hirdetés

KULT

Egy igazán dühös ember: Guy Ritchie megmutatja, hogyan is kell bosszúfilmet készíteni

Az Egy igazán dühös ember a 2004-es A pénzszállító című francia film „amerikai” remake-je Guy Ritchie rendezésében, sőt a film forgatókönyvébe is besegített. Sajnos az eredetit nem láttam, de Ritchie legújabb keménykedése igazán ütős lett.
B.M. - szmo.hu
2021. június 13.


Link másolása

hirdetés

A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.

A film főkonfliktusa egy félresikerült pénzszállítóautó rablás,

melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.

A rablók szemszögéből is, és az áldozatok szemszögéből is megismerjük az eseményeket.

Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.

Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.

Statham csuklóból hozza a faarcú terminátort, aki bármit megtesz a bosszúért,

nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.

hirdetés

Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.

A film igazi iparosmunka, kicsit lassabb, mint az előzetes mutatja, de végig leköti a közönség figyelmét.

A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.

Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.

Nagyon ügyesek a kitakarások, a nézőpontok, igazi akciófilmbe való kamerakezelés

– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.

Maga az akció is működik,

nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.

Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben

azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Eric Clapton: Nem fogok fellépni olyan helyen, ahol nem engedik be a nem oltottakat

A vicces a történetben az, hogy a 72 éves gitáros egyébként sem lép fel a következő 10 hónapban Nagy-Britanniában...

Link másolása

hirdetés

Azt közölte Eric Clapton a Rolling Stone szerint, hogy nem fog fellépni ott, ahol a látogatóknak igazolniuk kell, hogy be vannak-e oltva.

A világhírű brit gitárost valószínűleg az ihlette a demonstratív közleményre, hogy Boris Johnson miniszterelnök július 19-én azt jelentette be, hogy ugyan megnyílnak az éjszakai klubok és szórakozóhelyek, de csak oltási igazolvánnyal lehet majd belépni szeptembertől.

„Azt szeretném közölni, hogy nem fogok olyan színpadon fellépni, ahol diszkriminált közönség van jelen. Ha nem vehet részt bárki, fenntartom a jogot, hogy lemondjam a koncertet”.

Clapton már korábban is bírálta a brit kormányt, mert koronavírus-járványt megfékezendő lezárásokat vezettek be az elmúlt másfél évben, illetve arról is beszélt, hogy „katasztrofális” egészségügyi tapasztalatai voltak, miután oltást kapott.

A brit kormány szerint amúgy a felnőttek több mint kétharmada mindkét oltási adagot, a 25 évnél fiatalabbak csaknem 60 százaléka legalább az első dózist megkapta, és minden felnőttnek van már lehetősége időpontot foglalni az oltás beadására.

A Downing Street idézi az angliai közegészségügyi szolgálat (PHE) vizsgálati adatait, amelyek szerint

hirdetés
a brit oltási kampányban legnagyobb számban alkalmazott két vakcina, a Pfizer-BioNTech és az Oxford-AstraZeneca két oltási adag beadása után 96 százalékos hatékonysággal akadályozza meg a kórházi kezelést igénylő súlyos megbetegedések kialakulását a delta koronavírus-változat okozta fertőzések esetében is.

A bejelentés egyébként nemcsak az előbbiek miatt megmosolyogtató, hanem azért is, mert Claptonnak nincs idén lekötött koncertje brit földön, a következő fellépése az Egyesült Királyságban csak 2022 májusában lesz, két koncertet fog adni a londoni Royal Albert Hallban. A következő hónapokban észak-amerikai városokban fog csak zenélni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Ilyen alternatív befejezésekkel készültek a Barátok közt készítői

A sorozat készítői több lehetséges lezárást is leforgattak a különböző szálakhoz.

Link másolása

hirdetés

Szombat este 23 év után véget ért a Barátok közt. Miután hónapokkal ezelőtt kiszivárgott a sorozat befejezése, a készítők több alternatív jelenetet is kitaláltak és leforgattak a különböző szálakhoz.

Kedd este a Fókuszban bemutatták, hogyan zárulhatott volna a sorozat, ha a készítőknek más befejezésre esik a választása.

A leadott zárórészben Szonja és Vince boldogsága végül két kisbabában teljesedik ki, az alternatív befejezésben viszont tragikus fordulat következett volna be: a készítők másik terve ugyanis az volt, hogy Szonja rosszul lesz, és összeesik a hormonkezelés miatt.

Gigi és Olivér meglepetés esküvője igazán boldogra sikeredett, de arra is volt esély, hogy végül betoppan a házba Panni addig halottnak vélt édesanyja.

A rajongók nagy örömére Berényi Miklós is visszatért a befejező részben, akitől családja egy gyönyörű, drámai jelenetben búcsúzott el. A végkifejlet azonban végül az eredeti tervek szerint alakult, és Miklós felébredt a kómából. Ám olyan befejezést is forgattak Miki történetéhez, ami szerint meghalt volna.

Videó: a Fókusz riportja

hirdetés

Az utolsó forgatási napokon mindenki meg volt hatódva, a készítők ajándékokkal is készültek a színészeknek. Varga Izabella megkapta a falon lógó ikonikus képet 23 szál rózsa kíséretében, amivel az alkotók megemlékeztek arról, hogy a színésznő már a kezdetek óta az egyik főszereplője a történetnek.

A stáb összes tagja kapott egy 3D-s lámpát, amelyen bekapcsolt állapotban a történet helyszíne, a „Mátyás király téri” ház, a másik oldalán pedig a produkció résztvevőinek neve látszik.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Láttad A kígyót? – ez az év pszichopatás krimisorozata

Az egyik legjobb Netflix-miniszéria mellett sokan elmentünk, ideje bepótolni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

A kígyó szimbolikája azonban jól leírja a személyiségét: maga a ravaszság, gonoszság, egy sikamlós, gerinctelen lény, aki mindenkire rátekeredik, megfojtja, majd befalja áldozatait.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

hirdetés

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

Mindenkit kijátszott és átvágott, de még arra is volt figyelme, hogy legyen embere a rendőrségnél, a partnerén kívül legyen egy plusz szerelme, aki elintézi neki drágaköves üzleteléseinek és pénzügyeinek nehezét.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

Közben erősen ott lebeg minden felett a hetvenes évek szabadságának és szabadosságának miliője, amit ő gyönyörűen ki is használt, naiv áldozataival együtt.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

„Kate Winslet stílusosan káromkodik, De Niro meg mormog” - interjú Köves Gáborral, aki világsztárokkal beszélget évtizedek óta

Egy nyári délután egy connecticuti erdő közepén találta magát Al Pacinóval és Robert De Niróval egy asztalnál. Köves Gáborral a nemrég megjelent interjúkötete kapcsán beszélgettünk.

Link másolása

hirdetés

Köves Gábor újságírót rég ismerem, de hogy milyen nagy mennyiségű igényes interjút készített az évek során, csak akkor esett le, amikor a kezembe vettem második, nemrég megjelent interjúkötetét, a Végszónak sem rossz címűt is. Vele beszélgettünk sztárokról, írókról és kutyákról.

- Most elolvastam az első interjúkötetedet is. Azon gondolkoztam el közben, hogy kit kellett vajon a legtöbbet győzködni...

- Az új kötet interjúalanyai közül Margaret Atwoodhoz vezetett talán a leghosszabb út, de több évig tartott elérni Patti Smith-t is. Éppenséggel John Cleese becserkészése sem volt egy fáklyásmenet. Mindjárt megnézem, hogy mondják angolul, hogy fáklyásmenet.

- Itt tényleg évekről beszélünk?

- Igen, de azért nem olyan drámai a helyzet, nem arról van szó, hogy 25 évesen elkezdtem hajkurászni valakit, és 45 évesen értem csak el. De sokszor arra eszméltem rá, hogy telnek-múlnak az évek, és még mindig ugyanazzal a kedves, arctalan közvetítő emberrel e-mailezek egy-egy interjú reményében. Ennyi idő alatt el lehet végezni az orvosit.

hirdetés

- Ehhez nagy állhatatosság kell. Ezt az elején is tudtad?

- Ha létezik is Az interjúkészítők kézikönyve, nem került a kezembe. Idővel leesett, hogy ez így megy, vagy megszoksz, vagy megszöksz. De ha végül eléred az illetőt, mert épp ott állsz például a brooklyni háza küszöbén, hirtelen minden megszépül. Persze csak akkor, ha ajtót nyit.

- Ebben a két kötetben szereplő interjúalanyok valamilyen szinten az idoljaid, ugye?

- Vannak, akik közelebb állnak hozzám, persze, de azért mindenkihez van valami közöm. Mégiscsak én választottam őket.

- Volt, akiben csalódtál? Vagy kellemesen?

- Ez egy műfaj, az interjúalanyok pontosan tudják, miről szól egy ilyen helyzet, és ha már kötélnek álltak 10-20-30 percre, akkor a legtöbb esetben odateszik magukat, csak ritkán tapasztaltam szájhúzást.

Egy esetre emlékszem, amikor valaki annyira lekezelően viselkedett, hogy megfordult a fejemben az interjú felénél, hogy felállok. Lehet, az is zavart, hogy nem volt rajta cipő.

Tanulság: mindig nézd meg, visel-e az interjúalany cipőt! Az illető nem szerepel egyik kötetben sem.

- Megérdemelte.

- Nemes bosszút álltam. Bár nem ez volt a célom a könyvekkel.

- Szép tőled, hogy nem árulod el, ki volt az. Bár kár. Mennyi egy átlagos interjúidő? Én a fantasztikus rendező Michael Hanekével készítettem egyszer egy ötperces interjút, aminek a rövidségére nem voltam felkészülve, és hatalmas kudarcnak éltem meg. Te is ott voltál, amikor itt járt Magyarországon.

- Jó élmény volt, sütött a nap, péntek volt és tolmács is volt. A tolmács ugyan elvett az időből, de kárpótlásképp elhangzott a beszélgetés hevében, hogy cipőkanál. Remek szó, Haneke szájából, németül meg még jobb. Persze azok az interjúk az igaziak, ahol az idő, illetve annak a rövidsége nem korlátozó tényező. A külföldi kerekasztal-beszélgetéseken mindig nagyon ketyeg az óra, ezek átlagosan 15 percesek és ott ül 10 ambiciózus újságíró.

- A szolgálólány meséje írójával, Margaret Atwooddal viszont hosszabban beszélgettél.

- Igen. Ez tavaly novemberben történt, telefonon. Ezek jó helyzetek, ilyenkor rajtad múlik, tudsz-e élni a lehetőséggel. A pandémia alatt a személyes találkozóknak leáldozott, maradt a telefon és a Zoom.

- A sorozatot nézted?

- Igen. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel.

- Kutyaugatást hallottam a háttérből...

- Az elkövető egy hétéves dalmata, az egyszerűség kedvéért nevezzük Pollinak. Szerintem jól mutatnánk a Horse & Hound magazinban. Polli különösen a francia klasszikusokat kedveli. Clouzot Ördöngösök című filmje mindig lenyűgözi, utoljára a pandémia első hullámában láttuk. Én is a világ egyik legjobb filmjének tartom.

- Melyik interjúalanyod tette a legnagyobb benyomást rád?

- Amikor először találkoztam Lars von Trierrel, azt éreztem, elérkeztem az interjúkészítés csúcsára. Mindez Koppenhágában, Trier saját kis "sasfészkében" esett meg, rajta kívül egy flipper gép és mintha egy zongora is jelen lett volna a helyiségben. A flipperben és Trierben biztos vagyok. A második találkozásunkkor egy golfautóval szlalomoztunk a stúdió betonján. Azóta sem ültem golfautóban egyetlen rendezővel sem.

De hasonlóan emlékezetes volt, amikor Umberto Eco válaszolt az e-mailen küldött kérdéseimre. Egy e-mail Professzor Eco válaszaival meg tudja édesíteni az ember napját. Ez nem sokkal a halála előtt történt, ez azért ad egy kis keserű ízt a dolognak.

- Gondolom a Woody Allen-interjúra is büszke vagy.

- Örültem, hogy megvalósult. Tíz-egynéhány perc telefonon. Mire összejött, Allen hírneve romokban hevert, legalábbis az Egyesült Államokban, de ez engem egy cseppet sem befolyásolt.

- Van véleményed az ügyéről?

- Követtem az idevágó tartalmakat, elolvastam, megnéztem, meghallgattam a cikkeket, vallomásokat, blogokat és így tovább, és végül kialakítottam a véleményemet; hogy fogalmam sincs. Inkább az a kérdés, hogy mindezek fényében hogyan nézed-e a filmjeit. Én történetesen sok filmjét néztem újra sokadik alkalommal a pandémia első hullámában. Azon egyszerű oknál fogva, mert kedvet éreztem hozzájuk. A Hannah és nővéreit pár évente előveszem, de most épp a Broadway Danny Rose esett a legjobban.

- Amúgy miért szeretsz interjúzni?

- Micsoda provokatív kérdés! Van az a vicc, hogy "Mama, nem akarok Amerikába menni, nem akarok Amerikába menni! - Kuss, kisfiam, ússz tovább." Én is úszom tovább, hátha egyszer úszva is eljutok Amerikába.

Ha egyszer az az alak szól bele a telefonba, akit ezer éve üldözöl, az addiktív érzés.

- Interjúztál olyan emberekkel is, akiket a köznyelv világsztárnak hív, mint Kate Winslet, Mads Mikkelsen vagy Stellan Skarsgard.

- Skarsgarddal telefonon beszélgettem, többször is, Winslettel egy londoni kerekasztalbeszélgetésen találkoztam. És azóta Zoomon is.

- És Winslet milyen benyomást tett rád az életben? Mert annyira kameraszuggesztív - élőben is nagy hatással van az emberre?

- Megnyerő, szabadszájú, az indulatszavakkal nem fukarkodó, közvetlen jelenség. Szuper interjúalany.

- Láttad az Easttowni rejtélyekben? Engem lenyűgözött, mekkora szintet lépett a legmagasabbhoz képest is.

- Tetszett, és nagyrészt miatta tetszett. Nincs az egészben semmi rendkívüli - kisváros, gyilkosság, nyomozó, erős hangulat, sok jó mellékszereplő stb - mégis olyan jó nézni, amit Winslet művel. Lehetne igazi dráma queen is, de nem; eszköztelenül, sallangmentesen és szerethetően játszik. Szuper.

- Van kedvenc interjúd, amiből többet tudtál kihozni, mint egy átlagos beszélgetésből?

- Nemrég szinte véletlenül, a csodával határos módon beszélgethettem Tilda Swintonnal. Ez a legjobb fajta interjúhelyzet: nem volt időkorlát, nem valamelyik filmjét promotálta, kényes témákat is lehetett érinteni, sőt. Azért filmekről is beszélgettünk.

- John Oliver miatt irigyellek talán a legjobban.

- Ez New Yorkban történt, sőt, kétszer is megtörtént, mindkétszer az HBO központjában. Kis számú újságíró és ő. Ha azt mondanám, hogy John Oliver egy rendkívül szellemes ember, azzal csak annyit mondtam, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg.

Egy John Oliver szellemességeivel teli helyiségben tartózkodni, ahol ő maga is jelen van, az olyan, mintha egy exkluzív show-n vennél részt. Még csak az sem látszik, hogy megjátszaná, hogy ennyire közvetlen.

A poénok mögött ott van az oknyomozói munka, a tényfeltárás – egészen egyedi, amit a műsorában csinál. Mindenben profi, szelfizésben is, a beszélgetés végén fülig érő szájjal nézett a telefonomba. Én is igyekeztem valamit nyújtani mosoly terén.

- Számos kortárs íróval beszélgettél. Az Amerikai Pszicho írója, Brett Easton Ellis milyen interjúalany volt?

- Mindig nagyon szórakoztató. Az első könyvem címe tőle származik. El lehetett vele játszani azt a játékot, hogy sorolom a kortárs amerikai írók neveit, ő pedig osztályozza őket: ki az, aki szerinte bátor, ki a közepes, ki a mesterember és ki az igazi nagymenő. És akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit értek ezen, mi az hogy nagymenők? Így lett az első interjúkötet címe a Mi az, hogy nagymenők?

- Álominterjúalany?

- Kész válaszom van erre. Stephen King, kérem, jelentkezzen, J.K. Rowling, várom az emailt! Ahogy Clint Eastwoodtól, Quentin Tarantinótól és fél Hollywoodtól is! Ígérem, mindenkire szánok időt. Hosszan tudnám sorolni. Vannak, akikkel meg sem próbálkozom, nem érdemes, pl. Robert De Niro... De most, hogy szóba került, vele és Al Pacinóval egyszer szemben ültem egy asztalnál. Egy erdő közepén, Connecticutban. Szürreális élmény volt.

- Azért ezt meséld el.

- A törvény gyilkosa című filmjüket forgatták, és nemcsak én, de a magyar forgalmazó sajtósa, Seres Mariann is úgy gondolta, nekem ott kell lennem. Mariannak sokat köszönhetek, többek között ezt a Pacinós-De Nirós találkát is. Az egyik délután még egy szerkesztőségben ültem, a Szentendrei út közelében, a másik nap pedig már egy connecticuti erdő felé tartottam. Ezt Mariannak köszönhetem. Kellenek sajtósok, akik bíznak az emberben.

- Milyen volt Pacino és De Niro?

- Olyan volt az egész, mint egy Rejtő-regény. Már csak az orosz hússaláta hiányzott az asztalról. De 50 Cent például szintén ott volt. De Niro híresen mogorva alak, és pont ilyen is volt élőben – néha morgott valamit maga elé.

Pacino ezzel szemben maga volt a nagybetűs művész, ha lett volna sál rajta, azt biztosan hátradobja. Olyan volt, mint egy mesében, azt is alig hittem el, hogy ott ülök. Mint interjú? Természetesen nem lett jó interjú. A Szemtől szemben plakátját viszont aláírattattam Pacinóval és De Niróval is. Egyik legféltettebb tulajdonom.

- Lars von Triert egyébként mentálisan egyben láttad? Belőle írtam a szakdogámat, de az Antikrisztussal kihúzta nálam a gyufát. Azt gondoltam, tök jó a terápiás filmkészítés, de ezt megtarthatta volna magának.

- Mindenki csinál rosszabb filmeket, de egy gyenge Trier-film is jobb, mint másnak az egész életműve. Szóval, nekem jöhetnek az Antikrisztusok. Csak csinálja a filmjeit!

- Alkossanak a filmesek. Ezt én is így gondolom.

- A pék süssön, a filmes filmezzen.

- Ez végszónak sem rossz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: