzem, hogy ha bevallom, hogy közfoglalkoztatott vagyok, akkor azzal azt vallom be, hogy kevesebb vagyok, mint a többiek, hogy én valamiben hiányt szenvedek” – meséli.

Szerintük jó, hogy egyáltalán van lehetőség a pályakezdők előtt, és még azt is el tudnák fogadni, hogy az első időkben kevesebb a fizetésük is. Amit hiányolnak, az a fokozatosság, hogy nincs semmilyen garancia arra, hogy pár éven belül a múzeumon belül kapjanak egy rendes státuszt.

Ez nem egy szerves valami, hanem egy szigetszerű képződmény. Nincs egy látható létra, amin feljebb lépkedhetünk, itt egy szék van, amire leültünk, és egyetlen irány áll előttünk: felállni és elsétálni, ha nem tetszik”.