hirdetés

KULT

Egy igazán dühös ember: Guy Ritchie megmutatja, hogyan is kell bosszúfilmet készíteni

Az Egy igazán dühös ember a 2004-es A pénzszállító című francia film „amerikai” remake-je Guy Ritchie rendezésében, sőt a film forgatókönyvébe is besegített. Sajnos az eredetit nem láttam, de Ritchie legújabb keménykedése igazán ütős lett.
B.M. - szmo.hu
2021. június 13.


Link másolása

hirdetés

A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.

A film főkonfliktusa egy félresikerült pénzszállítóautó rablás,

melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.

A rablók szemszögéből is, és az áldozatok szemszögéből is megismerjük az eseményeket.

Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.

Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.

Statham csuklóból hozza a faarcú terminátort, aki bármit megtesz a bosszúért,

nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.

hirdetés

Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.

A film igazi iparosmunka, kicsit lassabb, mint az előzetes mutatja, de végig leköti a közönség figyelmét.

A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.

Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.

Nagyon ügyesek a kitakarások, a nézőpontok, igazi akciófilmbe való kamerakezelés

– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.

Maga az akció is működik,

nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.

Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben

azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Időpocsékolás M. Night Shyamalan legújabb rendezése

A rendező/író/színész/producer legújabb őrült filmötlete, az Idő egy képregényen alapszik, amit lehet, hogy nem kellett volna adaptálni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A történet felvetése ötletes, a probléma vele, hogy a főszereplőknek nagyjából a 30. percben esik le, amit mi nézők már a plakát alapján tudunk.

Itt bizony mindenki öregedni fog. Mégpedig nagyon gyorsan.

Ennyi a felvezetés, egy titokzatos part egy paradicsomi szigeten, ahol az idő másképp működik, mint azt megszoktuk. Nem megyek bele a részletekbe, mert ezt a szögegyszerű alapötletet sikerült igazán Shyamalan-osan elszúrni.

Ebben a filmben minden béna: mind a készítők, mind a színészek, nem igazán stimmel a helyszín mitológiája, több sebből is vérzik, ha belegondolunk, egyszerűen nem működik a film. Pedig a főszereplők között olyan nevek vannak, mint Gael García Bernal, Rufus Sewell vagy Alex Wolff és mégis

amatőrszínházas az egész.

Lehet az egyhelyszínes kamaradráma stílus miatt, de valahogy erőtlen minden.

Shyamalan próbál játszani a kamerával, a hangokkal, de a film 1 óra 40 perce egy két és fél órás szenvedésnek tűnik.

hirdetés
Unalmasan indít, a folytatás kecsegtető, de a végére minden összeomlik.

Tele van felesleges jelenetekkel, magyarázatokkal, amiknek nem kellene a filmben lenniük, a párbeszédek pedig kritikán aluliak. Ha a misztikumra építették volna az egészet, mint például a meglehetősen hasonló stílusú A romok című horrorban, sokkal élvezetesebb és rövidebb filmet kaphattunk volna. Ehelyett követünk unalmas embereket, hétköznapi problémákkal egy különleges helyen.

A film vége felé volt egy pont, amikor úgy éreztem egy vígjátékot nézek, olyan röhejes volt, mint a rendező egy korábbi munkája A látogatás. Az egy szórakoztató már-már vígjátékba oltott horrorfilm volt. Itt úgy érzem, ezeket a részeket a készítők véresen komolyan gondolták és mégis

az egész moziterem nevetett egy-egy röhejes jeleneten,

és így még a sokkolónak szánt részek is rettenetesen bénán hatottak.

A végére a néző csak úgy érzi, hogy az egész egy időpocsékolás volt, egy gyengén megírt forgatókönyvvel, alapjában véve kreatív ötletből.

Sajnálom Shyamalan-t mert az utóbbi időben egészen jó filmek kerültek ki a kezei közül,

nekem a Széttörve is és A látogatás is tetszett. Ezzel az alkotással pedig inkább A falu és Az esemény szintjére kezdett el csökkenni a minőség.

Ki kell emelni a gyerekszínészeket: alapszabály Hollywood-ban, hogy gyerekekkel és álatokkal ne forgass, mert csak a baj van velük.

Az Időben a casting jól sikerült, mindenki a filmnek megfelelően esetlen volt,

a gyerekszínészek gyengék, a felnőttek ripacskodnak, vagy teljesen felejthetőek, egyetlen kivétel talán Thomasin McKenzie, akit már a Jojo Nyusziban is csak szeretni lehetett, itt Ő talán az egyetlen, akin látszik, hogy akar valamit kezdeni a szereppel. Nagyon várom legújabb filmjét az Utolsó éjszaka a Sohóban-t, aminek az előzetesét láthattuk a film előtt és a legjobb dolog volt a vetítés folyamán.

Direkt nem mentem bele nagyon a történetbe, mert sok nincs, ami van az is pocsék, kitalálható, és a megszokott Shyamalan-os csavar is megvan.

A forgatókönyvet talán nem M. Night-nak kellett volna írnia

sosem volt erőssége a jó szövegkönyv, de az Időben szinte kritikán aluliak a párbeszédek. Egy-egy párbeszéld alkalmával nekem volt szekunder szégyenérzetem: az emberek nem így beszélnek, a gyerkek meg pláne nem így viselkednek.

A forgatási helyszín egyébként gyönyörű volt, remélem azért a stábtagok egy jót nyaralhattak, ha már ebben a filmen kellett dolgozniuk.

Ezt a paradicsomi helyszínt az egyébként zseniális operatőr Mike Gioulakis szörnyen unalmasan mutatta be.

Még itt se sikerült maradandót alkotni, hogy legalább arra emlékezzen a néző, hogy látványos volt, amit nézett. Ha össze kellene foglalnom az Időt: felesleges, unalmas középszer, időrabló és semmitmondó alkotás. Azon is csodálkoznék, ha a nézők egy nap múlva még emlékeznének a filmre – pedig az nem sok Idő.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

A leglazább sztár, aki bárhol megjelenhet – a Bill Murray-mítosz

Másnapos vagy és azt hiszed, hogy tegnap Bill Murray-vel buliztál? Lehet, hogy nem képzelődtél.

Link másolása

hirdetés

Hollywood leglazább színésze - a másodikról, Woody Harrelsonról nemrég írtunk - igazi legenda. Történetek születnek róla, hogy ki mikor és hogyan találkozott vele. Bevallása szerint úgy kezeli a celebséget, hogy szeret beolvadni a tömegbe, mert csak így bír normális maradni. Világsztár, aki civilekkel bulizik, aki imádja, ha megnevettethet másokat, akiről mitikus történetek születnek. Nem veti meg az alkoholt, bárhová lazán besétál, imád haverkodni és százával gyűlnek a sztorik róla. Bemutatunk párat.

Bill Murray váratlan karaoke-ja

Murrayt már láthattuk az Elveszett jelentés című filmben karaokézni, de vannak olyan igazán szerencsés emberek, akik élőben is megcsodálhatták tehetségét, és látták igazi karaoke-esten szerepelni a sztárt. Egy éjszaka egy New York-i bárba bekopogtatott egy kisebb társaság, köztük volt Murray is.

Aki kinyitotta az ajtót, alig hitt a szemének. Már alig volt hely, de ahogy az illető meglátta Murrayt, természetesen megoldotta, hogy szorítsanak bent helyet nekik.

Murray ezen az estén állítólag több francia dalt is elénekelt, és Elvistől a „Marie's the Name” című számot is. Erről sajnos videófelvétel nem készült, csak fotók. Szerencsére egy másik eset is felkerült a YouTube-ra egy hónapja, ahol Bill Murray egy hasonló eseményen vesz részt.

hirdetés

Murray és az eljegyzési fotózás

Egy pár épp egy eljegyzési fotózáson vett részt Charlestonvárosában, ahol keresték a jó fotókhoz a helyszíneket. Már találtak is remek helyet, amikor a fotós nem értette, hogy a pár miért viselkedik furcsán - elmondása szerint azt látta rajtuk, hogy zavarban vannak. Majd megfordult, és Bill Murrayt látta maga mögött, ahogy próbálja megnevettetni a fiatal párt. A fotós azonnal reagált és hívta Murrayt, hogy csatlakozzon egy kép erejéig, aki azonnal beleegyezett a mókába. Érdemes tudni, hogy Murray ebben a városban tölti legtöbb idejét, és jól ismerik az itteniek, igazi élő urban legenda.

Lazán besétáló Murray - sportos változat

Bill Murray egy alkalommal, amikor azért utazott Waschingtonba, hogy átvegye Obamától a Mark Twain-díjat, besétált egy sajtótájékoztatóra Chicago Cubs rajongói mezben, majd tartott egy rövid beszélgetést a csapat esélyeiről. Mondanunk sem kell, hogy milyen örömteli reakciókat váltott ki a jelenléte.

Lazán besétáló Murray - legénybúcsús változat

Szintén a Dél-Karolinai Charlestonban történt, hogy Bill Murray valahogy belekeveredett egy legénybúcsúba egy étteremben, ahol egy kis beszédet is rögtönzött a fiatal férfi társaságnak, és életbölcsességeit osztotta meg velük, mint például azt, hogy a temetés sem a halottnak szól, hanem az élőknek, így a legénybúcsú sem a vőlegénynek szól, hanem az elkötelezetleneknek. "Nagyon érdekesek a legénybúcsúk. Gondoljunk bele - mondta később egy interjúban - ennek a fiatalembernek másnap levágják a fejét. Teljesen új élet kezdődik a számára."

Szülinapi Murray, szülinapos Murray

Bill Murray egy alkalommal feltűnt egy szülinapi bulin is, félig véletlenül, de teljesen váratlanul. Ugyanis a házigazda Marvin Larry Reynolds, a dél-karolinai Jedburgból aznap ünnepelte a születésnapját, és a felesége poénból meghívta Murrayt, hogy ünnepelje náluk a saját 64. szülinapját, ami másnap volt esedékes. Bill Murray meg is jelent, és barátjával, Brett McKee séffel még vendégül is látták az embereket, valamint hatalmasat bulizott velük. Ahogy a felvételen is látszik: a sztár önfeledten együtt táncolt a baráti társasággal a nappaliban.

A Bill Murray-mítosz

A legenda mellett a dokumentumfilmesek sem mehettek el, így 2018-ban film készült The Bill Murray Stories címmel a színész számtalan feltűnéséről és vicces civil megjelenéséről. Nyilatkozni nem volt hajlandó a filmben. "Egy dokumentumfilm, rólam? Inkább a halálom után" - ennyit mondott róla nevetve.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

A tévécsatorna, amely megásta a hagyományos popzene sírját – 40 éve indult a Music Television

Voltak kreatív alkotók, de sokan mindent feláldoztak a látvány kedvéért.

Link másolása

hirdetés

Négy évtizede istenítik és szidják egyszerre. Egyesek szerint ez a csatorna mutatta meg a világnak azt a pluszt, amely a pop-rock zene továbbéléséhez elengedhetetlen. Mások szerint viszont megölte a műfajt, mert egy-egy látványos klippel azok is befuthattak, akik soha nem tudtak zenélni, azok viszont, akiknek továbbra is csak a zene volt fontos, innentől kezdve csak „a boldog kevesekhez” juthattak el. Ez az áldás-átok, a Music Television 1981. augusztus 1-én indult el hódító útjára.

Kezdetben voltak a promóciós filmek, amelyekkel egy-egy popsztár aktuális slágereit reklámozták többnyire vidám, néha drámaira vagy romantikusra vett történetek keretében. Ilyenek voltak Elvis Presley, Cliff Richard, Gianni Morandi vagy a Beatles filmjei, ez utóbbiak maradtak a legemlékezetesebbek a zene mellett a Gombafejűek sajátos humorának köszönhetően. A 60-as évek közepétől már csak egy-egy dalhoz készült kisfilm, amely vagy stúdióban vagy koncert közben láttatta az előadót, de ezeknek története vagy más koncepciója a legritkább esetben volt. Aztán a 70-es évektől a pop-rock műfajban egyre nagyobb szerephez jutott a látvány – David Bowie, a Genesis, a Pink Floyd, Alice Cooper egy-egy koncertjére inkább illett a zenés színház elnevezés. A modern filmtechnológia, a videózás megjelenése szerencsésen találkozott a műfajban jelentkező vizuális igénnyel, így született meg a zenés videóklip.

Bár korábban is akadtak figyelemre méltó klipek – elég csak John Lennon „ablaknyitós” Imagine-jére (1971), vagy a Pink Floyd Money-jára (1973) gondolni - úttörőnek mégis a Queen 1975-ös Bohemian Rhapsody-ját tekintik, amelyet Bruce Gowers rendezett. Nem is azért, mintha olyan bravúros lenne a képi világa – inkább csak a középrész látványa érdekes az arcok mértani alakzataival, a többit koncertrészletekből vágták össze – hanem azért, mert a dal és a klip óriási sikere nyomán terjedt el szerte a világban az új dalok szinte kötelező klipes promóciója. Így aztán nem meglepő, hogy a Warnernél már 1977-ben gondolkodni kezdtek egy olyan csatornán, amelyben a műsor gerincét ezek a klipet adják.

Az első kísérletet Robert Pittman, a Music Television Network későbbi nagyfőnöke hajtotta végre a 15 perces Album Tracks műsorral egy kis New York-i csatornán. 1979-ben viszont John Lack, a Warner alelnöke már lecsapott a Popclips című műsorra, amelynek producere Mike Nesmith, a 60-as évek tinisztárbandájának, a Monkees-nak egykori tagja volt. A Monkees tv-sorozat az együttes dalai köré épült, Nesmith-nek tehát nem volt más dolga, mint az akkori ötletet továbbfejleszteni. Ebből nőtte ki magát a Music Television.

hirdetés

A történelmi nyitányra 1981. augusztus 1-én amerikai keleti parti idő szerint 12:01-kor került sor. Az első „klip” egy montázs volt az 1969-es holdraszállás és a Challenger űrrepülőgép startjából. Jelmondata így hangzott: „Soha többé nem tekinthetsz ugyanúgy a zenére.” Sokatmondó volt, hogy rögtön utána a Buggles Video Killed The Radio Star című dala következett. Az első 24 órában 116 klipet játszottak le, de akadtak jócskán ismétlések. A legnagyobb sikert Phil Collins ma már klasszikusnak számító In The Air Tonightja és a Who You better You Betje aratta, mindkettőt ötször játszották le.

De voltak más poptörténeti felvételek, például Rod Stewart Do You Think I’m Sexy-je és Salingje, Kate Bush Wuthering Heightsje, David Bowie Fashionje, Gerry Rafferty Baker Streetje, vagy a Blondie Heart of Glassa. Hamarosan bekövetkezett az az idő, amikor már szinte nem is számított a szakmában, akit nem lehetett az MTV-n látni, a skála a legsekélyesebb diszkótól és szinti-poptól a populárisabb progresszív rockig és a heavy metalig terjedt. A kliprendezés elismertségére jellemző, hogy olyan kiváló filmesek is belevágtak, mint Martin Scorsese, Brian de Palma, vagy John Landis, a Blues Brothers rendezője, aki Michael Jackson Thrillerével is hozzátett saját halhatatlanságához. De emlékezetes klipeket készített a U2-val, a Depeche Mode-dal és a Nirvanával a neves fotográfus Anton Corbijn és innen indult el David Fincher, valamint Michael Bay karrierje is.

Az MTV kétségtelenül válasz volt a tömegkultúra új kihívásaira, a modern látványtechnikáktól az idő felgyorsulásáig. Napjaink mozijában is lépten-nyomon tetten érhető a zenés klip hatása mind tempóban, mind vágástechnikában. A zenecsatorna azonban kezdettől fogva megosztotta a közönséget, mert éppen látványcentrizmusa miatt számos olyan előadóból csináltak ideig-óráig sztárt, akiknek dalaik egy szimpla lemez- vagy rádiófelvételen aligha állták volna meg a helyüket, ugyanakkor gyakorlatilag kizárták azokat az előadókat, akik nagyobb ívű és időtartamú, igényes kompozíciókban gondolkodtak. A korszellem kedvezett ennek a tendenciának, hiszen a 80-as években élte a virágkorát a pop-elektronika és a playback, tehát nem kellett tudni feltétlenül zenélni, sokszor elég volt, ha az előadó jóképű, szexi volt és csináltak mögé egy ügyes klipet. Többségük azóta rég a feledés homályába merült…

Persze azért akadtak olyanok, akik meglátták a klipben a művészi lehetőséget, és már az MTV első évtizedében születtek a műfajban maradandó értékek. Davis Bowie az Ashes to Ashesben a fehér bohóc-motívumot vegyítette elmegyógyintézeti víziókkal. Peter Gabriel Sledgehammere egy fogantatás pillanatából indul ki, majd szinte másodpercenként követik egymást a fantáziaelemek az énekes feje körül száguldó villanyvasúttól a táncoló fagyasztott csirkékig, miközben maga Gabriel is folyamatosan változtatja alakját. A Genesis Land of Confusionja politikai szatíra gyurmafilmben előadva. De emlékezetes a Dire Straits Brothers In Armsjának a háború borzalmait bemutató fekete-fehér animációja, a Queen Radio Ga-Gája, amelyet Fritz Lang Metropolisának képsoraiba építettek bele és asszociáltak annak nyomasztó hangulatára. A Metallica Dalton Trumbo döbbenetes Johnny háborúba megy című filmje köré építette a One-t, Suzanne Vega Lukája csak sejteti a gyermek elleni erőszakot, az ír New Age-énekesnő Enyának viszont szinte minden klipje egy-egy mozgó festmény lett.

Michael Jackson és Madonna külön fejezet a Music Television történetében. Jackónál klipjeiben a korszakalkotó Thrillertől nyomon lehetett követni egyre riasztóbb külső átalakulásait, és zenéjének fokozatos elsekélyesedését, miközben a klipköltségek a csillagos eget verték. Ő tartja a minden idők legdrágább klipje rekordját a húgával, Janettel készült 7 millió dolláros Screammel.

Madonna sem éppen „szegényes” filmecskéiről híresült el, klipjeit azonban ugyanolyan vérprofi módon építette fel, mint egész karrierjét, ügyesen adagolva a „botrányos, erkölcstelen vagy istenkáromló” klipeket, mint a Papa Don’t Preach, a Like A Prayer, amelyet számos országban be is tiltottak, vagy a Justify My Love, amelyet maga az MTV cenzúrázott.

Nem Madonna volt az egyetlen, aki fennakadt a csatorna szűrőjén. 1983-ban a Rolling Stones Undercover of The Night-ját tiltották ki, mert a mexikói bandaháborút megelevenítő klipet túl erőszakosnak tartották. Egy évvel később Frank Zappa Your Are What You Is-e verte ki biztosítékot, mert a hivatalban lévő amerikai elnököt, Ronald Reagant egy villamosszékben láttatta. Volt számos eset, amikor szexuális tartalom vagy illetlen szöveg miatt vettek le a műsorról, ezek mezsgyéjén egyensúlyozott állandóan Prince, aki viszont azzal írt történelmet az MTV-n, hogy 1982 őszén első fekete előadóként jelent meg 1999 című dala fő műsoridőben. Néhány évvel később a csatorna már a korábban "szalonképtelennek" tekintett rappereket is beengedte…

És ne feledkezzünk meg az évtized legfontosabb zenei eseményéről: a Music Television volt az, amely 1985. július 13-14-én végig egyenesben közvetítette az afrikai éhezők megsegítésére rendezett kettős, londoni és philadelphiai koncertet, a Live Aidet.

A 90-es években már új szelek fújtak a zenében és a Music Televisionnál is. Hódított a grounge és a brit pop, de a Pearl Jam, a Soundgarden, az Oasis, a Blur, a Cranberries mellett olyan egyéni hangú énekesnők is befutottak itt, mint Alicia Keys, Tori Amos és Alanis Morrisette. 1989-ben indult el a csatorna egyik legnépszerűbb sorozata, az Unplugged, amelyben több generáció zenészei adhattak számot valódi tudásukról élőben, többnyire akusztikus hangszereken. Ma már mérföldkőként emlegetik Eric Clapton, a Rolling Stones, Mariah Carey, Neil Young, Jimmy Page és Robert Plant, valamint nem utolsósorban a Nirvana koncertjét, amelyet 1984 novemberében, fél évvel Kurt Cobain halála után vetítettek.

A 2000-es évektől a videóklip varázsa halványulni kezdett, az MTV próbált haladni a korral, a divatokkal, valóságshow-k, animációs műsorok, drámai és komédia-sorozatok jelentek meg rajta, számos társcsatorna is beindult. Ők közvetítették 2004-ben azt a bizonyos Superbowl-döntőt, amelynek a szünetében rendezett show során Janet Jacksonnal kivillant a fél melle. Számos ország vásárolta meg a Music Television licenszét, köztük Magyarország is 2007-ben, és mindjárt perre is került a sor, mert akkoriban a magyar televíziónak még szintén MTV volt a védjegye. Az ügy azóta sem zárult le…

Az elmúlt évtizedben a YouTube és streaming globális elterjedése óta a Music Television már nem tekinthető mértékadónak a pop-rock műfajban, történelmi küldetését beteljesítette. Hogy jót tett-e a könnyűzenével vagy rosszat, döntse el mindenki a maga ízlése szerint.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Félidőnél jár a Művészetek Völgye – ezért ne hagyd ki a második öt napot

Eddig egy csepp eső sem esett a fesztiválon, és a hátralévő időben is kánikula várható. Na meg rengeteg jobbnál jobb program.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. július 28.


Link másolása

hirdetés

Egy év csúszással bár, de elstartolhatott a 30. Művészetek Völgye fesztivál: július 23-án ismét élettel telt meg a három résztvevő Balaton-felvidéki falu, Kapolcs, Taliándörögd és Vigántpetend.

Felszabadító élmény látni, hogy ahogy ismét áramlik a tömeg a főutcán, kicsit olyan, mintha a tavalyi év csak egy rossz álom lett volna.

Igaz, szeptemberben és októberben akkor is rendeztek Völgyhétvégéket, de az 500 fős létszámkorlátozás és az éppen berobbanó második hullám árnyékában jóval kevésbé lehetett felszabadultan bulizni.

Bár most is egyre több hír szól arról, hogy a járvány még nem ért véget és a delta variáns bármikor elindíthat egy újabb hullámot, ez valahogy mégis annyira távolinak tűnik, mintha egyfajta kegyelmi állapotban lennénk.

A programokon ugyan csak védettségi igazolvánnyal lehet részt venni, az első hétvégén ránézésre mégsem tűnt úgy, hogy a korábbi éveknél kevesebben lennének. Több koncerten is teltházat kellett hirdetni, a falvak között közlekedő Csigabuszon ugyanúgy kialakultak a már-már szokásos tömegjelenetek.

hirdetés
A Panoráma Színpadon napi két nagykoncertre tombolhat a közönség, eddig olyan zenekarok kerültek már sorra, mint a Csaknekedkislány, a 30Y, az Erik Sumo Band, a Kiscsillag, az Elefánt és a Margaret Island, és ezután jön még az Anna and the Barbies, a Bagossy Brothers Company, a Bohemian Betyars, a Budapest Bár, a Szabó Balázs Bandája, illetve a Quimby Plusz-Mínusz, ahol vendégénekesek fogják helyettesíteni Kiss Tibit.

Maximális fordulatszámon pörög ezúttal is a Momentán udvar: mindennap már kora délutántól várnak mindenkit impróworkshopokkal, majd saját gyártású szappanoperájukat, az Éjjel-Nappal Momentánt szövik tovább. A titkos én mindennap a társulat egy tagját mutatja be közelebbről, a Főhősben pedig vendég lesz még Király Gábor és Borbás Marcsi.

Elefánt a Panoráma Színpadon

Főhős: Grecsó Krisztián

Hasonlóan biztos pont hosszú évek óta a Kaláka Versudvar, ahol Lackfi János vezetésével minden délután idén is dübörög a Versműhely, illetve a mindig más költőket és zenészeket felvonultató Zenés Versimpró.

Előbbinél minden alkalommal más ismert verset vagy szöveget értelmeznek újra, gyakran helyi, fesztiválos vonatkozással is gazdagítva. John Lennon Imagine-jének dallamára például ez az alternatív szöveg született 100-120 ember javaslataiból:

Most képzeld el, Kapolcs az élet / És minden egyéb semmivé lett / Pár póló, gatya, szandál - ennyi / És soha sem kell hazamenni. / Mint csigaház a csigát / Kapolcs visszavár!

Nem érdemes kihagyni a Nemzeti Filmintézet és Filmarchívum kitelepülését sem, ahol számos filmvetítés és gyerekprogram várja a kicsiket és nagyokat, de a legkülönlegesebb élményt én némafilmkoncertek adják. Ilyenkor az aktuálisan vetített hang nélküli filmet mindig élőben kíséri valaki teljesen változatos hangszerelésekkel - olykor egy szál zongorával, máskor viszont egész kamarazenekarral.

Hobo minden délután más témájú beszélgetéssel vár mindenkit a Hobológia keretében, este pedig egy-egy előadóesttel, ezúttal új helysznen, Vigántpetenden. Itt található a Vecsei Miklós által fémjelzett Poket Udvar is, ahol az irodalmi beszélgetések és felolvasások mellett néhány koncert is lesz még. Hasonlóan új helyszín a Petőfi Udvar a taliándörögdi óvoda kertjében, itt szintén az irodalomé a főszerep, különös tekintettel a Pilinszky 100 évfordulóra.

Rengeteg programot ki lehetne még emelni, de itt most legyen elég annyi, hogy a létező összes műfaj rajongói találhatnak kedvülre valót.

Szerencsére az időjárásra sem lehet panasz: eddig egy csepp eső sem esett, és ez a hétvégéig aligha fog megváltozni. De tartós lehűléstől akkor sem kell tartani, legfeljebb némi frissítő zápor elképzelhető, de attól még jobb is lesz utána.

Az árak viszont szemmel láthatóan drágultak, különösen az étkezést nehéz 1500-2000 forint alatt megúszni, szóval a visszatérő völgylátogatók számítsanak rá, hogy ezúttal valószínűleg jobban a zsebükbe kell nyúlniuk.

Szerencsére az italokat továbbra is be lehet szerezni a kisboltban, vagy éppen a kapolcsi Királykő kocsmában, amely továbbra is a koncertek utáni éjszakai bulik epicentruma, tele örömzenéléssel és régi-új ismerősökkel.

Beszélgetés Baksa-Soós Jánosról a Petőfi Udvarban

Éjjeli örömzene a kocsmateraszon

A java tehát még hátra van, sokan eleve csak a második hétvégére érkeznek, így a valamivel csendesebb hétköznapok után pénteken és szombaton alighanem ismét nagyüzem várható. Ne hagyd ki!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: