KULT
A Rovatból

Egy pimasz ifjú, aki mindent tudott a médiáról - 80 éve mutatták be az Aranypolgárt

Orson Welles ezután önmagát sem tudta soha többé felülmúlni.


Vannak filmek, amelyeket mindenkinek látnia kell, aki a sajtómunkási hivatást választja, mert máig érvényesen ábrázolják a média mibenlétét, és a jellemző újságírói karaktereket. Ilyen mű Federico Fellini Édes élet (La dolce vita, 1960), Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow Up, 1966), Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című alkotása és mindenekelőtt Orson Welles Aranypolgára (Citizen Kane), amelyet 80 éve, 1941. május 1-én mutattak be a New York-i RKO Palace moziban.

Egy halott amerikai sajtómágnás rejtélyes utolsó szava körül indul el egy riporter oknyomozása, amiből megszületik minden idők egyik legnagyobb filmje a média hatalmáról és bűneiről, a médiacézárok tündökléséről és hanyatlásáról.

Orson Welles az 1938-ban Amerika-szerte pánikot okozó Világok harca rádiójátéka után alig 25 évesen teljes szabadkezet kapott az RKO filmstúdiótól. Erre sem előtte, sem azóta nem volt példa Hollywoodban. Formabontásaival, az idősíkok szabad kezelésével, expresszionisztikus képeivel, montázsaival, árnyképeivel, az "áldokumentum-felvételek" és a játékfilmes elemek kombinációjával is szenzációt keltett, ezek később szinte mind beépültek a mozi mindennapos eszköztárába.

Az is hihetetlen, hogy a hollywoodi sztárrendszer fénykorában egyetlen „húzónév” sem játszott az Aranypolgárban. A főbb szerepekben a Welles által 1936-ban alapított New York-i Mercury színház művészei debütáltak a filmvásznon. Egyedül a Kane barátját és „lelkiismeretét”, Jedidiah Lelandet megszemélyesítő Joseph Cotten alkotott később maradandót a moziban, több Welles és Hitchcock-filmben. A címszereplő rendező viszont ezer arccal jelenik meg: átváltozó képessége az energikus, lelkes fiatalemberből a gőgös, hatalommániás férfin át a megtört, multimilliárdos, ám végtelenül magányos aggastyánig egyenesen bámulatos. Azért ezekhez a metamorfózisokhoz egy fantasztikus maszkmester, Maurice Seidelman is kellett...

A rendkívüli kisugárzású művész ugyanakkor képes volt a filmben önmagától távolságot tartani, és azt érzékeltetni, hogy „volt benne valami a nagy emberből”, ahogyan Leland mondja róla. Az egész sztorit végül a THE END felirat után színház-szerűen "elidegenítették" az élő stáblistával. Egyedül Kane alakítója nem jött ki a „meghajlásra”.

Orson Wellesé a filmtörténet egyik legügyesebb manipulációja a „Rózsabimbó”-val: amikor Kane első megjelenésekor (csak az üveggömböt tartó keze és a szája látszik), kimondja utolsó szavát, egyedül van szobájában, a riporter mégis ezen a nyomon indul el, miután „megírták a lapok”. Elvégre fel szokták jegyezni a nagy emberek utolsó szavait és ha más nincs, kitalálnak valamit, a legenda úgy is erősebb a valóságnál. A csalás először a nézőnek sem tűnik fel, miután az egész Kane-nyomozás a „rózsabimbó” körül forog. Amikor a film elkészülte után néhány barátja figyelmeztette Wellest erre a „bukfencre”, a rendező egy percig némán állt, majd így felelt: „Ne mondjátok el senkinek”.

Miről szól az Aranypolgár? A közvélemény manipulációjának mélységeiről és korlátlanságáról, a sztárcsinálásról, a személyes és a politikai morál lesüllyedéséről, a konkurencia kíméletlen felfalásáról, az ellenfelek eszközökben nem válogató lejáratásáról; arról a mindannyiunk által jól ismert jelenségről, amikor a valóságot - a példányszám emelésének érdekében - a címlapsztorihoz igazítják; az "igazság bajnokairól", akik szinte észrevétlenül megközelíthetetlen, bizalmatlan, paranoiás hatalmasságokká, a pénz, a már értelmetlen gazdagság hajszolóivá válnak, akik, bár egy világot tartanak a kezükben, belül mégis üresek és reménytelenül magányosak.

Kane polgártárs barátait sem kíméli: gátlástalanul felhasználja őket saját céljaira, de amint konfliktusba kerülnek a nagyfőnök színeváltozásaival, és emlékeztetik őt régi elveire, megválik tőlük, majd pénzzel próbálja megnyugtatni lelkiismeretét. Kane végtelen cinizmussal befejezi a meghasonlását italba fojtó Leland ledorongoló kritikáját az ő szellemében, hogy demonstrálja a külvilág felé: lapjainál „véleményszabadság” van. Egyúttal ez az ürügy, hogy kidobja a „hűtlen” barátot, aki a „végkielégítést” undorral visszautasítja és a széttépett csekkel együtt postázza neki első lapszámuk címoldalát a deklarált alapelvekkel, amelyeket Kane hanyagul „ifjúkori emléknek” nevez. A közéleti ember feleségeinek és a szeretőinek története is visszaköszön a Kennedyektől Bill Clintonig, és jól ismerjük a "kétféle címlap" szerkesztőségi gyakorlatát is, különösen választások idején.

Kane kezdettől fogva tudathasadásos helyzetben van: egyrészt mérhetetlenül gazdag, másrészt a társadalmi igazságtalanságok, a visszaélések elleni harcnak akarja szentelni lapjait. Feloldhatatlan ellentmondás, hiszen ő az, aki ezt vagyona révén megteheti. Csakhogy a hatalomvágy egyre inkább háttérbe szorítja a nemesebb eszméket.

Orson Welles elsősorban William Randolph Hearstről, az amerikai sajtómogulról (1863-1951) mintázta figuráját, de modelljei között szerepelt riválisa, a magyar születésű Joseph Pulitzer, Jules Brulatour, a Kodak tulajdonosa, valamint a különc milliárdos, Howard Hughes is.

Hearst az apjától örökölt San Francisco Examinerrel kezdte pályafutását, majd az 1890-es években New York-ba ment, ahol a Pulitzerrel való vetélkedésükből megszületett a szenzációhajhász „yellow journalism” – ez volt a gyökere a tényfeltáró és oknyomozó újságírásnak is. Bár politikai karriert nem futott be, sajtóbirodalma révén óriási befolyással rendelkezett az amerikai közvélemény felett. Már 1898-ban oroszlánrészt vállalt az amerikai-spanyol háború „felvezetésében”. Az Aranypolgárban is elhangzik az a híres anekdota, mely szerint lapjának Kubába küldött riportere azt sürgönyözte, hogy „háború nincs, de szép prózaverseket tudnék írni az országról”. Mire Hearst visszasürgönyözött: „Szállítsa a prózaverseket, én szállítom a háborút”. A film forgatása idején Hearst-nek 28 újságja, nyolc rádióállomása volt, továbbá áruházlánca, egymillió hektárnyi földje, bányái, olajmezői. És természetesen nagy befolyással rendelkezett a hollywoodi producerek és filmforgalmazók körében is.

William Randolph Hearst mindent elkövetett, hogy a filmet ne mutathassák be, és a rendezőt lehetetlenné tegyék. Ehhez Hollywood rettegett pletyka-újságírónőjét, Louella Parsonst, a filmváros fő erkölcscsőszét állította csatasorba, akinek örök hálával tartozott. Parsons ugyanis 1924-ben szemtanúja volt, amikor Hearst a luxusjachtján rendezett partiján féltékenységből lelőtte Thomas Ince filmrendezőt. Hearst örök állással fizette meg Parsons hallgatását. Az újságírónő vezette a Welles elleni sajtókampányt, amelyben a kommunista gyanútól a szex-botrányig mindent megpróbáltak bevetni. Kieszelte például, hogy egy szálloda halljában egy meztelen nő ugorjon Welles nyakába, lesben álló fotósok szeme láttára, a rendezőt azonban időben figyelmeztették a csapdára. Az ellentéteket az is erősítette, hogy Welles köztudottan nagy tisztelője volt Franklin D. Rooseveltnek – utolsó, 1944-es választási kampányának első számú beszédírója lett - míg Hearst zsigeri gyűlölettel viseltetett a négyszer megválasztott elnök iránt.

A Hearst-bojkott az RKO-t is megrémítette, Welles azonban New York-ba ment, összehívta a Keleti Part legbefolyásosabb üzletembereit, és meggyőzte őket arról, hogy a „sajtószabadság forog kockán”. Ez hatott a támogatókra és az Aranypolgárt mégis bemutathatták.

A mozikrónikák feljegyezték, hogy a film San Franciscói premierje napján Welles és Hearst összetalálkoztak egy szálloda liftjében. Az ifjú rendező átnyújtott egy meghívót a sajtócézárnak, aki azt elutasította. Amikor Hearst kilépett a liftből, Welles utána kiáltott: „Charles Foster Kane elfogadta volna…”. A harag olyan tartós volt, hogy a Hearst-lapok csak az 1970-es évek közepén, a nagy mágnás halála után negyedszázaddal írtak először a filmről.

Az Aranypolgár, mint oly sok klasszikus, először megbukott a nagyközönség előtt, bár az amerikai kritikusok lelkesedtek érte: Welles megkapta tőlük a legjobb rendező, legjobb főszereplő és a legjobb film díját. Nem fogadta el Hollywood sem: az 1942-es Oscar-gálán mind a kilenc jelölésének bejelentését füttykoncert fogadta. A film végül csak a legjobb forgatókönyv aranyszobrát nyerte el, amelyet Welles és Herman J. Mankiewicz kapott közösen.

Az Aranypolgárt nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy mindenre, akár a látvány, akár a tartalom terén felfigyeljünk. Welles és Gregg Toland operatőr tökéletesen „érezték egymást” e kettős hangszerelésben, sőt, mint Toland visszaemlékezéséből kiderül, a kamera nagymestere szakmai kihívásnak tekintette, hogy az „amatőr” filmrendező legeszementebb képi ötleteit is megvalósítsa.

NO TRESPASSING (Nincs átjárás) – hirdeti egy tábla a drótkerítésen a nyitó képsorokban, és Toland kamerája éppen az ellenkezőjét teszi: lassan, de határozottan hatol be a „birodalom” belsejébe a „mesevilágtól” egészen a haldokló szobájának, kezének, szájának intimitásáig. A hatalmas kastélyban egyetlen szoba ablaka világít, és a halál pillanata előtt hirtelen az a fény is kialszik, majd újra felgyullad. Egy ember, aki maga volt a „nyilvánosság”, elzárkózott a világtól egy mesterséges, összevásárolt közegbe; egy ember, akiről mindent tudott a külvilág, és akit mégsem ismert senki. A NO TRESPASSING táblától az utolsó szót kimondó szájig tartó úton leomlanak a Kane-t védő falak, megkezdődik a tényfeltárás, a posztumusz mélyriport. A táblát újra látjuk a zárójelenet végén, az utolsó előtti képben, mielőtt a THE END felirat alatt megjelenik távolban a füstölgő elvarázsolt/elátkozott kastély, amely erősen emlékeztet Walt Disney Hófehérkéjének baljós palotájára és közelképen a napóleoni emblémára hajazó, hatalmas, aranyló K betű a kapu tetején. A nyomozás lezárult, a rejtély feltárult. Feltárult? Welles második fintora „rózsabimbó-ügyben”: Igen – a nyomozás lezárult a nézők előtt. De sem Thompson újságíró, sem pedig a leltározó ügyvédek és a buzgó fotósok nem találják meg a „kirakós játék” hiányzó darabját, a lomtalanító munkásoknak pedig semmit sem jelent egy ócska szánkó. Hogyan találunk rá a szánkóra? Előbb „madártávlatból” látjuk a sok-sok üres ládát – mintha New York felhőkarcolói lennének – aztán ráközelít a kamera egy sor „csecsebecsére” és a szánkó ott hever egy doboz tetején, családi fényképek és egy házioltár-darab mellett! Egy kéz elveszi és egy óriás kandalló lángjai közé hajítja, és éppen a lángoktól tisztul le a szánkóra festett rajz és szó….Ez a szánkó maradt ott a hóban, miután a gyermek Charlie-t elszakítják szüleitől, és a kedvenc gyerekkori játékra úgy hullanak a fehér pelyhek, ahogyan a halála percében tartott kis üveggömbben.

Thompson újságíró arca végig sötétben marad. Ő az egyszerű, „névtelen”, hangyaszorgalmú sajtómunkás, akire a lapok többsége épül, de sosem lesz belőle „sztárriporter”. Nem tudunk meg semmit újságírói hitvallásáról, jelleméről, ambícióiról, csupán eszköz „a nagy sztorihoz”, amit nem ő talált ki. De a főszereplő Kane is gyakran sötétben jár: „arctalan”, amikor felolvassa munkatársainak lapkiadói elveit, amelyeket fokozatosan felad; árnyék borítja, amikor kényszeríti második feleségét, Susant, hogy a lesújtó kritikák ellenére folytassa énekesi karrierjét, és akkor is, amikor a szerencsétlen operapremieren megpróbálja serkenteni a tapsokat, míg észre nem veszi, hogy már csak egyedül tapsol. És sötétbe borul, amikor szemtől szembe találja magát a szintén „sötét” politikai ellenféllel, Boss Jim Gettys-szel a zsarolási jelenetben.

Sötétben zajlik a szerkesztőségi megbeszélés, és az a jelenet is, amelyben Thompson Kane néhai gyámja, Thatcher könyvtárának páncéltermében tanulmányozza annak naplóit. Olyan, mintha a riporter „beszélőre” menne a múlttal, az archívumot vezető nő már mozgásával, parancsszerű szavaival hatalmaskodó börtönőrre emlékeztet. Némi iróniával kérdezi meg tőle Thompson: „Ugye nem Ön a Rózsabimbó?”. A roppant hideg-rideg légkör jól érzékelteti azt a szeretetlenséget, amely Kane egész életére ránehezedett.

Az újságok képi megjelenései sem véletlenek: a Kane-nekrológok „pluralizmusával” szemben ott állnak Susan „nagysikerű” operai fellépéseinek szalagcímei, miközben halljuk a feleség kétségbeesett erőlködéseit. Ott emelkednek a frissen megjelent lap kötegei, de Kane és Leland lejárt választási plakátokon és fel nem használt újságcímlapokon taposva szembesülnek politikai és emberi kudarcaikkal.

Amikor Susan hisztérikus rohamot kap a kritikáktól, újságok hevernek körülötte, és újság jelképezi a közelgő szakítást Kane és első felesége, Emily között is: valószínűtlenül hosszú reggeliző asztaluk két végén Kane saját lapját, az Inquirert, neje a rivális Chronicle-t bújja.

Kane számos képsorban uralja a teret. A választási gyűlés jelenetében saját óriás képe alatt szónokol. De mennyivel más ez a térbetöltés, mint amikor egyedül, elhagyatva sétál palotája tükörfolyosóján, végtelenítve-sokszorosítva! Pedig Leland a kiadói elvek deklarálása során figyelmezteti őt: „Már a második mondatod kezdődik azzal, hogy „én”…Kane nem is tud elképzelni olyan világot, amelynek nem ő a középpontja és közben mindenkit eltaszít magától.

Hogyan látta az oknyomozás eredményét maga Welles? „Az egyetlen bíró a közönség. Kane önző és önzetlen, idealista és szélhámos, nagy ember és középszerű személyiség egy személyben. Minden attól függ, aki éppen beszél róla. Soha nem látható a szerző objektív szemével. A film célja inkább a probléma bemutatásában, mintsem megoldásában rejlik” .

Orson Welles megfizette bátorsága árát. Az Aranypolgár után valódi dokumentumfilmet készített Brazíliában és Mexikóban Ez mind igaz (It’s All True) címmel, de azt már be sem fejezhette. Az 1940-es évek végén gyakorlatilag elüldözték az Egyesült Államokból, állítólag rajta volt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság feketelistáján is. Welles Európába költözött. Pályafutását innentől kezdve néhány remekmű mellett (A gonosz érintése, A per, Falstaff) félbehagyott filmek tucatjai, zseniális alakítások mellett tehetségéhez méltatlan szerepek jelzik. Olyan lett bizonyos értelemben, mint Charles Foster Kane: „semmit sem fejezett be”…Élete alkonyán Welles nem kis keserűséggel mondta, hogy az Aranypolgár volt az egyetlen film, amelynek minden szava úgy hangzott el, minden képe úgy valósult meg, ahogyan elképzelte. És ezt az alkotását azonban, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon beválasztották minden idők legjobb filmjei köze, azóta pedig számos listán a mozitörténet csúcspontjának tartják, soha nem tudta túlszárnyalni.

Végül egy személyes sztori. A 2000-es években Budapestre készült Robert Plant, a Led Zeppelin énekese, és előtte telefoninterjút adott nekem Isztambulból. A szervezők megadták a szállodai recepció számát, de lelkemre kötötték, hogy Mr. Charlie Kane-t keressem. Plant ugyanis – sajtót és rajongókat távol tartandó – az Aranypolgár nevén jelentkezett be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Kálloy-Molnár Péter
A színész-rendező-énekes rövid lefolyású betegségben hunyt el – közölte a családja. A számos színházi és filmszereppel és a Beugró című műsorral országosan népszerűvé vált művész 55 éves volt.


Rövid lefolyású betegségben, 55 évesen hétfőn elhunyt Kálloy Molnár Péter színész, rendező, író, zenész – közölte a család az MTI-vel.

Kálloy Molnár Péter kiemelkedő tehetségű, sokoldalú alkotó volt, aki évtizedeken át meghatározó szereplője volt a magyar színházi és filmes életnek. Művészi munkássága, különleges hangja, humora és érzékenysége generációk számára tett maradandóvá számos szerepet és alkotást – olvasható a közleményben.

Kálloy Molnár Péter 1970-ben született Mezőcsáton, a debreceni Ady Gimnázium dráma tagozatán érettségizett, majd 1991-től a Nemzeti Színház társulatának tagja lett. 1993-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Iglódi István osztályában. 1993-1997 között a Vígszínház társulatának volt a tagja, 1997 óta szabadfoglalkozású művész.

A széles publikum többek közt filmszerepeiből, valamint a Beugró című televíziós műsor állandó szereplőjeként ismerhette meg, de rendszeresen szinkronizált is. Rendezett Rómeó és Júliát, Macbethet, legnagyobb színházi sikerét a Shakespeare Összes Rövidítve hozta meg számára, amelyet több mint két évtized alatt 600-nál is többször adtak elő.

Három szólólemeze jelent meg. Nemzetközi produkciókban is feltűnt, például a Budapest, az Amerikai rapszódia vagy a Suszter, szabó, baka, kém című filmekben láthatta a közönség.

A búcsúztatás részleteiről később adnak tájékoztatást.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Jelenleg 76 éves vagyok, de leszek még 140 is” – André Rieu a budapesti koncertje után elárulta, meddig tervez színpadon állni
A holland hegedűművész ezúttal Magyarországon varázsolta el a közönséget. A 76 éves világsztár dupla teltházas koncertet adott az MVM Dome-ban, ahol a színpad egyenesen úgy festett, mint egy nagyratörő influenszer karácsonyfája.


Rieu mosolyt csal az emberek arcára, legyen az őszinte öröm vagy masszív nevetés, de egy biztos, hogy jó kedve lesz az embernek amikor hallja, vagy látja, pláne, ha részt vesz egy koncertjén. Irgalmatlan profizmusnak lehetünk szem és fül tanúi, ha ellátogatunk a holland zenészóriás bulijára.

A világsztár november 28-án és 29-én ismét Budapestre látogatott. Két este is elvarázsolta a magyar közönséget az MVM Dome-ban. A vasárnapi koncert után pedig még nyilatkozott is a Szeretlek Magyarországnak. A 76 éves holland hegedűművésszel arról beszélgettünk, milyennek gondolja a magyar közönséget, de azt is elárulta: meddig tervez színpadon állni.

Ez még nem a múlt

André Rieu régebb óta tevékenykedik, mint a csernobili atomerőmű és az a helyzet, hogy hosszabban is, ugyanis 1976 óta színpadon áll és nem tervezi befejezni. Olyannyira nem, hogy évente újabb és újabb világturnékat jelent be. Magyarországon is koncertezett tavaly, idén és várhatóan jövőre is ellátogat majd hozzánk.

Az idei műsor ugyan nem változott sokat a tavalyihoz képest, de a közönség így is elégedetten távozott az MVM Dome-ból. Érdekes, hogy a közönség összetétele teljesen vegyes: fiatalok, középkorúak és idősebbek egyaránt részt vettek az eseményen és akikkel beszéltem rendkívül élvezték az előadást.

Számomra az egyik legmeglepőbb fordulat az volt, amikor egy fiatal lány azt mondta, hogy a TikTok-on találkozott André Rieu-vel először. Ha ezt egy rap, vagy pop előadóval kapcsolatban hallom, a szemem se rebbent volna, de egy operett-opera-komolyzenei produktumnál furcsálltam.

Nem divat ilyen típusú zenéket hallgatni, nem divat ilyen típusú előadó koncertjére járni, de mégis voltak olyanok, akik a social média hatására keveredtek a Dome-ba.

A több mint kétórás bulin egymást váltották a slágerek, melyeket mindenki teli torokból énekelt a teltházas koncertteremben. Bár a műsor során mindenki hozta a kötelezőt, két énekes mégis kiemelkedett és elsöprő sikert aratott. Egyikük a 17 éves Emma Kok, aki 2021 óta turnézik Rieu-vel. A fiatal lány gyomorbénulással és tápszondával él, de nem adta fel álmait és kitartásának, valamint Riéu-nek köszönhetően teltházas sportcsarnokokban énekelhet. Az általa slágerré vált Voilá-t és a karácsonyi hangulatot megalapozó Let it go-t hallhattuk tőle. Nem volt kristálytiszta, de sokak szemébe könnyet csalt a fiatal tehetség hangja és elismerésre méltóan adta elő a kifejezetten nehéz dalokat.

Az est másik kiemelt alakja egy magyar származású úriember, Mavrák Béla operaénekes, aki Rieu három tenorjának egyike volt. Mondhatnám, hogy a hazai környezet kiemelte őt társai közül, de ez nem igaz. Semmi köze nem volt a környezetnek a teljesítményéhez. Tavaly Maastricht-ban, ahol először láttam a produkciót, ugyanúgy kiemelkedő volt, mint most. Hamis hang nélkül, rendkívüli technikával énekelt, ráadásul igazán szimpatikus figuraként működött a színpadon.

Ízléstelen, de szórakoztató

Na és akkor a színpad és az összkép! Rendkívül giccses, körülbelül mint egy nagyratörő influenszer karácsonyfája. Ennek ellenére működik. Virágok a színpad elején, lépcsőzetes elosztás a zenekar számára, valamint hangulat aláfestésnek háttérvetítés. Mindezek mellett a zenekar női tagjai a világ összes színét magukon viselték, zöld, sárga, lila, rózsaszín, kék és még sorolhatnám, hogy hányféle estélyit láthattunk. Tagadhatatlanul profi volt a látvány, a vidám vasárnapos feelinget elkerülve nagyszínpados produkcióvá varázsolta a performanszt.

Rieu szavait Péterffy Lili tolmácsolta a közönségnek és meg kell hagyni, nagyon jól csinálta. A nagyérdemű nevetett, éljenzett, énekelt, majd a buli vége felé táncra is perdült. A keringőkirálynak csupán egyszer kellett szólnia, hogy eljött a mozgáskultúra bemutatásának ideje, boldog-boldogtalan felpattant a székéből és máris bálteremmé változott az MVM Dome. A Kék Duna keringő aratta az egyik legnagyobb sikert, de a setlist végén felcsendülő Tutti Frutti, Macarena és La Bamba is tarolt.

Bár alapvetően engem ki lehet kergetni a világból a maníros operettekkel és az André Rieu által képviselt teljesen őszintétlen, szinte gépi álelőadástól, de most be kell vallanom, hogy jól szórakoztam.

A finálét sajnos nem láttuk, mert hátra kellett mennünk a színpad mögé, ugyanis Rieu szereti azonnal koncert után letudni az interjúkat. Olyannyira gyorsan, hogy konkrétan, amint lesétált a színpadról, már jött is oda hozzám, hogy váltsunk néhány szót. Kérdésemre válaszolva elmondta, hogy a világon mindenhol szeretik a keringőket és az operettet, ezt egyébként a jegyeladásai alá is támasztják. Érdekelt, hogy melyik a legnehezebb része a turnézásnak, ám a világsztárnak sokkal nehezebb otthon lenni, mint úton, mivel ilyenkor minden meg van szervezve, semmiért sem kell aggódnia.

Kíváncsi voltam arra, hogy meddig tervez színpadon állni.

„Jelenleg 76 éves vagyok, de leszek még 140 is”

- válaszolta a hegedűművész, aki ha tarja a beígérteket, több mint fél évszázadunk van még arra, hogy láthassuk, hallhassuk és hogy a keringő, mint műfaj, ne haljon ki a köztudatból.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Ilyen még nem volt: Majka versenyzője esett ki az X-Faktorból, megvan a három döntős
A rapper csapatából eddig mindig továbbjutott mindenki, most azonban Farkas Ancsi búcsúzott a versenytől. A jövő heti döntőben három versenyző küzd meg a győzelemért.
DKA – Fotó: RTL - szmo.hu
2025. november 30.



Szombat este kik küzdhetnek meg az X-Faktor fődíjáért a jövő heti fináléban.

Az elődöntőben Farkas Ancsi számára ért véget a megmérettetés, így a döntőbe Belano, Varga Imi és a Tonix Honix jutott be.

A továbbjutásról ezúttal is a székes rendszer és a nézői szavazatok döntöttek. Az este során a mentorok székeket oszthattak a továbbjutóknak.

Belano és Varga Imi viszonylag hamar biztosították a helyüket, a harmadik továbbjutó sorsáról azonban a közönség döntött: a nézők a Tonix Honixot szavazták be a döntőbe, ezzel Farkas Ancsinak kellett búcsúznia.
Ezzel megtörtént az, amire az idei évadban még nem volt példa: Majka elveszítette az egyik versenyzőjét. A rapper csapata az elődöntőig menetelt teljes létszámban.

Az este különlegességét a sztárduettek adták: Varga Imi a műsorba 15 év után a visszatérő Takács Nikolasszal, Farkas Ancsi Nikával, Belano VZS-zel, a Tonix Honix pedig az Éberkómával lépett színpadra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Lengyel Johanna nyerte meg az idei Megasztárt
Mestere, Marics Peti szerint az énekesnővel hatalmasat nyer a hazai zeneipar. A sokat kritizált Ádám Attila a második helyig jutott.
DKA – Fotó: TV2 - szmo.hu
2025. november 30.



Szombat este tartották a Megasztár idei évadának döntőjét, amely végén Lengyel Johannát hirdették ki győztesként.

A fináléban a négyes mezőnyből először Kedl Olívia, majd PYFU esett ki. A végső párbajt Lengyel Johanna nyerte Ádám Attila ellen, akit az első élő adás óta kritizáltak a zsűritagok és a nézők egyaránt.

A döntőben a versenyzők produkciói mellett a mesterek is színpadra léptek, Tóth Gabi és Curtis például közösen adtak elő egy Edda-dalt.

Lengyel Johanna 40 millió forintot nyert, emellett első saját dalát és videoklipjét Los Angelesben, a Paramount Recording Studios-ban rögzítheti. A győztes fellép a jövő évi STRAND Fesztiválon, és egy hároméves ösztöndíjat is kapott a Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékére.

A TV2 extra jutalmat is felajánlott: a legjobb öt helyezett Rúzsa Magdi Aréna-koncertjének előprogramjában léphet fel.

Lengyel Johanna nem most kezdte a zenei pályát, Jaylenn művésznéven már évek óta aktív, saját dalai is megjelentek. A műsor alatt egy interjúban fogalmazott a céljairól:

„Nem azért jöttem, hogy nyerjek, hanem hogy megismerjem magam.”

A verseny ideje alatt nehézségekkel is meg kellett küzdenie, betegség és gyász is nehezítette a felkészülését.

Johanna mestere Marics Peti volt a tehetségkutatóban, aki a döntő végén azt mondta, az énekesnővel „hatalmasat nyer a magyar zeneipar”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk