KULT
A Rovatból

Egy pimasz ifjú, aki mindent tudott a médiáról - 80 éve mutatták be az Aranypolgárt

Orson Welles ezután önmagát sem tudta soha többé felülmúlni.


Vannak filmek, amelyeket mindenkinek látnia kell, aki a sajtómunkási hivatást választja, mert máig érvényesen ábrázolják a média mibenlétét, és a jellemző újságírói karaktereket. Ilyen mű Federico Fellini Édes élet (La dolce vita, 1960), Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow Up, 1966), Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című alkotása és mindenekelőtt Orson Welles Aranypolgára (Citizen Kane), amelyet 80 éve, 1941. május 1-én mutattak be a New York-i RKO Palace moziban.

Egy halott amerikai sajtómágnás rejtélyes utolsó szava körül indul el egy riporter oknyomozása, amiből megszületik minden idők egyik legnagyobb filmje a média hatalmáról és bűneiről, a médiacézárok tündökléséről és hanyatlásáról.

Orson Welles az 1938-ban Amerika-szerte pánikot okozó Világok harca rádiójátéka után alig 25 évesen teljes szabadkezet kapott az RKO filmstúdiótól. Erre sem előtte, sem azóta nem volt példa Hollywoodban. Formabontásaival, az idősíkok szabad kezelésével, expresszionisztikus képeivel, montázsaival, árnyképeivel, az "áldokumentum-felvételek" és a játékfilmes elemek kombinációjával is szenzációt keltett, ezek később szinte mind beépültek a mozi mindennapos eszköztárába.

Az is hihetetlen, hogy a hollywoodi sztárrendszer fénykorában egyetlen „húzónév” sem játszott az Aranypolgárban. A főbb szerepekben a Welles által 1936-ban alapított New York-i Mercury színház művészei debütáltak a filmvásznon. Egyedül a Kane barátját és „lelkiismeretét”, Jedidiah Lelandet megszemélyesítő Joseph Cotten alkotott később maradandót a moziban, több Welles és Hitchcock-filmben. A címszereplő rendező viszont ezer arccal jelenik meg: átváltozó képessége az energikus, lelkes fiatalemberből a gőgös, hatalommániás férfin át a megtört, multimilliárdos, ám végtelenül magányos aggastyánig egyenesen bámulatos. Azért ezekhez a metamorfózisokhoz egy fantasztikus maszkmester, Maurice Seidelman is kellett...

A rendkívüli kisugárzású művész ugyanakkor képes volt a filmben önmagától távolságot tartani, és azt érzékeltetni, hogy „volt benne valami a nagy emberből”, ahogyan Leland mondja róla. Az egész sztorit végül a THE END felirat után színház-szerűen "elidegenítették" az élő stáblistával. Egyedül Kane alakítója nem jött ki a „meghajlásra”.

Orson Wellesé a filmtörténet egyik legügyesebb manipulációja a „Rózsabimbó”-val: amikor Kane első megjelenésekor (csak az üveggömböt tartó keze és a szája látszik), kimondja utolsó szavát, egyedül van szobájában, a riporter mégis ezen a nyomon indul el, miután „megírták a lapok”. Elvégre fel szokták jegyezni a nagy emberek utolsó szavait és ha más nincs, kitalálnak valamit, a legenda úgy is erősebb a valóságnál. A csalás először a nézőnek sem tűnik fel, miután az egész Kane-nyomozás a „rózsabimbó” körül forog. Amikor a film elkészülte után néhány barátja figyelmeztette Wellest erre a „bukfencre”, a rendező egy percig némán állt, majd így felelt: „Ne mondjátok el senkinek”.

Miről szól az Aranypolgár? A közvélemény manipulációjának mélységeiről és korlátlanságáról, a sztárcsinálásról, a személyes és a politikai morál lesüllyedéséről, a konkurencia kíméletlen felfalásáról, az ellenfelek eszközökben nem válogató lejáratásáról; arról a mindannyiunk által jól ismert jelenségről, amikor a valóságot - a példányszám emelésének érdekében - a címlapsztorihoz igazítják; az "igazság bajnokairól", akik szinte észrevétlenül megközelíthetetlen, bizalmatlan, paranoiás hatalmasságokká, a pénz, a már értelmetlen gazdagság hajszolóivá válnak, akik, bár egy világot tartanak a kezükben, belül mégis üresek és reménytelenül magányosak.

Kane polgártárs barátait sem kíméli: gátlástalanul felhasználja őket saját céljaira, de amint konfliktusba kerülnek a nagyfőnök színeváltozásaival, és emlékeztetik őt régi elveire, megválik tőlük, majd pénzzel próbálja megnyugtatni lelkiismeretét. Kane végtelen cinizmussal befejezi a meghasonlását italba fojtó Leland ledorongoló kritikáját az ő szellemében, hogy demonstrálja a külvilág felé: lapjainál „véleményszabadság” van. Egyúttal ez az ürügy, hogy kidobja a „hűtlen” barátot, aki a „végkielégítést” undorral visszautasítja és a széttépett csekkel együtt postázza neki első lapszámuk címoldalát a deklarált alapelvekkel, amelyeket Kane hanyagul „ifjúkori emléknek” nevez. A közéleti ember feleségeinek és a szeretőinek története is visszaköszön a Kennedyektől Bill Clintonig, és jól ismerjük a "kétféle címlap" szerkesztőségi gyakorlatát is, különösen választások idején.

Kane kezdettől fogva tudathasadásos helyzetben van: egyrészt mérhetetlenül gazdag, másrészt a társadalmi igazságtalanságok, a visszaélések elleni harcnak akarja szentelni lapjait. Feloldhatatlan ellentmondás, hiszen ő az, aki ezt vagyona révén megteheti. Csakhogy a hatalomvágy egyre inkább háttérbe szorítja a nemesebb eszméket.

Orson Welles elsősorban William Randolph Hearstről, az amerikai sajtómogulról (1863-1951) mintázta figuráját, de modelljei között szerepelt riválisa, a magyar születésű Joseph Pulitzer, Jules Brulatour, a Kodak tulajdonosa, valamint a különc milliárdos, Howard Hughes is.

Hearst az apjától örökölt San Francisco Examinerrel kezdte pályafutását, majd az 1890-es években New York-ba ment, ahol a Pulitzerrel való vetélkedésükből megszületett a szenzációhajhász „yellow journalism” – ez volt a gyökere a tényfeltáró és oknyomozó újságírásnak is. Bár politikai karriert nem futott be, sajtóbirodalma révén óriási befolyással rendelkezett az amerikai közvélemény felett. Már 1898-ban oroszlánrészt vállalt az amerikai-spanyol háború „felvezetésében”. Az Aranypolgárban is elhangzik az a híres anekdota, mely szerint lapjának Kubába küldött riportere azt sürgönyözte, hogy „háború nincs, de szép prózaverseket tudnék írni az országról”. Mire Hearst visszasürgönyözött: „Szállítsa a prózaverseket, én szállítom a háborút”. A film forgatása idején Hearst-nek 28 újságja, nyolc rádióállomása volt, továbbá áruházlánca, egymillió hektárnyi földje, bányái, olajmezői. És természetesen nagy befolyással rendelkezett a hollywoodi producerek és filmforgalmazók körében is.

William Randolph Hearst mindent elkövetett, hogy a filmet ne mutathassák be, és a rendezőt lehetetlenné tegyék. Ehhez Hollywood rettegett pletyka-újságírónőjét, Louella Parsonst, a filmváros fő erkölcscsőszét állította csatasorba, akinek örök hálával tartozott. Parsons ugyanis 1924-ben szemtanúja volt, amikor Hearst a luxusjachtján rendezett partiján féltékenységből lelőtte Thomas Ince filmrendezőt. Hearst örök állással fizette meg Parsons hallgatását. Az újságírónő vezette a Welles elleni sajtókampányt, amelyben a kommunista gyanútól a szex-botrányig mindent megpróbáltak bevetni. Kieszelte például, hogy egy szálloda halljában egy meztelen nő ugorjon Welles nyakába, lesben álló fotósok szeme láttára, a rendezőt azonban időben figyelmeztették a csapdára. Az ellentéteket az is erősítette, hogy Welles köztudottan nagy tisztelője volt Franklin D. Rooseveltnek – utolsó, 1944-es választási kampányának első számú beszédírója lett - míg Hearst zsigeri gyűlölettel viseltetett a négyszer megválasztott elnök iránt.

A Hearst-bojkott az RKO-t is megrémítette, Welles azonban New York-ba ment, összehívta a Keleti Part legbefolyásosabb üzletembereit, és meggyőzte őket arról, hogy a „sajtószabadság forog kockán”. Ez hatott a támogatókra és az Aranypolgárt mégis bemutathatták.

A mozikrónikák feljegyezték, hogy a film San Franciscói premierje napján Welles és Hearst összetalálkoztak egy szálloda liftjében. Az ifjú rendező átnyújtott egy meghívót a sajtócézárnak, aki azt elutasította. Amikor Hearst kilépett a liftből, Welles utána kiáltott: „Charles Foster Kane elfogadta volna…”. A harag olyan tartós volt, hogy a Hearst-lapok csak az 1970-es évek közepén, a nagy mágnás halála után negyedszázaddal írtak először a filmről.

Az Aranypolgár, mint oly sok klasszikus, először megbukott a nagyközönség előtt, bár az amerikai kritikusok lelkesedtek érte: Welles megkapta tőlük a legjobb rendező, legjobb főszereplő és a legjobb film díját. Nem fogadta el Hollywood sem: az 1942-es Oscar-gálán mind a kilenc jelölésének bejelentését füttykoncert fogadta. A film végül csak a legjobb forgatókönyv aranyszobrát nyerte el, amelyet Welles és Herman J. Mankiewicz kapott közösen.

Az Aranypolgárt nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy mindenre, akár a látvány, akár a tartalom terén felfigyeljünk. Welles és Gregg Toland operatőr tökéletesen „érezték egymást” e kettős hangszerelésben, sőt, mint Toland visszaemlékezéséből kiderül, a kamera nagymestere szakmai kihívásnak tekintette, hogy az „amatőr” filmrendező legeszementebb képi ötleteit is megvalósítsa.

NO TRESPASSING (Nincs átjárás) – hirdeti egy tábla a drótkerítésen a nyitó képsorokban, és Toland kamerája éppen az ellenkezőjét teszi: lassan, de határozottan hatol be a „birodalom” belsejébe a „mesevilágtól” egészen a haldokló szobájának, kezének, szájának intimitásáig. A hatalmas kastélyban egyetlen szoba ablaka világít, és a halál pillanata előtt hirtelen az a fény is kialszik, majd újra felgyullad. Egy ember, aki maga volt a „nyilvánosság”, elzárkózott a világtól egy mesterséges, összevásárolt közegbe; egy ember, akiről mindent tudott a külvilág, és akit mégsem ismert senki. A NO TRESPASSING táblától az utolsó szót kimondó szájig tartó úton leomlanak a Kane-t védő falak, megkezdődik a tényfeltárás, a posztumusz mélyriport. A táblát újra látjuk a zárójelenet végén, az utolsó előtti képben, mielőtt a THE END felirat alatt megjelenik távolban a füstölgő elvarázsolt/elátkozott kastély, amely erősen emlékeztet Walt Disney Hófehérkéjének baljós palotájára és közelképen a napóleoni emblémára hajazó, hatalmas, aranyló K betű a kapu tetején. A nyomozás lezárult, a rejtély feltárult. Feltárult? Welles második fintora „rózsabimbó-ügyben”: Igen – a nyomozás lezárult a nézők előtt. De sem Thompson újságíró, sem pedig a leltározó ügyvédek és a buzgó fotósok nem találják meg a „kirakós játék” hiányzó darabját, a lomtalanító munkásoknak pedig semmit sem jelent egy ócska szánkó. Hogyan találunk rá a szánkóra? Előbb „madártávlatból” látjuk a sok-sok üres ládát – mintha New York felhőkarcolói lennének – aztán ráközelít a kamera egy sor „csecsebecsére” és a szánkó ott hever egy doboz tetején, családi fényképek és egy házioltár-darab mellett! Egy kéz elveszi és egy óriás kandalló lángjai közé hajítja, és éppen a lángoktól tisztul le a szánkóra festett rajz és szó….Ez a szánkó maradt ott a hóban, miután a gyermek Charlie-t elszakítják szüleitől, és a kedvenc gyerekkori játékra úgy hullanak a fehér pelyhek, ahogyan a halála percében tartott kis üveggömbben.

Thompson újságíró arca végig sötétben marad. Ő az egyszerű, „névtelen”, hangyaszorgalmú sajtómunkás, akire a lapok többsége épül, de sosem lesz belőle „sztárriporter”. Nem tudunk meg semmit újságírói hitvallásáról, jelleméről, ambícióiról, csupán eszköz „a nagy sztorihoz”, amit nem ő talált ki. De a főszereplő Kane is gyakran sötétben jár: „arctalan”, amikor felolvassa munkatársainak lapkiadói elveit, amelyeket fokozatosan felad; árnyék borítja, amikor kényszeríti második feleségét, Susant, hogy a lesújtó kritikák ellenére folytassa énekesi karrierjét, és akkor is, amikor a szerencsétlen operapremieren megpróbálja serkenteni a tapsokat, míg észre nem veszi, hogy már csak egyedül tapsol. És sötétbe borul, amikor szemtől szembe találja magát a szintén „sötét” politikai ellenféllel, Boss Jim Gettys-szel a zsarolási jelenetben.

Sötétben zajlik a szerkesztőségi megbeszélés, és az a jelenet is, amelyben Thompson Kane néhai gyámja, Thatcher könyvtárának páncéltermében tanulmányozza annak naplóit. Olyan, mintha a riporter „beszélőre” menne a múlttal, az archívumot vezető nő már mozgásával, parancsszerű szavaival hatalmaskodó börtönőrre emlékeztet. Némi iróniával kérdezi meg tőle Thompson: „Ugye nem Ön a Rózsabimbó?”. A roppant hideg-rideg légkör jól érzékelteti azt a szeretetlenséget, amely Kane egész életére ránehezedett.

Az újságok képi megjelenései sem véletlenek: a Kane-nekrológok „pluralizmusával” szemben ott állnak Susan „nagysikerű” operai fellépéseinek szalagcímei, miközben halljuk a feleség kétségbeesett erőlködéseit. Ott emelkednek a frissen megjelent lap kötegei, de Kane és Leland lejárt választási plakátokon és fel nem használt újságcímlapokon taposva szembesülnek politikai és emberi kudarcaikkal.

Amikor Susan hisztérikus rohamot kap a kritikáktól, újságok hevernek körülötte, és újság jelképezi a közelgő szakítást Kane és első felesége, Emily között is: valószínűtlenül hosszú reggeliző asztaluk két végén Kane saját lapját, az Inquirert, neje a rivális Chronicle-t bújja.

Kane számos képsorban uralja a teret. A választási gyűlés jelenetében saját óriás képe alatt szónokol. De mennyivel más ez a térbetöltés, mint amikor egyedül, elhagyatva sétál palotája tükörfolyosóján, végtelenítve-sokszorosítva! Pedig Leland a kiadói elvek deklarálása során figyelmezteti őt: „Már a második mondatod kezdődik azzal, hogy „én”…Kane nem is tud elképzelni olyan világot, amelynek nem ő a középpontja és közben mindenkit eltaszít magától.

Hogyan látta az oknyomozás eredményét maga Welles? „Az egyetlen bíró a közönség. Kane önző és önzetlen, idealista és szélhámos, nagy ember és középszerű személyiség egy személyben. Minden attól függ, aki éppen beszél róla. Soha nem látható a szerző objektív szemével. A film célja inkább a probléma bemutatásában, mintsem megoldásában rejlik” .

Orson Welles megfizette bátorsága árát. Az Aranypolgár után valódi dokumentumfilmet készített Brazíliában és Mexikóban Ez mind igaz (It’s All True) címmel, de azt már be sem fejezhette. Az 1940-es évek végén gyakorlatilag elüldözték az Egyesült Államokból, állítólag rajta volt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság feketelistáján is. Welles Európába költözött. Pályafutását innentől kezdve néhány remekmű mellett (A gonosz érintése, A per, Falstaff) félbehagyott filmek tucatjai, zseniális alakítások mellett tehetségéhez méltatlan szerepek jelzik. Olyan lett bizonyos értelemben, mint Charles Foster Kane: „semmit sem fejezett be”…Élete alkonyán Welles nem kis keserűséggel mondta, hogy az Aranypolgár volt az egyetlen film, amelynek minden szava úgy hangzott el, minden képe úgy valósult meg, ahogyan elképzelte. És ezt az alkotását azonban, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon beválasztották minden idők legjobb filmjei köze, azóta pedig számos listán a mozitörténet csúcspontjának tartják, soha nem tudta túlszárnyalni.

Végül egy személyes sztori. A 2000-es években Budapestre készült Robert Plant, a Led Zeppelin énekese, és előtte telefoninterjút adott nekem Isztambulból. A szervezők megadták a szállodai recepció számát, de lelkemre kötötték, hogy Mr. Charlie Kane-t keressem. Plant ugyanis – sajtót és rajongókat távol tartandó – az Aranypolgár nevén jelentkezett be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Az Offspring bulija legalább olyan szórakoztató volt, mint a koncertet megelőző szünet – képes beszámoló
Az 1984-ben alapított amerikai punk-rock banda bő 40 év alatt sem veszített sokat a vonzerejéből – és a lendületéből sem, ahogy tegnap az MVM Dome-ban bebizonyították. Humoros, látványos, pörgős bulit csaptak – jöjjön a beszámoló képekkel!
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. november 01.



Kevés felemelőbb élmény van egy anyának annál, mint amikor a gyerekkori kedvenc bandájára elviheti a saját kislányát bulizni, akinek – minő szerencse – jelenleg ugyanaz a kedvenc zenekara. Én még a nadrágra csiptethető walkmanemen hallgattam rongyosra az Americana kazettát, nemrég pedig a 9 éves lányom állított össze Spotify listát a best of válogatásukról, úgyhogy kijelenthető, hogy nem évültek el évtizedek alatt sem.

Az előzenekar a francia-kanadai punkegyüttes, a Simple Plan volt, akik kifejezetten jó hangulatot csináltak már az elején is, és láthatóan a közönség egy része miattuk (is) érkezett. Elhangzott többször a „köszönöm Budapest” is, amin mindig meghatódom külföldi bandák esetén, és láthatóan jól érezték magukat a srácok. Hatalmas strandlabdákat is útnak indítottak a csápoló kézáradatba, illetve már ekkor sem fukarkodtak a konfettiesővel. Már önmagában ez az ugrálásra komponált koncert is remekül megalapozta a főzenekart, de a legjópofább blokk a szünetben következett.

Egy világító „fuck yeah” feliratú léghajó kezdett el körözni felettünk egy drónnal, majd táncoló csontvázakkal elindult egy visszaszámláló, és bulis nóták kíséretében különféle tematikákat vetítettek a hatalmas kijelzőkön. Volt például közös karaoke az A-Ha Take on Me című dalával, illetve olyan szekciók, amelyeknél egy adott témára pásztázta a kamera a közönséget. Volt headbang cam, look like cam (itt baloldalon egy híres karaktert, jobb oldalon meg egy rá hasonlító látogatót mutatott a kamera, és nem mindenki volt boldog az összehasonlítástól), fenékrázás és fuck you cam (itt egy család édes kisgyermekei vitték a prímet, akik rögtön boldogan mutogatták a középső ujjukat). Illetve nem maradhatott ki a klasszikus csókkamera sem, amelynek a végére bevágták az elhíresült Coldplay-es jelenetet is. A humorfaktort fokozta a stáb egyik gorillának öltözött embere, aki végig a közönség soraiban bohóckodott, és lehetett vele fotózkodni.

A lányommal is mindenki jó arc volt: mindkét zenekar stábtagjától csak úgy kapott egy-egy pengetőt, felbecsülhetetlen ereklyékkel gazdagítva a megdicsőült negyedikesemet, és lépten-nyomon segítőkész fiúk akarták felvenni őt a nyakukba, hogy jobban lásson.

Amikor berobbant az Offspring, hét év után végre ismét nálunk pörgetve a legjobb és legújabb nótáikat, a közönség teljesen beindult. Szerencsére nem követték el azt a hibát, amit sokan el szoktak, hogy csak az új albumot erőltetik – bár az is ütősre sikerült –, hanem az össze slágeres puskaport is sorra előtték. Le sem lehetett törölni a vigyort a képünkről a lányommal, ahogyan együtt ordítottuk az I Want You Bad, a The Kid’s Aren’t Alright, a Pretty Fly (For a White Guy) vagy a Hit That refrénjeit.

A másfél órás koncertbe belefért egy Ozzy-megemlékezés egy Black Sabbath feldolgozással, valamint egy zongoránál előadott, Beatles-féle Hey Jude is, amely mellé egy saját dalt is balladásított a frontember, miközben a mobiltelefonok vakui elárasztották a stadiont. Apropó, az énekes nem éppen egy szokványos punk, hiszen Dexter Holland molekuláris biológiai doktorátusát HIV-kutatásból szerezte, valamint profi pilóta és repülésoktató is egyben.

Az egész koncert rendkívül látványos volt, és garantáltan unatkozásmentes, hiszen egyfolytában változott a vetítés, pattogtak a strandlabdák, estek a konfettik, lelkesen beszélt a banda, szóródtak a szikrák, sőt, felfújtak két hatalmas gumicsontvázat is, amelyek szájából végül füstcsóva szállingózott. Úgyhogy finoman szólva nem egy minimálra hangolt haknit élvezhetett a közönség, pedig fele ennyi erőfeszítéssel is imádtuk volna az estét.

Még a beengedés, a ruhatár és a metrózás is flottul ment, úgyhogy a lányom első nagyszabású stadionkoncertje szerencsére jobban nem is sikerülhetett volna. Én pedig vagy ezer rockkoncerttel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy az Offspring tesz arról, hogy a mondás érvényben legyen: „punks not dead”!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Drámai továbbjutások, mansplaining és az évad talán legnagyobb éneklése: ilyen volt az X-Faktor második székes köre
Patai Anna komoly veszélybe került, végül egy meglepő szabálymódosításnak köszönhetően jutott tovább.


Itt aztán volt minden, mint a vásárban. Jó pár éve írom ezeket a cikkeket, de azt hiszem, ilyen változatos – és erős – székes kört még nem láttam.

Minden mesésen kezdődött, ugyanis Gáspár Laci erre a motívumra fűzte fel a saját rostáját. Hogy, hogy nem hozzá került a versenyzők közül "Piton professzor", "Hamupipőke" és "Gru" is. Ilyen felütés után a mentor természetesen mesés produkciókat várt. Meg is kapta, az más kérdés, hogy némelyik rémmesének bizonyult, de hát végül is halloweeni időszak van.

Ha már szóba került Piton professzor, ő kezdte az éneklést. Kicsit hűtlen lett szerepéhez, mert ahelyett, hogy tisztességes varázslóhoz méltóan hoppanált volna, Zaporozseccel érkezett – az Azon az éjszakán című dalt énekelte, de természetesen ezt is némileg módosítva, Lilinek ajánlva.

Sajnos a professzor nem mondta el az "Invito énektudás" varázsigét, és a mentorok – vállalva a kockázatot, hogy a mogorva varázsló elvarázsolja őket, vagy levon 100 pontot a Griffendéltől – visszaküldték tanítani.

A székek tehát üresen maradtak, de ez igen hamar megváltozott. Gulyás Dániel avagy Danny Roxx a Def Leppardtól a Put Some Sugar on Me-t énekelte. Laci örült a srác érkezésének, mert mint mondta, idén kevés a rock hang. Mondjuk szerintem ez Danny előadásával sem változott, nála nem csak a rockhang kevés, hanem úgy egyáltalán a hang. Ennek ellenére leülhetett.

"Szeretném, ha lenne egy rock katonám" mondta Laci egy Ossian parafrázissal élve.

A külhoni leányzó, Victory jobb volt, a 365 című Netflix sorozat betétdalát, az I See Redet énekelte az Everybody Loves and Outlaw-tól. Azért az ő éneklésében is voltak hiányosságok, de kapott széket. Így hát három éneklés után Lacinak már csak egy kiadó helye maradt.

Következett a "Hamupipőkének" elkeresztelt Kapitány Evelin, aki mintha csak megérezte volna, hogy Laci ma a mesékre utazik, a Mulán egyik betétdalával érkezett. A mentor szeme nem is maradt szárazon, és székkel hálálta meg a produkciót.

A székek beteltek, Majka nem is bírta ki, hogy ne szúrjon oda:

"Megteltek a székek, Lackó! A szórakoztatóipar csúcsa ül azokon székeken."

Gyengébb próbálkozások következtek, ebből a csokorból Ákos csak a humorával emelkedett ki, aki felhívta Laci figyelmét rá, hogy a piros szék még szabad. Illetve bejelentkezett műsorvezetőnek is, amire Majka megjegyezte: "Nagy szükségünk lenne rá, mert ketten vannak, de felet érnek."

De sajnos Ákos sem ülhetett le, ahogy Waskovics Tímea sem annak ellenére, hogy amúgy Laci gyermeki hangulatához nagyon illő dalt választott, Paulinától A te mesédet.

Solti Juli "Seekas" az idei X-Faktor egyik legnagyobb egyénisége, bár ő maga is megállapította magáról, hogy szélsőséges karakter. A produkciója – a Minimál című saját dala – meglehetősen eklektikus volt. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy néha a kevesebb több. De azért kapott széket, mert tényleg jól énekel.

A műsor első igazán meglepő fordulatát a Sztárban sztár leszekben is megfordult Engel-Iván Lili szereplése hozta. Beth Heart Love is a Lie című dalát választotta. Laci némi tépelődés után úgy döntött, Lilinek és Dannynak párbajoznia kell, ami két dologra ébresztette rá a mentort:

Lili nem elég jó, és Danny sem rock katona, legfeljebb HET (háború esetén túsz). Így egy eddig példátlan fordulattal mindkét versenyzőt hazaküldte.

Tóth Andi nagyon büszke volt Lacira ezért a döntésért.

A megüresedett széknek a 17 éves rapper, Lázi Dávid vagyis Lil Davis örülhetett. Laci többször is hangoztatta, hogy szeretne egy jó rappert, és Dávidban megtalálta. Majka meg is bánta, hogy a Táborban átengedte a srácot Lacinak.

Érdekes intermezzo következett. Bukovinszky Vanda, Lakatos Arnold Sándor és Darab Viktor úgy jutott tovább a Táborból, hogy a mentorok felajánlották nekik: álljanak össze trióvá. Mint kiderült, az új formáció kb. 12 óráig létezett, de annyira nem tudtak mit kezdeni egymással, hogy úgy döntöttek, külön próbálnak szerencsét.

A mentorok viszont nem értékelték ezt, hiszen a továbbjutást csapatként kapták, nem külön-külön. Némi tépelődés és moralizálás után produkció nélkül távoztak.

Fogytak a versenyzők Laci csapatából, Majka megint piszkálódni kezdett:

Vannak jó énekeseid? Mikor jönnek?

Ami már csak azért is szenyaság tőle, mivel Solti Juli leültetését ő is támogatta – ezek szerint őt mégsem tartja jó énekesnek?

Jött az idei évad egyik favoritja, Patai Anna. Aki nem csak jól énekel, de jól promotálható is a szakmai múltjával. Nem csoda, hogy Laci és Andi összevesztek rajta a Táborban. Mindenki azt várta, hogy rajt-cél győzelemmel a pirosszékben landol.

Ehhez képest elég gyenge produkciót nyújtott – a mentorok szerint. Bevallom, én nem hallottam annyira rossznak. Önmagához képest lehet, hogy gyengébben teljesített, de

hosszan sorolhatnám azokat az élő show-s versenyzőket a műsor történetéből, akik a kanyarban sincsenek hozzá képest, Király L. Norbitól Zámbó Krisztiánon át Mardollig.

Anna végül kegyelemkettessel leülhetett Juli helyére.

Kicsit csodálkoztam, hogy Tóth Andi nem nyúlt Juli után, hiszen korábban érte is harcolt. De hát ilyen ez a popszakma.

A piros szék sem árválkodott sokáig, hiszen jött Sárközi Lili. Ő az a versenyző, akire egy olasz étteremben figyelt fel Laci. A lány Aretha Franklintől a Say a Little Prayert énekelte egyszál elektromos gitárral a kezében, és Laci személyesen kísérte a biztos továbbjutást jelentő piros ülőalkalmatosságra.

"Irigykedem, Laci. Ez nem is versenyző volt, hanem extra produkció" mondta Tóth Andi.

Elég jól alakult Laci csapata, de ha azt hittük, túl vagyunk az izgalmakon, nagyot tévedtünk. Érkezett ugyanis Bakó Irén alias Nemesi Nazyra, hogy alaposan felkavarja az állóvizet. A fellépése magabiztos volt, de mégsem arrogáns, nagyon kedvesen adta elő, hogy ő azért jött, hogy valakit kipöcköljön a székéből.

Nagyon jó energiákkal érkezett a színpadra, laza volt, nyomát sem mutatta izgulásnak. Aztán hamar meghatóra fordult a hangulat, amikor kiderült, hogy Hegedűs Bori Anya című számát hozta. Édesanyjának szerette volna megköszönni azt, hogy a sok nélkülözés, a szegénység ellenére nem dobta őt el, felnevelte, és most itt lehet.

Nehéz mit hozzáfűzni, így néz ki a profizmus.

Tudatában van a képességeinek, magabiztosan használja őket, éppen ezért nem is fél, szinte a kisujjából rázza ki a feladatot.

És mindehhez társul egy nagyon megnyerő, laza, szerethetően pimasz és vicces egyéniség. Ritka az ennyire egyértelműen sóbizniszbe való versenyző.

Laci nehéz döntés elé került. Megfordította a sorrendet, és először azt mondta el, ki az Lili mellett, akivel biztosan együtt dolgozna – Davis örülhetett. Abban is biztos volt, hogy Evelint nem tudja magával vinni az élő show-ba.

>

Ezután következett Anna és Nazyra párbaja. Őszintén megmondom, számomra nem volt kérdés, hogy Nazyrát kell választania. Először is, sokkal jobban teljesített Annánál. Másrészt az sem mindegy, hogy Anna már ott van a szakmában. Annak idején jól szerepelt egy másik tehetségkutatóban, és lehet, hogy nem tartozik az énekesek elitjéhez, de folyamatosan jelen van énekesként és színészként is. Mondhatnám, kapott bőven lehetőséget.

Nazyra viszont még az út elején van, sokkal nagyobb szüksége van erre a műsorra.

Ha nem is teljesen ezen érvek mentén, de végül Laci is Nazyra mellett tette le a voksát, viszont meggyőzte Andit, hogy Annát vigye magával a saját csapatába. A mentorcsapat egyetlen hölgytagja biztos továbbjutást nem ígért Annának, de esélyt igen.

Ezzel Laci élőshow-s csapata is kialakult, és azt kell mondjam, a műsor történetének egyik legütősebb triója jött össze. Két szuper énekesnő és egy tehetséges rapper lesi majd Gáspár Laci minden szavát.

Hátra volt még Tóth Andi csapata. A mentorok amúgy sem mennek a szomszédba, ha egymást kell froclizni, de Andi körében szintet léptek. Szegény énekesnő folyamatosan kapta a mansplaininget, amikor a körülötte ülő urak meg akarták neki mondani, hogy kell jól dönteni.

Az adok-kapok miatt néha már-már úgy éreztem, a Megasztárt nézem.

A fiúk leginkább attól óvták Andit, hogy ne Patai Annához mérje a többieket, mert ő profi énekes, nem lehet a többi versenyzőtől ugyanazt a szintet várni. Szerencsére a hölgy nem nagyon hagyta magát eltántorítani, és nem osztott kegyelemszékeket.

Nem ülhetett le a Száz forintnak című dalt eléneklő Peter Juhász, sem a mezítláb erdőben éneklő Mátyás. Hiába énekelte, hogy Don't Stop Me Now – Andi pontosan ezt tette, megállította a további menetelést. Eleve Queent énekelni nagyon nagy rizikó, a vérprofik közül is csak keveseknek sikerül. Még magából a Queenből sem mindenkinek.

A 61 éves Oprea Tony volt az első, aki helyet foglalhatott Anna mellett. Tom Jones slágerrel érkezett. Hozzám sokkal közelebb áll ez a stílus, mint mondjuk a rapp, és örülök, hogy a mentorok is értékelik. De azért sejteni lehetett, hogy Tony nem marad ülve végig, hiszen a trend és a biznisz nem kedvez ennek a korosztálynak és ennek a műfajnak.

Karolina Brandova a saját dolgát nehezítette meg a dalválasztásával. Lara Fabian Carusója nem könnyű falat, és nem is sikerült jól elénekelni. Ennek ellenére Andi még nem akarta elengedni, ezért leülhetett a harmadik fehér széke.

Gazdag Máté – Máté Dzsi a mentorok nagy kedvence, ahogy az enyém is. A Táborban ő volt az, aki bevallotta, hogy az angoltudása meglehetősen hiányos, mondhatnánk úgy is, hogy nincs.

De nagyon nagy egyéniség, igazi mackó, akinek nem utolsó sorban nagyon karakteres énekhangja van.

Le is ülhetett.

Laci egyenesen a piros széket adta volna neki, de Andi félt ennyire elkötelezni magát, már csak azért is, mert sokszor hallotta hamisnak Máté éneklését. Így inkább Tonit állította fel, hogy helyet készítsen Dzsinek.

Néhány ígéretes tehetség csalódást okozott Andinak, de aztán jött Molnár Dávid, aki Frank Sinatrát énekelt. Karolina számára itt ért véget a műsor, mert át kellett adnia a helyét.

Bellano produkciója is nagyon bejött Andinak, ezért a rappernek párbajoznia kellett Mátéval. Az énekesnő hosszas tépelődés után úgy érezte, Bellanóval szeretne jobban együtt dolgozni. A párbajban előadott dal győzte meg. Máté kicsit igazságtalannak érezte a döntést, de elfogadta.

Alakult a csapat, de még hátra volt néhány aduász. Andi annyira "belehabarodott" Istenes Márkóba, hogy piros széket adott neki, pedig ez az előadás azért közel sem volt olyan jó. Igaz, Lacinak és Majkának is tetszett. Az biztos, hogy a srác igazi showman, de ahogy Milán is rámutatott, rossz dalt választott – Måneskin: Bagging –, és "borzalmas" volt a produkció.

Én végéig azon gondolkodtam az előadása alatt, hogy mennyivel jobban állna ez a dal Marics Petinek.

Na és akkor még hátra volt Mohácsi Anett. Ő is nagy visszatérő, 2021-ben a mentorházban esett ki. Andi azzal "nyugtatta", hogy kizárólag nagyon erős produkcióval szabadíthat fel helyet. De Anett egy percig sem aggódott, és akkorát énekelt, hogy ha én ülök a mentorszékben, szemrebbenés nélkül lecseréltem volna Patai Annát. Etta Jamestől az All I Could Was Cry (Beyonce feldolgozásban) igazi telitalálat. Olyan dal ez, amivel biztosra lehet menni – feltéve, hogy a versenyző valóban képes elénekelni.

Andi nem volt olyan határozott, mint én. Amiben biztos volt, hogy Molnár Dávidnak mennie kell, és hogy Bellanót is vinni akarja az élő show-ba.

Így hát Anna és Anett párbajozott, és most jött az idei évad talán legnagyobb meglepetése.

Nem az volt a meglepő, hogy Anett Lutricia McNeal slágerét – Ain't That Just the Way – tökéletesen énekelte el. Hanem az, hogy a Lacinál bukdácsoló Patai Anna, miután órákon át ült Andi fehér székében, és az utolsó pillanatban párbajoznia kellett a továbbjutásért, kisétált, és úgy elénekelte Celin Diontól az All By Myself-et, hogy mindenkinek leesett az álla.

Ezen a ponton nem lehetett jó döntést hozni. Úgy gondolom, Andi rosszul tette, hogy Márkót piros székre ültette, és már Bellano tovább jutását sem lett volna elegáns visszavonni. A mentorok is egyetértettek abban, hogy nem lehet választani a két énekesnő között.

Az előbb azt mondtam, Patai Anna éneklése volt az évad legnagyobb meglepetése.

Ez azon a ponton igaz is volt, de rosszul öregedett ez a megállapításom. Majka ugyanis meglepő, az X-Faktor történetében majdhogynem egyedülálló javaslatot tett.

Szerinte a műsor lényege nem az, hogy melyik mentor nyer, hanem hogy a tehetségek lehetőséghez jussanak. Éppen ezért őt nem zavarná, ha Andinak rendhagyó módon négy versenyzője lenne a műsorban. Minden mentor azonnal igent mondott rá, és vélhetően a füleseken keresztül Verebély Marcell kreatív producer is. Így hát a szabályok meggörbítésével minkét énekesnő ott lesz az élő műsorban.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem egészen példa nélküli. 2012-ben – amikor még 6 versenyző juthatott tovább a székes körből – a lányok kategóriájában 6 helyett 7 versenyző mehetett tovább. Akkor Csobot Adél kedvéért módosítottak a gyakorlaton, sok rajongó kritizálta is ezért a műsort. Igaz, akkor a székekről nem egyenesen az élő show-ba vezetett az út, hanem csak a Mentorházba.

Azt ki lehet jelenteni, hogy erős az idei évad, különösen Laci és Andi csapata. Emlékszem még azokra az időkre, amikor a székeknél sorra elvéreztek a legnagyobb favoritok, és végül a továbbjutók is csak nagy jóindulattal kaptak lehetőséget. Ahhoz képest a mostani felhozatal mindenképp bizakodásra ad okot.

Jövő héten csütörtökön egy sajtótájékoztatón mutatják be az élő show szereplőit, amiről természetesen tudósítani fogok, megszólaltatom a mentorokat és az érdekesebb versenyzőket is. Utána pedig jöhet az első élő show!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Mekiket rabolt ki éveken át, majd megszökött a börtönből, és hónapokig bujkált egy játékáruházban – A Roofman: A besurranó hihetetlen eseményei tényleg megtörténtek
Channing Tatum játssza az „amerikai Viszkis rablót”, aki kabátot adott a dolgozókra, mielőtt bezárta őket a hűtőkamrába. Imádnivaló sztori és film.


Már megint a valóság adja a fikciónál is érdekesebb történetet. Egy bizonyos Jeffrey Manchester élettörténete legalábbis egészen elképesztő. A Roofman: A besurranó című filmet nézve, annak tudatában is, hogy valóban megtörtént események alapján készült, egy idő után legyintünk, hogy ez meg az már bizonyosan csak kiszínezése a sztorinak, a hollywoodi forgatókönyvírók megint nem bírtak magukkal. Pedig nem. Derek Cianfrance filmje ugyanis szinte teljes mértékben hűen mutatja be a Manchesterrel történteket.

Ez a fickó arról lett nevezetes, hogy 1998 novemberétől kezdődően mindig a tetőn keresztül észrevétlenül behatolva rabolt ki McDonald’s éttermeket. E módszeréről kapta a „Roofman”, azaz Tetőember becenevét (a filmben Tetőtörőnek hívják).

Este vagy kora reggel egy általa ütött lyukon keresztül hatolt be a kirabolni kívánt helyre, majd elrejtőzött a mosdóban, és várta, hogy megérkezzen a reggeli műszak. Ekkor tört elő, fegyverrel a kezében, és arra kérte udvariasan az alkalmazottakat, hogy lépjenek be az étterem hűtőkamrájába, de előbb azt javasolta nekik, hogy vegyék fel a kabátjukat, majd kirabolta a pénztárgépeket. Két év alatt körülbelül 40 helyszínt rabolt ki ezzel a különleges módszerrel.

Ő volt az USA Viszkis rablója, csak ő nem bankokat, hanem Mekiket rámolt ki, de nem bántott senkit, és mindig udvariasan viselkedett. 2000 májusában aztán túl messzire ment, mivel egy nap két éttermet próbált kirabolni, s mivel a második egység egyik alkalmazottja beindított egy csendes riasztót, lebukott. Bár elmenekült a helyszínről, de a rendőrség hamarosan elfogta egy közeli templom parkolójában (na ezt például másként ábrázolják a filmben). 45 év börtönbüntetésre ítélték, de csak négy évet töltött fogságban, mivel 2004 júniusában egy merész szökést hajtott végre: egy teherautó alatt rejtőzött el, amelyet egy általa készített rétegelt lemezzel takart el, amit feketére festett. Miután kiszabadult, stoppal eljutott az 50 mérföldre fekvő Charlotte nevű városkába, és elkezdte tervezni a nagy rablását.

Nem semmi sztori, ugye? Pedig még csupán a film kábé 25. percénél járunk… Még csak most jön a java!

Manchester ugyanis hónapokon át egy Toys „R” Us játékáruházban rejtőzött, és bébiétellel, édességgel és más snackekkel tartotta fenn magát, majd este, miután az összes alkalmazott hazament, előbújt, és szabadon garázdálkodott az áruházban. Kikapcsolta a kamerákat, majd elrejtett bébikamerákkal ő maga is nyomon követte az alkalmazottak mozgását. Itt van egy újabb „nagyobb” eltérés, mivel a film szerint Manchester a játékboltban alakított ki magának egy kis lakteret egy elhagyatott részen, a valóságban azonban egy szomszédos áruházba vackolt be. Az viszont abszolút megtörtént, hogy álnéven kimerészkedett a városba is, csatlakozott egy keresztény közösséghez, sőt, egy Leigh Wainscott nevű kétgyermekes nővel randizni is kezdett, miközben magáról azt állította, hogy egy kormányügynökségnek dolgozik, így nem mondhat semmit a munkájáról.

Itt azonban abbahagyjuk a valós sztori taglalását, arról rántsa le a leplet a film maga, ha valaki nem ismerné a sztorit, maradjon meglepetés minden további fordulat! Merthogy abból van bőven a Roofmanben. Ez a film, valamint annak laza hangvétele egyébként valamennyire meglepő Derek Cianfrance-tól, aki korábban keményebb, nyomasztóbb drámákban utazott olyan filmekben, mint a Kék Valentin (2010), a Túl a fenyvesen (2012), a Fény az óceán felett (2016) vagy az Ez minden, amit tudok (2020) című sorozat Mark Ruffalóval.

A Roofman: A besurranó története azonban a főhőse drámája és a bűnesetek ellenére annyira abszurd és valahol aranyos, hogy ezt nem lehetett volna ennél drámaibban megjeleníteni mozgóképen.

Azért Cianfrance nem hazudtolta meg önmagát, és a film a bohókás, vegytiszta vígjátékot sugalló poszterei és előzetesei ellenére azért szomorkás is, hiszen továbbra is egy sanyarú sorsú, elítélt emberről szól, szóval inkább azok találják meg a számításukat vele, akik egy keserédes élményre vágynak.

Természetesen sok-sok humorral, nem kevés romantikával, hülye helyzetekkel, de épp ugyanannyi megható pillanattal is.

Channing Tatum a tőle megszokott sármmal és csetlés-botlással (igen, ehhez is kiválóan ért a macsóskodás mellett) hozza Manchester karakterét, de ezen nem is lepődünk meg, hiszen korábban már többször is bizonyította kiváló komikusi érzékét olyan filmekkel, mint a 21 Jump Street: A kopasz osztag (2012) és 2014-es folytatása, az Itt a vége (2013), az Ave, Cézár! (2016), a Logan Lucky: A tuti balhé (2017), a Free Guy (2021) vagy Az elveszett város (2022).

Ráadásul remek a kémia közte és a Leigh-t alakító Kirsten Dunst között, a néző őszintén drukkol nekik, és hamar a szívébe zárja őket.

A Roofman: A besurranó tehát egy összetett élmény, hiszen egyszerre nevethetünk, sírhatunk és izgulhatunk rajta, ráadásul randifilmnek sem utolsó. Komolyabb azért, mint amennyire elsőnek tűnik, Cianfrance pedig méltán bizonyítja általa, hogy a könnyedebb műfajban is otthon van, e próbának pedig a nézők a legnagyobb nyertesei.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk