A Rovatból

"Eddig eljutni volt a könnyebbik fele" – mondja Tóth Barnabás Oscar-esélyes rövidfilmjéről

Az Újratervezés sikere után most itt a Susotázs, ami felkerült az Oscar-jelölt rövidfilmek shortlistjére. A tolmácsok világába kalauzoló vígjáték rendezőjével beszélgettünk.


Tóth Barnával még egészen a pályánk kezdetén sodort össze az élet, 1998-ban, korai jeleneteim egyikét adták elő Fenyő Ivánnal egy tévéműsorban, amelybe a Humorfesztivál egyik győzteseként hívtak meg. Szó volt egy közös kabarétársulat létrehozásáról is. Ez utóbbi sajnos nem valósult meg, de azóta is figyelemmel kísérem a pályáját.

A Rózsaszín sajt és az Újratervezés után újabb rövidfilmet készített, a Susotázs egymás után nyeri a fesztiváldíjakat, és bekerült a 10 rövidfilm közé, amelyik esélyes az Oscar díjra.

- Mesélj kicsit a film létrejöttéről!

- Maga az ötlet alighanem egy konferencián jutott eszembe. A film ugyanis a szinkrontolmácsok világában játszódik egy szakmai konferencián, ahol a magyar fülkében a két tolmács rájön, hogy csak egyvalaki hallgatja őket, a magyar csatornát. Amikor kitaláltam, hogy erről fog szólni a filmem, elkezdtem tanulmányozni a tolmácsok világát, beszéltem szakemberekkel, elmentem konferenciákra, és ez alapján írtam meg a forgatókönyvet. A vígjáték maga 16 perc.

- Ha jól tudom, a film címe is egy tolmács szakkifejezés.

- Így van. A susotázs szó, ellenőriztem, magyarul, angolul és franciául is használatos, különböző írásmóddal. A chuchotage francia szó eredetileg, és azt a technikát takarja, amikor a tolmács az alany mellett ülve a fülébe súgja a hallottakat, például egy vacsoraasztalnál.

– Mikor mutattátok be, és milyen volt a fogadtatása?

- A film márciusban, a Friss Hús fesztiválon debütált.

Azóta negyvenkét fesztiválon szerepelt, kereken húsz díjat szerzett, és a nézőknek mindenütt tetszett.

Sokszor kiemelik a férfi főszereplőt, Göttinger Pált, aki már két díjat is nyert. Pirisi László szerezte a zenéjét, Másik Szőke András az operatőr, és persze állandó alkotótársam a feleségem, Lisztes Linda. A további főszereplők pedig Osvárt Andrea és Takács Géza. A producerek pedig Kuczkó Andrea, Rajna Gábor, Sipos Gábor és Tóth Lajos.

VIDEÓ: Így készült a film

- Mi kell ahhoz, hogy egy rövidfilm pályázhasson az Oscar-díjra?

- Ahhoz, hogy egy rövidfilm kvalifikálhasson az Oscar-díjra, vagy el kell nyerni bizonyos díjakat bizonyos fesztiválokon, vagy pedig az szükséges, hogy egy Los Angeles-i mozi legalább egy héten keresztül műsorra tűzze. Ez utóbbit teljesítette a Susotázs, ezért beneveztem. Három hónapig teljes csend volt, és néhány napja jött a hír, hogy a száznegyven kvalifikált filmből a legjobb tízbe jutott a film. Január 22-én tovább szűkítik a listát ötre, és az az öt már hivatalos Oscar jelölt, ami azt jelenti, hogy mindenki mehet a gálára. De erre csak ötven százalék esélyünk van.

- Mekkora a respektje annak, hogy egy kisfilm az Oscar shortlistre kerül?

- Sokkal nagyobb, mint gondoltam. Igaz, filmesként én is figyelemmel követtem, hogy ki került shortlistre, de hát nekem a film a szenvedélyem. De meglepően sokan felfigyeltek a dologra. Évente harmincezer kisfilm készül a világon, abból kerültünk bele a legjobb tízbe.

- Úgy érzem, Magyarországon az Oscar kicsit lenézett díj, egészen addig, amíg nem magyar nyeri, mert abban a pillanatban a világ legrangosabb díjává válik. Te hogy látod, mi a valós presztízse az Oscarnak a magyar filmes szakmában, és Te személyesen mit gondolsz róla?

- A filmes szakmában szerintem nagyon nagy a presztízse, bár a közgondolkodásban kicsit amortizálódott. Az például nagyon érdekes, hogy a magyar sajtóban mindenütt ez a hír, hogy Nemes-Jeles László filmjét nem választották be, nem az, hogy a Susotázs bekerült a TOP 10-be. És ez annyira tipikusan magyar dolog: az a fontos, hogy mi nem sikerült. Van, ahol meg sem említik a cikkben, hogy mi bejutottunk. Ez amerikai gondolkozásmóddal és megközelítéssel felfoghatatlan. Egyébként a Szeretlek Magyarországnak hálás vagyok, mert azt, hogy az Újratervezés több mint egymillió megtekintésnél tart, sőt, lassan eléri a kettőt, az nem kis részben nekik köszönhető. Egy pozitív lap, amelyik többnyire a jót keresi.

VIDEÓ: Újratervezés

De visszatérve arra, hogy én mit gondolok erről a díjról... Számomra ez óriási dolog, én amúgy is mindig nézem éjszaka az átadókat. Nekem kicsit vallásos jellege van. Nyilván én is látom, hogy sokszor megkapják arra méltatlannak tűnő filmek is, de azért egészen más a helyzet nagyobb díjaknál.

A legjobb film, rendező, vagy a színészek díjazásánál nagyon erősen számít a pénz, ott a filmlobbi diktál. A kisfilmnél viszont tényleg az van, hogy fogtam, borítékba raktam, elküldtem. Igazi amerikai történet.

Sokkal demokratikusabb, kiegyenlítettebbek az esélyek.

- Mit gondolsz, az befolyásolja bármilyen irányba az esélyeket, hogy nem olyan rég magyar nyerte a díjat?

- Valamilyen szinten talán igen, majd a jelölés után kiderül. Én is most tanulom az egészet, és egyre bonyolultabbnak tűnik. Néha az az érzésem, eddig eljutni volt a könnyebbik fele, pedig a józan ész szerint most már semmit nem kéne tennem.

- Woody Allen azt mondta, ha ő írja, rendezi és játssza, az nem háromszor nehezebb, hanem háromszor könnyebb, mert nem kell megküzdenie a színésszel és az íróval. Te hogy vagy ezzel?

- Bár a legtöbb korai kisfilmben én játszottam, és a Rózsaszín sajtban is én voltam a főszereplő, azóta egy kockát sem forgattam magamról. Mások filmjeiben szerepeltem, és szeretek is játszani. Hogy könnyebb vagy nehezebb? Két oldala van a dolognak. Egyfelől való igaz, hogy jó egy olyan színész – én magam –, akit száz százalékig tudok kontrollálni, legalábbis azt hiszem. Viszont nem látom kívülről a képet, tehát vagy mindig visszanézem, amivel lassítom a munkát, márpedig egy forgatásnak minden perce méregdrága, vagy egyszerűen nem látok dolgokat. Mindenesetre most nincs is olyan tervem, amiben én szerepelnék, bár azért nem is zárom ki, hogy a jövőben lesz ilyen.

VIDEÓ: Rózsaszín sajt

- Te amúgy szereted visszanézni a filmjeidet vagy az alakításotokat?

- Bevallom, igen. Sosem értettem azokat az alkotókat, akik nem nézik vissza a filmjeiket, vagy egyenesen utálják őket.

Lehet, hogy a filmjeim nem tökéletesek, de a hibáival együtt szeretem őket, mint a gyerekeimet.

Erről jut eszembe, most készítettem egy nagyjátékfilmet, Akik maradtak a címe. F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyvét adaptáltuk forgatókönyvre Muhi Klárával közösen. A lényeg, hogy összevágtam egy kis klipet a filmből az első napok anyagából, elvittem a főszereplőknek, és megkérdeztem, szeretnék-e megnézni, de egy emberként hördültek fel, hogy dehogy.

- Meg lehet Magyarországon élni abból, hogy valaki filmeket készít? És most nyilván nem a zsebedben akarok turkálni, de kívülről nézve ez az egész egy óriási lutrinak tűnik.

- Nagy lutri, jól látod. Nem is kizárólag ebből élek. A Momentán Társulat alapító tagja vagyok. És a filmnek is van egy alkalmazott művészeti oldala. Reklámfilm, sorozatok, van, hogy asszisztens vagyok külföldi filmben, de például Mi kis falunkat is forgattam a nyáron. Tehát végül is meg tudok élni belőle, de ez korántsem azt jelenti, hogy mindig azt csinálok, amit szeretnék.

- Az országban zajló kulturkampf jegyében az utóbbi időben sokan bírálták a Filmalapot és Andy Vajnát, többek között azért, mert nem készül elég magyar történelmi film. Erről mit gondolsz?

- Szerintem ezek fölösleges, igazságtalan támadások. Elég sok történelmi film készül, most is forgatnak egy többmilliárdos projektet. Ez valami személyes csata Vajna ellen, vagy valamilyen politikai érdek húzódik a háttérben. Szerintem egy szánalmas politikai játszma. De abból a szempontból eredményes, hogy ha jól értem a fejleményeket, mostantól két filmablak lesz, tehát mint alkotó, duplára nő az esélyem. Sajnos a Filmalap eddig nem bízott meg bennem eléggé ahhoz, hogy támogassa a filmtervemet. Egyetlen kapott csak írásra támogatást, de azt is leállították. Nagyon remélem, hogy egy nap látnak fantáziát egy leadott tervemben. Úgy látom, hogy a magyar film helyzete nem rossz, szerintem előremozdulás történt az elmúlt öt-hat évben.

- Majdnem minden interjúban elmondod, hogy nem színész vagy, hanem improvizáló színész. Én viszont arra emlékszem, hogy amikor együtt dolgoztunk, Fenyő Ivánnal ketten imádtatok szívatni, és tulajdonképpen azt adtatok el nekem, amit akartatok, mindent elhittem nektek, mert olyan hitelesen adtátok elő, márpedig ez nagyon is színészet.

– Lehet, hogy ez álszerénykedésnek tűnik, de az biztos, hogy egészen más színészi képességeket igényel az improvizálás, mint az, hogy megírt szöveget adj elő. Nekem sokkal nagyobb rutinom van az előzőben. Kisgyerek korom óta improvizálok Földessy Margit színi stúdiójában, és 15 éve csinálom a Momentánban is.

Ha megírt szerepet játszom, és a szerep nagyon kívül esik a komfortzónámon, akkor nem biztos, hogy ki tudom hozni magamból a maximumot.

De ha olyan szerep, ami közel áll hozzám, akkor azért működik. Most a közelmúltban szerepeltem egy amerikai és egy indiai mozifilmben is, és a rendezők elégedettek voltak velem. December 7-én mutatták be az Aaron című indiai filmet. Körülbelül 5 millió nézőt várnak, az alatt csalódottak lennének.

- Betörsz Bollywoodba?

- Nem, ez nem bollywoodi film. Habár ez is Mumbaiban készült, de független film.

- Egyébként a filmjeidben nem adsz teret az imprózásnak?

- A próbafolyamat során használom. Amikor leülünk, átmegyünk a szövegen, de sokszor nincs is még megírva, aszerint írom meg, hogy a próbán mit rögtönöztek a színészek. Például a Susotázsban is van egy jelenet, egy nagymonológ, amit Göttinger Pali próbán elmondott szavai alapján írtam meg. De a forgatáson már nincs improvizáció, mert nincs rá idő.

- Egyszer Badár Tomit kérdeztem arról, mi van akkor, ha egy trükk nem jön be, ha elrontja. És azt mondta, hogy ha el is rontja, azt csak ő tudja, a közönség nem veszi észre. Nálatok ez hogy van? Mert azért a Momentán is tulajdonképpen egy nagy bűvészmutatvány.

- Nálunk a közönség nagyon szereti, ha hibázunk. Ugyanis tudja, hogy ez improvizáció, ezért nem csak megbocsájtják a hibázást, hanem támogatják.

Ez pont olyan, mint hogy a cirkuszban is megtapsolják azt az artistát, akinek a lába lecsúszik a kötélről.

Ráadásul az okos, tapasztalt és tehetséges kollégák, ha rálépnek egy hibára, erényt kovácsolnak belőle. Mivel ez egy jól láthatóan tényleg ott született improvizáció, duplán humoros. Az improvizációnak van egy sajátos humor mechanizmusa. Ha leírok egy improvizációs jelenetet, amin fetrengtek a nézők, és utána eljátsszuk, az már nem működik. Mint ahogy ha az impró előadás közben elsütsz egy szóviccet, az sem, vagy ritkán. Más a humora. Nálunk nem kimunkált poénokat várnak, hanem a pillanat varázsát.

VIDEÓ: Barnabásnak már van gyakorlata a köszönő beszédekben:

- Ha valaki most értesült csak a Susotázs létezéséről, hol tudja megnézni?

- Most nagyon eldugtuk a producerekkel, nagyon vigyázni kell mindennel, mert nagyobb a tét. Keresünk világforgalmazót, ezért jelenleg nem tudom mutogatni. De amint lehet, azonnal jelezni fogom és megosztom.

- Akik maradtak?

- Hivatalosan januárban lesz kész, valamikor január-februárban lesz egy házi bemutató, és mivel a főszponzor a Médiatanács volt, ezért a Duna tévén lesz valószínűleg a tévés premier. Utána pedig meglátjuk, mi lesz a sorsa.

- Van alternatív programod február 24-ére, amikor az Oscar gála van?

– A Momentánnal aznap este a Rendezők Viadala nevű estünk lesz az Ó utca 4-ben, az Impró színházban. Oscar díjátadó gálát rögtönzünk. Ha nem kerülök be a legjobb ötbe, akkor ott fogok fellépni. Ha jelölik a filmet Oscarra, akkor feleségemmel együtt igazoltan hiányozni fogunk erről az előadásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azahriah most írja be magát a történelemkönyvekbe – óriási műsorral tért vissza az MVM Dome-ban
Hosszabb kihagyás után az ország jelenlegi legnépszerűbb előadója újra koncertet adott az MVM Dome-ban. Rengeteg kérdés merült fel, hogy vajon hova lehet még tovább fokozni, tud-e Azahriah újat, nagyobbat mutatni. Most mindenre választ adott a színpadon.
Varga Vencel - szmo.hu
2025. október 18.



Azahriah a hosszabb kihagyás, vélt vagy valós kényszerszünet (nevezhetjük bárhogy) után az MVM Dome-ban tervezi azt folytatni, ahonnan egyébként eleve nincs nagyon hova: ő az első magyar előadó, aki „kivitte a játékot”. A tripla Puskásnál fizikailag sem lehet tovább feszíteni a popipari húrokat.

Az elmúlt hetekben ugyan már jelentek meg új dalok, amelyek bőven a popszámoktól teljesen eltérő struktúrákkal bírnak, de a háromszoros teltház első napján különös zsongás övezett mindenkit kishazánkban, hogy mi lesz innen a következő lépés.

A bennem lévő legnagyobb kérdés magasan az volt, hogy vajon a „közönség kiszolgálása” lesz-e terítéken a visszatérésnél, vagy sokkal inkább a saját művészi világ megmutatása egy akkora közönségnek és olyan szabadsággal, amely korábban példátlan volt kishazánkban. Legyünk őszinték, az algoritmusok és percemberek világában azzal élni, hogy hat és félperces (kommentszekció szerint) magnum opusokat” dobáljunk ki bármilyen előjel nélkül, valószínűleg egyedül Baukó Attila privilégiuma. Vagy hát, pontosabban többeké, de ő marad az egyetlen, akit ezek után is gigantikus érdeklődés övez.

A koncert egy igazi népünnepélyként indul, egészen azt érezzük, hogy innentől sokkal inkább vagyunk egy színházi előadáson. Ebben pedig mind a dalok sorrendje, mind az esemény íve, az ezredmásodpercre megkomponált táncok visznek egy történetet. Azahriah pedig egy emelvényről prófétál, merthogy valóban, amiről beszélünk, az inkább már egy prófétai szerepkör.

Nincs hamis prófétálás, a közönség pedig igyekszik kapaszkodni a történeti szálba. Amit én kifejezetten üdvözlök, hogy sokkal jobban a zenélésen van a fókusz.

Pontosabban:

nem a slágerparádé durrogtatása, hanem egy olyan élmény létrehozása a cél, ami kicsit kilendíti a hazai közönséget a klasszikus értelmében vett aréna-showkból. Nincs felesleges co2 durrogtatás, vannak viszont egészen bátor kiállások.

„Én unom” - mondja mellettem valaki, amire kapásból jön a „mert nem érted” válasz itt hátul, és való igaz, egy tényleg nehezebb koncert ez, ami a mindenkori fogyasztónak a mindennapjait jellemzi.

Valóban van egy massza, aki „nem érti”, akinek ez valahol sok, valahol nem az, amire befizetett.

Ez a fajta színpadon történő örömzenélés igazán kedves és frissítő élményként hat, de teljesen jogos a kérdés, hogy vajon a „népakarat” győz hamarabb, vagy ez a fajta váteszség, ami bőven feszegeti a fogyasztói és művészi határokat.

Ebben a versenyfutásban a mai napon biztosan Azahriah győzött, a kiadatlan/újabb dalokat bár olykor megszeppenve, de mégiscsak erősen kapaszkodni akaró figyelemmel követi a körülöttem állók sokasága. Vajon összejön Azahriahnak akár a PASO-témákra és egyéb rétegzenei előadók témáira hajazó dalokkal kicsit társadalmilag is dolgozni, vajon cél-e ez egyáltalán bármennyire?

Mind látványban, fénytechnikában sokszor egészen elképesztő dolgokkal találom szembe magam, ugyanakkor mind zeneiségében beleköthetetlen koncerten vagyunk, ahol a legizgalmasabb az egészben az, hogy fel sem tűnik sok ponton, hogy különálló dalokat hallunk, vagy hogy nagy slágereknél sem feltétlen a refrének kapnak fókuszt.

„Helyezzétek magatokat kényelembe, kapcsoljátok ki a telót, ha úgy van”. Itt jutottunk el a tételig, ahol talán a cél is megfogalmazódott a korábban már végtelen Krasznahorkai jellegű körmondatokban kerülgettük ezt, maga a zene, a zene hallgatása, annak a valódi megélése a cél végtére, innentől pedig azt gondolom, hogy a rajongókkal együtt imádkozunk azért, hogy több ilyen jellegű előadónak sikerüljön ekkora tömegeket megmozgatni.

Az esemény második fele váltott inkább át a slágerparádéra, és így két koncertet kaptunk egyben: egy új érának a megcsillogtatását, és egy rövidtávú memóriás nosztalgiaparádét, ami a feloldozást is jelentette a sújtáscunamiból.

Kicsit bánom is, „sokkal felvizezettebb” lett az élmény innentől, viszont ekkor jött meg a tömeg hangorkánja is.

Azahriah a cikk elején feltett kérdésemre azt a választ adta, hogy bizony megy a koncert a „saját feje után”, és megpróbálkozik azzal, hogy rántja magával a közönséget, amennyire csak tudja, ez pedig szerintem a jelenlévők 75 százalékánál működött is.

És bár sokak számára a jelenség maga egy igazi popipari lufi, amit várnak, hogy kipukkadjon, ez inkább elindult egy, korábban hazai előadó által teljesen járatlan úton, ami talán maga sem tudja, hogy merre tart, és ami a legjobb benne, hogy nem is kell neki.

Amíg a közönség hagyja neki, hogy ez így legyen, vagy neadjisten „feleekkora” tömeget vonz be az elkövetkezendő években, nagyon jó dolog, hogy van egy ilyenünk itthon.

Azahriah pedig most írja be magát a történelemkönyvekbe, noha ezek nem a slágerek miatt lesznek, és ez mennyivel jobb így.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, csak épp a tudományos megalapozottsága azért megkérdőjelezhető
A műsor, amit „az ország kedvenc párkereső realityje-ként hirdetnek, azért mégsem olyan nagy truváj ott, ahol a mezőny olyan „klasszikusokból” áll, mint a „Házasodna a gazda”, a „Nagy ő” és a már címében is riasztó „Szingli vagy svindli”.


A Házasság első látásra annak idején az RTL-en debütált, a második évad viszont már a TV2-őn startolt. Már megszokhattuk az efféle műsor csereberét, a Sztárbox például a TV2 formátuma volt valaha, most pedig évek óta az RTL nézőit boldogítja. Már ha.

A műsor lényege, hogy hölgyek és urak házasodnak össze úgy, hogy először az oltár előtt találkoznak. A jelentkező férfiakból és nőkből a szakértők mindenféle tudományos (vagy annak eladott) szempontok alapján alakítják ki a párokat. Ezt folyamatosan "kísérletnek" hívja mindenki. Ám a tudományos jelleget azért némileg árnyalja, hogy idén a három pszichológus – Tóth Melinda, Rozs Erika és Gaál Viktor – mellett idén egy asztrológust is integráltak a szakértők közé Liszkay Judit személyében.

Senki érzékenységét nem akarom megbántani, én sem vagyok teljesen mentes spirituális meggyőződésektől, de azt gondolom, az efféle gyakorlatokat mégis csak külön kéne választani a tudománytól.

A pszichológia és a különböző segítő szakmák bárki számára elérhető bizonyítékokkal, megismételhető vizsgálatokkal alátámasztott diszciplínákon alapulnak. Míg az asztrológia és társai ily módon nem igazolhatóak. Vagy, ha engedékeny akarok lenni, úgy mondom, csak egyes kiváltságosak számára elérhetőek. Én például biztos nem alapoznék egy emberek sorsát eldöntő kérdést egy asztrológus véleményére, legfeljebb felajánlanám a későbbiek során a pároknak, hogy ha akarják, van ilyen lehetőség is. Döntse el mindenki maga.

A műsorból eddig csupán az első évad első adását láttam, amikor cikket kellett írnom róla. Most viszont végig követtem az első hét adásait. Idén összesen 12 jelentkezőt válogattak be a műsorba, tehát 6 pár lelki szkanderozását követhetjük nyomon. A szakértők kiválogatják a párokat, és megismerjük a jelentkezőket. Ez különösebben nem izgalmas. Általában tökéletes az egyetértés közöttük, már-már felmerül a gyanú, hogy már rég megvannak a párosítások.

Körülbelül annyira spontán a beszélgetésük, mint amikor a bátyámmal otthon előadtuk az előre egyeztetett sztorikat a szüleinknek.

Persze lehet, hogy ez csak az összevágás miatt hatott így.

Ezután a jelentkezők elmondják az övéiknek, hogy mire vállalkoztak. Az mondjuk kicsit fura helyzet, amikor azt látjuk, hogy a család várja, hogy megérkezzen a lányuk/fiúk és találgatják, mit akarhat mondani – és senkinek nem tűnik fel, hogy ott egy komplett tv stáb a kertben vagy a nappaliban. Oké, Miló Viki mondhatta azt a barátainak, hogy valami tévéműsort forgatnak vele, de a többiek esetében azért kíváncsi lennék, mi volt a fedősztori.

Ezután jön maga az esküvő, ahol először a két násznép ismerkedik össze – már ha van. A fiatal cégtulajdonos, Péter családja például – nem pontosan tisztázott okokból – nem jelent meg, ő egy szál tanúval érkezett, aki a legjobb barátja, Szandi. Az, hogy a legjobb barát lány, sok kérdést vetett fel leendő felesége családjában. Szerencsére a neki szánt pár, a rendkívül bájos és tiszta Anna nem akadt fent a dolgon.

Amennyiben a pár kimondja az igent, jöhet a lagzi, majd másnap nászútra utaznak. A műsor több hétig követi a párok életét, a végén pedig dönteniük kell: együtt maradnak, vagy sem. Az eddigi évadokban a párok többsége a műsor végén elvált és amennyire tudni lehet, jelenleg nincsen olyan, a műsor valamelyik évadjában összehozott páros, amely még mindig házas lenne.

Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy tehetségkutató és egy szappanopera kereszteződése. A selejtezők helyett itt az esküvő áll – ahogy az X-Faktor válogatóinál, itt is több adás tulajdonképpen azzal megy el, hogy megismerjük a „mezőnyt”. A középdöntő a nászút – erre is rámegy jó pár rész. Végül jön az összeköltözés, a nászút utáni vergődés. Igaz, itt menet közben nem esik ki senki, helyette nézhetjük a latin-amerikai szappanoperákat idéző szituációkat.

Hazudnék, ha azt mondanám, eltartott kisujjal néztem végig ezt a pár részt, valójában nagyon is lekötött a műsor.

Az ilyen produkcióknál mindig kétséges, mi az, ami spontán, és mi az, amiről a műsorkészítők gondoskodtak. Például én gyanítom, hogy a násznép egyes tagjaival elbeszélgettek arról, miként viselkedjenek, és akár apró szerepeket is osztottak neki, mint a csapatépítő tréningek csoportfeladatainál. Te legyél a kekec, te legyél az elfogadó, te flörtölj a vőlegénnyel, stb...

Ugyanakkor itt mégiscsak teljesen amatőr szereplőkről beszélünk, akikkel nagyon nehéz volna heteken keresztül eljátszatni valamit, ami nem valódi. A valóságshowk egyik legfontosabb eleme éppen az, hogy ha heteket töltesz kamerák előtt, mindig eljön a pont, amikor elfeledkezel róla, és megmutatod az igazi arcodat.

A párok között persze sokféle lehet a dinamika. Vannak, akik az első pillanattól nagyon stimmelnek. Idén ilyen a fiatal Zsolt és Rebeka, akik nagyon bejöttek egymásnak, és a dinamika is jó közöttük. Egyértelmű, hogy a külső vonzalom mellett emberi szinten is tudnak kapcsolódni. Rebekát egyéként a húga nevezte be a műsorba, és az alábbi mondat tudta elhagyni a száját amikor arról kérdezték, mit szól Rebeka döntéséhez, hogy részt vesz a „kísérletben”: „Én annyira nem lepődtem meg. Furcsa, hogy elfogadta, mert nem gondoltam volna”.

Ugyancsak elég olajozottan alakult a kapcsolat Dániel és Kármen között, akik tulajdonképpen azonnal besimultak a párkapcsolati szerepbe. Olyannyira, hogy ők voltak az egyetlen pár, amelyik a nászéjszakát a funkciójának megfelelően töltötte. Egészen addig, amíg követtem az adásokat, nem mutatkozott semmilyen törés közöttük.

Szintén szerethető páros a már említett Péter és Anna. Anna nagyon ártatlan teremtésnek tűnik, de Péterben olyan férfit kapott, aki maximálisan tiszteletben tartja a határokat, nem akar semmit elsietni, nem akarja maga alá gyűrni újdonsült feleségét.

A skála másik szélén található Ricsi és Réka. Ricsi eleinte respektálja, hogy a lány még nem áll készen az intimitásra. Azzal együtt, hogy már amikor meglátta a szexi menyasszonyát, közölte a kamerával: „Alig várom a nászéjszakát”.

De ahogy telnek a napok, Ricsi egyre feszültebb, és egyre erőszakosabban próbál testileg is a hölgy közelébe férkőzni, márpedig tudjuk, hogy ezzel igen ritkán lehet eredményt elérni ilyen téren.

A legnagyobb kudarc Miló Viki és Attila párosa, akinek barcelonai nászútja mélyen indult, és onnan csak lefelé haladt. Viki már a kezdet kezdetén meghúzta a határokat: neki hosszú idő kell, hogy testileg közel tudjon kerülni valakihez. Attila viszont ezt nem igazán tolerálta, és igen hamar bekapcsolta a durcimotort. Nagyon imponált neki a dolog, hogy feleségül vehette „a” Miló Vikit, de szemmel láthatóan szerette volna minél előbb begyűjteni a skalpot is, és roppant módon sértette a hiúságát, hogy a nő juszt sem omlott a karjaiba. Persze Attila mindezt úgy keretezte, hogy ő nagyon mélyérzésű ember, de én inkább egy passzív-agresszív pasit láttam.

Lehet mondani Miló Vikire, hogy túlságosan kontrollálni akar, de szerintem ezt lehet kezelni. Egy kezdődő párkapcsolat rettentő sok türelmet és toleranciát igényel. Hát még egy ilyen mesterségesen létrehozott szituációban – hacsak nincs valami csoda folytán meg az első látásra szerelem.

Itt nincsenek rövidítések, vannak olyan lelki folyamatok, amiket nem lehet megúszni.

A két szélsőség között találjuk a már nem húszéves, ám macsó Sanya és Rita párosát. Sanya már az első pillanatban megmondta, hogy másra számított, és egyébként ezt Ritának is megmondta. Afféle macska-egér játék indult közöttük, de míg Rita ezt a dinamikát nagyon szerette volna kapcsolatépítés felé vinni, Sanya olyannyira nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem akar semmit a nőtől, hogy az első pillanattól kudarcra volt ítélve a „kísérletük”. Érdekes dolog ez, mert miközben néztem, folyamatosan azt éreztem, hogy ha valamit átállítanának kicsit a fejükben, ők akár tök jól ki is jöhetnének egymással.

A műsort nézve azon gondolkoztam, ilyen lehetett az, amikor a szülők tárgyalták le a házasságokat. Őszintén szólva, nem vagyok meggyőződve, hogy kevésbé volt hatékony, mint amit a szakértők csinálnak.

Persze fontos különbség, hogy itt a választás nem szól örökre, bármikor lehet nemet mondani. De azért van az egésznek némi falanszter jellege.

A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, még ha a tudományos megalapozottsága megkérdőjelezhető is.

Mindenképp izgalmas például, hogy hogyan reagál valaki arra, ha olyan valakivel kell összeházasodnia, aki nem jön be neki. Mondjak nemet, amivel nyilván nagyon megbántom a másikat? Vágjak jó képet a dologhoz? Adjak neki egy esélyt?

Ugyancsak vékonyjég a nászéjszaka kérdése. A mai világban azért lássuk be, a párok többsége, mire elér a házassághoz és a nászéjszakához, túl van mindenen, sőt, sok esetben együtt is élnek már. Ehhez képest fura belépni valakivel egy nászutaslakosztályba úgy, hogy nem tudod, mi fér bele.

Úgy érzem a látottak alapján, hogy ezekben a szituációkban mindig a hölgyön múlik, meddig jut a páros. Szerencsére a férfiak összességében intelligensen viselkednek, respektálják a határokat, de azért az mégiscsak érdekes, mennyivel könnyebben összebújnának valakivel, akit aznap ismertek meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Limp Bizkit alapító basszusgitárosa
Sam Rivers 48 éves volt. A zenekar nem közölte a basszusgitáros halálának okát.


48 éves korában elhunyt Sam Rivers, a Limp Bizkit alapító basszusgitárosa, írja a BBC. A zenekar jelentette be a tragédiát, a halál okát nem közölték.

Sam Rivers 1994-ben csatlakozott Fred Durst, John Otto és DJ Lethal mellé, amikor megalapították a Limp Bizkitet. A nu metal korszak egyik meghatározó formációjának basszusgitárosaként a 2000-ben megjelent, világsikert hozó Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water album idején kapta meg a Gibson legjobb basszusgitárosnak járó díját.

A zenekar közlése szerint Rivers személyisége és játéka alapvetően határozta meg a csapat hangzását: a dalok lüktetését, a káoszban a nyugalmat, a hangzás lelkét látták benne. A búcsúsorokból kiderül, hogy

nemcsak zenésztársukat, hanem egy különleges alkotót is elvesztettek.

Rivers 2015-ben egészségi okokból időlegesen visszavonult. Elmondása szerint a túlzott alkoholfogyasztás következtében kialakult májbetegséggel küzdött, az orvosi tanácsokat követve felhagyott az ivással, és sikeres májátültetésen esett át.

(via Telex)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
18 évesen nyitott saját edzőtermet, Predatornak pici volt, majd kokainfüggő és bipoláris lett – Jean-Claude Van Damme 65 éves
„Én vagyok a karate Fred Astaire-e” – mondta magáról a harcművészetekben és a balettben is jártas akciósztár, a pörgőrúgás mestere, a „brüsszeli muszkli”.


1960. október 18-án született a brüsszeli Berchem-Sainte-Agathe nevű településen egy bizonyos Jean-Claude Camille François Van Varenberg, aki minden beszámoló szerint félénk és érzékeny fiúcska volt. Szeretett képregényeket olvasni, és csodálta a szuperhősök, például az Ezüst Utazó fizikumát. 12 éves korában apja, Eugène, aki virágárusként dolgozott, elvitte őt a legközelebbi karateiskolába. A volt edzője szerint gyenge volt, alacsony és szemüveget hordott, de nagyon akart tanulni. A szigorú edzésprogramnak köszönhetően végül izmos testalkatú lett, de ez nem volt elég neki. Miközben tinédzserként a szülei boltjában dolgozott, felfigyelt egy vonzó, idősebb nőre, aki rendszeresen járt oda. A nő, egy bizonyos Monette Loza a sarkon lévő balettiskolát vezette, ahova Jean-Claude is beiratkozott. „Rendkívül rugalmas volt, például tudott spárgázni, ami férfiaknál elég ritka. Azt mondtam neki: »Végre! Valaki, akit valóban táncossá tudok nevelni.« »Nem akarok táncos lenni. Sok pénzt akarok keresni« – válaszolta.”

Jean-Claude tehát egyszerre járt balett- és karateórákra, az előbbit öt éven keresztül tanulta, gyakorolta, Loza szerint pedig profi táncos is válhatott volna belőle. Ő azonban Amerikába vágyott.

Miután részt vett egy floridai karateversenyen, meglátogatta a híres kaliforniai Gold’s Gym edzőtermet, ez régi vágya volt. Otthagyta az iskolát, és az apja segítségével saját edzőtermet nyitott Brüsszelben, California néven. Mindössze 18 éves volt ekkor. Chuck Norris hatalmas rajongójaként – aki eleinte sztárokat oktatott harcművészetekre, majd ő is sikeres színész (és mémlegenda) lett – Jean-Claude a klubját felkereső embereknek azt mondta, hogy egy nap ő is filmsztár lesz.

Az alacsony vadász

1979-ben aztán Hongkongba utazott, hogy megpróbáljon betörni az ott virágzó harcművészeti filmiparba. Mivel azonban nem járt sikerrel, 1981-ben 2000 dollár készpénzzel a zsebében Los Angelesbe költözött. Sofőrként, szőnyegfektetőként, kidobóként és pizzakihordóként dolgozott, bérelt autóban aludt, és az edzőteremben zuhanyozott, mígnem egy véletlen találkozás Chuck Norrisszal egy kisebb szerepet eredményezett neki az 1984-es Ütközetben eltűntben. 1983-ban egy családi barátjuk után vette fel a Van Damme vezetéknevet.

Corey Yuen harcművészeti filmje, a Karate tigris – Nincs irgalom 1986. május 2-án debütált, ebben játszotta az első jelentős szerepét, az orosz főgonoszt. Majd John McTiernan rendező kérte fel őt, hogy játssza el a földönkívüli lényt az 1987-es Ragadozóban (Predator). Az első elgondolás szerint ugyanis a harcművészeti tudását felhasználva az idegent egy fürge, nindzsaszerű vadászként képzelték el (és még teljesen más volt a dizájnja is), de Van Damme néhány forgatási nap után kilépett a filmből. Folyamatosan panaszkodott, hogy a szörnyjelmez túl meleg, és elájul tőle, illetve állítólag azt is kifogásolta, hogy csak és kizárólag ebben a jelmezben jelenhet meg a kamerák előtt. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy fizikailag jóval megtermettebb színészre van szükség, hogy a lény fenyegetőnek tűnjön az izompacsirtákból (Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Jesse Ventura stb.) álló zsoldoscsapat számára. A szerepet így végül a 218 centiméter magas Kevin Peter Hall vette át tőle. A Ragadozó sikere után a 177 centis Van Damme egyébként azt mondta, nagyra értékeli a filmet, és nem bánja, hogy elszalasztotta a szerepet. De nem sokkal később eljött az ő ideje is.

Túl a csúcson

Öt évvel Belgium elhagyása után még mindig nem került közelebb álmai megvalósításához, 1986-ban ezért egy olyan lépést tett, amellyel Hollywood legendájává vált: amikor meglátta a befolyásos akciófilmes rendező-producert, Menahem Golant (A nindzsa színre lép, Bosszúvágy II, Amerikai nindzsa, Szökevényvonat, Delta Kommandó, Kobra, Túl a csúcson, He-Man – A világ ura stb.), amint éppen kilépett egy Beverly Hills-i étteremből, egy 360 fokos rúgást indított felé, és csak egy hajszálnyira állt meg az arcától.

Golan erre odaadta Van Damme-nak a névjegyét, és megkérte, hogy másnap keresse fel az irodájában. A találkozó végül a hőn vágyott áttöréshez vezetett: pontosabban a Véres játék (1988) című filmhez, amelyben a valódi underground harcművészeti bajnokot, Frank Duxot alakította.

A film meglepetésszerű sikert aratott, mindössze 1,5 millió dolláros költségvetésből 35 millió dollárt hozott. Ezután pedig sorra jöttek a szerepek, és Van Damme egyre komolyabb pénzeket kezdett keresni: 75 ezer dollárt a Börtöncsapdáért (1990), 600 ezret a Dupla dinamitért (1991), másfél millió dollárt a Tökéletes katonáért (1992), 3 és fél milliót John Woo hollywoodi debütálásért, a Tökéletes célpontért (1993), 5 milliót az Időzsaruért (1994), a csúcsgázsija pedig 8 millió dollár volt, amit a Street Fighter – Harc a végsőkigért (1994) kapott. Vagyis a szemüveges, vézna fiú a kilencvenes évekre a világ egyik legnagyobb akciósztárjává vált.

Botrány botrány hátán

Az ezredfordulóig kitartott A-kategóriás akciósztárként, hiszen még a magyaországi mozikba is bekerültek a filmjei: az 1995-ös Hirtelen halál, az 1996-os A kalandor, amit ő maga rendezett, az 1996-os Mindhalálig, az 1997-es Nyerő páros Dennis Rodmannel, az 1998-as Rajtaütés, az 1998-as A légiós, illetve utoljára az 1999-es Tökéletes katona: A visszatérés. Ez utóbbi azonban már eléggé B-kategóriás produkció volt, s a 2000 utáni filmjei már mind a videótékák polcain vagy egyenesen a tévék képernyőin kötöttek ki, egészen a 2012-es A feláldozhatók 2-ig.

S bár időnként előáll valami nagyobb volumenű projekttel – pl. JCVD, Kung Fu Panda 2-3 vagy a Jean-Claude Van Johnson című sorozat, illetve második rendezése, a 2010-es The Eagle Path sem sikerült rosszul –, alapvetően máig megmaradt a B-kategóriás akciósemmiségek szintjén.

De nem is volt véletlen a szakmai leépülés, hiszen a kilencvenes évek második felében elég sok botrány kapcsolódott hozzá.

1996-ban beismerte, hogy kokainfüggő, és bevonult a Los Angeles-i Daniel Freeman Marina Kórházba, ahonnan egy hét múlva kijött. Akkori, szám szerint negyedik (!) felesége, Darcy LaPier elvált tőle, azt állítva, hogy Van Damme a drog hatása alatt bántalmazta őt, és azzal fenyegette, hogy elrabolja fiukat, Nicholast, és elhagyja az Egyesült Államokat. Van Damme egyértelműen legrosszabb éve pedig 1998 volt: újra a kokainhoz nyúlt, egyik korábbi kaszkadőre, Chuck Zito megverte őt egy New York-i night clubban (amiért bántotta LaPiert), egy kaliforniai bíróság pedig havi 27 000 dollár gyerektartást és további 85 000 dollár tartásdíjat ítélt meg LaPiernek.

Ugyanebben az évben ráadásul bipoláris zavarral diagnosztizálták. 2011-ben erről ezt nyilatkozta egy interjúban: „Néha szeretni, néha utálni fogtok. De mit tehetek? Nem vagyok tökéletes. Extrém bipoláris vagyok, és gyógyszert szedek rá. Fiatalkoromban is már szenvedtem ezektől az erős hangulatváltozásoktól. Reggel, amikor iskolába mentem, az ég kék volt, de számomra fekete. Annyira szomorú voltam.”

A legutóbbi balhéig pedig nem is kell régre visszamenni, ugyanis 2025 áprilisában Van Damme-ot a román szervezett bűnözés és terrorizmus ellen nyomozó hatóság azzal vádolta, hogy részt vett öt román nő emberkereskedelmében, amely állítólag Cannes-ban történt. A színész ügynöke szerint a vádak abszurdak és alaptalanok, hivatalos vádemelés egyelőre nem történt az ügyben.

Na de hogy is volt ez a feleségekkel?

Van Damme eddig ötször nősült, négy különböző nővel. Első ízben 20 évesen, 1980-ban vette feleségül Maria Rodriguezt, akivel négy évig voltak utána együtt, 1984-ben váltak el. Majd 1985-ben jött Cynthia Derderian, aki csupán egy évig volt a felesége.

’87-ben jött aztán a nagy szerelem a testépítő Gladys Portugues személyében, akitől két gyermeke született, Kris (1987) és Bianca (1990). 1992-ig voltak együtt, akkor vált el harmadszor is (32 évesen) az akciósztár.

Ezután kezdett viszonyt a fent említett Darcy LaPier színésznővel, 1994-ben került sor a menyegzőjükre. Ebből a házasságból is született Nicholas nevű fia 1995-ben. Ugyanebben az évben azonban Jean-Claude megcsalta a nejét, méghozzá Kylie Minogue-gal, akivel a Street Fighterben játszottak együtt, a thaiföldi forgatás során bolondultak egymásba egy rövid időre. LaPier azonban, aki akkoriban épp terhes volt Nicholasszal, csak akkor szerzett tudomást a viszonyról, amikor Van Damme 2012-ben nyilvánosan beismerte azt, de akkor már 15 éve nem volt a felesége, vagyis nem ezért vált el tőle, hanem az állítólagos bántalmazás miatt.

Van Damme utoljára (eddig) 1999-ben mondta ki a boldogító igent, méghozzá újra Gladys Portuguesnek, akivel azóta is együtt vannak, idén júniusban ünnepelték a második házasságuk 26. évfordulóját.


Link másolása
KÖVESS MINKET: