KULT
A Rovatból

Dühből született a rocktörténet leghíresebb riffje – 50 éve szeretjük a Deep Purple Smoke On The Waterjét

Tűzeset miatt elmaradt egy lemezfelvétel, a banda egy örökzölddel kárpótolta magát.

Link másolása

Mozart óta tudjuk: nem attól jó egy zene, hogy hány hang van benne. Beethoven 5.szimfóniájának vezérmotívumától a 20.század repetitív muzsikájáig számos példát tudunk a viszonylag „szegényes” alapanyag kiteljesedésére. A rock-zenére ez még inkább érvényes, hiszen a bevezető, legtöbbször gitáron megszólaló hangsorok, akkordok – szaknyelven riffek – azok, amelyek megragadják a közönség figyelmét, és ezek adják meg egy koncert hangulatát. A műfaj története számos, rendkívül egyszerű, de mára egyetemes értékűvé vált riffet ismer a Kinks You Really Got Me-jától a Rolling Stones Satisfaction-jéig, a Cream Sunshine of Your Love-jától a led Zeppelin Whole Lotta Love-jáig. A legnépszerűbb azonban az éppen 50 éve született néhány feszes hang, amelynek ihletője egy tűz miatt elmaradt lemezfelvétel volt. A rajongók nyilván már kitalálták, hogy a Deep Purple Smoke On The Waterjéről van szó.

A „Mélybíbor” 1968-ban alakult meg, volt egy nagy slágerük is Hush! címen, és bár egy év alatt három albumot adtak ki, a banda kezdetben csupán egyike volt a feltörekvő brit progresszív rockbandáknak. 1969-ben az alapító orgonista Jon Lord, a gitáros Ritchie Blackmore és a dobos Ian Paice lecserélte az énekest és a basszusgitárost. Ekkor érkezett meg a már-már operai hangminőségű óriás, Ian Gillan és a pontos, a hangkeverésben is jártas basszusgitáros, Roger Glover. Ők öten alkották a Purple máig csodált legjobb felállását, a „Mark 2”-t.

Rögtön nagy fába vágták a fejszéjüket: a Royal Albert Hallban adták elő a londoni szimfonikusokkal Lord Concerto for Group and Orchestráját, amely már jelezte, hogy az első csapat pszichedelikus hangzása helyett a keményebb rock felé tartanak.

1970-ben jelent meg a mai füllel is brutálisnak ható In Rock, a hard-rock műfaj egyik kikezdhetetlen mérföldköve. A klasszikus formákból építkező Lord és Blackmore bravúros szólói, Paice szélvész-dobolása, Glover sziklaszilárdsága, és nem utolsó sorban Gillan elképesztő magasságokban szárnyaló hangja vitte be a zenekart a legnagyobbak közé. Ezen az albumon hallható a hurrikánszerű Speed King, vagy a nagyívű, több tételes lázálom, a Child In Time. Egy évvel később legalább ekkora siker lett a Fireball - akkoriban számos zenekar dobos-felvételijénél a címadó fergeteg volt a feladat – amelyen viszont néhány váratlan útkeresést is megengedtek maguknak a country-tól (Anyone’s Daughter) a barokkos csellószólóig (Fools), ami persze nem cselló volt, hanem Blackmore különlegesen torzított gitárja. A „Mark 2” harmadik rock-lemeze, a Machine Head, bár az alaphang megmaradt, egy kicsit populárisabb hangvételt ütött meg. Ez lett a legnagyobb kasszasikerük, pedig születése kis híján – szó szerint – füstbe ment.

A történet közismert rock-körökben: 1971 decemberében a zenekar a fesztiváljairól elhíresült svájci Montreux kaszinójában berendezett mobilstúdiójában készült az új lemez felvételeire. Csakhogy előző nap ott lépett fel Frank Zappa a Mothers of Invention-nel, és a koncert alatt egy néző egy startpisztollyal belelőtt a mennyezetbe, ami azonnal tüzet fogott. Mire a tűzoltók megérkeztek, épp csak a zenekart és a közönséget tudták kimenteni, a kaszinó és benne a stúdió porig égett. A Purple-t ideiglenesen a közeli Pavilon színházban szállásolták el.

Claude Nobs Wikimedia Commons
Néhány nappal később Roger Glover e szavakkal ébredt a Genfi-tó partján: „Füst a víz felett”.

Megvolt a leendő nagy sláger címe, de ettől még nem volt hol felvenni a lemezt. Végül a fesztivál igazgatója, Claude Nobs sietett a segítségükre: kibérelte a Purple számára a télen zárva tartó montreux-i Grand Hotelt, ahol a nagy hallban szerelték fel a stúdióegységet, de a felvételek közben csak a szálloda zárt tv-láncán keresztül tudtak kommunikálni a hangmérnökökkel. Mivel a körülmények miatt túl macerás lett volna állandóan visszahallgatni magukat, addig játszottak egy-egy dalt, amíg azt tökéletesnek nem érezték. Közben Gillan megírta a tűz és a kalandos lemezfelvétel történetét, Blackmore pedig kitalált hozzá egy tömör, négy soros, 3-5-3-2 hangból álló riffet, amit Paice sistergő lábcínje, Lord és Glover belépésének pontos időzítése tett hallatlanul ütőssé.

Maguk sem hitték volna, hogy ez lesz az egyik védjegyük. A Machine Head dalai közül ezt vették fel utoljára koncertprogramjukba, és azt is árulkodó volt, hogy az LP második oldalának első száma lett, ami akkoriban nem számított kiemelt helynek. Mi több, még kislemezen is csak az album megjelenése után egy évvel, 1973 tavaszán adták ki. Közben az LP-n akad néhány egészen bravúros darab, mint fénysebességű Highway Star, amelyben Lord és Blackmore Bach-fúgákat idéző futamokat varázsol, a kis dob- és basszusszólóval ékesített Pictures of Home, és a Purple talán legjátékosabb dala, a vidáman bluesos Lazy, amelyben Gillan még szájharmonikázik is, és amit koncerten rendszeresen elbohóckodtak. A Smoke On The Water sikerét azonban egyik sem tudta túlszárnyalni. A bevezető hangokat azóta is szívesen idézik szólóik közben a legmenőbb rockgitárosok.

Ekkor ért a Deep Purple Mark 2 népszerűsége csúcsára, amelyet a nem kevésbé rocktörténeti jelentőségű 1972-es japán turnéval és a belőle készült szenzációs dupla albummal koronáztak meg. Ezen hallható, hogy Blackmore eltévesztette a Smoke riffjét – ismervén a gitáros szeszélyességét, nem kizárt, hogy szándékosan.

Hamarosan éppen a Ritchie és Ian között elviselhetetlenné vált feszültség robbantotta szét a formációt. Pedig Gillan a zenekar miatt még a Jézus Krisztus Szupersztár-film címszerepét is visszautasította, holott ő játszott az ősbemutatón, vele készült a lemez, és Andrew Lloyd Webber érezhetően az ő hangjára írta Jézus dalait.

Végül az „ötök” 1983-ban kibékültek, néhány évig megint kibírták egymást, két lemezt készítettek, és világturnéra is indultak, amelynek egyik állomása három egymást követő koncert volt 1987 januárjában a Budapest Sportcsarnokban.

Felejthetetlen bulik voltak, mintha a tagok számára megállt volna az idő, elhangzott szinte összes nagy Purple-dal, köztük a Smoke On The Water is. Lehet, hogy rossz ómen volt, mert 1999 decemberében egy, a karácsonyi vásár során égve felejtett gyertyától a BS porig égett…

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: